PedLabor: a közösségteremtő szakmai műhely

^[1]Felkérést kaptunk az ÚPSZ szerkesztőitől, hogy mutassuk be a műhelyünket, mert úgy látják, hogy egyre kevesebb hely és rendszeres lehetőség kínálkozik a szabad és színvonalas gondolatcserére a köznevelés aktuális kérdéseiről, és a PedLabor ezen fórumok egyike. Nagyon megtisztelő volt a felkérés, különösen annak fényében, hogy a PedLabor még csak 2019 áprilisában indult útjára. Azt nyilván nem látjuk előre, hogy meddig fog működni, de arról mindenképpen be tudunk számolni, hogy mi hozta létre, milyen témákkal foglalkoztunk eddig, és fogunk foglalkozni ebben a tanévben, illetve – ugyancsak a szerkesztőség kérésére – kicsit bővebben beszámolunk a legutóbbi két műhelyünk témájáról, ami az alternatív iskolák helyzetét és a klímaváltozás következtében elindult diákkmozgalmat helyezte a középpontba.

A PedLabor megalapításának motívumai

A gondolat, hogy egy nyitott pedagógiai műhelyt hozzunk létre, kétféle igényből fakadt: egyrészt szerettük volna, ha a pedagógia alapszakos képzésben a klasszikus értelemben vett „oktatással” szemben a projektjellegű tevékenységek köre bővülne (ez a felsőoktatásban talán még fontosabb, mint az alsóbb szinteken!), így műhelymunka címen 2018/19-ben bevezettünk egy új tantárgyat, ami kutatásokhoz, intézmény- és közösségfejlesztő projektekhez kapcsolódó munkát vár el a hallgatóinktól. A másik igény a főiskola vezetése részéről fogalmazódott meg, akik az intézményünkben zajló tudományos közéleti tevékenységgel általában elégedettek voltak,^[2]de úgy érezték, hogy ezekbe kevéssé sikerült bekapcsolnunk a közoktatás szereplőit, különösen azokat az iskolákat, akik komoly problémákkal küszködnek, és bármilyen külső segítséget szívesen fogadnának.

Így jött létre a PedLabor ötlete, amelynek szervezésében jelenleg két oktató, Biró Zsuzsanna Hanna és Tóth Tamás, valamint tizenhárom pedagógia alapszakos hallgató vesz aktívan részt. A hallgatói akivitás szinte mindenre kiterjed, a témák kiválasztásától kezdve, a szakértők felkutatásán és a témába vágó szakirodalom összegyűjtésén át a regisztráció, vendégfogadás lebonyolításáig vagy a reklámanyagok elkészítéséig a hallgatók mindenben részt vesznek. Egyéni vállalások alapján dől el, hogy ki mit csinál: az éppen aktuális hallgatói vállalások között szerepel a műhely Facebook-oldalának elindítása, egy saját honlap elkészítése, illetve a februári helyzetszimulációs workshop megszervezése és moderálása, amelynek témája a differenciált tanulásszervezés vegyes csoportokban lesz. Mindezek után természetesnek tűnt, hogy a műhelyünket bemutató írásunkat is a hallgatókkal együtt készítsük el.

A PedLabor egy olyan pedagógiai szellemi műhely, amely azért jött létre a Wesley János Lelkészképző Főiskolán belül, hogy találkozóhelye legyen azoknak az embereknek, akiket összekötnek az oktatás, a neveléstudomány egyes fontos kérdései, aktuális problémái. Akár olyan témák is, amelyek méltatlanul kevés nyilvánosságot kapnak a médiában, a különböző szakmai fórumokon. A PedLabor így egy inspiráló kezdeményezés lehet a jövőbe mutató, változásokat célzó szakmai folyamatokhoz.

Mondhatnánk azt is, hogy egy interdiszciplináris felfedező sorozatról van szó, amely megnyitotta kapuit a főiskolán oktató és tanuló közösségen kívüli világra, minden érdeklődő számára, akik szeretnének velünk együtt gondolkodni, új ismereteket, módszereket tanulni és találkozni neves szakemberekkel. Egy-egy kérdéskör körbejárásához igyekszik a műhely minél több, kapcsolódó területről érkező, hozzáértő szaktekintélyt meghívni, ezáltal is biztosítva a több szempontúság, változatos megközelítés kritériumát.

