Program a korszerű, kényelmes és hatékony tanulást biztosító iskolaépületekért

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (az OECD) – sok egyéb szakmai szempont érvényesítése mellett – nagy figyelmet fordít az oktatás infrastrukturális és tárgyi körülményeinek fontosságára is. Ezt mutatja az éppen harminc esztendeje, 1972-ben elindított programja is^[1], amely 18 tagországgal (2001 óta már – Ausztrália, Ausztria, Franciaország, Görögország, Izland, Irország, Dél-Korea, Mexikó, Hollandia, Új-Zéland, Portugália, a Szlovák Köztársaság, Spanyolország, Svédország, Svájc, Törökország és az Egyesült Királyság mellett – Magyarország is közéjük tartozik) és 10 társult taggal (ezek részint hatóságok és szolgáltató intézmények, részint pedig különféle, nem tagországbeli, ott földrajzi egységet képviselő tartományok) ma is a szervezet Oktatási, Foglalkoztatási, Munkaügyi és Szociális Igazgatóságának irányításával működik, sok szállal kapcsolódva az OECD többi, szintén oktatással kapcsolatos programjához. Természetesen ez az angol elnevezés rövidítésével jelzett, ún. PEB-program a legszorosabb együttműködést az Oktatási, Kutatási és Innovációs Központtal (a folyóiratunkban is oly gyakran emlegetett CERI-vel) alakította ki. Hasonló érdeklődést tanúsít egyébként a megfelelően kialakított iskolaépületek fontossága iránt az UNESCO, az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete is; a pedagógiai szakirodalom különböző fórumokon közzétett dokumentumai ezekről a vizsgálatokról is rendszeresen hírt adnak.^[2]

Mi indokolja, hogy az utóbbi években-évtizedekben a figyelem az oktatási tevékenység helyszínéül szolgáló iskolaépületekre, a kialakításukkal kapcsolatos szakmai, sőt, politikai elvárásokra irányult? Az ugyanis tagadhatatlan, hogy ma minden eddiginél nagyobb érdeklődés övezi az iskola épületét mint a tanulási folyamatot támogató és ösztönző környezeti tényezők egyik legfontosabbikát. A kérdésre adható választ – egyebek között – akár a következő megállapításokban is fellelhetjük: „A társadalom, a gazdaság és a technika gyors változása által fémjelzett korban élünk. Az oktatás terén bekövetkező változások gyakran nagy hatással vannak az iskolák, főiskolák és egyetemek kialakítására. A meglévő, oktatást szolgáló épületek, valamint az újak építéséhez használatos kipróbált módszerek már nem felelnek meg az új kihívásoknak. Az új igények új megoldásokat követelnek.” Illetve: „Az oktatási intézményeknek lehetőséget kell nyújtaniuk mind a jelenlegi ismert és feltárható, mind a jövőben felmerülő, ma még előre nem látható igények kielégítésére.”^[3]

• felismerés jegyében a PEB-program három alapvető célkitűzést fogalmazott meg:
• az oktatást szolgáló épületek alkalmasságának és minőségének javítása, ezáltal hozzájárulás az oktatás minőségének javításához is;
• az oktatást szolgáló épületek építésére, felszerelésére, működtetésére és karbantartására fordított pénzösszegek legmegfelelőbb felhasználásának biztosítása;
• idejekorán figyelmeztetni az oktatást és a társadalom egészét az oktatási berendezések alkalmazására irányuló különféle szakmapolitikai irányzatokra is.

A PEB tehát foglalkozik a létesítmények színvonalának és kihasználtságának értékelésére szolgáló szakmai indikátorok kidolgozásával és a minőségi jellemzők vizsgálatával is. A program eredményei elsősorban az oktatási infrastruktúra megtervezésében érintett szakemberek, illetve az e téren – különböző szinteken – tevékenykedő politikai és szakmai döntéshozók számára lehetnek fontosak, mert elsősorban tőlük függ, hogy sikerül-e már a tervezési fázisban érvényesíteni az oktatás eredményességét legjobban segítő gyakorlati és technikai tapasztalatokat. (Azt sem lehet ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy a PEB-programhoz csatlakozó tagországokban az utóbbi időkben mindinkább erősödik a felelősség decentralizálásának gyakorlata is, aminek következtében a tervezésben valamiképpen részt vevők közül néhányan valóban közel állnak az adott iskola gyakorlati működtetéséhez is.)

