Releváns tudás a 21. században

A vita résztvevői: Alföldyné Dobozi Eszter - Kodály Zoltán Ének-Zenei Gimnázium, Kecskemét, Baráth Tibor - Szegedi Tudományegyetem Közoktatási Vezetőképző Intézete, Drahos Péter - Expanzió Humán Tanácsadó Kft., Fischer György - Magyar Gallup Intézet, Kojanitz László - Oktatási Minisztérium, Közoktatás-fejlesztési és Értékelési Főosztály, Kovács István Vilmos - Oktatási Minisztérium Nemzetközi Együttműködési és Fejlesztési Főosztály, Perlaki Miklós - Informatikai Kormánybiztosság. A vitát Schüttler Tamás vezette.

A világban folyó oktatásügyi viták egyik központi kérdése, hogy milyen legyen az iskola, az oktatás által közvetített tudás tartalma. Ilyen címeket lehet olvasni a pedagógiai szaksajtóban és az internetes oktatási honlapokon: Milyen a 21. században a társadalmilag érvényes tudás? Milyen újfajta emberi képességekre, készségekre van szükség ahhoz, hogy a harmadik évezred világában létezni tudjunk? Érezhető egyfajta bizonytalanság ezekben a vitákban. Ennek elsődleges oka, hogy a tudás alapú, információs társadalom és gazdaság olyan hihetetlen gyorsasággal termeli a tudást, az új ismereteket, hogy ezeket a hagyományos szemléletmóddal képtelen követni az oktatás. Mit tanítson, milyen ismereteket közvetítsen az iskola? Közvetítse az éppen legaktuálisabb újat? Mire ez a tudás tananyaggá szerveződik, már elavul - mondják ellenvetésként a hagyományos iskola hívei közül sokan, de hasonlóan fogalmaznak a gazdasági szféra szakemberei közül is jó néhányan. Mások pedig éppen az ellenkezőjét hangoztatják: a 19. és 20. században kialakított műveltségkép, tudáskánon végkép elavult. E tudáskép ismeretei nem hasznosíthatóak azokban a tevékenységekben, amelyek a gazdaság, a tudomány működéséhez ma szükségesek. Hasznos, pragmatikus tudásra, gyakorlati készségekre van szükség ebben a modern világban - vallják e tábor képviselői. Ki hogyan vélekedik erről a 21. században érvényes, szükséges tudásról, ki mit tart itt és most "releváns" tudásnak? Létezik-e ebben a meglehetősen tagolt, plurális társadalomban egységes, mindenki számára egyformán releváns tudáskép?

Alföldyné Dobozi Eszter: Engedjék meg, hogy némileg átformáljam - legalább a magam számára - a kérdést. Egy olyan intézmény vezetőjének, amelynek a programja középpontjában a művészeti, zenei nevelés áll, s annak az embernek, aki az irodalom közelében él, a bevezetőben vázolt probléma ekként vetődik fel: vajon az ún. társadalmilag érvényes tudásban benne foglaltatik-e még a művészetek, az irodalom ismerete? Körülbelül tíz éve ismétlődően szembesülünk az iskolában ezzel a sorsunkat, jövőnket befolyásoló jelenséggel, a műveltségeszmény változásával. Nevelési koncepciónk, intézményi önképünk gyakori újragondolására kényszerültünk az elmúlt néhány évben. Megkerülhetetlenné tette ezt a NAT-tal, a kerettantervvel való találkozásunk, az, hogy pedagógiai programunkat e két dokumentum szelleméhez és követelményrendszeréhez kellett igazítanunk. De más irányból is megfogalmazódtak új igények: a szülők, az iskolahasználók mind több időt követeltek a számítástechnika, a nyelvek, az informatika oktatásának. Mi magunk is érzékeljük, hogy tanítványainkat fel kell készítenünk az újfajta kommunikációs technikák helyes használatára, meg kell tanítanunk őket arra, hogyan tájékozódhatnak az információrobbanás utáni világban.

A jogszabályok jogokhoz juttatták a diákokat, nincsenek viszont birtokában annak a tudásnak, hogy hogyan kell, hogyan lehet élni ezekkel a jogokkal. Mindezek mellett nagyon markánsan fejeződik ki a gimnázium - mint továbbtanulási célpont - választásakor az a szülői elvárás, hogy ez az iskolatípus mind jobban készítse fel a diákokat a legszínvonalasabb felsőoktatási intézményekbe is. (Ugyanez jellemző az általános iskolai szülői attitűdre: az általános iskolai tanulmányok befejeztével a legjobb középiskolába akarják irányítani gyermeküket.) A felvételi vizsgákon mindeddig az ún. konzervatív tudáselemekre volt szükségük a tanulóknak. Létfontosságú tehát számunkra, fennmaradásunk múlik rajta, hogy képesek vagyunk-e egyensúlyt teremteni az újszerű követelmények és a hagyományok megőrzésének szempontja között. Fel tudjuk-e oldani azt az ellentmondást, amely a klasszikus és új ismeretek közvetítésének időigényességéből fakad?