Az alkalmak különböző formai kerettel szerveződnek, minden hónap első hétfőjén délután öt órától a főiskola Kline termében. A kerekasztal jellegű program alkalmával a témában jártas szakemberek fejtik ki a véleményüket a moderátor által feltett kérdések mentén, majd megnyílik a lehetőség a hallgatóság számára is, hogy hozzászólásaikkal, kérdéseikkel interaktívvá váljék az esemény. Bizonyos témákhoz jobban illik a workshop, máshoz a módszertani demonstráció eszköztára vagy a minikonferencia, a személyes bevonódás különféle módjait biztosítva a résztvevőknek.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy egy-egy sikeres találkozó nem adhat mindenre választ, nem nyújt végleges megoldásokat, de küldetésünknek érezzük, hogy minden hozzánk érkező, velünk kapcsolatba lépő, a nevelés területén dolgozó vagy az iránt érdeklődő és tenni, változtatni akaró embertársunkkal együtt keressünk megoldási alternatívákat a szélesebb értelemben vett közösségünket érintő kérdésekben, és hogy ezzel is aktívabb társadalmi részvételre ösztönözzünk mindenkit.

A PedLabor eseményeit általában olyan témák köré szervezzük, amelyek viszonylag sok ember életét érintik és a közoktatási intézmények működését alapvetően meghatározzák, aktuális jogszabályi vagy strukturális változásokkal állnak összefüggésben, esetleg olyan negatív tendenciákkal, amelyekre nincs még megoldás a rendszeren belül.

Az első három műhelybeszélgetés az iskolai bullyingról, a finn és a magyar oktatási rendszer közötti különbségekről és a játékok pedagógiai alkalmazásának lehetőségeiről szólt. Idén „keményebb” témákat vettünk elő: az alternatív iskolák szerepét és helyzetét vizsgáltuk a mai magyar oktatási rendszeren belül, a Fridays For Future mozgalom kapcsán gondolkodtunk el a generációs ellentétekről és félelmekről, decemberben pedig a peremhelyzetű iskolák gondjaival foglalkozunk. A következő félévben a tantermi differenciálás (módszertani bemutató), a boldog gyermek és boldog iskola (kerekasztal + fórum), az autonóm tanulás (minikonferencia), a kikényszerített magántanulóság (kerekasztal + fórum) és a home schooling (minikonferencia) lesznek napirenden.

Eredetileg minden hónap első hétfőjére terveztük a programokat, de végül úgy döntöttünk, hogy a nyári szünet idejére, illetve szeptember és január első hetére nem szervezünk rendezvényt, mert ezekben az időszakokban a pedagógusok sokkal elfoglaltabbak, vagy éppen pihennek. A rendezvényeinken eddig általában alkalmanként 40-50 pedagógus, iskolaigazgató vagy egyéb szakember vett részt. Szinte minden alkalommal találkozunk szülőkkel is, akik beregisztrálnak, de többnyire nem jutnak el az eseményre. Ilyen esetben a beszélgetéseket teljes terjedelmükben a YouTube-on lehet megtekinteni (elég beírni a PedLabor nevet és a rendezvény dátumát). Terveink között szerepel a rendezvények online közvetítése, ami lehetőséget adna a vidéki kollégáknak is arra, hogy a diskurzusokhoz csatlakozzanak (pl. kérdéseket vagy hozzászólásokat küldhetnének).

A meghívott szakértőink jellemzően két csoportból kerülnek ki: legtöbben akadémiai intézményekből jönnek – eddig az ELTE és a CEU oktatói voltak felülreprezentáltak, de szívesen látunk vidéki egyetemekről is kutatókat (legközelebb pl. a Debreceni Egyetem egyik oktatója lesz a vendégünk). A másik jellemző szakértői csoportot a civil szervezetek képviselői alkotják. Ők a hallgatóság körében is gyakran képviseltetik magukat, mint ahogy az alternatív iskolák és az egyházi iskolák némelyike is már visszatérő látogatónk. Fontos megjegyeznünk azonban, hogy a szakértőket nem intézmények szerint választjuk ki, hanem az adott témában megjelent publikációk és közéleti aktivitás alapján.

A továbbiakban egy kis ízelítőt adunk a PedLaborban folyó beszélgetések esszenciális tartalmából.