Természetesen az eredményesség biztosítása érdekében a PEB-nek szüksége van olyan publikációs fórumra is, amely az eredmények és a megállapítások rendszeres közzétételét biztosítja. E célból 1986 óta működik egy szakmai folyóiratuk is^[4], amely évente három alkalommal jelenik meg angol nyelven, a párizsi székhelyű szerkesztőség munkájának köszönhetően. A PEB-program irányítását egyébként egy – alkalmanként ötesztendős mandátummal ellátott – végrehajtó bizottság tagjai látják el, akik tevékenységükről más formában, például az egyes tematikus projektek^[5] lezárásakor készített kiadványok^[6] és konferenciák^[7] révén is tájékoztatják a szakmai és az érdeklődő közvéleményt. Mivel pedig az előző irányító testület mandátuma 2001-ben lejárt, tavaly a 2002 és 2006 közötti időre új bizottságot választottak, amely saját maga számára már ki is dolgozott egy új, az OECD tavaly áprilisában Barcelonában megtartott miniszteri értekezletén elfogadott irányelvekhez igazodó programot. A barcelonai „Kompetenciát mindenkinek!” címmel közzétett határozat alapján a PEB számára két nagyon lényeges feladat körvonalazódott: egyrészt meg kell értetniük a különféle szociális, technológiai és oktatási irányzatok alkalmazásának az oktatási környezet megtervezésére gyakorolt hatását; másrészt figyelemmel kell kísérniük a tagországok építési gyakorlatának alakulását, és szükség esetén tanácsokkal is el kell látniuk a témában érintett szakmai-politikai irányítókat. A szervezet szakemberei azonban a továbbiakban még egy harmadik szempontot is érvényesíteni kívánnak: ez pedig a tárgyi feltételek minősítésének a kidolgozása. Ennek megkezdésére, vagyis az indikátorok kialakításának szándékára korábban már utaltunk is.

Új jelenségek az iskolaépületek kialakításában

A jövő iskolájának megtervezésekor figyelembe kell venni, hogy az iskolaépületeknek az eddiginél jóval több funkciót kell betölteniük. Mind gyakoribb ugyanis a különböző szintű oktatási intézmény – óvoda, elemi és középszintű iskola – egy épületbe integrálásának gyakorlata. De ezt a trendet erősíti meg az is, hogy az élethosszig tartó tanulás igényeinek kielégítése céljából az eredetileg csak alapoktatásra tervezett épületeknek a jövőben otthont kell adniuk a felnőttoktatás különféle programjainak is, sőt, erre való tekintettel az iskoláknak jó lenne lehetőséget biztosítaniuk a felnőttek tanfolyami időszak alatti elszállásolására is (ezt például 100 fő erejéig már ma is meg tudja oldani az 55 legsikeresebb oktatási épületet bemutató kötetben látható olaszországi Colline Metallifere iskolakomplexum).

De ezek az iskolaépületek egyre inkább a jövőbeni közösségi élet új színterei is lesznek, amely funkció szintén újabb tervezési feladatok megoldását követeli meg az építészektől. A fentebb már hivatkozott OECD-kiadvány szép példákat mutat be annak illusztrálására, miképpen jelennek meg ezek az új funkciók az épületek kialakításakor. Az ausztráliai Tomaree oktatási központja, amely alapfunkcióit tekintve általános és középiskola, a törökországi Irmak iskolája, ahol az előbbiek mellett még óvoda is működik, vagy éppen a németországi Wuppertal új középiskolai épülete egyaránt jól szemlélteti a közösségi igények figyelembevételének építészeti megoldásait. Az egyikben ugyanis sportpályák, a másikban ökopark kialakításával biztosítanak a környékbeliek által is igénybe vehető különféle rekreációs programokat; a harmadikban pedig az iskola épületében elhelyezett könyvtár, video- és filmkölcsönző helyiségeit és választékát alakították ki úgy, hogy azok a felnőttek fogadására, igényeik kielégítésére is alkalmasak legyenek. Van olyan iskolaépület is – például a finn Heinavaara város óvodát és általános iskolát befogadó intézménye –, ahol színpad várja a helyi színjátszókör tagjait, s olyan is akad – a franciaországi Marseille-ben –, ahol az iskolai nagyelőadót tették alkalmassá koncertek, kiállítások rendezésére; de akad példa iskolaépületben kialakított konferenciateremre, fényképészklub-foglalkozásokra alkalmas laboratóriumi helyiségre is. Ugyancsak francia intézmény a College Victor Louis, amely alapfokú oktatási feladatai mellett egyidejűleg a regionális továbbképző központ szerepét is betölti.

