„Pikkelyek, remény és félelem”* – pártpolitika és pedagógia a „koalíciós” években

Neveléstörténet-írásunk igen jelentős teljesítménye Golnhofer Erzsébet monográfiája, amely 2004-ben jelent meg Pécsett, az Iskolakultúra című folyóirat szerkesztőségének gondozásában „Hazai pedagógiai nézetek 1945–1949” címen. A kötet a szerző szándéka szerint tudománytörténeti mű, amely ennek az öt évnek a metszetében elemzi a korabeli hazai neveléstudomány helyzetét, irányzatainak alakulását. Valójában azonban ennél többről van szó. Golnhofer Erzsébet a magyarországi neveléstudósok pedagógiai nézeteinek az adott időszakban történt formálódását nem „légüres térben” vizsgálja, hanem biztos kézzel megrajzolt társadalomtörténeti-politikatörténeti háttér elé illeszti őket. Az egyébként is dicséretes témaválasztás mellé – hiszen ezt megelőzően nem került még sor ennek az időszaknak ilyen szerteágazó és igényes feldolgozására – további erények sorakoznak. Ezek közül a legfontosabb, hogy az olvasó jóval többet kap szaktudomány-történeti elemzésnél: bepillantást nyer a „koalíciós évek” turbulens politikai-társadalmi folyamataiba is.

A szerző által felfestett körkép már első pillantásra is megdöbbentően nyomasztó. A náci uralom alól való felszabadulás mámorát, az újjáépítés összefogást serkentő lelkesedését hamarosan kiábrándulás és csalódottság követte, hiszen az események erre jó okot szolgáltattak. Az író bemutatja a baloldali előretörés nyomán kialakuló társadalmi-politikai helyzetben a pedagógusszakma leértékelődésének, marginalizálódásának folyamatát, a nevelők életszínvonalának drámai romlását. Leírja, hogyan szüntették meg egy csapásra a tanárság korábban virágzó szakmai-közéleti tevékenységének, önfejlesztő aktivitásának kereteket biztosító intézményeket, egyesületeket és folyóiratokat.

Könyvében tág teret szentel annak a drámai folyamatnak az elemzésére, amelynek során a világháború végét követő újrakezdés optimista időszakában újjáéledt Magyarországon az elméleti-gyakorlati sokszínűségnek utat engedő pedagógiai pluralizmus. A tiszavirág-életű újjászületést és virágzást követően hamarosan bekövetkezett a „felülről” diktált pedagógiai irányvonaltól való eltérés drasztikus büntetésének időszaka.

Az író jó érzékkel választotta ki azokat a legfontosabb korabeli pedagógiai-elméleti koncepciókat, irányzatokat, amelyeknek alakulását az 1945-től 1949-ig terjedő időszakban követi nyomon. Az egyes bemutatott fejődési-torzulási folyamatok kísértetiesen hasonlatosak egymáshoz. Az alapvető képlet: a fellélegzés, a szellemi újjászületés kérészéletű időszaka után kisvártatva következett a burkolt, majd nyílt korlátozás, a megbélyegzés, végül a teljes felszámolás.

Pedig az 1920-as, 30-as években virágzó hazai pedagógiai irányzatok akkor még aktív prominens képviselői pedagógiájukkal a demokratikus átalakulást kívánták szolgálni. A keresztény pedagógiák képviselői joggal hihették azt, hogy szerepük az új, demokratikus rendszerben integratív, sőt társadalomformáló lehet, hiszen – ahogyan azt a kötet szerzője írja – már „a harmincas évek közepétől erőteljesen törekedtek a vallási, a nemzeti és a szociális szempontok összekapcsolására”. (47. o.) A keresztény pedagógia évezredes múltja, szeretet-központúsága, erőszak-ellenessége, humanizmusa minden logikusan felépülő új neveléselméleti konstrukcióban és gyakorlatközeli pedagógiában megbecsült szerepre számíthatott volna. Mint – azóta már – tudjuk, nálunk más volt a helyzet. A racionalitást felülírta az irracionális, a felfoghatatlan.

Ugyanez a sors várt Bognár Cecil, Várkonyi Dezső, Sík Sándor, Marcell Mihály pedagógiájára is. Fokozatos kiszorítás és megsemmisítés lett a része Kornis Gyula, Prohászka Lajos, Imre Sándor és Karácsony Sándorelméleti rendszerének is, csak a „türelmi idő” volt esetükben más és más: kinek hosszabb, kinek rövidebb. A kultúrpedagógus Kornis Gyula például 1945-ben még az MTA elnöke és a Pázmány Péter Tudományegyetem megbecsült filozófiaprofesszora, 1948-ban viszont megszüntetik akadémiai tagságát, és röviddel ezután elbocsátják állásából. 1951-ben egy Heves megyei faluba internálják. A durva szakmai mellőzésnek, majd kiszorításnak, végül a fizikai megsemmisítésnek ez a „paradigmája” érvényesült szinte minden olyan neveléstudósunk esetében, aki valamilyen módon kötődött a korábbi évtizedek szellemi irányzataihoz – a marxizmust kivéve. A kezdeti tolerancia után a hatalom birtokosainak szemében egyre gyanúsabbá vált minden pedagógia, amelynek köze volt a kereszténységhez, a humánumhoz vagy éppen a nemzetneveléshez. De hasonló sorsra jutottak a „harmadik utat” választó népi írók tollából származó pedagógiai gondolatok is. Ma visszatekintve már érthető, hogy a totalitárius uralmi berendezkedésre törekvő politikai erők miért nem azonosulhattak az olyan nevelési koncepciókkal, amelyek a közösséget egyéni értékeivel gazdagító szubjektum nevelésére koncentráltak.