Milyen főbb konfliktusok és dilemmák jellemzőek az alternatív iskolák vagy az alternativitás körüli pedagógiai beszédmódokra? Elsősorban azt lehet érzékelni – és ez végigkísérte a kerekasztal-beszélgetést is –, hogy, amennyiben a 2000-es éveknek az innováció volt az ún. „kaméleon-koncepciója”, akkor ez ma az alternativitás. Kopp Erika oktatáskutató szerint a neveléstudományra eleve jellemző ez a ködös (negatív értelemben vett), megengedő szóhasználat, akárcsak pl. a kooperáció koncepciójának esetében, amit gyakorlatilag mindenre lehet használni: pl. kooperálva tanuljuk és gyakoroljuk, hogy jövőbeli munkáinkért hogyan versenyezzünk egymással szuperkompetitív állásinterjúkon. Úgy tűnik, hogy nincs tudományos konszenzus az „alternativitás” fogalmával kapcsolatban sem, és a megközelítései is rendkívül sokfélék. Mi alapján dönthetjük el, hogy egy iskola, egy pedagógiai filozófia vagy egy módszer alternatív? Egy szerkezeti modalitás volna? A fenntartó dönti el? Esetleg történeti gyökerű, a reformpedagógiákig nyúló hagyományba elhelyezhető komplex pedagógiai gondolatrendszer lenne? Vagy elegendő az intézmény módszerrepertoárja alapján alternativitást kiáltani?

Dobos Orsolya, az AME Alternatív Tagozatának vezetője szerint azt a kérdést, hogy egy iskola alternatív-e, nem érdemes a fenntartói oldalról megközelíteni, jóllehet a legtöbb alternatívnak mondott iskola magánfenntartásban működik. Dobos szerint az alternativitás kérdése elsősorban szemléleti kérdés és nem módszertani. Ha ez pusztán módszertani ügy lenne, akkor gyakorlatilag minden iskolát nevezhetnénk alternatívnak – teszi hozzá Lannert Judit oktatáskutató –, hiszen minden iskola próbálkozik új módszerekkel. Ez szükséges, de nem elégséges feltétele az alternativitásnak. De akkor mégis mire utal ez a rejtélyes „alternativitás” szó?

Véleményünk szerint amit ma „alternatív iskolának” nevezünk, az alapvetően (egy-két kivételt leszámítva) egyfajta „úri muri”, amely egy rendkívül szűk társadalmi réteget érint. Ezeknek az iskoláknak elvileg lehetne rendszerátalakító hatásuk, de miután többségük a felső középosztály érdekeit szolgálja ki, és koncepciójukban alapvetően eltérhetnek az iskolák működését szabályozó hatályos dokumentumoktól, ezért akaratlanul is (és a legnagyobb jószándékukat feltételezve is) újratermelik azt a társadalmi rendszert, amiben amúgy létrejöttek. Ahogy Lannert Judit megjegyezte: „... amilyen a társadalmi rendszer, olyan az oktatási rendszere és olyan az alternatív rendszere is; egy rendies, törzsi, versenyalapú társadalomban az iskolarendszer újratermeli a hierarchiát, és ebben nem tud mit csinálni az alternatív iskola, ugyanis az is a része. Reflektáljunk erre a dologra, mert igenis ez történik!”

Felvetődött még bennünk a kérdés, hogy vajon azok az iskolák, amelyeket a közbeszéd „alternatívokként” tart számon, valóban alternatív iskolák-e? Azt gondoljuk, hogy az olyan társadalmi intézményeket, amelyek egy szűk réteg igényeit elégítik ki, olyan feltételekkel, amelyek aztán csak ennek a szűk körnek garantálnak hozzáférést, nem „alternatívának” szokás nevezni, hanem „privilégiumnak”. Ezért hadd javasoljuk az „alternatíva” és az „alternatív iskola” fogalmak egy lehetséges újraértelmezését. Az „alternatív” (latin alternare) szó jelentése nemcsak „másik” vagy „választás”, hanem „lehetőség” is, ami – ellentétben a „privilégium” fogalmával – azt sejteti, hogy itt egy mindenki előtt nyitva álló lehetőségről van szó: valódi alternatíváról. Az alternatív iskola ebben az értelemben egy olyan intézmény volna, amely a kereteken belül (NAT-on, köznevelési törvényen, kerettanterveken innen) lenne képes egy „másik lehetőséget” találni a pedagógiai feladatok ellátására, és az alapján megszervezni az életét. Filozófiai értelemben a valódi alternatíva tehát a fennálló keretek „repedéseiben”, „kiskapuiban” található (pl. sehol nincsen szabályozva, hogyan nézzen ki egy órarend, így a Waldorfból ismert epochális rendszert bármelyik iskola implementálhatná hivatalos eljárás nélkül is). A fennálló rendszer repedéseiből alternatívát kiolvasni embert próbáló feladat, de még mindig alternatívabb, mint a „privilégiumok alternatívája”.