Fischer György: Olyan változásnak vagyunk a részesei most a világban, amilyen változás a bronzkor óta nem volt az emberiség történetében. Most van kialakulóban egy új gazdaság, amelyet információs gazdaságnak, információs társadalomnak neveznek. Ez nem egyéb, minthogy az árutermelés világa átalakul az információtermelés világává. Az emberi gazdálkodás történetét a bronzkor óta egészen mostanáig az áruk termelése és cseréje jellemezte. Mostantól kezdve a gazdaság, de az egész világ is arról szól, hogy információkat termelünk és cserélünk. Ebben a világban alapvetően megváltozik a releváns tudás tartalma. Az iskola, az oktatás alapproblémája, hogy képtelen követni ezt a változást. A különböző intézmények képzési ciklusai - a középiskola négy éve, az egyetem öt éve - túl hosszúak ahhoz, hogy releváns tudást adhassanak. Mire ugyanis elvégzik az iskolát, addigra az átadott tudás elavul. A munkám során használt tudásoknak, ismereteknek, képességeknek a 99 százalékát az egyetem elvégzése után tanultam meg. Történésznek készültem, s ma egy közvélemény-kutató cég marketingigazgatója vagyok. Annak a tudásnak pedig, amelyet a középiskolában és az egyetemen szereztem, ma egyáltalán nem veszem hasznát. Felteszem Önöknek a kérdést: Hányszor volt szükségük az érettségi óta arra, hogy felidézzék a papucsállatka összes alkotórészét, hogy időrendben felsorolják a görög-perzsa háborúk csatáit? Hányszor volt szükségük arra, hogy kiszámítsák egy "m" tömegű test, súrlódás nélküli gyorsulását egy béta hajlásszögű lejtőn, hogy meg tudják mondani, mikor született és mikor halt meg Tóth Árpád és Juhász Gyula? Őszintén bevallom, nekem egyszer sem volt ezekre szükségem. Ma a középiskolában olyan tudásanyagokat gyömöszölünk a gyerekek fejébe, amelyekre az iskolából való kilépést követően nincs szükségük. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül mást kell a fejükbe sulykolni. Engem is megrémített Fodor István mai előadása, amelyben azt mondta, hogy tanítsunk a gyerekeknek egészségkultúrát, jogot és állampolgári ismereteket meg minden ehhez hasonló új modern tartalmat. Számomra nem a tartalom kérdése az igazi probléma, hanem az, hogy az iskola mint tudásátadó intézmény vált túlhaladottá a világban. Az iskola feladata egyre kevésbé az, hogy kész tudáscsomagokat adjon át a gyerekeknek, mert ez egyre inkább lehetetlen. Ilyen értelemben nincs releváns tudás, mert a valóban releváns, a gyakorlatban ténylegesen használható tudások hihetetlenül gyorsan elavulnak. Ilyen értelemben az iskolának mindössze néhány dolgot kell megtanítania: tanulni és kommunikálni, vagyis azt, hogy képesek legyenek élethosszig tanulni és egymással és a gépekkel kommunikálni. Emellett meg kell tanulniuk a gyerekeknek együttműködni másokkal, csoportban dolgozni. Ez utóbbi megtanulását a mai iskola egész működési módja akadályozza. Például büntetjük azt, ha valaki súg, pedig ma a világ nem az egyéni tudásra, hanem a csoportteljesítményekre épül. Van még egy negyedik dolog, amelyet szintén meg kell tanulni, s amelyre nincs igazán jó magyar kifejezés, angolul "insight" képességnek nevezik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy képesek vagyunk belelátni a dolgokba, a különböző tudásmorzsákat, tudáselemeket összerakni és a mozaikszerű ismeretekből valami új tudást konstruálni.

Az első két hozzászólót hallgatva kiegészíteném az eredeti kérdést azzal, hogy az iskola által közvetített klasszikus vagy archaikus tudás egyáltalán releváns tudásnak tekinthető-e, illetve hogy a modern tudás természetéből adódóan várható-e az iskolától, hogy releváns tudást közvetítsen?

Baráth Tibor: Nem szeretnék e vita során belebonyolódni a tudás fogalmának meghatározásába, mint ahogy abba sem, hogy az iskolának ismereteket kell-e közvetítenie vagy képességeket fejlesztenie. Hiszen erre az utóbbi kérdésre egyértelmű a válasz: mindkettőre szükség van. Egyetértek Fischer Györggyel abban, hogy ma az iskola mint intézmény radikális változás előtt áll. Hogy valóban változik-e, hogy reagál-e a környezet kihívásaira, az persze még kérdés. Feltételezem, hogy életben maradása múlik azon, hogy képes-e változni. A változás lényegének érzékeltetésére engedjenek meg egy történetet. Az Egyesült Államokban a Microsoft szakemberei megjelentek az amerikai iskolákban, hogy a tanárok helyett tanítsanak informatikát, nem számítástechnikát, nem programozást, hanem az informatika alkalmazását. Az informatikát ilyen módon tanító "nem tanárok" megdöbbentő eredményeket értek el: a legrosszabb helyzetben lévő iskolákban is ugyanazt az eredményt tudták felmutatni, mint az elit közegben. Valójában csak annyi történt, hogy a Microsoft által felkért "nem tanárok" komolyan vették a megtanítási stratégiát, azaz csak akkor léptek tovább a tananyagban, ha a gyerekek az előző tananyagelemet már megtanulták. Erre úgy reagált az amerikai oktatási miniszter, hogy körülbelül öt évet adott a közoktatásnak arra, hogy felvegye a kesztyűt, különben kiszorítják erről a területről. Ma az iskolával szembeni legnagyobb kihívás a megtanítás.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: mi a hasznosítható tudás. Ez az egyén oldaláról két szóval leírható: boldogulás és boldogság. A társadalmilag értékes, hasznos tudás azoknak az ismereteknek, készségeknek, képességeknek a folyamatosan változó rendszere, amelyek lehetővé teszik az egyén számára a társadalomban való eligazodást, a boldogulást, s ami lehetővé teszi az egyén számára, hogy képes legyen érzelmi oldalról is megélni az életet. Tehát ráció és kogníció, valamint érzelem és szocializáció, az egymással való bánni tudás és az együttműködés képessége.