Az új iskolákat építő vagy netán a régieket korszerűsítő programok kivitelezőinek az újfajta oktatási eszközök elhelyezésére, megfelelő alkalmazásuk kialakítására is gondolniuk kell. Leginkább a korszerű információs és kommunikációs technikák (IKT), a különféle multimédiás eszközök iskolai megjelenésével kialakult új szükségletekre utalunk ezzel, de emlékeztetünk arra is, hogy mostanában mind jelentősebb feladat hárul az iskolai könyvtárakra, ami szintén építészeti megoldásokat kíván a tervezőtől, nem beszélve az olyan képzési programok fogadásáról, mint amilyenek például a középiskolások érettségi utáni szakképzését helyben biztosító post-secondary programok, azaz az akkreditált iskolarendszerű felsőfokú szakképzést folytató kurzusok. A portugáliai Epral szakképző iskolája pedig – oktatási intézményi mivoltán kívül – egyfajta inkubátorházként is funkcionál: lehetővé teszi ugyanis, hogy azok az itt végzett hallgatók, akik saját vállalkozást kívánnak alakítani, további hat hónapon keresztül ingyen használhassák a központi létesítményeket és a műszaki-adminisztratív szolgáltatásokat is. Érdekes építészeti igényt jelenített meg az a Bécs városában működő iskola is, amely oktatási feladatain kívül nemcsak a helyi kulturális központ funkcióját tölti be, hanem – a helyi templommal szoros együttműködésben – bizonyos jótékonysági feladatokat is koordinál. Sajátos építészeti megoldások jellemzik még a példaként felhozott, Montessori-módszerrel oktató isztambuli iskolát vagy a Belgiumban lévő, Freinet-módszerrel dolgozó óvodát és általános iskolát magába foglaló oktatási épületet is.

Sok tekintetben befolyásolja az iskola tárgyi környezetével kapcsolatos elvárásokat az egész napos iskolai oktatás terjedése. Ez ugyanis nemcsak a tanítási órákon kívüli új programok és foglalkozások bevezetését hozza magával (például a művészeti, sport-, szabadidős tevékenységeket), hanem szükségessé teszi az iskolaépület alkalmassá tételét is ezekre az új funkciókra. Sőt, erre kijelölt helyiségekben biztosítani kell a tanulók és a felnőttek számára az étkeztetést (esetleg naponta többször is), valamint – főleg a kisebb gyermekek esetében – a napközbeni nyugodt pihenés feltételeit is.

Természetes, hogy az újonnan épített iskolák törekednek a legmodernebb építőanyagok és építészeti megoldások alkalmazására is. Az új épületek tervezői szívesen alkalmaznak újrahasznosított anyagokat (az angliai Notley Green általános iskolájában például műanyagpalackok és teherautó-gumik felhasználásával készítettek burkolóanyagokat, hogy ily módon váltsák ki a PVC-használatot), és egyre többen veszik igénybe a fűtés biztosításához a napenergiát (pl. a portugáliai Rodo iskolakomplexum). Mára szinte általánossá vált a mozgatható épületelemek alkalmazása is, amelyek segítségével az egyes helyiségek könnyen tudják követni az iskola állandóan változó létszám- és eszközigényeit. Az sem elhanyagolható szempont, hogy milyen bútorokkal rendezik be az óvoda- és iskolaépületeket. Fontos, hogy ne csak a helyiségek, hanem a bútorok is alkalmazkodjanak a gyerekek testméreteihez (a belgiumi Remocourt épületegyüttes például olyan komplexum, amely bölcsőde, óvoda és alapfokú iskola is egyben, s bútorai is fokozatosan követik a gyerekek „előrehaladását”). A turkui egyetem tanárjelöltjeit fogadó gyakorló iskola még a bútorokat is alakíthatóvá tette, így könnyítve meg az azokat használó gyerekek növekedéséhez való azonnali és egyszerű „hozzáidomulást”.

