„Paradigmák örvényében” Negyedik Magyar Fogyatékosságtudományi Konferencia (2016. november 21-22.)

                                                             1.
              Hoffman Rita – Flamich Mária: A diszkrimináció felülírása

‒ Neked ugye nem lesz bajod attól, ha korizol?
‒ Á, nem! Dehogy!
‒ Gyengénlátó vagy, ugye, vagy hogy mondják?
‒ Aha, igen!
‒ Arra laksz, ahol az iskola van, ugye? Nem oda jártál, véletlenül?
‒ Á, nem! A szüleim gondolni se akartak ilyesmire! Bárhol el lehet intézni, hogy közel üljek a táblához!  Oda csak a fogyatékosok járnak!
 (Lányok a 3-as villamoson)

Számos oka van annak, hogy ezzel a beszélgetéssel gondoltuk elkezdeni beszámolónkat a konferenciáról és a kulturális minifesztiválról. Az okok közül mi most csupán kettőt emelünk ki. Az egyik, hogy pontosan tudjuk, milyen kemény munka, magas szintű oktatás folyik abban az iskolában, hiszen diákként is, pedagógusként is megtapasztaltuk. A másik, hogy amíg stigma a fogyatékosság, és nem nézünk szembe vele, nem ismerjük meg, mert kiutakat keresünk megismerés helyett, addig – úgy tűnik – nem fogadjuk el magát a fogyatékossággal élő, vagy a ma leginkább előnyben részesített, legkevesebb pejoratív konnotációt hordozó szóhasználat szerint a „sérült”^[1] embert sem. Pedig a „fogyatékosok” sokkal többen vannak, mint az ember gondolná. Könczei és Hernádi szerint^[2] például az emberiség 10 százaléka, míg Nichols úgy látja^[3], minden harmadik embernek köze van a fogyatékossághoz.

Sérült emberek mindig léteztek, a fogyatékosság azonban fiatal, a 19. században keletkezett fogalom,^[4] melynek értelmezése erősen kultúrafüggő,^[5] mint ahogy a fogyatékos emberek megítélése is. Pontosan ez a meggondolás vezetett ahhoz, hogy a Negyedik Magyar Fogyatékosságtudományi Konferencia témája a fogyatékosság kulturális megjelenése legyen. A konferencia lehetőséget kínált a fogyatékossággal élő személyek számára, hogy megmutassák értékeiket, ezért a konferenciát egy – eddig a világon egyedülálló – hangverseny nyitotta meg, ahol fogyatékossággal élő és velük szimpatizáló művészek muzsikáltak együtt az Anima Musicæ Kamarazenekarral. A hangversenyt a fogyatékossággal élő személyek társadalmi felelősségvállalását hangsúlyozó Összhang Alapítvány, a tudományos programot pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara (ELTE BGGYK), annak Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézete, a Magyar Szociológiai Társaság Fogyatékosságtudományi Szakosztálya, valamint az ELTE BGGYK Fogyatékosságtudományi Doktori Műhelye szervezte a Magyar Tudomány Ünnepe tiszteletére. Mindkét rendezvény mottója Tom Shakespeare alábbi kérdése, amelyre mindkét rendezvény voltaképpen válaszlehetőségeket is kínált: „Hogy válhatsz egyéniséggé, ha a világ már úgy döntött, típus vagy?”^[6]

Ez a tipizálás a magyarázata annak is, amiért a rendezvény a Paradigmák örvényében címet kapta. Az emberiség története során sokan, sokfélét gondoltak a sérült emberekről, voltak már gonoszak, nevetségesek, szánalmasak, szuperhősök, aszexuálisak. A paradigmák állandóan és egyre gyorsabban változnak, olyannyira gyorsan, hogy örvényükben szinte láthatatlan marad a megbélyegző jelzőket keményen tűrő, az értékeit bizonyítani erősen igyekvő ember – aki mellesleg fogyatékos. Ez az Ember lépett színpadra 2016. november 21-én a Nádor Teremben. A hangverseny díszvendége Colleen Bell, az Egyesült Államok nagykövete volt, akit az eseményt rendező Összhang Alapítvány kuratóriuma nevében e cikk egyik szerzője, Hoffmann Rita köszöntött. Bell nagykövet asszony az alábbi gondolattal zárta megnyitó beszédét: „Ahogy Platón mondta: A zene bármely más oktatási eszköznél hatásosabb, mert a ritmus és a harmónia utat talál a lelkek legbelsőbb zugaiba. Legyen a ma este zenével teli, és a felhangzó ritmus és harmónia serkentse a párbeszédet minden előadó és konferencia-résztvevő szívén és elméjén át.”

