Pataki Ferenc: Nevelés–ügyek

Miközben kiemelkedően gazdag szerzői termést takarított be életművének legutóbbi szakaszában Pataki Ferenc, a jeles szociálpszichológus, s nem csupán sajtóorgánumok, folyóiratok, szaklapok és antológiák aktív szerzője volt, hanem – mind mondandójában, mind terjedelmében – súlyos monográfiákéi is (főként az Osirisnél megjelent A tömegek évszázadára, a Rendszerváltók és bűnbakokra az Élettörténet és identitásra gondolunk), nos ezenközben alapvetően pedagógiai üzenetként közreadott kötettel több mint húsz éve jelentkezett. (Ez volt az 1982-ben megjelent, bizony nem kis részt más történelmi-politikai kontextusban fogalmazott, bár szerzőjének határozott karakterére valló tanulmánykötet, a Nevelés és társadalom, melyet a Tankönyvkiadó adott ki.)

Ünnepi esemény, ha a 20. század háborgó második fele nevelésügyének koronatanúja, „krónikaírója”, sőt kiemelkedő ágense par exellence pedagógiai munkát ad közre. Egyébként ünnep a közreadás motívuma is: az Aula Kiadó e gyűjteménnyel tisztelgett Pataki Ferenc akadémikus 75. születésnapja előtt. Rögtön hozzáteszem, különösen megtisztelő a recenzens és a recenzens mögött álló szervezet s orgánum számára is, hogy a kötet nyitódarabja a Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezte 1993. évi VI. Nevelésügyi Kongresszuson elhangzott előadás (Nyitott jövő – nyitott kérdések a nevelésben), folytatása pedig az Új Pedagógiai Szemle hasábjain 1994-ben megjelent interjú.

E recenzió „történeti kereteihez” még két személyes élmény – kutatási adatnak nem nevezném – tartozik. Egy folyó pedagóguskutatásban (melyben a hazai nevelésügy tematizálásában kiemelkedőnek vélt kulcsfogalmak reflektálását vártuk el interjúalanyainktól) első szembetűnő – és mi tagadás: megrendítő – benyomásunk az, hogy a különböző pedagógusgenerációk reprezentánsai szinte egyformán ódzkodnak e fogalmakat (akár hátrányos helyzet, akár esélyegyenlőség, akár szelekció/!/) makrotársadalmi kontextusban értelmezni, még helyi társadalmuk átfogó értelmezésétől is menekülnek. Nincs – vagy ami még rosszabb: az elfojtás állapotában leledzik – társadalomképük. Mintha nem hinnének abban, hogy szakmai munkájuk értelmezéséhez ilyen narratívára is szükségük lehet. Ennyire hitelüket vesztették volna a makroszintű világmagyarázatok? A másik adatom egyetemisták, pedagóguspályára készülő egyetemisták köréből való. Szakoktól, orientációktól függetlenül szembeszökő „történeti vakság” mutatkozik. Még az a közvetlen múltat – bántóan sematikusan démonizáló – leegyszerűsítő előítélet-rendszer sem nyilvánul meg újabban. Érzékelem az óráimon. Mintha a fiatal nemzedék így élné meg a „történelem végét”. Számukra nincs jelentősége – mutatkozik a felszínen legalábbis –, hogy az események egymásutánja milyen történelmi „ölelkezésekből”, „összeütközésekből” és „kibontakozásokból” láncolódik egymáshoz. Egy történelem nélküli „vanásban” (bocsánat a szóért) élik meg létüket, akár épített, akár társadalmi környezetüket. Mi lehet a történelem hitelvesztésének ily látványos oka? Elegük lenne a közelmúlt körüli ideologikus acsarkodásból – ezt vélvén történelmi tudatnak?

Tiszta szívemből kívánom, hogy e „nézni nem akaró látásmódok” felcserélésében hatékony olvasnivaló legyen Pataki Ferenc könyve. Ezért ajánlom minden olvasó és közvetítő figyelmébe.

A jubileumi kötet közreadja a szerző bibliográfiáját is – ahogy egy „festschrifthez” illik. A gyűjtemény 1966-tal kezdődik, a 38 évesen megírt, a 68-as tudományos fokozat odaítélésének alapjául szolgáló Makarenko-monográfia könyvészeti adataival. (Ahogyan ez lenni szokott, nyilván a szerző intenciói szerint: atudományos közlésformába való belépésének jelképes időpontja ez.) S mint fentebb írtam: a kötetben pedig 1993-mal kezdődik az „időszámítás”, s 10 év termésének jól szerkesztett válogatása alkotja a Nevelés-ügyek című könyvet.

A kötetben búvópatakként fel-felbukkanó motívumok közül (Pataki a par exellence tudományos hivatkozások mellett – kortársaihoz hasonlóan – gyakran idéz szépirodalmat is) két verssor – verstöredék – tűnik szembe. Kosztolányi toposza: „egyedüli példány”. S József Attila sora: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Mintha Pataki Ferenc pedagógiai értelmezésű gondolkodásának – mint ahogy a 20. század nevelési, társadalomelméleti kihívásainak is – az lenne az alapkérdése: ellentmondás feszül-e a két axióma között, vagy éppenséggel – a költővel szólva – harmónia. Pataki (s nemzedéke) gyakorlati munkássága érzékelhetően és értékelhetően e harmóniakeresés jegyében bontakozott ki, érvényesült (érvényes és érvénytelen válaszok bonyolult halmazában). Pataki Ferenc kérdése 1993 és 2003 közt alapvetően az, hogy ez a kettős kérdésfeltevés (jóformán függetlenül a válaszok eredményeitől és kudarcaitól) releváns kérdésfeltevés-e (még?, már?).