A korábbiakhoz képest nagy változást mutatnak az újonnan épített vagy a régebbi épületek felújításával újjávarázsolt felsőoktatási intézmények is. Az elodázhatatlan megújulás egyik indoka kétségkívül a harmadik (tercier) oktatási szint szolgáltatásait igénylők fokozatosan növekvő létszáma. Ez ugyanis mára már a legtöbb OECD-tagországban minden korábbinak a sokszorosa lett. De nem elhanyagolható mértékű változásokat generál a képzési programok mind több helyen tapasztalható megújulása is: a felsőoktatási intézmények által indított post-secondary kurzusok mellett megjelennek a sajátos tér- és eszközigényeket is felmutató szakmai programok. Egyre nagyobb szerepet követelnek maguknak a tudományos kutatásokat magukra vállaló egyetemi műhelyek és az intézmények fennmaradását biztosító egyéb, felnőttképzési kurzusok, valamint a helyi közösségi igényeket kielégítő különféle rendezvények is. Nem csoda tehát, ha a már többször is hivatkozott OECD-kiadványban bemutatott példaanyag közel egyharmada a felsőoktatás legjobban sikerült intézményeinek érdekes építészeti megoldásait jeleníti meg.

Az oktatási intézményekre háruló új feladatok építészeti kívánalmai

A PEB-program – mintegy saját munkáját is irányítandó – az újabb, ötesztendős periódusára megjelölt néhány olyan prioritást is, amelyek nemcsak a jövő feladatait, hanem bizonyos mértékig már az elmúlt esztendők legfontosabb oktatási beruházásainak különböző aspektusait is érintik. Vagyis feltétlenül szükséges a velük kapcsolatos eddigi tapasztalatok áttekintése. Az új végrehajtó bizottság erre vonatkozó dokumentuma^[8] a következő összefoglalást adja:

• az iskola előtti és a korai nevelés feltételeinek megfelelő alakítása;
• a testi nevelés, illetve a sportolás lehetőségeinek biztosítása;
• a művészi tevékenység feltételeinek kialakítása;
• felnőtt tanulók fogadási feltételeinek biztosítása;
• öko-iskolák létrehozása és a fenntartható fejlődés biztosítása;
• kis létszámú iskolák működési feltételeinek biztosítása;
• megfelelő környezeti (akusztikai, világítás- és fűtéstechnikai) normák érvényre juttatása;
• épületbiztonsági szempontok meghatározása (a New York-i és washingtoni merényletek hatására természetesen még nagyobb jelentőséget kaptak az e témához sorolható feladatok).

A fenti prioritások által jelzett szakmai törekvések természetesen meglehetősen általánosnak tekinthetők, olyannyira, hogy konkrét megvalósításukat leginkább oktatáspolitikai, esetleg testületi-szakmai döntések alapján, de annál sokkal alacsonyabb szinteken hagyják jóvá. A velük kapcsolatos szakmai-szakmapolitikai tapasztalatok pedig legtöbbször nyilvánosságot kapnak a különböző konferenciákon is.^[9] De miként mutatkoznak meg ezek a prioritások az iskolaépítészet napi gyakorlatában?

