Racionalizáció és társadalmasítás

Pethő László tizenhat tanulmányt gyűjtött össze munkáiból a felnőttoktatás és művelődésszociológia egymáshoz illesztett tárgykörében. Közülük kettő, saját fordításában, az andragógia élő klasszikusának számító Franz Pöggeler, valamint a finn Seppo Sivonen munkája. Mindkét fordítás része a gyűjtemény tág, nemzetközi horizontokra tekintő szemléletének. (A Pöggeler-tanulmány – Az utca embere és az európai integráció – ráadásul hiánypótló közzététel is.) A gyűjtemény szemléletét a kötet címe (Racionalizáció és társadalmasítás) pontosan kifejezi. Felfogásom szerint a felnőttoktatás, tágabban a művelődés, reális racionalitással szemlélendő és tervezendő társadalmasítása Pethő László alapvető mondanivalója: szemben a szakemberek és az érdeklődő közvélemény oly gyakori negatív vagy pozitív előítéleteinek és érzelmes illúzióinak elképzeléseivel. Témái és kifejtésük hangsúlyai mindig a valóságosat, a valóban lehetségest keresik a kötet három nagy fejezetében: a Felnőttképzésben, az Önszerveződésben és a Külföldi példákban.

A Felnőttképzés című fejezet tanulmányainak uralkodó vonulata – természetesen saját szempontjaim szerint – a felnőttoktatás társadalmi és politikai feltételeire és lehetőségeire mutat. Már a nyitó tanulmány (A felnőttoktatás fogalmának változásai) ebből az attitűdből indulva talál új összefüggéseket abban az elterjedt terminológiai vitában, amely nálunk egyelőre nem tud dűlőre jutni a kialakult fogalom- és szóhasználat (nevelés, oktatás, képzés) és a tudomány-rendszertani (pedagógiai, andragógiai) értelmezési kérdéseiben. A nemzetközi kitekintés és a probléma historikus kezelése itt ugyanúgy megjelenik, mint a kimondottan történeti témáknál (Adatok a magyar népfőiskolai mozgalom történetéhez; Arcképek a magyar felnőttoktatás „hőskorából” és félmúltjából; Ökonómia, kooperáció, felnőttoktatás – egy felnőttoktatási koncepció a századelőről; Modernizációs kihívások és válaszok – a magyar művelődéspolitikai és felnőttképzés mozgástere 1945–1989 között), bár az is igaz, hogy ezek a témák sem csak történetiek, hanem a jelen vizsgálatát és perspektívák átgondolását szolgálják. Jól illusztrálja ezt azÖkonómia, kooperáció és felnőttoktatás című tanulmány, amelyben a szerző a magyar felnőttoktatás egyik elfeledett alkotójának, Czettler Jenőnek (1879–1953) állít emléket. Felidézi munkásságát, bemutatja a 20. század első felének még feltáratlan felnőttoktatási ügyeit, és utal az ökonómia és kooperáció aktuális problémáira. A leginkább az 1945-től 1989-ig tartó korszak általános áttekintése aktualizálható napjainkra (Modernizációs kihívások és válaszok című írás). És talán a legtöbb vitára reményt adó is. A tanulmányok erénye a vitára, gondolkodásra késztető témaválasztás és -kezelés, a tételek, hangsúlyok, összefüggések olykor meditatív bemutatása. A felnőttoktatás fogalmi értelmezése körül (mondjuk a felnőttoktatás társadalmi háttereire tekintve) valószínűleg további vitára ösztönöz, a magyar népfőiskolai mozgalom történetének bemutatása is felvethet újabb kérdéseket (mondjuk a népfőiskolák és az ún. létező szocializmus viszonyáról vagy a népfőiskolák jelenéről), mégis az 1945-től 1989-ig számított korszak értékelése erősítheti fel a leginkább vitakedvünket. Véleményem szerint kiegyensúlyozott értékelő áttekintés, ha némely részletével vagy a negatívumok és pozitívumok határaival, elhelyezésével nem mindig érthetek is egyet. Hozzá kell tennem, hogy mindketten e korszak cselekvő résztvevői voltunk, s ekként – a legtudományosabb, a legjobban adatolt vizsgálatainkban is megjelenik a kortársi élmény szubjektivitása.

