Rendszerszerű erőszak az írországi javító- és nevelőintézetekben

BEVEZETÉS

Az elmúlt évtizedekben az állami és egyházi fenntartású iskolákban a gyermekek sérelmére rendszerszerűen elkövetett visszaélésekről sokat hallhatni.^[2]Ez az írás Írország intézményi múltjával, illetve az Ír Köztársaságban utóbb feltárt esetekkel, és ezek mai társadalomra gyakorolt hatásával foglalkozik.

Írországban^[3] már 1598-ban törvényben rögzítették, hogy minden plébánián ki kell jelölni olyan személyt, akinek feladata, hogy az egyházközségében élő szegény gyermekekről gondoskodjék (overseer of the poor)^[4] Az 1830-as évekre a lakosság számának jelentős növekedése miatt az egyházközségek nem voltak képesek többé ellátni ezt a feladatot, ezért egy új szegényügyi törvény (Poor Law, 1838) dologházak (workhouses) felállítását rendelte el a megfelelő megbízottak (Poor Law commissionnaire) felügyelete alatt.^[5]

Az országot sújtó járványszerű éhínség (1845–1849) iszonyatos szegénységet hozott magával. A tizenöt éven aluli gyermekek közül még 1853-ban is hetvenhétezren dologházakban éltek (ez az adott teljes korosztály 6,5%-a), mások az utcákon őgyelegtek. A bentlakásos iskolák és nevelőintézetek megalapítása a gyermekszegénység kezelését célozta; Németországban, Svájcban vagy Skandináviában ekkorra már több tucat ilyen intézmény létezett.^[6]Ezek kétfélék voltak: a javító- és nevelőintézetek a törvénysértést elkövetett gyerekek, az ipari iskolák az elhanyagolt, árva vagy a magukra hagyott gyermekek megsegítésére jöttek létre. A mai Írország területén az első típusba tartozó intézmények 1858-ban, a másodikba tartozók 1868-ban jöttek létre. Minden ipari iskola egyéni (jellemzően, de nem kizárólagosan egyházi) fenntartású volt, állami jóváhagyással és állami felügyelet mellett működött; a leányok háztartási ismereteket, a fiúk szakmákat tanultak.

Az évszázad végére a javító-nevelő intézetekben élő hatezer gyermek egészségügyi körülményei messze elmaradtak a hetvenegy ipari iskolába járó nyolcezer tanulóéitól. Az intézmények fenntartását és ellenőrzését szabályozó Gyermekjogi törvény (Children Act, 1908) ezért újrafogalmazta ezek célját. A javító-nevelő intézmények célját a törvény pontosan ugyanúgy határozta meg, mint az ipari iskolákét, azzal a különbséggel, hogy célmeghatározásában gyermekek helyett fiatalkorú bűnelkövetők terminust használt: „Az ipari iskola/javító-nevelő intézmény olyan iskolatípust jelöl, mely a gyermekek/fiatalkorú bűnelkövetők szakmunkásképzését segíti. A növendékek étkezést és szállást kapnak, valamint oktatásban részesülnek.^[7]

A törvény az addigi jogszokástól eltérő módon lehetőséget nyújtott arra, hogy az állami intézményrendszer a családok ügyeibe beleavatkozzék. A jogalkotó elképzelése szerint az ipari iskolák és a javító-nevelő intézmények feladata az, hogy képessé tegyék a gyermeket arra, hogy felnövekedvén becsületes munkával képes legyen magát ellátni. A törvény alapján megalkotott új gyermekvédelmi koncepció szerint ahhoz, hogy a tanuló jellemét formálni lehessen, minél hosszabb időre ki kell őt szakítani családjából, rokonaival való levelezését ellenőrizni kell, a családi látogatások lehetőségét a megfelelően megválasztott intézményvezetők megítélésére kell bízni.^[8] A törvényt a huszadik században még két alakalommal kiegészítették (1929-ben és 1941-ben), egyre bővítve a bíróságok jogkörét ahhoz, hogy ezekbe a bentlakásos intézményekbe gyerekeket küldjenek. „Ha a Bíróság bizonyos gyermek családból való elmozdítását helyesli, eltekinthet szülei beleegyezésétől, ha azokat szellemi képességeik korlátozottsága akadályozza, vagy nem elérhetőek. Törvényen kívüli kapcsolatból született gyermek esetén a Bíróság eltekinthet a szülői beleegyezéstől, ha az anya nem elérhető.” (1941)^[9]

Miután 1917-ben az utolsó protestáns fenntartású ipari iskola is bezárt az országban, az összes ilyen intézmény a katolikus egyház tulajdonába került. A taneszközök biztosítása és a tanulók élelmezése az állam feladata volt, a támogatás fejadag formájában érkezett.