Egyedi elvárások, egyedi megoldások

Szerencsére már számtalan, követésre érdemes egyedi példával találkozhatunk a szakirodalomban – elsősorban a program népszerűsítését magára vállaló PEB EXCHANGE közleményei jóvoltából -, amelyek bizonyos építészeti megoldások eddig fel nem ismert lehetőségeire hívják fel a figyelmet azáltal, hogy lehetőséget teremtenek bizonyos kezdeményezések ismertetése nyomán a hozzájuk társuló eredmények értékelésére is. Itt van például az iskolai környezetben tapasztalható, növekvő számú és mértékű erőszakos cselekmények kérdése. A liege-i egyetem egyik professzora^[10] például – szembesülve a világméretű tendencia sokkoló adataival – először magyarázatot próbált keresni a problémákra, majd pedig megoldási javaslattal állt elő. Az okokat a felnőtt társadalmakat is jellemző értékvesztés, a gyerekek morális elhanyagolása, az általános kontrollvesztés jelenségeiben véli megtalálni. Az agresszióprobléma megoldásaira vonatkozó elgondolása egyedülálló. Ő ugyanis – a pedagógusok javaslatai nyomán – az iskolai környezet átalakításával próbálta elérni e súlyos fegyelmi problémák csökkentését. Az iskola udvarán és a kantinban olyan megoldásokat alkalmazott, amelyek rövid időn belül észrevehető javulást hoztak. Pedig nem tett mást, mint játékokat szereltetett fel az udvarra, és elérte, hogy az iskolai szünetek ne legyenek egyszerre minden osztályban, így a gyerekek könnyebben hozzáfértek a mozgásigényüket kielégíteni hivatott eszközökhöz. Változtatott a bejáraton is: gyerekek munkáival díszítette azt, és kialakított egy kis kertet, valamint egy kosárlabdapályát. Az étteremben is két csoportban szervezte meg az étkeztetést, s a régi bútorok helyett könnyen mozgatható, a változó létszámhoz különösebb erőfeszítés nélkül igazítható újakat tetetett be.

Nem kevésbé figyelmet érdemlő az a finn példa^[11], amely az információs és kommunikációs technikák bevezetésének stratégiai követelményeit bontja le az iskola- és könyvtárépületek kialakításának szakmai feladataira. Finnország iskolarendszere ugyanis sajátos helyzetű: az országban nagyok a távolságok, alacsony a népsűrűség, az oktatási intézmények többsége viszonylag kicsi és nagyon szétszórtan helyezkedik el. Mindez megnöveli az oktatási költségeket is. Az információs hálózatok létrehozásával sokat lehet könnyíteni az ebből adódó nehézségeken; ezért a 2002–2004 közötti időszaknak ez a fejlesztés lett a legfontosabb oktatáspolitikai és stratégiai feladata. Megvalósításához – a közlemény szerzője szerint – az iskolai könyvtárak megfelelő kialakításán keresztül vezet az út. A könyvtárakat – megfelelő térkihasználással – alkalmassá kell tenni az olvasáson kívül az informatikai eszközökkel végzett egyéni és csoportos tevékenységre; helyiségeiben biztosítani kell a növekvő számú technikai eszköz elhelyezését is. Olyan körülményeket kell tehát a könyvtárakban biztosítani, hogy a tanulók naponta akár több órát is eltölthessenek ott.

Egy kanadai PEB-projekt keretén belül kialakított középiskola újszerű megoldásaival a természettudományos nevelés hatékonyságának növelését célozta meg. Az épületegyüttesen belül létrehoztak egy üvegházat, egy biológiai alapokon működtetett víztakarékossági rendszert és egy olyan területet, ahol minden környezeti elemet – a levegő por- és nedvességtartalmát, a fény- és hőmérsékleti viszonyokat és még egyéb tényezőket is – a tanulók maguk is ellenőrizni, illetve befolyásolni tudnak. Külön laboratóriumi helyiségeket biztosítottak a különféle kísérleti eszközök tárolására, és megint másokat a kísérleti folyamatok előkészítésére. A tizenkét fős szemináriumi foglalkozások céljaira elkülönített szobák mellett nagycsoportos foglalkozásokra alkalmas, huszonnégy személyes tantermek vannak, a hivatali szobák mellett pedig egy konferenciaterem kialakítását is kigazdálkodták. De az épület külső részei is alkalmasak a tanulók által végzett külső megfigyelésekre; ennek feltételeit már a tervezés során meghatározták.

Az olaszországi Rovigo város legújabb középiskoláját pedig úgy tervezték^[12], hogy alkalmas legyen a település lakóinak oktatási és közösségi igényeit is kielégíteni. Ennek érdekében a laboratóriumoknak és a szaktantermeknek két bejáratot csináltak¸ az egyik az iskolaépületen belülről, a másik pedig kívülről teszi lehetővé megközelítésüket. Ugyanezt a szándékot jelzi az is, hogy az épület auditóriuma leválasztható a központi világítás-fűtés-szellőzés rendszeréről, azaz – szükség esetén – attól függetlenül is működtethető. (Természetesen ennek is két bejárata van!) Az így kialakított környezet – flexibilitásánál fogva is – nyilvánvalóan biztosítani tudja majd az élethosszig tartó tanulásnak a – különböző korosztályokat eltérően érintő – feltételeit is.