Biztos, hogy ezek új tudáselemek? Úgy tűnik számomra, hogy az igazán jó iskolában a ráció mellett mindig is jelen volt az érzelmek, az együttműködési készség fejlesztése, s úgy gondolom, hogy ezt a társadalom is fontosnak, releváns képességnek tartotta.

Baráth Tibor: Az iskola világát ismerve, ki merem jelenteni, hogy ezek új elemek, ugyanis a ma iskolája lényegét illetően nem az együttműködésről szól, miközben az együttműködés nélkülözhetetlen a modern világban, a munkaerőpiacon. Feltetted azt a kérdést is, hogy van-e ma egységes tudás, egységes tudáskép. A válaszom: van is meg nincs is. Természetes, hogy a társadalomban jelentős különbségek vannak a tudásról való gondolkodásban. Ha azonban a modern munkaerőpiac, a modern gazdaság felől szemléljük azt, hogy van-e egységes és érvényes tudáskép, akkor egyértelműen látszik, hogy létezik egy ilyen kép. Jól példázta ezt a konferencián Fodor Istvánnak, egy multinacionális cég vezérigazgatójának az előadása. S miközben egyetértek Fischer Györggyel abban, hogy melyek azok a területek, melyeket az iskolának meg kell tanítania, továbbá azzal is, hogy ezzel szemben az iskola számos elavult tudáselemet közvetít, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy konkrét ismeretek nélkül nincs semmiféle tudás. Ha bármit el akarunk sajátítani, ahhoz a különböző ismeretelemek egész sorának megtanulásán át vezet az út.

Ez azt jelenti, hogy a képességfejlesztés és az ismeretközvetítés szembeállítása mesterséges, és a tudás megszerzéséhez szükséges képességek fejlesztése csak konkrét ismereteken keresztül lehetséges?

Baráth Tibor: A kérdésben felvillanó ellentmondás nemcsak a magyar közoktatás problémája, a világ szinte minden közoktatási rendszerében megjelenik. Mindenki egyetért abban, hogy ismeretek nélkül nem lehet a képességeket fejleszteni; a problémát az arányok kérdése jelenti. Az emberiség rendelkezésére álló információtömeg hétévente megduplázódik. Ha az iskola, a pedagógus nem szelektálja a közvetítendő ismereteket, akkor egyrészt iszonyatosan megnő azok mennyisége. A rendszer rugalmatlansága miatt viszont az új ismeretek egész sora eleve be sem kerül a tananyagba, de ami ennél is nagyobb probléma, hogy nem marad idő, energia a képességek fejlesztésére. Ebből a csapdából csak úgy lehet kikerülni, ha az iskolában az eddiginél lényegesen nagyobb hangsúlyt kap azoknak a képességeknek és készségeknek a fejlesztése, amelyek ösztönzik és képessé teszik az egyént a tudás önálló megszerzésére. Ehhez két feltételre van szükség. Az egyik, hogy az iskola megőrizze a gyerekekben eredendően meglévő érdeklődést. Tessék megnézni az óvodás gyereket, hogy játékai során milyen érdeklődéssel fedezi fel, ismeri meg a körülötte lévő világot. Az iskola nagy kérdése ma az, hogy miként tudja megőrizni, erősíteni a gyerekben ezt az érdeklődést, mit tud kezdeni ezzel a nyitottsággal, motivációval. A másik feltétel, hogy az iskola tanítsa meg a gyereket az önálló tanulásra, hogy tegye képessé a szintetizálásra, a részletek összerakására. Az analógiás gondolkodás mellett - és nem azzal szemben - felértékelődnek a divergens gondolkodást, a kreativitást, az együttműködést segítő készségek és képességek.