A KONCERT

A hangversenyen dr. Könczei György professzor az ELTE BGGYK Fogyatékosság és Társadalmi Részvételi Intézet igazgatója, a konferencia szervezőbizottságának elnöke, valamint dr. Jókay Károly, a Magyar-Amerikai Fulbright Bizottság elnöke köszöntötte a közönséget.

Fogyatékossággal élő muzsikusok számára ismerős helyszín a koncertpódium szerte a világon, így a hazai zenészeink számára is. Ami különlegessé tette ezt a hangversenyt, az a részt vevő művészek sokszínűsége. Magyar Csaba Georg Friedrich Handel B-dúr orgonaversenyének orgonistája volt (HWV 294). Ő a vakok iskolájában tanít látássérültként zongorát. Hegedűs Petra Carl Maria von Weber Esz-dúr klarinétversenyének (Op.74) volt a szólistája. Hegedűs Petra Magyarország egyetlen hivatásos kerekesszékes klarinéttanára.

E cikk másik szerzője, Flamich Mária Wolfgang Amadeus Mozart Alma grande e nobil core című hangversenyáriáját (K.578) adta elő, majd a Figaro házassága című operájából a Sull’aria, a Così fan tutte című operából pedig az Ah guarda sorella duettek hangzottak el. Flamich Mária partnere Ducza Nóra operaénekes volt. A hangversenyt Érdi Tamás zárta Wolfgang Amadeus Mozart A-dúr zongoraversenyével (K.488).

A KONFERENCIA DÉLELŐTTJE, ELŐADÁSOK, ÉNEK

A november 22-i tudományos rendezvény gondolatisága kiválóan szemléltethető Thomas Couser professzor szavaival:

E diszkrimináció felülírását szorgalmazta a multidiszciplináris tudományos program, amit dr. Zászkaliczky Péter, az ELTE BGGYK dékánja vezetett fel. A dékán megnyitó beszéde után a konferencia amerikai vendégelőadója, Georgina Kleege következett. Előadásának címe Vak önarcképek: A vakság újragondolása volt. A hazánkban kevéssé ismert tudós 2003 óta a kaliforniai Berkeley Egyetem Angol Tanszékén tanít kreatív írást, valamint A fogyatékosság ábrázolása a szépirodalomban című tárgyat és fogyatékosságmemoárt. Kleege azok közé a tudósok közé tartozik, akik az elméleten túl, gyakorlatban művelik a kulturális fogyatékosságtudomány nevű, nagyon fiatal diszciplínát. 1999-ben megjelent Sight Unseen (Látás látatlanul) című esszégyűjteménye klasszikus a fogyatékosságtudomány szakirodalmában. Esszéinek témái saját megvakulásának, vakságának megtapasztalása, a vakság szépirodalmi, film- és nyelvbéli megjelenésének kritikus reflexiói. A gyűjtemény ajánlott olvasmány a fogyatékosságtudomány, vizuális kultúra, pedagógia, pszichológia, egészségügy, filozófia, ophtalmológia hallgatói számára az angolszász szakirodalomban. A 2006-ban megjelent Blind Rage: Letters to Helen Keller (Vak düh: levelek Helen Kellerhez) című könyve múlt és jelen paradigmáinak valóságában dolgozza fel az ünnepelt ikon, Helen Keller életét. Jelenleg Kleege érdeklődésének középpontjában a vakság és a vizuális művészetek kapcsolata áll; hogyan jelenik meg a vakság a művészetben és hogyan hat a vizuális művészek életére, valamint hogyan tehetik hozzáférhetővé a vizuális művészeteket a múzeumok a látássérültek számára. Georgina Kleege tanácsadóként segíti múzeumok munkáját világszerte. Aktív tanácsadója a New York-i Metropolitan Museum of Art, valamint a londoni Tate Modern csapatának.

Georgina Kleege vakságfelfogásának megismerése után dr. Rényi András (ELTE Művészettörténeti Intézet) az ember vakságtól, sötétségtől való félelméről beszélt Fekete a feketén – Az elsötétülés drámája az absztrakt művészetben címmel, Barnett Newman Abraham című képe kapcsán.

A konferencia súlyos témájú előadásait oldandó, mai magyar költők népdalokra írott versei hangzottak el Bartolf Zsuzsánna énekmondó előadásában. Bartolf Zsuzsánna a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene szakán végzett vak énekmondó.