Kritikájának és aggodalmainak ez a végletes dichotómiák közti érzékeny egyeztetési felelősségvállalás a meghatározó logikája a kötet első részébe foglalt írások tanúsága szerint. (Nyitott jövő – nyitott kérdések e „fejezet” címe.) A várakozások mellett aggodalom az „inga túllendülésétől” – a társadalmi-politikai átalakulás első korszakának életérzését hangsúlyozza. Jó dolog a politikai szabadság eljövetele, de nem válhat szabadossággá, jó dolog a pluralizmus, de azért legyenek határok, jó dolog a totális állam „leváltása”, de nem jó következmény lenne az államtalanítás, jó dolog az individuumok felszabadítása, de ez nem járhat a társas kapcsolatok értékvesztésével. (Csányi Vilmos előadásában ugyanezen aggodalmát osztotta meg a Mindentudás Egyeteme nézőivel. Jó dolog a mesterségesen, ideológiák bomló szövetéből formált közösségiség, de veszélyes a közösségtelenség állapota s ezen állapot ideológiai pajzsra emelése. (Megjegyzem, e sorok írásakor bizonyára nem gondolt Pataki Ferenc arra, hogy éppenséggel a „polgári kormány” fogja a köztársaság közoktatási törvényében visszaállítani az „államilag kötelező” közösségi nevelést.)

E várakozás és aggodalom „Szküllája és Kharübdisze” közt született írásainak, interjúinak alapja, hagyományos „vesszőparipáinak” újraértékelése. Makarenko, NÉKOSZ, közösség. Minden elemzése erről szól: szükséges az újraértékelés, de az új kontextusban is érvényes jelentése van mindezeknek (akár így is mondhatjuk: ifjúsága, eszmélése alapszimbólumainak). Ez az újraértékelés jelent egy ideológiamentes, szigorúan tudományos mérlegre tételt, jelenti régebbi viták felidézését is (Makay Gusztáv 1948-as Makarenko-értékelésének újragondolása a transzcendensnek tekinthető értékek hiányáról vagy meglétéről például), de jelenti új kontextusok létrehozását is – így lesz összehasonlító elemzés tárgya a Makarenko-textusokhoz Comenius, sőt maga a Hegyi Beszéd is! S jelenti nyilván a szerző tudományos tájékozódásának, tájékozottságának – a szociálpszichológiának – kontextusba vonását is. Az eredmények meggyőzőek – olykor az eredményekhez vezető út az izgalmas szellemi folyamat! –, vagyis a fentebb kissé lazán „vesszőparipáknak” nevezett pedagógiai értékuniverzumnak egy új típusú vállalása. A régi ideológiai – olykor politikai – kontextustól való megfosztása mindezeknek csak felerősíti tartós relevanciájukat – tűnik ki rendre Pataki írásaiban. (Mindehhez új kutatások, vizsgálatok is társulnak: a NÉKOSZ és a Bibó-kollégium lakóival készített értékinterjúk összevetése, az újonnan hozzáférhető vagy újmódian értelmezhető Makarenko-textusok és biográfiai adatok stb.) Tartós relevancia új kontextusban! Mindezek mellett az új kontextus: a totalitárius állam, az államosított egyén, az államosított kollektíva eszméi és valósága alól való felszabadulás is hangsúlyos elem ezekben az írásokban.

A kötet második része a Háttér címet viseli. A szociálpszichológus előadásmódjában ismerjük meg azokat a tapasztalatokat az ezredforduló társadalmáról, melyeket a nevelés, a nevelők számára fontosnak tart. Vajon a Nyitott jövő – nyitott kérdések fejezet kérdésfeltevéseire kapunk választ, a fentebb vázolt várakozások és aggodalmak, a „maradástól” és a „túlszaladástól” való félelmek életérzése fejtődik ki bennük?

Összegző benyomásom szerint: nem! A társadalom és a közgondolkodás átalakulásában nem a kilencvenes évek elején tételezett aggodalmak – legalábbis nem közvetlenül azok! – válnak hangsúlyossá Pataki szerint. A deviáns magatartásformák és az „ordas eszmék” bonyolult szövevényének feltárásához szolgálnak adalékul a devianciákról, az előítéletről, az idegengyűlöletről, a „türelmetlen nemzetállami nacionalizmusról” és a „bunkóságról” szóló írások, meditációk, forráselemzések, kutatás-interpretációk.

Ebben a körben a Kosztolányi–József Attila toposzpár felidéződik ugyan az érvelésben, de a vállaltan újraértékelt, az újraértékelten is vállalt (legalábbis a pedagógus-olvasóknak klasszikusabban „patakis”) vezérmotívumok kevésbé. Keserű társadalomkritika és történelemszemlélet. Már-már pesszimista világlátás.

Kívánjuk a szerzőnek – s magunknak is –, hogy „fejezze be” a trilógiát. A nem várt, nem prognosztizált társadalmi és történeti ártalmak mérlegére is állítsa ifjúsága eszméit, tradícióit. Ezek fényében – pontosabban árnyékában – vizsgálja: mit kínál a globalizáció – különösen e furcsa magyarországi „rendies globalizáció” – drámai ellentmondásaira akár a pedagógiai közösség, akár Anton Szemjonovics, akár a népi kollégiumok példája.

Pataki Ferenc: Nevelés-ügyek. Társadalompedagógiai írások. Sorozatszerkesztők: Kovács Zoltán, Perjés István. Aula Kiadó, Budapest, 2003, 204 o. (Arcképek)