...És a jövő iskolái?

A szakmai folyóirat egyik legérdekesebb közleménye^[13] az iskolák szerepében bekövetkező jövőbeli változások különböző forgatókönyveinek^[14] építészeti és tárgyi szükségleteit veszi szemügyre. A hatféle lehetséges forgatókönyv az iskola négy dimenziója mentén bekövetkező változásokhoz való alkalmazkodás elképzelhető formáit jeleníti meg. Ezek a dimenziók a következők:

• az iskolával kapcsolatos elvárások alakulása;
• az iskoláztatás célja és funkciója;
• szervezeti és strukturális jellemzők;
• geopolitikai dimenziók és a tanári tekintély aktuális helyzete.

A hat forgatókönyv lényegében háromféle irányt képvisel (annak két-két verzióját felvázolva):

• status quo (minden marad a régiben);
• reskolarizáció (az iskola szerepe növekedni fog);
• deskolarizáció (az iskola szerepe csökkenni fog).

Az első forgatókönyv tulajdonképpen a mai bürokratikus iskolarendszer folytatásának is tekinthető, és a favorizált építészeti megoldásokban is tovább akarja vinni a konvencionális elrendezést, ha kell, az általános konzervativizmus alapjáról radikálisan szembeszállva az alternatív lehetőségekkel. A második forgatókönyv – még mindig a status quo alapján – a piaci modell kiterjesztését ígéri, amelynek hatása látványosan átalakítja majd az iskolák külsejét is. Nagyon sok új megoldást alkalmaznak az építtetők, a specializáció e téren is igen magas szinten érvényesül. A különféle területek közötti egyenlőtlenségek azonban sajnos az iskola külsejében és infrastrukturájában továbbra is megmutatkoznak.

A harmadik forgatókönyv, a visszaiskolásítás egyik változata az iskolákat szociális központokként képzeli el. Nem csoda tehát, ha ezeket az igényeket hatalmas építési beruházásokkal lehet csak kielégíteni. Az épületeket és a felszerelést meghatározza majd az, hogy az iskolák működésében hangsúlyozott szerephez jutnak a közösségi szükségletek és a szociális funkciók. Mivel ezeket az építkezéseket egyidejűleg többféle forrásból is finanszírozzák, várhatóan nem szélesedik tovább a gazdagabb és a szegényebb térségek közötti szakadék. A negyedik forgatókönyv viszont az iskolákat elsősorban tanuló szervezeteknek tekinti, és az iskolai beruházások között éles versenyhelyzetet fog teremteni. Az oktatás harmadik szektorában, a felsőoktatás területén pedig még a jelenleginél is nagyobb lesz a változatosság, ami elsősorban az egyenlőtlen tulajdonviszonyok következménye lesz.

Az ötödik, az iskolátlanítási forgatókönyvek egyike a tanulási hálózatok és a hálózati társadalom kialakításának képét vetíti elénk. Ebben a változatban szétverik a jelenlegi rendszert, utat engednek a piaci mechanizmusoknak, és megkezdik a tanulási „kellékek”, az épületek és az eszközök folyamatos elhagyását, mert az akkor már egyedül vagy legfeljebb kiscsoportban tanulni kívánó személynek úgysem lesz szüksége rájuk. Ebben a forgatókönyvben egyáltalán nincsenek tanulással-tanítással összefüggő beruházások. Ahatodik – a tanárexodus vagy az ún. vegyes – forgatókönyv rémlátomásait pedig elsősorban az oktatás körülményeinek drámai romlása jellemzi, így új tárgyi értékek létrehozására – és itt elsősorban a kifejezetten oktatási célú épületekre gondolunk – ebben a perspektívában sem lehet számítani.

A jövő iskolaépítészetének bizonyos részleteire derül fény abból a másik publikációból^[15] is, amely Bruce Jilkkel, a híres minneapolisi építésszel készült beszélgetéssorozat alapján készült, és az építésznek a legfontosabb kérdésekre adott válaszait tartalmazza. A kérdések a „vízválasztónak” tekintett amszterdami konferencián fogalmazódtak meg, ahol az „Innovatív alternatívák az oktatási környezetben” téma kapcsán az elkövetkező évtized építészeti változásairól és az újfajta megoldásokban rejlő esetleges veszélyekről esett szó.