Freak show – Művészet vagy pornográfia? A fogyatékosság jelenkori kulturális megjelenésével kapcsolatban tette fel a kérdést dr. Hernádi Ilona (ELTE BGGYK) és dr. Könczei György. Előadásukat Gombás Judit és Tóthné dr. Kälbli Katalin (mindketten ELTE BGGYK) A testkultúrával összefüggő területek jelentősége a fogyatékos személyek életében – Életminőség és sport című előadása követte.

A KONFERENCIA DÉLUTÁNJA, ELŐADÁSOK, ZENE, SZÍNHÁZ

A délutáni program Vincze Tamás Mi, a Siketek című, jelnyelven előadott prezentáció-jával és Arany János A rab gólya című versének jelnyelvi interpretációjával folytatódott. Ezt követően Tóth Tamás Zoltán, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának doktorandusza vezetett be minden érdeklődőt az Asperger-szindrómával élhető élet egyik szegmensébe, A környező társadalommal való korai és későbbi tapasztalataim és borúlátó, paranoid, ultrakonzervatív, továbbá erősen a pozitív értelemben vett resaintement eszkatológikus képzete által meghatározott személyiségem kialakulása címmel.
A különleges világlátás egy újabb színét mutatta be Tasi Gábor fotográfus (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) Fotográfia más szemmel című, vak emberekről készített arcképeket és vak emberek által készített önarcképeket bemutató előadása és képsorozata.

Az arcképek és önarcképek után Máj Krisztina (Vakrepülés Színtársulat)
Vakrepülés, biztonságos földetérés – Színház a sötétben című előadásának köszönhetően egy olyan színtársulattal ismerkedhettünk meg, akik a látóérzék kikapcsolásával adnak felejthetetlen, bizalmon alapuló színházi élményt – elsötétített környezetben.

A hang – Thomas Quasthoff művészete volt a címe Klézli János, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára előadásának, melyben kizárólag zene- és előadóművészetről esett szó. A művész fogyatékosságára csupán egyetlen mondat utalt.

Csáki András ugyancsak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemről érkezett. Ő viszont egyetlen szót sem beszélt fogyatékosságról A gitár újjászületése Andrés Segovia és Joaquín Rodrigo munkásságának tükrében című, gitárjátékával kiegészített előadásában, mígnem a hallgatóságból megkérdezte valaki, mennyiben kapcsolódik előadása a konferencia témájához. Ekkor derült ki, hogy a nemzetközi elismerésnek örvendő spanyol zeneszerző, Joaquín Rodrigo hároméves korában veszítette el látását.

A korábbi konferenciák gyakorlatával szemben ez a rendezvény kezdő kutatók számára is lehetőséget adott, és a mottó kérdésére keresett választ különféle egyetemek hallgatói körében. A kérdésre („Hogy válhatsz egyéniséggé, ha a világ már úgy döntött, típus vagy?”) adott válaszokat tízperces előadások formájában ismerhettük meg mintegy hatvan percben.^[8] A prezentációkat Bartolf Zsuzsánna énekmondó rövid előadása zárta.

A legutolsó prezentációt Bryan Bashin, a San Franciscó-i LightHouse for the Blind and Visually Impaired vezérigazgatója tartotta A vezetés és szervezés művészete címmel Skype-on keresztül. Bryan Bashin vak újságíró, ma egy több ezer embert foglalkoztató, látássérült embereket segítő nagyvállalat vezérigazgatója. Előadásából megtudhattuk: Kalifornia történelme során több alkalommal volt rá példa, hogy vak embereket bíztak meg vezető szereppel, vagy harcoltak ki ők maguknak vezető pozíciót, és hogy ami a vezetést illeti, sokkal inkább a rátermettség számít, mint a látás.

ZÁRSZÓ

A konferenciát az egyetem részéről Antal Zsuzsa (ELTE BGGYK) és dr. Könczei György szavai és a fiatal vak rockzenész, Juhász Tomi dalai zárták. Az esemény moderátorai Antal Zsuzsa és Horváth Péter (ELTE BGGYK) voltak.

Természetes, hogy ez a konferencia minden tekintetben akadálymentes volt, ezzel is példázva, hogy a mindenki számára való hozzáférés megoldható anélkül, hogy az esemény bármit is veszítene tudományos minőségéből és rangjából, ezért szinkrontolmácsolást, jelnyelvi tolmácsolást, valamint audionarrációt is mindvégig biztosítottak a rendezők. A konferencia zökkenőmentes lebonyolításában 20 önkéntes egyetemi hallgató segítette a helyszínen a 201 regisztrált résztvevőt és a rendezőket.