Hacsak valaki nem gondolja azt, hogy a globális felmelegedés egy humbug, akkor ezek a kérdések kétségtelenül jogosak. Pedagógusként pedig nemcsak kötelességünk, hanem lehetőségünk is van a legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint válaszolni e kérdésekre, ezzel is demonstrálva, hogy kiállunk a következő generáció mellett, és értjük az aggodalmaikat. Hogy hogyan állhatunk jól és felkészülten ehhez a kérdéshez és mit tehetünk egyéni és társadalmi szinten, többek között erről is szólt a PedLabor novemberi kerekasztal-beszélgetése Greta Thunberg és társai: egy reményvesztett generáció? címmel.

Milyen főbb konfliktusok és dilemmák jellemzőek a klímaválság körüli beszédmódokra? Ahogy a kerekasztal résztvevői is kiemelték, ma már nincsen tudományos vita arról, hogy az emberi cselekvés által okozott klímaváltozás létezik. A valós kérdés sokkal inkább az, hogy egyesek miért ragaszkodnak mégis olyan mítoszokhoz vagy illúziókhoz, amelyekkel a klímaváltozás ténye tagadhatóvá, megkérdejelezhetővé válik, miközben – ahogy Veszprémy Márton aktivista utalt rá –, lassan már az olajvállalatok se merik elkendőzni a klímaváltozással kapcsolatos tudományos tényeket. Ami tehát kihívásként és dilemmaként merül fel a pedagógia számára a klímaváltozás kapcsán – ahogy Kőváry Zoltán klinikai pszichológus megfogalmazta –, az nem más, mint egyfajta rés, diszkrepancia, eltolódás a „tudás” és a „cselekvés” között. Az emberek pontosan tudják, hogy mennyi káros anyag jut a légkörbe, a vizekbe, hogy mindennek milyen rövid- és hosszú távú következményei lesznek, mikor azonban a cselekvésre kerülne sor, egyesek mégis úgy tesznek, mintha mindezeket mégsem tudnák, mintha nekik elfelejtettek volna szólni.^[11]

