A minőségbiztosításról először egy továbbképzésen hallottam, amelyet érdeklődéssel figyeltem, de nem hittem, hogy átültethető a gyakorlatba, és esetleg kötelezővé válik a nevelő-oktató munkában. Azóta részismeretekkel bővült a tudásom, folyóiratokból, hírlevelekből, a jelenlegi felnőttképzéstől is több információt kaptam.
Az általam forgatott minőségbiztosítási kiadványok sokszor száraz elméleti-ipari megközelítésben tálalták a különböző rendszereket, amelyeket nem tudtam lefordítani a magam nyelvére. Pőcze Gábor Helyi tervezés a közoktatásban című könyvében az intézmények és az önkormányzatok viszonyának vizsgálata közben a minőségbiztosítás mint egy megoldandó feladat tárul elénk.
A könyv első részében a helyi tervezés megjelenésével együtt járó tartalmi szabályozók átalakulásáról olvashatunk. Az 1996. szeptember 1-jén életbe lépett közoktatási törvény a központi oktatásirányítást többszereplőssé tette.
Finanszírozási szempontból érdekeltté váltak az önkormányzatok, a minőségelvű bérezés bevezetésével maguk a pedagógusok is.
Az óvodák 1999-ben a helyi nevelési programok megírásakor kerültek először kapcsolatba a helyi önkormányzatokkal, valamilyen szintű együttműködésre törekedve, amit még a képviselőtestületek is csak tanulgattak, igazán nem nőttek fel az irányítási jogkörök adta jogosítványokhoz.
Pőcze Gábor külön fejezetben beszél a Szakmai tervezésről és a Politikai tervezésről. A szakmai tervezés meghatározó szereplői a nevelőtestületek.
„A nevelőtestületi elfogadás jogi és szakmai értelemben megelőzi a fenntartói jóváhagyást. Másképpen fogalmazva: a fenntartó nem kap lehetőséget arra, hogy a nevelőtestület által nem támogatott, nem elfogadott szakmai-működési körülményeket kényszerítsen az intézmény autonóm szakmai testületére.”
Az élet azonban a jogszerűségre hivatkozva átírhatja ezt a szépen megfogalmazott szakmai önállóságot. A pedagógusbérek emelése, a gyermeklétszám csökkenése az intézményi oldal kiszolgáltatottságát erősíti, a fenntartó ténylegesen ilyen-olyan módszerekkel a „fenntarthatóságért” küzd.
A következő fejezetben ebből a szempontból a politikai tervezés is befolyásoló tényező.
A településpolitika helyi leképeződése az erőforrás-gazdálkodás, amelybe az oktatás finanszírozása is beletartozik. Legtöbbször a kisebb települések intézményei kerültek olyan konfliktushelyzetbe, ahol egy-két, esetleg három intézmény finanszírozása, fejlesztése csak egymás rovására történhetett, illetve történik ma is. Fontossági sorrendek tervezés nélkül, bizonyos pályázatok elnyerésével alakultak ki, a pártok közelsége (közvetve ugyan) segíthetett vagy gátolhatott egy-egy intézményt fejlődésében. A közoktatási koncepciók a törvény szerint időben elkészültek, de már az addigi eltolódott sorrendeken, aránytalanságokon nem tudtak segíteni.
A szerző a könyv következő részében az intézmények használóit a szolgáltatói és fogyasztói oldalról kívánja feltérképezni.
A szolgáltatás egyben kötelezettség, az igénybe vevők egyfajta „kényszerfogyasztók is”. Például ahol csak egy óvoda van, ott minden gyermek számára 5 éves kortól kötelezővé válik. A szolgáltatás maga azonosítja a fogyasztók meghatározott körét. Az óvoda esetében a közvetlen fogyasztó a gyermek, de közvetetten fogyasztók a szülők, az iskola (a tőlünk kapott gyermekek által), maga a település (a felnövekvő generáció által) és a régió, ahová településük tartozik.
Fogyasztóinkról mennyiségi adatokat a statisztikai felméréseken keresztül már régóta szolgáltatunk. Ha a mai fogyasztók megnövekedett igényeinek kívánunk megfelelni, akkor minőségi információkkal és adatokkal is ki kell egészítenünk szolgáltatásunk bemutatását. Ezért a minőségbiztosítás létfontosságúvá vált az iparban, mezőgazdaságban, majd leképeződve az oktatásban is, mert objektív mérési adatokhoz, minőségi tanúsítványokhoz csak tervezett folyamatokban, irányított értékelési rendszerekben juthattak.
Az utolsó fejezet a Magyarországon megjelent minőségbiztosítási szakirodalomból mutat be alkalmazási lehetőségeket.
A könyv alapkérdésére – „Minőség a közoktatásban: lehetséges-e?” – a szerző így felel: „A közoktatás mint szolgáltatás minőségbiztosítása nem más, mint a működés minőségének megállapodásszerű kikényszerítése, a működés hozzáigazítása a szolgáltatás külső és belső fogyasztóinak igényeihez.
Ha a megállapodásban közreműködő partnerek meg tudnak állapodni egy vagy több olyan indikátorról, amely mindannyiuk szerint jól ellenőrizhetővé és értékelhetővé teszi az adott transzcendens többlet megvalósulását, akkor az a működés részévé válik. Amiből az következik, hogy megvalósul a működés teljes körű minőségbiztosítása.”
2001, Budapest, Okker Kiadó