A résztvevők, érdeklődők magas létszámából arra következtethetünk, hogy a fogyatékosság kulturális ábrázolása, a sérült emberek történetei érdeklődést váltanak ki azokból az emberekből, akik keveset, vagy semmit sem tudnak a fogyatékosságról, ezért idegenkednek a sérült emberektől. Ezt az érdeklődést kellene, hogy felismerje a pedagógia, csakúgy, mint a gyógypedagógia, és élve a kulturális fogyatékosságtudomány lehetőségeivel, valamint bízva a fogyatékossággal élő oktatókban, újragondolná és kiegészítené a pedagógusképzést. Szemléletet formálni viszonylag nehezen képzelhető el kulturális megalapozottság nélkül. És ha a kultúra felől közelítünk, megtaníthatjuk, megtanulhatjuk, hogy – bár a világ úgy döntött, tulajdonképpen mindenki típus – valójában mindannyian pótolhatatlanok, egyéniségek vagyunk. És nem az számít, hogy kik járnak a közeli iskolába, hanem, hogy kik, hogyan és mit tanítanak ott.

                                                                  2.
                                   Horváth Zsuzsanna és Kunt Zsuzsanna:
                                   Beszélgetés a konferencia délelőttjéről^[9] 

                          Az önarcképektől a vakságon át a vak önarcképekig

‒ Negyedik év, negyedik konferencia. Mire emlékszel az előző évi konferenciákról?

‒ Az az érzésem, hogy a fogyatékosságtudomány Magyarországon is egyre erősebb gyökereket ver a tudományos kereteken innen és túl. 2013-ban volt az első konferencia, ami még elsősorban a fogyatékosságtudomány tudomány-rendszertani helykereséséről, legitimációs kérdéseiről, folyamatairól szólt. Ekkor a szervezők több workshop keretében biztosítottak lehetőséget arra, hogy a fogyatékosságtudomány kutatásetikai alapvetéséről kutatók és a konferencia résztvevői közösen vitázzanak. Ennek a műhelyvitának a végeredménye és az előadások leiratai meg is jelentek később egy digitálisan elérhető kötetben A felelet kérdései között^[10] címmel. Ebben a tanulmánykötetben már a 2014-es konferencia előadásairól is olvashatunk, amely többek között tartalmazza három frissen doktorált kutató téziseit a feminista fogyatékosságtudomány, a felnőtté válás és a gondnokság alá helyezett személyek választójogi szabályozásának témáiban. Szintén emlékezetes volt számomra a segítőkutyás programok társadalmi szemléletformálásával kapcsolatos tudás megosztását célzó, és egy ELTE BGGYK-n tartott, a gyógypedagógia és a fogyatékosságtudomány kontextusában a halál, haldoklás, asszisztált öngyilkosság témáit körbejáró kurzus tapasztalatait bemutató előadás is. A 2015-ös konferencia már nemzetközinek számított, hiszen a diszciplínán belül az egyik legelismertebb brit kutató, Dan Goodley is előadott a fogyatékosságtudomány legfrissebb elméleteiről és útjairól. Az anyaságról, bioetikáról, biomedicináról szóló előadások és kerekasztal-beszélgetések erősen megmozgatták a közönséget, ahogyan a fogyatékosságtudomány és a gyógypedagógia konstruktív együttműködésének lehetőségeiről szóló beszélgetés felpezsdítette a szakmai diskurzust. Egyre több résztvevő van ezeken a konferenciákon évről évre. Nem csupán kutatók, egyetemi tanárok, hanem olyan kíváncsi emberek, akik tudják – és nagyon jól tudják – hogy ez a fórum nekik is szól, és elsődleges céljai között szerepel a közös tudáskonstrukció.

– Beszéljünk az idei konferenciáról! Mi volt a legmeghatározóbb számodra Georgina Kleege előadásában az idei konferencián?

‒ Nekem nagyon tetszett az, ahogyan Georgina felépítette a prezentációját, olyan finoman haladt a fő témája felé, mégis mindvégig akörül forogtunk. Ahogyan az önarcképektől a vakságon át a vak önarcképekig vezetett bennünket, vagyis ahogy Rembrandt-tól, Van Gogh-on és Picassón keresztül eljutottunk egészen Alice Wingwallig, lenyűgözött. Arra gondolok elsősorban, hogy prezentációja elején nem vak festők, művészek önarcképeit mutatta be (Vincent Van Gogh: Önarckép, 1889) majd ezeket olyan képek követték, melyeket szintén nem látássérült személyek készítettek, de vak személyeket ábrázolnak (Pablo Picasso: A vak ember étele, 1903). Az előadás folytatásaként és végén pedig már vak, vagy látássérült művészek alkotásaival foglalkoztunk, fotográfusokkal, filmművészekkel, festőkkel és performanszművészekkel. Illetve az is nagyon fontos volt, ahogyan Georgina két fókusz meghatározásával segített érzékelni az általa mutatott képeket, a „kéz” („hand”) és a „kék/szomorúság” („blue”) vonatkozásában. Megdöbbentő volt, hogy ez a két motívum tényleg milyen fontos eleme azoknak a képeknek, fényképeknek, filmeknek, amiket bemutatott nekünk, akár Kurt Westonról, akár Sargy Mannről volt szó. Neked mi volt ebben az előadásban a legfontosabb?