Kojanitz László: Óvakodnék attól, hogy az iskoláról kategorikusan negatív értékelést adjak, mert ennél sokkal differenciáltabb a kép. Az eredeti kérdésre úgy tudok válaszolni, hogy felteszek egy közbenső kérdést: miben más a társadalmilag hiteles tudás a rossz értelemben vett iskolai tudáshoz képest? Szerintem a társadalmilag hiteles tudás a tudásnak mindhárom dimenzióját magában foglalja, az ismeretet, a képességet és ezeknek a szokásrendszerbe való beépülését is. Azt érzékelem, hogy az iskolák nagy része, sőt már a kerettanterv is eljutott odáig, hogy a képesség fejlesztését fontosnak érzi, és az ehhez szükséges tevékenységek jelen vannak. Egyre inkább létjogosultságot nyer a kompetenciák fejlesztése. A harmadik elem, a dolgokhoz való viszony alakítása még nem nyert igazán polgárjogot az iskolai tudásban. Mit jelent ez a gyakorlatban? Vegyük példaként az informatikát! Mindannyian emlékezünk arra, amikor informatikai ismeretek gyanánt a gyerekeknek megtanították a számítógépek felépítését, perifériáit, meg a használatos programok felépítését. Ma már nem ez a fontos, hanem a gép használatát kell megtanítani, azt, hogy be tudják kapcsolni, tudjanak vele dolgozni. De látjuk, hogy igazában az lenne fontos, hogy a gyerekek az iskolában informatikai kultúrát szerezzenek, tehát tudjanak együtt élni, együtt fejlődni az informatikával. Ez az a bizonyos kultúra. Egyre gyakrabban használjuk ebben az értelemben a kultúra fogalmát, ami itt egy más minőségű tudást jelent, azt jelenti, hogy beépült a szokásrendszerünkbe. Mást jelent olvasni tudni, s megint mást az, hogy valaki rendelkezik olvasáskultúrával. A tudásnak tehát nemcsak az ismeret, nemcsak a képesség, hanem a szokásrendszerbe, viselkedésbe való beépülése is szerves része. A társadalmilag releváns tudás és az iskolai tudás között ma még a tudás bensővé válásában van az igazi különbség. Továbbá különbség van abban is, hogy az iskolai tudás még nem mindig jelent igazán értéket a gyerek számára, a megszerzett tudás nem motivál az alkalmazására. Gyakran szoktam mondani szűkebb szakmámmal, a történelemtanítással kapcsolatban, hogyha nyolc évet eltölt egy gyerek a történelemtanulással, akkor annyit minimum el kellene érni, hogy érettségi után legalább ne utálja a történelmet. A motiváció, az értéknek tekintés a tudás sikeres alkalmazásának fontos feltétele. Nagyon fontos, hogy az a tudás, amelyet a társadalom igényel az egyéntől, belsővé váljon. Egyébként a tudás elsajátításának épp ezt az elemét tudjuk a legkevésbé mérni. Az értékelésben ma még sokkal inkább az ismeret elsajátítását vizsgáljuk, pedig a tanítás eredményessége szempontjából ez az igazán fontos. A tanítás során a gyereket nem lehet tárgyként kezelni, nem lehet figyelmen kívül hagyni az akaratát, a motivációit, személyiségének a viszonyát az átadandó tudáshoz.

Szeretnék Alföldyné Dobozi Eszter gondolatához kapcsolódni. Egyetértek azzal, hogy az általános műveltség átadását a modern ismeretek nem kérdőjelezhetik meg, s nagyon örülök annak, hogy kimondatott, hogy a sikeres személyiség felneveléséhez szükség van a műveltségre, a kultúrára. Ugyanis azokat a praktikus ismereteket, amelyek a munkavégzéshez szükségesek, sokkal gyorsabban el tudja sajátítani az, aki végigment a látszólag felesleges ismeretek megtanulásának folyamatán. Viszonylag rövid idő alatt meg lehet valakit tanítani arra, hogy egy üzleti cél érdekében hogyan kell technikailag jól megcsinálni egy prezentációt, de hogy azt egy frappáns idézettel be tudja fejezni annak érdekében, hogy a hallgatóságban nyomot hagyjon, ahhoz szükség van a kultúrára, a látszólag felesleges ismeretekre. Dobozi Eszter szerint az archaikus ismereteknek megmarad az értéke. Én is így látom, mert két azonos képességű, technikai értelemben azonosan képzett ember között a klasszikus ismeretek birtoklásának a szintje jelenti majd a különbséget; az tud színesebb, érdekesebb, figyelemreméltóbb lenni, aki rendelkezik a kultúrával.

Ha jól értem, releváns tudásnak érzed azt az archaikus kultúrát, amelyről Fischer György azt állította, hogy ezeket a megszerzett ismereteit soha nem használta.

Kojanitz László: Így van, mivel a sikeres személyiség mögött ott van a műveltség, az elsajátított sokféle kultúra. Ha mindaz a tudás relevánsnak minősül, amely hozzájárul a társadalmi sikerességhez, akkor ezek a feleslegesnek tűnő tudások is részei a releváns tudásnak.

Alföldyné Dobozi Eszter: Ismerek olyan pedagógusokat, akik megtalálták annak módját, hogyan lehet egyszerre képviselni a klasszikus kultúrát és fejleszteni a modern gazdaság, a társadalom által igényelt képességeket. A mi iskolánkban minden gyerek énekel kórusban, ez szerves része pedagógiai programunknak. A kórusmunka eredményeképpen otthonosan mozog a színpadon, pódiumon, megtanulja, hogyan lehet a hallgatóságnak közvetíteni mindazt, amit a művészetekből, a zenéből megérez. A kórusban éneklés ugyanakkor a legjobb iskolája a másokkal való együttműködésnek. Nagyon fontosnak tartom tehát annak végiggondolását, melyek azok a klasszikus értékek kultúránkban, sőt pedagógiánkban, amelyek nélkülözhetetlenek a 21. században, s amelyek éppen az új korszakban való fennmaradáshoz szükséges személyiségvonások megerősítését szolgálhatják.

Fischer György: Én nem az archaikus kultúra ellen szóltam, hanem az ellen, hogy a mai iskola diszciplínákra szabdalja a kultúrát, illetve azt tettem szóvá, hogy ennek a kultúrának nem a lényegét adja, hanem a lényegtelen mozzanatait. Nem József Attila vagy Tóth Árpád költészetének a lényegét adja, hanem annak a tudását követeli meg a gyerekektől, hogy a költők mikor születtek és mikor haltak meg. A kultúrának megvan az a sajátossága, amiről az imént az igazgatóasszony beszélt. Kooperációra szoktat, kommunikálni tanít, hisz például a kórusban is egyfajta közlésmódot és kooperációt sajátítanak el a gyerekek. Ez valóban nagyon fontos. Tehát nem a hagyományos kultúra maga és nem ennek a közvetítése okozza az iskola problémáit, hanem az a mód, ahogyan ma működik, ahogyan az oktatás feldarabolja, diszciplínákra bontja az amúgy holisztikus, egységes emberi tudást. S ami a legfőbb baj, hogy az olyan lényegtelen elemekre helyezi a hangsúlyt, amelyeket könnyű visszakérdezni a diákoktól, úgy, hogy megtiltjuk nekik a kooperációt. Nem azért tanítjuk nekik a kultúra egyes elemeit, mert ezek fontosak nekik, vagy mert ettől boldogok lesznek. Azt tanítjuk, amit könnyű visszakérdezni. Ez nem a magyar iskola problémája, ez nemzetközi probléma. A tömegképzésnek a 19. században kitalált intézményes formája eddig működött, mára azonban elavult.