A katolikus egyház tekintélyét ekkorra kevesen vitatták az országban. Ír öntudatú földbirtokos réteg híján a tanult és nemzeti érzelmű papokból álló egyház rendkívül népszerű intézmény volt: az apácák száma 1841 és 1901 közötti hat évtizedben nyolcszorosára nőtt, a papi hivatásúak száma olyan magas volt, hogy külföldre is tudtak közülük küldeni.^[10] A brit birodalomtól független Ír Szabadállam (a későbbi Ír Köztársaság) 1922-es megalakulása után a lassan kiépülő állami apparátuson kívül az egyház volt az egyetlen olyan intézmény az országban, mely jelentős anyagi és emberi erőforrásokkal rendelkezett.^[11]

A függetlenség kivívásától az ötvenes évek végéig a legtöbb ír mélyszegénységben élt. A férfiak tömegesen vándoroltak ki a visszatérés szándéka nélkül, vagy vállaltak átmeneti munkát külföldön (jellemzően Angliában), családjukat rendszerint hátrahagyva.^[12]Az otthon maradottak sorsát megindítóan írja le egy szociális munkás beszámolója az 1960-as évekből:

1936 és 1970 között 170 000 gyermek átlagosan több, mint hét esztendőt töltött az ötvenegynéhány ipari iskola egyikében.^[14] A gyermekek 16%-a az egészségügyi hatóságok előterjesztése alapján került az iskolákba, 79%-ukat kerületi bíróságok küldték.^[15] A gyerekek érdekeit senki sem védte a bíróság előtt, a tárgyaláson általában meg sem kellett jelenniük; azokat a bűncselekményeket, melyekkel vádolták őket, gyakran nem is követték el.^[16]

Az ír társadalmat mélyen felkavaró botrányok közül az első Brendan Smyth premontrei szerzetes esete volt (1995), akit tizenkét év börtönbüntetésre ítélt a bíróság harminchat év alatt húsz ipari iskolai tanuló sérelmére elkövetett hetvennégy rendbeli szexuális zaklatás miatt. Mikor a főügyész és a miniszterelnök is lemondani kényszerült (előbbi hónapokon keresztül szándékosan késleltette Smyth kiadatását Észak-Írországnak), az írek döbbenten ismerték föl, hogy a katolikus egyháznak továbbra is milyen jelentős társadalmi befolyása van az országban.^[17] A soron következő miniszterelnök, Bertie Ahern az ír kormány nevében 1999-ben bocsánatot kért azoktól, akiket gyermekkorukban abúzus ért az állami fenntartású iskolákban.^[18]

A miniszterelnök még abban az évben, 1999-ben megalapította a Bentlakásos Intézmények Jóvátételi Bizottságát, és létrehozta a Gyermekzaklatási Eseteket Vizsgáló Bizottságot (Commission to Inquire into Child Abuse – CICA), amely aztán kilencévnyi munka után kiadta 2600 oldalas értékelő jelentését (Ryan Report, 2009). ^[20]A kiadványt természetesen hatalmas médiafigyelem övezte. A jelentéstevők megállapították, hogy a gyermekek bántalmazása és a velük szemben elkövetett szexuális abúzus az intézményekben rendszerszerű (systemic, endemic) volt. Néhány hónappal később pedig a dublini egyházmegye 1975 és 2004 közötti ügyeit értékelő jelentésből kiderült: az egyházi személyek által elkövetett szexuális zaklatást elöljáróik az egyház jó hírének megőrzése érdekében évtizedeken keresztül fedezték, (a kánonjog hatálya alá is eső) bűnügyeiket eltussolták.^[21]