Ahogyan a szerző fogalmaz: „Az egyént elnyelő közösség középpontba állítása nem tűrte Karácsony Sándor egyéniségkultuszát vagy Németh László hitét az értékes egyénekből álló közösségben.” (85. o.) Karácsony Sándort 1950-ben – úgymond saját kérésére – nyugdíjazták, Németh László pedig már korábban Hódmezővásárhelyre menekült önkéntes száműzetésbe, ahol – a kultuszminiszter Keresztury Dezsőjóvoltából – egészségtant, magyart és történelmet tanított a református gimnáziumban. Ez a visszavonulás számára így a gyümölcsöző pedagógiai kísérletezéshez teremtett páratlan lehetőséget.

Golnhofer Erzsébet könyve egyik legtöbb nóvumot tartalmazó fejezetében a reformpedagógiai irányzatok háború utáni hazai reneszánszával, majd egyre gyorsuló ütemű térvesztésével foglalkozik. Pedagógiatörténeti szakirodalmunk mindeddig még nem tárta fel ennek az érdekes jelenségnek a mozgatórugóit. A szerző jóvoltából világosan látható, hogyan jutott szerephez 1945 után nálunk a reformpedagógia az oktatásügy demokratikus átalakításának folyamatában. A háború után előtérbe került a korábban mellőzött „gyermektanulmány”, ismét kibontakozhattak a liberális eszmei alapokon álló, gyermekközpontú („gyerekszempontú”, „alanyi”) pedagógiai irányzatok és iskolai kísérletek. Az első két-három esztendőben a korábbi, neveléssel (is) foglalkozó pszichológiai irányzatok továbbfejlődését sem akadályozta még a politikai akarat. A pszichoanalízis sajátos „másodvirágzása” például rövid időn belül jelentős nevelési tárgyú művek publikálását tette lehetővé.

A szerző érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, amelynek során – képletesen szólva – „özönvíz” következett be a pedagógiában, és néhány éven belül elmosta ezeket az alig erőre kapott reformpedagógiai irányzatokat és új utakat kereső törekvéseket. A bennük naiv hittel bízó pedagógiai-pszichológiai szakírók és gyakorló nevelők optimizmusa kezdetben még furcsa túlkapásokat is hozott: előfordult, hogy egyes szélsőségekben gondolkodó, a pedagógia világát is a fekete-fehér kontrasztjában látó pedagógusok „a nem gyermekközpontú pedagógiákat azonosították a megfélemlítés eszközeit alkalmazó pedagógiákkal”. (104. o.) De a pedagógiai alternatívákat kereső reformpedagógiai irányzatok napjai mindenképpen meg voltak számlálva. A szerző rávilágít arra, ahogyan a gyenge bírálat egyre felerősödött, offenzív támadásba, majd megsemmisítő kritikába ment át. Megszülettek azok a szófordulatok és idiomatikus kifejezések, amelyekkel a marxista iránytól eltérő vagy a saját marxista alapjaikat nem eléggé harsányan bizonygató pedagógusokat és pedagógiákat egyre gyakrabban illették a – többnyire pártfunkcionárius – kritikusok. Bűnné vált a „pszichologizmus”, „az emberrel veleszületett spontán erők” figyelembevétele a nevelés során; a reformpedagógiára az „üvegházi nevelés” stigmáját ragasztották. A nevelés gyakorlatában pedig egyre jobban háttérbe szorult a „gyermekközpontúság” szempontja, és átadta helyét a „tankönyvközpontúság”-nak, valójában pedig az „ideológia-központúság”-nak.

Golnhofer Erzsébet monográfiájának talán az a legtanulságosabb nóvuma, hogy bemutatja a tárgyalt korszakban azt a tragikus folyamatot, amelynek végén az új rendszer saját gyermekeit „emésztette el”. Saját gyermekeit, tehát azokat a szakembereket is, akik korábban hitet tettek az új demokratikus társadalmi rendszer mellett. Az új totalitárius hatalmi elit szótára azonban időközben – „orwelli módon” – átalakult: a demokratizmus csak „szocialista demokratizmus”-ként lett értelmezhető, ami egyet jelentett a marxista–leninista ideológián nyugvó új társadalmi berendezkedés zokszó nélküli elfogadásával. A korábban még virágzó régi-új pszichológiák és pedagógiák képviselői megalázó önkritikára kényszerültek, de a szakmai túléléshez ez sem volt elegendő: az egyre arrogánsabbá váló hatalom egymás után számolta fel ezeket az irányzatokat, és taszította a társadalom peremére a pár éve még megbecsült szakemberek egész sorát.