Drahos Péter: Ezt a mostani kort szemlélve látnunk kell, hogy nagyon sokan vagyunk, akik együtt élünk ezen a bolygón, s ez alapvetően megváltoztatja a tudás iránti elvárásokat. A változás lényege: csak akkor tudunk élni, megélni ebben a társadalomban, ha alkalmazható tudást szerzünk. Ez az alkalmazható tudásra kényszerítettség. Ugyanakkor az alkalmazható tudás hiánya nagyfokú bizonytalanságérzetet szül. Ezt jól lehet érzékelni azokban az óvodákban és iskolákban, ahol tanácsadóként dolgozunk. De ugyanúgy érzékelhető a munkaerőpiacon is. Ez a bizonytalanságérzet jó ideig velünk fog maradni.

Van-e képük az iskoláknak - például amelyeknek a ti cégetek tanácsokat ad - arról, hogy mi az a fajta új tudás, amely hatékony, amely eredményessé és sikeressé tesz valakit a munkaerőpiacon, tudják-e az iskolák, hogy várhatóan milyenfajta tudásnak nő meg a közeljövőben az értéke?

Drahos Péter: Mindenkinek van egyfajta képe arról, hogy mit szeretne elérni. Vannak jó és rossz modellek a magyar oktatásban. A jó példa például a következő: Szegeden, az Élelmiszeripari Főiskolán egy újabb szak kialakításakor nem a professzorok találták ki, hogy milyen tárgyakból álljon az új szak, hanem összehívták az élelmiszeripar középvezetőit, s megfelelő módszertan alapján velük dolgoztatták ki azt a készségleltárt, amellyel a leendő szakembernek rendelkeznie kell. Ezt a készségsort fordították le aztán tantervekre, képzési programra. Rossz példa is akad. Annak idején, amikor a Nemzeti alaptanterv sokadik változatának a vitája zajlott a minimumkövetelményekről, akkor az egyes tárgyak követelményeit, ismeretanyagát nem a valóságos szükségletek határozták meg, hanem az, hogy melyik tárgy pedagógusai voltak hangosabbak. Ma az alkalmazhatóság szempontjainak, a munkaerőpiacon való hasznosíthatóságnak kell meghatározónak lennie a képzés tartalmának megtervezésekor. Ezt azonban nem szabad szűken értelmezni. S itt kapcsolódnék a klasszikus ismeretek szükségességéről szóló vitához. A munkaerő-piaci visszajelzések, bármily hihetetlen, megerősítik a klasszikus műveltség értékét, szükségességét. Angliában a cambridge-i vagy oxfordi egyetemek által nyújtott görögtudást egyre több cégmenedzsmentben alkalmazzák. Jól tudják elemzőként hasznosítani az ilyen képzettséggel rendelkező kollégákat. Az alkalmazhatóság nemcsak pragmatikusan értelmezhető, azt is jelenti, hogy egy adott tudást fel tud-e valaki használni új helyzetek értelmezésében, át tudja-e az archaikus tudást fordítani mai modern problémák, például gazdasági természetűek elemzésére. A tudáslistákon mindig jelen van az etika. Különösebben nem kell bizonygatni az etikai műveltség szerepét a gazdaságban. Ugyanígy jelen van az esztétikai érzék fejlettsége. A mai modern gazdaság szakemberének fogalma kell legyen a szépről, hiszen a termékek külsejétől a munkafolyamatok megtervezéséig fontos szerepük van az esztétikai értékeknek. Az alkalmazható tudás fontos része az a sokféle ismeretből és képességből összetevődő valami, amit önérvényesítésnek hívunk. Ebben az összefoglaló névvel jelzett tudásterületben rengeteg új ismeret és képesség van, amely ma még sajnos hiányzik a magyar közoktatásból, mert nincs rá igazán tér, nincs lehetőség a fejlesztésére, az intézmények nem tudják beépíteni az amúgy is szűkös és egyre jobban védett tanítási időbe. Ebbe a képesség- és tudáshalmazba tartozik a kommunikáció képessége. Egyre több iskola panaszkodik, hogy nem lehet feleltetni, mert nem tudnak beszélni a gyerekek, nem tudják elmondani, amit hozzáolvastak a tananyaghoz. Idesorolható természetesen a nyelvtudás is, erről nem kívánok különösebben szólni. De az önérvényesítő képességcsoportba sorolható a változásra való állandó készenlét, a megszokottól eltérő helyzetek kezelése, amelynek munkaerő-piaci jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Elég utalni arra, hogy a gyerekek milyen nehezen oldanak meg olyan feladatokat, amelyek nem a tankönyvben leírt módon jelennek meg előttük, mennyire nehezen kezelik azt a helyzetet, amikor a tankönyvtől eltérő módon kell alkalmazniuk egy megtanult ismeretet. Az emberi kapcsolatok alakítása is része az önérvényesítésnek, csakúgy, mint a csapatmunka, a másokkal való együttműködés. Valóban nagyon ritka az olyan iskola, ahol a gyerekek csoportban dolgoznak együtt bizonyos feladatok megoldásán. Ugyanakkor a munkaerőpiacon ma már szinte csak ilyen szituációkkal fognak találkozni. Fontos tudáselemnek érzem a kritikus látásmódot, azt, ahogyan a médiához, a reklámhoz viszonyulnak. A médiában ma annyi információt zúdítanak az emberre, hogy ha ezekhez nem tud kritikusan viszonyulni, akkor valószínűleg később olyan ember válik belőle, akit mindennel meg lehet etetni, aki korlátlanul manipulálható. A releváns, alkalmazható tudás fontos része az egészségmegőrzés, az életmód alakításához szükséges ismeretek és képességek. Végül, de nem utolsósorban a demokratikus készségek, a társadalmi részvételhez, a társadalmi környezet megértéséhez és alakításához szükséges sokféle tudás, készség. Úgy tűnik, hogy ezeknek az ismereteknek, készségeknek a kiválasztása, programokba történő beépítése megindult az intézményekben. Van, ahol ez lassabban, van, ahol gyorsabban halad. Számos intézményben a pedagógiai program elkészítésekor komoly belső viták folytak ezekről a tudásokról, készségekről, és sok helyen konszenzusra tudtak jutni abban, hogy ezek milyen konkrét iskolai programok révén alakíthatók, fejleszthetők. Voltak persze szép számmal olyan intézmények is, ahol nem vitáztak, nem gondolkodtak ezeknek az új tartalmaknak a lényegéről, hanem leemeltek egy kész tantervet, s azt próbálják végrehajtani. Annál nagyobb egy intézményben a releváns tudást illetően a bizonytalanság, mennél kevesebb vitát, közös gondolkodást folytatnak erről. Annál biztosabb az intézmény tudásképe, minél inkább maguk izzadták ki ezt a képet maguknak.