A Gyermekzaklatási Eseteket Vizsgáló Bizottság jelentése 1090 hajdani diák visszaemlékezéseit tartalmazza. Közülük huszonöten vállalkoztak arra, hogy néhány évvel később további vizsgálatban is részt vegyenek. A következőkben idézett szavaik, melyekkel leírják az iskolákban uralkodó állapotokat, ebből a második vizsgálatból valók.^[22]

Az iskolákban a fegyelem megtartását a gyerekek idomításszerű oktatása biztosította: „Az idomítás nagyszerűen sikerült. Mikor megszólalt a síp, már álltam is föl. Mikor megszólalt, ültem lefele. Mikor megszólalt, tudtam, enni kell. Bármelyik kutyánál jobban.^[23]

Ahol a szakmát tanító intézményekben oktatott gyerekek telephelyükön lévő iskolákba jártak, ott az oktatás színvonala jóval alacsonyabb volt, mint a külső iskolákban: „Ami a tanulást illeti: tanítottak írni, olvasni meg számolni. Ennyi volt, azt kész.^[24]

A tanulók cudar körülmények között dolgoztak: „Ruhánk nem volt elég. Egy fiút nem láttam Glinben hosszúnadrágban. Rövidnadrágunk volt a farmon, még télen is… Alsónemű semmi, se mellény, se harisnya, csak fáztunk folyton.^[25]

A legtöbb iskolában a gyerekek éheztek, miközben elöljáróik tartalmas koszton éltek: „Jártunk a moslékból lopni… Tudtuk, mit esznek a nővérek, mert az ment a moslékba, mi meg abból loptunk, amennyit csak tudtunk.^[26]

A gyerekeket általában nem csupán büntetésből verték – ehhez nem volt szükség külön okra: „Az első pár fogamat akkor vesztettem el, mikor a tanári vécét pucoltam egy keddi napon. A többi gyerek a mosodában volt. Jött a nővér, rápillantottam, ő meg aszongya: „Ne nézz így rám”. Én csak azt figyeltem, ki jön arra és megint újra felpillantottam, csak úgy, nem készakarva, és már kaptam is a fejemre… kiütötte két fogam.^[27]

A gyerekek rendszeres megaláztatása nem a rendszer része volt, ez volt maga a rendszer: „Ezt aztán belénk verték: nem tudsz semmit, egy nagy nulla vagy, semmi nem lesz belőled az élebe’. Anyád nem akart, apádnak nem kellettél, senkinek a világon nincs szüksége rád.^[28]

A gyerekek számára a tizenhatodik születésnapjukon ért véget iskoláztatásuk, hiszen állami támogatás addig járt értük. Hirtelen rájuk zuhant a szabadság – addigra azonban a legtöbben már elvesztették külső kapcsolataikat: „Bár szabad voltam, nem nagyon tudtam hova menni, fogalmam se volt, mihez kezdjek.^[29]

Azt a felnőttet, akiről kiderült, hogy gyerekkorában ipari iskolába járt, sokan elutasították: „Peggy rám nézett és azt kérdezte: »Te ott voltál benn? « Mikor kinyögtem, hogy aha, azt mondta: »Ja, nem tudtam, hogy te is olyan vagy, mint azok.« Aztán láttam, hogy fészkelődik és lerítt róla, hogy nincs nyugta. Többet nem nézett rám.^[30]

Aki nem akart megbélyegzett lenni, egyszerűbb volt takargatnia a múltját: „Sose beszéltem arról, honnan jövök. Amikor aztán elkezdtem a nők után járkálni és találkoztam helyes lányokkal, csodaszép lányokkal, egy ideig tartott velük a dolog, aztán mindig kiszálltam. Féltem elmondani nekik, honnan jövök, ki is vagyok.^[31]

Mások úgy gondolták, külföldön könnyebb lesz – menni könnyebbnek tűnt, mint maradni: „Szégyelltem, hogy ír akcentusom van, nem akarok ír lenni. Hogyan szeretnék olyanokat, akik így bántak velem?^[32]