‒ Georgina Kleege előadása számomra markánsan rámutat arra a jelentésre, amit Dan Goodley a „dis/ability studies” tudatos „/” használatával is igyekszik formailag kifejezni: a disability studies nem létezhet ability studies nélkül. A vak emberek vizualitását kutató előadás sokat mond el a látó emberek vizualitásáról is. Ha fogyatékosságról beszélünk, mindig képességekről is beszélünk, s ahogyan egy látó ember kutathatja azt, hogy hogyan élik meg a vak emberek életük egyes területeit, úgy egy vak kutató látásról szóló kutatása is fontos, gyümölcsöző tudást ad a látásról alkotott kánonnak. Úgy gondolom, hogy tudásunk ezen vetülete fontosságának hangsúlyozása szemléletbeli alapot biztosított a rákövetkező előadásoknak is.

‒ Dr. Rényi András előadásának központi eleme Barnett Newman: Abraham (1949) című festménye volt, ezt megelőzően azonban a 20. századi New York-i Iskola művészeinek egyik legnagyobb dilemmáját tárta a hallgatóság elé, miszerint: mi a művészet dolga? Előadásából én leginkább a kérdéseket vittem magammal. Mit jelent az, hogy nézni? Mit kell egy olyan képen nézni, amin fekete van a feketén? Mit jelent egy kép? Tárgy vagy esemény? Fontos volt meghallani azokat a gondolatokat, amik ilyen szorosan összekötik a művész dilemmáját a vallással, az igazság keresésével, a metafizikával.

‒ Azt közvetítette ez az előadás nekem, hogy jelen kell lenni. Hiszen a művészet lényege, hogy a kép előtt álló emberrel valami történjen – és ez a valami kizárólag a jelenlét által születhet meg. A fekete a feketén a különbség minimuma – mi történik, ha ez a minimum is elveszik? Azon is elgondolkodtam az előadás kapcsán, hogy mi történik akkor, ha nem adunk nevet a különbségnek, ha nem illetjük kategóriaként? Ahogy mondod; Rényi András a Bibliából idézett választ – kérdés, mi hol keressük? Akár a
dr. Hernádi Ilona és dr. Könczei György által a freak show-król^[11] és azok korunkbeli megjelenéséről tartott előadás is kapcsolódik ehhez a kérdéshez. Ki mondja meg, hogy ki a „freak”? Kié a rámutatás, a béklyóütés hatalma? És ki mutat vissza? S ki nézi, kutatja az egymásra mutatókat? Te mást gondolsz-e most a freak show-król, mint akkor, az előadást hallgatva?

‒ Azt gondoltam, ahogy gondolom most is, hogy nagyon elemi, lényeges kérdést feszegettek az előadók. Kifejezetten azzal kapcsolatban, ahogyan a „freak” jelenségen keresztül összekötötték a múltat a jelennel. A cirkuszt a „cirkusszal”. Rávilágítottak arra, hogy a másság hogyan maradt napjainkig is a szórakoztatás eszköze, miközben már-már divattá is vált. A kérdés persze számomra nyitva maradt, hogy ez közeledés-e vagy egy újabb lehetőség a normalitástól való elhatárolódásra.

‒ Az utolsó előadás kulcsszavai voltak az életminőség és sport, a testkultúra, a fogyatékosság és életminőség. Egy olyan komoly kutatásról hallottunk, amely megmutatta a közönségnek, hogy a mozgás, a sport, bármelyikünk életében van jelen, elengedhetetlen fogalmak és élmények az ember életminőségének szempontjából.

– Összességében tehát bizonyosak vagyunk abban, hogy számtalan hasonló (vagy ellentmondó) élménymegosztás hangzott el a konferenciát követően akár szóban, akár írásban, e-mailen. Úgy gondoljuk, hogy célja is ez a konferenciának – találkozni, teret és fórumot teremteni a diskurzusnak, kérdezni, vitázni, újrakérdezni. A paradigmák örvénylenek, a feleletekre kérdések érkeznek. Fogyatékosságtudományi konferencia 2017-ben is lesz!