Érdekes elgondolkodni például azon – a beszélgetők is ezt tették –, hogy lesznek-e a jövőben osztálytermek. Az építész úgy látja, a mai értelemben vett tantermek eltűnnek a jövő iskolaépületeiből, de természetesen továbbra is lesznek olyan terek, ahol több személy is öszsze tud majd jönni egy adott időben egy adott témával való együttes foglalkozás céljából. Ez a hely valamiképp a mai tanterem funkcióit fogja betölteni. A tanterem viszont mindenképpen elveszti a mai iskolában betöltött elsődleges jelentőségét, a tanulás lehetséges helyszínei közül ugyanis legjobb esetben is a második helyre szorul vissza. A mai európai tantermek már most kisebbedni látszanak; minden esetben csatlakozik hozzájuk viszont néhány, többféle funkciót is ellátni tudó „kiszolgáló” tér (folyosó, raktár stb.). Az új tanulási környezetnek, az új iskolaépületnek multifunkcionálisnak kell lennie, azaz elvárják tőle, hogy alkalmas legyen a formális, az informális és az ún. „kedvtelés”-tanulás szükségleteinek a kielégítésére egyaránt. Ha ugyanis a jövő tervezői bármelyiket is figyelmen kívül hagynák, az elkészült épület diszfunkcionális lenne. A tanulás fizikai környezete egyébként minden részletében mintegy azt is jelképezi, hogy az emberek milyen módon ítélik meg akkor és ott magát a tanulást: meghatározó fontosságúnak vagy nem különösebben jelentős, egyik elvégzendő feladatnak a sok közül.

A tantermek jövőbeni megléte és milyensége egyébként az oktatás jövőképe szempontjából annyira döntő kérdésnek bizonyul, hogy például egy brit projekt^[16] – a PEB szakmai lehetőségeit kihasználva, az Egyesült Királyság Oktatási és Foglalkoztatási Minisztériumának támogatásával – sokéves kutatása során kifejezetten ezt a kérdést járta körül. A hatalmas költséggel kivitelezett program az ezekből levont következtetések alapján a jövő iskolájának legfontosabb, a mostanihoz képest változást jelentő jellemzőit a következőkben látja (és ezeket tekinti azoknak a legfontosabb szempontoknak is, amelyeket az épületek tervezésekor is figyelembe kell venni):

• a tanulási periódus a későbbiekben a mostaninál sokkal hosszabb lesz;
• mivel a gyerekektől nagyobb teljesítményt várnak el, az oktatási környezetnek sokkal stimulálóbbnak kell lennie;
• a jövőben az iskolának nemcsak a mai osztálynál kisebb, hanem annál nagyobb csoportképződmények jelenlétére is számítania kell, mindemellett az egyéni tanulás is nagy szerephez jut, a terek kialakításánál tehát mindegyik lehetőséget érvényesíteni kell;
• a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség jegyében az épületeknek minden eddiginél jobban kell tükrözniük a bennük tanulók-dolgozók egyéniségét is.

A jövő iskoláinak elképzelése motiválja azokat az északi államokat is, amelyek szintén a PEB-program keretein belül egy egész kutatói hálózatot szentelnek a témának^[17]. Eredményeik – az eddig már elmondottakon kívül – a következő megállapításokkal egészítik ki azt, amit a jövőbeni iskolaépületekről tudni kell:

• megnövekedett az iskolaépületen kívüli terek jelentősége;
• az iskolaépületeknek mindenekelőtt elviselhetőnek kell lenniük;
• nem hanyagolhatók el az épület iránti esztétikai kívánalmak sem;
• új irányítási és együttműködési formákat kell megvalósítani az építés során is.

A sok és sokféle szakmai elvárásnak és a különféle egyéb szempontok érvényesülésének természetesen egyetlen, mindent meghatározó törekvést kell szolgálniuk, azt, hogy mind az újonnan felépített, mind a felújított régi iskolaépületekben a tanulók, a pedagógusok és a többi ott dolgozó is, valamint a bármilyen céllal oda belépő külső látogatók egyaránt jól érezzék magukat. Ha sikerül ezt elérni, akkor az épület minden mai és jövőbeli funkcióját valóban eredményesen tudja betölteni.