Az iskolák hajdani tanulói közül felnőttkorukban sokan pszichológiai és pszichiátriai betegségekkel küszködtek (74%), kábítószer-problémáik voltak (38%). A gyakori betegségek majd harmaduk (30%) életét keserítették meg.^[33] Ahhoz, hogy az iskolákon kívüli világban képesek legyenek megállni a helyüket, jellemzően az örök lázadást választották, a kívülállást: „Ellenzéki vagyok, örök párton kívüli, aki nem tartozik sehova, aki mindent és mindenkit megkérdőjelez… Szeretem azt gondolni, hogy megvan a magamhoz való eszem és mindent kétségbe vonok. Mindent: a politikát, a vallást, a dolgok állítólagos rendjét.^[34]

A hébe-hóba elvégzett ellenőrzések során a tanfelügyelők számára sok visszásság kiderült az iskolákkal kapcsolatban, az állami intézmények azonban a hiányokat feltáró értékeléseket soha nem tették közzé. Már az iskolák tevékenységét és társadalmi hasznát az 1930-as években vizsgáló jelentést (Cussen Report, 1936) sem hozták nyilvánosságra a maga korában,^[35]illetve a világhírű ír-amerikai pap, Edward J. Flanagan a negyvenes években, szülőföldjén tett utazása során a bentlakásos iskolahálózatot a nemzet szégyeneként („a disgrace to the nation”)^[36] értékelő elmarasztalását^[37] sem vették figyelembe. Holott az értékelésben ehhez hasonló mondatok olvashatók: „Üzemi rabszolgamunkások gyermekekből álló hatalmas hadseregét hozta létre itt valami aljas politika.”^[38]

Írország prímásának kérésére a legnagyobb iskoláról (Saint Joseph’s Industrial School, Artane) szóló értékelést is elhallgatták 1962-ben.^[39] Miután azonban az 1970-es Kennedy-jelentés^[40] lesújtó képet festett az iskolákban uralkodó állapotokról (elmarasztalóan megállapítva, hogy az országban az állami gondozott gyermekek túlságosan nagy számban vannak jelen, hogy az állami szervek nem gondoskodnak megfelelő mértékben a gyermekek szükségleteiről és hogy az intézményekben a testi fenyíték mindennapos), s miután 1973-ban Írország belépett az Európai Unióba – az iskolarendszer további fenntartása politikailag is nehezen lett volna vállalható.^[41]

Világossá vált, hogy az ipari iskolák hálózata – mely gyerekekből fizikai munkavégzésre szánt tömeget állított elő a társadalmi elit és a katolikus egyház további intézményei számára – egy nagyobb rendszer részét képezte az anya- és gyermekotthonokkal, kisegítő iskolákkal, pszichiátriai intézményekkel és Magdaléna-mosodákkal^[42] együtt. Azokat küldték el ide, akik nem illeszkedtek a rendszerbe. Így 1951-ben például az ír népesség több mint egy százaléka ilyen, zárt ajtók mögött működő, börtönszerű létesítményekben élt.^[43]„Minden egyes iskola, mezőgazdasági szakképző intézmény, árvaház és javító-nevelő intézet „totális intézmény” volt, ahol a személyzet feladatául szabták, hogy az összes bentlakó életét azok személyiségének átrajzolásával teljes mértékig szabályozza.^[44]

Annak idején, a függetlenség kivívása után, 1937-ben kiadott Második Alkotmány különleges elbírálást biztosított a katolikus egyház számára az országban.^[45] Bár ez közvetlen jogi következményekkel nem járt – és az ötödik törvénymódosítás alkalmával el is törölték a passzust az alaptörvényből 1972-ben –, a klérus tagjait a közvetlen közelmúltig megkülönböztetett tiszteletet és megbecsülés övezte.

Írországban az elmúlt három év során két népszavazást is tartottak: 2015-ben a melegek számára lehetővé tették a házasságkötést (a szavazók 62%-a szavazott igennel), 2018 májusában pedig törvényen kívül helyezték azt az alkotmánymódosítást, mely 1983-ban kimondta, hogy az anyának és meg nem született gyermekének egyenlő joguk van az életre, engedélyezték az abortuszt (66% mondott igent). Noha az általános iskolák több mint kilenctizede még mostanában is a katolikus egyház tulajdonában áll és kezelésében működik,^[46] 2019-től kezdve a keresztlevél nem biztosít elsőbbséget az oktatási intézményekbe való bejutáshoz.^[47]

A Köztársaságban ma egy egészen új Írország van születőben.