Ilyenek például azok a nagyvállalatok és tőkés elitek, akiknek gazdasági érdeke fűződik a fosszilis energiahordozókon alapuló kapitalizmus fenntartásához és újratermeléséhez. Lehet, hogy ezek a gazdasági szereplők retorikájukban klímabarátok (még az ExxonMobil is elkötelezettnek mutatja magát a klímavédelem területén), mégis, amikor döntéseket kell hozniuk, amikor konkrét cselekvésre kerülhetne sor, akkor épp nem áll érdekükben „tudni” a klímaváltozásról, és – ahogy Kapelner Zsolt filozófus többször is hangsúlyozta –, épp elég erőforrással rendelkeznek ahhoz, hogy ezt a pillanatnyi elmezavart ne is kérjék rajtuk számon az őket ellenőrző szervezetek. De mindez csupán az érem egyik oldala. Az érem másik oldalán ott találjuk a tőkés elithez képest jelentéktelen erőforrásokkal rendelkezőket, így saját magunkat is. A mi életünk arról a folyamatos krízisről szól, hogy miképp tudunk (a bérmunka mellett) mindent megtenni azért, hogy mindennapi életünkben a lehető legtöbbet tegyük a környezetért, a bolygóért. Ez nem véletlenül alakult így: azoknak a nagyvállalatoknak, amelyek legnagyobb mértékben felelősek a klímaváltozásért, az áll az érdekükben, hogy az egyén saját magát érezze felelősnek a klímaváltozás kérdése kapcsán. Így lehet ugyanis hatékonyan elkendőzni azt, hogy a felelősség kérdése nem egyenletesen oszlik meg, és a valódi felelősség javarészt jól beazonosítható érdekcsoportok oldalán koncentrálódik. Mi, akik vajmi kevés erőforrással rendelkezünk, tudjuk, hogy a nagyvállalatok környezetszennyezését nem lehet kompenzálni bambuszfogkefékkel; mégis, mikor cselekednünk kell, akkor mintha minderről elfeledkeznénk: az újrahasznosítható szatyorba, a lebomló csomagolásba, a vegyszermentes tisztítószerekbe és a bambuszfogkefékbe kapaszkodunk, hogy enyhítsük a klímaszorongásunkat. A Greta Thunberg-féle mozgalom, a Fridays for Future, az Extinction Rebellion^[12] és hasonló mozgalmak azért jelentősek, mert kiutat jelentenek az egyének számára ebből az individualizáló folymatból, és áthelyezik a hangsúlyt az egyéni cselekvésről a társadalmi cselekvésre, az egyén helyzetének elemzéséről a rendszerszintű folyamatok mélystruktúrájának analízisére. Ez a tapasztalat rendkívül tanulságos és fontos a pedagógiai gondolkodás számára, ugyanis rámutat arra, hogy az az ifjúság, akinek klímaromokban hever a jövője, ma már nem vevő a cinikus ész („tudják, de mégis teszik”) ideológiájára. Ezért, ahogy Nahalka István oktatáskutató is fogalmazott, nem elegendő a környezeti nevelés hatásrendszerére hagyatkozni, amely jobbára az egyén saját környezettudatos gyakorlatainak kialakítására koncentrál. Az iskolának igenis feladata, hogy elkezdje komolyan venni a hangsúlyok eltolódását: az egyéni cselekvéstől a társadalmi cselekvés felé, valamint az „egyéni szociális probléma” felől a rendszerkritika felé. Bár egyelőre az is megteszi, ha a pénteki napokon szabadon, az iskolájuk támogatásával tiltakozhatnak tanköteles polgártársaink.

Hogy csökkent-e a klímaszorongásom (vagy depresszióm, ki tudja) a kerekasztal kapcsán? Hát, nem igazán. Továbbra is lelkiismeretfurdalásom van minden egyszer használatos pelenka kidobása után, és akkor is, ha nem viszek textil zsákot a vásárláshoz, ha csomagoltan veszek bármit, főleg hús- és tejterméket, ha a piac helyett beszaladok a sarki boltba, ha kocsival kanyarodunk az ovi felé villamos és troli helyett, csak mert úgy gyorsabb, ha valamiért új ruhát veszek (hogy a „fast fashionről” ne is beszéljünk). Nap mint nap legalább 20-30 percet agyalok, hogy a saját életünkben hogyan csökkenthetnénk az ökolábnyomunkat, és majd ugyanennyit jár a fejemben, hogy társadalmi szinten mit is kéne tenni az előrelépés érdekében. Vagyis individuális szinten körülbelül semmi változás nem történt a kerekasztal kapcsán bennem. De valójában nem is ez volt a cél, hanem az, hogy mint pedagógus hogyan tudok minél többet tenni a pozitív változásért.
És ez az, amiben viszont történt előrelépés bennem a PedLabor-beszélgetés nyomán. Noha tisztában voltam azzal, hogy a társadalmi szintű megmozdulásoknak arányaiban nagyobb ereje van az én kis vászontáskáimnál, a megerősítés jókor és jó helyről érkezett. Valamelyest oldva ezzel a tehetetlenség nyomasztó érzését. Fontosnak tartom, hogy legyen legalább beszélgetés szintjén szó erről a kérdésről a pedagógia nézőpontjából is, jóllehet a magyar közoktatási rendszer egyáltalán nem támogatja a benne dolgozó pedagógusokat abban, hogy a gyerekekből tudatos állampolgárt „neveljenek”. Azt pedig még fontosabbnak tartanám, hogy merjük ledönteni a tabukat. A PedLabor hasonló céllal jött létre, és azt gondolom, hogy bőven elbír még jó néhány ilyen témát. Remélem, hogy merünk továbbra is egyet nem érteni.