Azt hiszem, hogy a legerőteljesebben szociológiai szemléletű a felnőttoktatással foglalkozó tanulmánysor három záró írása (Szociológia és felnőttképzés; A felnőttképzés és a szakoktatás viszonyáról; Tanulás idős korban – szociológiai megfontolások és tapasztalatok). Mindhárom megfontolásra érdemes helyzetelemzést és értékelést nyújt, és továbbgondolásra ösztönöz. Az első a szociológiai és a felnőttoktatási tudományosság viszonyát tekinti át, a második a hazai és nemzetközi irányvonalakat hasonlítja össze. A harmadik írásban felhívja a figyelmet arra, mennyire fontos Magyarországon is az időskorúak felnőttoktatása.

A következő fejezet tanulmányai (A helyi politizálás lehetőségei és a civil szervezetek, a Regionális és lokális szervezetek és a Kisközségek eltérő lehetőségei) nem térnek el az előzőektől, hanem újabb nézőpontból vizsgálják azok problémáit. Ez a nézőpont – amint a fejezet címe utal rá – az önszerveződés, a részleges vagy teljes tanulási, művelődési autonómia, amely a felnőttoktatás, illetve tágabban: a művelődés sokat emlegetett, modern programjaként vált aktuálissá. (És – tegyük hozzá – a „polgári” liberalizmus, valamint a „szocialista” közvetlen demokrácia eszmevilágából egyaránt megközelíthető.) Művelődésszociológiai szemléletű történeti áttekintéseket, a múltra és a jelenre vonatkozó elemzéseket és nemzetközi analógiákat olvashatunk itt. A tanulmányok valóságos ügyeket is felvázolnak: a hazai németség oktatása, kultúrája önkormányzásuk (problémáinak) tükrében, a Jászsági Évkönyv, amely helyi önszerveződés teljesítménye, továbbá a tiszaörsi és sarudi általános művelődési központok működése, a gyermelyi helyi művelődés – a maguk ellentmondásaival. E konkrétumokon kívül áttekintést találunk a közművelődés, a felnőttkori tanulás egyéb helyi színtereiről is.

Az általános művelődési központok (ÁMK, sőt a tiszaörsi ÁMSZK = Általános Művelődési és Szabadidő Központ) ügyéről külön kell szólni. Érdemes megtudni, hogy a gyökereit tekintve az 1960-as évek végére visszanyúló és az 1970-es évek közepén kiterebélyesedő, majd hivatalos elismerést is kapott ÁMK-mozgalom miként jelenik meg az ezredforduló idején Tiszaörsön és Sarudon. Hozzátéve, hogy az általános művelődési központok 1993 óta törvényi legitimációval rendelkeznek. Pethő László – híven realitásra törő, racionális szemléletéhez – ellentmondásaival, konfliktusaival és diszfunkcionalitásukkal együtt ábrázolja jelenüket. Ezáltal szembesíthetné szerepüket az ÁMK-mozgalom eszmerendszerével, amely nem csupán gazdasági megfontolásokat tartalmazott, hanem a közvetlen művelődési demokrácia szépen szóló s talán illúziónak bizonyuló gondolatai is hozzátartoztak. (Vö. Vészi János: Alfa születik. Bp., 1980.) Sajnálhatjuk viszont, hogy a szerző csupán gazdasági megfontolásokra hivatkozik a bonyolult ÁMK-történelemből (75. oldal), és – legalább utalásképpen – nem terjeszti ki szempontjait a történeti szándékok és a „vad jelen” kontrasztjának bemutatására.

Nagyon érdekes (és meggyőző), hogy a Külföldi példák című fejezet tanulmányai (Svájc felnőttoktatása,Pöggeler tanulmánya: Az utca embere és az európai integráció; a Népfőiskolai kurzus Dániában; a Sivonen-tanulmány: A nyitott egyetem, felsőoktatás és a felnőttképzés kapcsolata; a Los Angeles utcái és a felnőttoktatás) nemcsak a kimondottan felnőttoktatási témájú tanulmányokra rímelnek, hanem olykor a művelődési önszerveződésről szóló tanulmányok problémavilágára, mi több, az előbb vázolt, konkrét ÁMK-problémára is. Érdemes úgy olvasni őket, mintha tudnák a választ a mi honi kérdéseinkre, bár Pethővilágossá teszi, hogy amit hazahozott, az ötletet adó, a különbségeket feltáró példa, és nem másolható etalon. De a Migros nevű kereskedelmi hálózat művelődési expanziója, Pöggeler művelődési népmozgalma, a dán és a finn szisztémák és a Learning Annex programjai irányokat is szabhatnának a magyar felnőttoktatás, közművelődés elég sok törekvése számára.

Racionalizáció és társadalmasítás. Jászberény, 2002, Déryné Művelődési Központ, 131.