Perlaki Miklós az Informatikai Kormánybiztos Hivatalából érkezett, ahol az egyik legfontosabb új tudáselem, az informatika fejlesztésével, terjesztésével foglalkoznak. Hogyan látod: mennyire fontos az informatika elterjesztése, az információs társadalom kiépítése szempontjából az oktatás?

Perlaki Miklós: Közhelynek hatna, ha most azt mondanám, hogy az információs társadalom megvalósítása szempontjából kiemelt szerepe van az oktatásnak, miközben persze az oktatás valóban az egyik legfontosabb tényező ebben a folyamatban. Az oktatásnak azonban nem is az információs társadalom megvalósulásában van alapvető szerepe, hiszen ha akarjuk, ha nem, megvalósul, itt van, terjed. Ha nem tennénk semmi különöset, az emberek akkor is használnák a mobiltelefonjaikat, az internetet, a különböző elektronikus szolgáltatásokat. Az oktatásnak abban van s lesz a jövőben óriási szerepe, hogy az emberek az információs és kommunikációs technikákat milyen szinten s mire fogják használni. Az internetet és a mobiltelefont másként fogja az az ember használni, aki Dosztojevszkijt olvas, és másként az, aki Romanát vagy más ehhez hasonló könnyű irodalmat. Ha az oktatás képes lesz áttörést hozni abban, hogy kultúrát közvetít, személyiséget formál, visszatalál eredeti, történetileg kialakult szocializációs funkciójához, akkor az emberek széles köre értelmesebben, hatékonyabban fog élni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az információs társadalom nyújt. A kommunikáció minősége ugyanis nemcsak és nem is elsősorban technikai kérdés, hanem egy hosszú, organikus fejlődési folyamat eredménye.

Ez az a pont, ahol át kell térnünk annak a kérdésnek a megbeszélésére, hogy mennyire alkalmas a mai magyar iskola, az oktatás arra, hogy befogadja azokat az új tudáselemeket, amelyeket a gazdaság, a társadalom, a tudás alapú gazdaság, az információs társadalom vár az iskolától.

Kojanitz László: Most maradjunk csak az informatikánál. Annyira képes befogadni mindezt az iskola, amennyire a benne élő emberek használják, működtetik, amennyire alkalmasak és motiváltak arra, hogy adaptálódjanak ehhez a kultúrához, és megpróbálják off-line tevékenységükbe beépíteni az on-line kultúrát.

Kojanitz László a mindennapi - egyelőre még nem az internethálózaton zajló - cselekvéseinket nevezte off-line-nak és az internetes világot on-line-nak.

Kojanitz László: Az informatika alkalmazásának be kell épülnie mindennapi tevékenységünkbe, sokszor abba a tevékenységrendszerbe, amelyet már évtizedek óta megszokott módon végzünk. Ennek a kultúrának be kell épülnie a pedagógus, a gyógyszerész, a köztisztviselő - és sorolhatnám hosszan az egyes foglalkozásokat, hivatásokat - mindennapi munkájába. Szerencsére nemcsak azért kell megtanulni az alkalmazást, a használatot, mert ezt elvárják az egyéntől, vagy mert egy szigorlaton kell beszámolni az elsajátítás szintjéről, hanem azért, mert ennek a technikának és kultúrának az alkalmazásával az egyénnek, a gyógyszerésznek, a pedagógusnak, a hivatalnoknak stb. lesz jobb, könnyebb, hatékonyabb a munkája. Arra, hogy mit jelent az on-line beépítése mindennapi tevékenységeink közé, arra álljon itt egy rövid történet. Egyik ismerősöm a közelmúltban felhívott, hogy nyolcadikos gyerekéről kiderült, diszgráfiás. Most azzal ne foglalkozzunk, hogy ez miért nyolcadikban derül ki, s azzal se, hogy egy viszonylag művelt szülő kultúrájában miért nincs benne a diszgráfia és az egyéb ilyen jellegű fejlődési zavarok lényegének minimális ismerete. Arra kért ez a barátom, hogy segítsek neki megtalálni azt a fejlesztőintézményt, ahol programokkal, egyéni foglalkozással segíteni tudnak a gyerek problémáján. Régen az emberek ilyenkor a telefonkönyvet próbálták böngészni. Én leültem a számítógépem elé, beütöttem a keresőbe a diszgráfia szót, s fél óra alatt annyi hasznos információt gyűjtöttem össze, amennyinek a megszerzése olvasással, telefonálással egyszerűen lehetetlen lett volna. Iskolákat, könyveket, könnyen érthető cikkeket találtam. Hangsúlyozom, hogy én bölcsész vagyok, nem értek mélyen a számítógéphez, az informatikához. Számomra ezek a mai gépek, programok még mindig nem tűnnek igazán felhasználóbarátnak. De az már világos számomra, hogy az internet alkalmazása nélkülözhetetlen az információszerzésben. Ez a kultúra azért épül gyorsan, mert már világosan látszik, hogy milyen szükségleteket elégít ki. S a moderátor kérdéséhez itt kapcsolódnék. Hogy az iskola befogadja-e, közvetíti-e az új tudást, az attól függ, mennyire képes az oktatás nyelvén megfogalmazni a gazdaságnak a kívánatos tudásra vonatkozó képét. A konferencián az Ericsson cég vezérigazgatója mondta el, hogy mit kell az iskolának teljesítenie ahhoz, hogy a diákjai sikeres emberek legyenek. Az a pedagógus, aki soha nem dolgozott egy ilyen világcégnél, ezt az igényt csak úgy tudja önmaga számára lefordítani, hogy több informatikai és több gazdasági ismerettel kell rendelkeznünk már 15 éves korban is a gyerekeknek. A gazdasági kihívások leegyszerűsítetten, gyenge "fordításban" jelennek meg az iskolában. Nem következik például ebből az igényből az, hogy a klasszikus ismeretek milyen módon járulnak hozzá a sikeres ember neveléséhez. Ezeket az igényeket jól kellene lefordítani az iskola nyelvére. E nélkül ugyanis az iskola folyamatosan önbizalomhiánnyal fog küzdeni. Mint ahogyan már ma is így van. Úgy tűnik az iskola számára, hogy a vele szemben megfogalmazódó igényeknek nem tud megfelelni, pedig ha jól fogalmazzák meg számára az igényeket, az intézmények jó része bizonyosan képes lenne rá.

Alföldyné Dobozi Eszter: Honnan is lenne az iskolának, a pedagógusnak önbizalma? Hiszen jó nevű iskolákban is lepusztult környezetben folyik a munka, sok helyen nincs megfelelő tábla, omlik a fal, a tanulók nem járhatnak testnevelésórára, mert nem működik a vizesblokk. Frusztráltak, elégedetlenek a pedagógusok egyéb okokból is. A pedagógustársadalom már-már mentálhigiénés gyámolításra, ápolásra szorul. Az iskoláknak sokkal több támogatásra van szükségük, mint amennyit kapnak. A pedagógust és az iskolát jobb helyzetbe kell hozni ahhoz, hogy megfelelően tudjon reagálni a globalizáció és a modernizáció kihívásaira.

Drahos Péter: Határozott igennel lehet arra a kérdésre felelni, hogy alkalmas-e a magyar oktatás arra, hogy ezeket az új elemeket befogadja. Ez akkor is igaz, ha még nem találjuk meg ezeket az ismereteket a rendszer minden szegmensében. A pedagógiai programok, helyi tantervek készítése során volt s folyamatosan van is erre törekvés. Szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy ma már korántsem csak az iskola közvetít ismereteket, ad mintákat, fejleszt képességeket. Az iskola csak egy hely a sok közül. A gyerekeknek számos egyéb referenciacsoportjuk, tájékozódási forrásuk van, amelyek az iskolával azonos módon közvetítenek ismereteket. Az iskolában kialakulóban van a nyitottság ezeknek a máshonnan jött hatásoknak a befogadásához, integrálásához. Nem az iskola fogja a releváns alkalmazható tudás egészét közvetíteni, hanem sok partner együtt.

Fischer György: Kissé máshova tenném a hangsúlyt. A modern társadalomban az információk mennyisége hihetetlen mértékben nőtt. Ezek az információk ráadásul hihetetlen gyorsan változnak. Mindezt az iskola képtelen követni, de felesleges is erre törekednie. Tehát nem az a korszerű iskola, ahol magyar helyett informatikát tanítanak, vagy ahol történelem helyett az egészséges életmódra nevelnek. A korszerű iskola ma az, ahol arra tanítják meg a gyereket, hogyan, milyen módon férhet hozzá az információkhoz. Értelmetlen a tudásanyagok körét és mennyiségét növelni, újabb diszciplínákat becsatornázni a jelenlegi iskola oktatási rendszerébe. Az én felfogásomban a jó pedagógus sokkal inkább moderátor, mintsem egy tudásanyag birtokosa, aki ahhoz ért, hogyan töltse be mindezt a gyerekek fejébe. Nem az a jó tanár, aki tudja a kémiát, hanem az, aki felkelti a gyerekek érdeklődését a kémia iránt. Értelmetlen a gyerekeknek megtanítani a benzolgyűrű összes reakciótípusát, mert két nap múlva úgyis elfelejti, ha felelt belőle. Arra kell megtanítani, hogy hogyan vannak összerakva a dolgok, hogyan működik a világ abban a dimenzióban, amellyel a kémia foglalkozik. Tehát a tárgyi tudás helyett - aminek jelentős hányada felesleges, mert elfelejtődik, az életben nem használjuk - a tanulni akarás és a tanulni tudás képességét kell átadni a gyerekeknek.

Ez azt jelenti, hogy a releváns tudás egy gyorsan változó tudáshalmaz, amelyet az iskola nem tud közvetíteni épp ennek a tudásnak a természete miatt. Ezért az iskolának a releváns tudás megszerzéséhez, folyamatos megújításához szükséges képességeket kell fejlesztenie olyan stúdiumokon, ismereteken keresztül, amelyek e képességek fejlődését segítik?

Fischer György: A mai iskolát a 19. században találták ki, 100-150 évig jól működött, betöltötte hivatását, de ma már elavult. Sajnos nem vagyok elég okos, hogy kitaláljak helyette mást. De szembe kell néznünk azzal a kihívással, hogy az iskola intézményrendszere már képtelen követni az információtermelés exponenciálisan növekvő ütemét.

Perlaki Miklós: Még mindig, sőt egyre jobban félünk a technológiától, a terjedésével együtt járó változásoktól. Mi az, amit a tradicionális iskola hívei féltenek ettől az új technológiától, kultúrától? Valószínűleg egy olyan közös tudásnak az elvesztését, amelyet mi még szinte kizárólagosan az iskolában szereztünk meg. Amikor mi voltunk gyerekek, az iskola egészen más médiahelyzetben létezett. Egyedül ez az intézmény közvetítette a fontos, mai kifejezésünkkel, releváns tudást. Ez a tudás nemzedékeket tartott egyben, lehetővé tette, hogy a különböző nemzedékek megértsék egymást is. Ha ezt a közös tudást elvesztenénk, akkor valójában nagyon boldogtalanok lennénk. A benzolgyűrű egy közös tudás volt, amire lehetett utalni, csakúgy, mint egy József Attila- vagy Ady-versre, amelyet közösen fel tudunk idézni, ez is erősíti az együvé tartozásunkat. A félelmek lényege, hogy szűkül az iskola által közvetített közös tudás köre. Tehát Fischer Györgynek nincs egészen igaza, nem vált működésképtelenné az iskola, hanem a kizárólagosságát vesztette el. Szűkül a közös tudás, s egyre több csoport alakít ki önmaga számára speciális, egyedi csoporttudásokat. Ezzel lassan veszélybe kerül az, hogy egy bizonyos metaforát az emberek széles köre megértsen. A régebbi iskolarendszer hívei úgy érzik, hogy ha túlságosan könnyen kapjuk meg a tudást az informatikai rendszerek segítségével, például az internetről, akkor ellustul az agyunk, a gondolkodásunk. Szerencsére ez a megközelítés sokak számára már a múlté. A klasszikus iskolarendszer nem válik feleslegessé, a klasszikus ismeretek jó részét végig kell tanulni, mert ezek fejlesztő szerepe nem pótolható, ugyanakkor az is igaz, hogy az új diszciplínák tanulása is sok szempontból új logikát követel, de ennek éppúgy megvan a maga gondolkodásfejlesztő funkciója.

Baráth Tibor: A kérdés számomra még mindig az, hogy mennyire képes befogadni az iskola az újat, a változást. A mai pódiumvitában már sokszor felvetődött, hogy jó vagy rossz-e az iskola. Nem tartom ezt jó dichotómiának. Ugyanígy nem tartom igazán szembeállítható fogalompárnak az archaikus kontra modern kultúra megkülönböztetését, mint ahogy értelmetlennek látszik az ismeret és képesség szembeállítása is. Ugyanis ezek nem egymást kizáró fogalmak, egyik nem létezik a másik nélkül, csak együtt van értelmük. Valójában az arányokon és az irányokon múlnak a dolgok. Jól példázza ezt az, amiben itt ma egyre inkább konszenzus kezd kialakulni, hogy a klasszikus tudás elemei nélkül nem érhető el magas színvonalú modern tudás. Konkrétan válaszolva a kérdésre, számomra úgy tűnik, hogy a magyar iskola évtizedek óta próbál alkalmazkodni, változni. Maga az iskola mint szervezet rengeteget változott. Az egymással való kommunikáció, a döntéshozatal, az információkezelés terén sok minden beépült az iskolák szervezeti kultúrájába. A magyar iskolák igen jelentős része megtanult kapcsolatokat, sőt külkapcsolatokat építeni, pályázni, kevésbé tanulta meg azt, hogy a pályázatokban megjelölt fejlesztési programokat következetesen végrehajtsa, önmaga és a külvilág számára ellenőrizhetővé tegye. Az iskola akkor tudja befogadni mindazt az újat, amelyet itt ma releváns tudásként határoztunk meg, ha maga is tanulószervezetté válik. Ugyanakkor figyelemre méltónak érzem Drahos Péter megjegyzését, nevezetesen azt, hogy a modern tartalmak közvetítésére korántsem csak az iskola hivatott. A különböző partnerekkel összehangoltan működő, társadalmilag támogatott iskola képes alkalmazkodni a gazdaság, a társadalom, a globalizálódó világ kihívásaihoz.

Szerkesztette: Schüttler Tamás