Összehasonlító pedagógia

Az ELTE Neveléstudományi Intézet azzal a céllal jelentette meg ezt a kötetet, hogy betekintést nyújtson a neveléselmélet, az oktatáselmélet és az oktatáspolitika nemzetközi fejlődési tendenciáiba, modern koncepcióiba és kutatási eredményeibe.

A kötet hiteles jelzést ad a mai társadalmi valóságnak az oktatást, képzést, nevelést érintő, nehezen értelmezhető, komplex kihívásairól, valamint a neveléstudomány és a pedagógiai gyakorlat szerepéről, lehetőségeiről ezek megválaszolásában. Ezzel olvasóinak még tágabb perspektívát is nyújt annál, mint ami az uniós csatlakozástól remélt elvárásokból elsődlegesen adódna. A kötetben megnyilvánuló szerkesztői szemlélet, amely a neveléstudomány frekventált kérdéseinek, egyes kutatási eredményeinek nemzetközi megközelítésében fejeződik ki, szembesíti a magyar olvasókat azzal, hogy a kutatásoknak a globalizált világra kiterjedő nemzetközi tudományos térségben kell működniük, konkrét eredményeiket annak hátterén, nemzetközi összehasonlító eszközrendszerét is felhasználva kell értelmezniük és bemutatniuk.

A tanulmányokban közzétett eredmények a hazai kutatások mellett a pedagógiai gyakorlat számára is hasznosulhatnak. Ez praktikusan köszönhető annak, hogy a magyar szerzők mellett neves külföldi kutatók írásai is olvashatók magyarul. A gyakorlati hasznosulást is segíti a tanulmányok letisztult és jól követhető tárgyalási módja, ahogyan eredményeiket és következtetéseiket bemutatják.

A gyakorlati vonatkozásokkal kapcsolatban külön ki kell emelni, hogy ez a kötet – fent bemutatott sajátosságaiból adódóan – a pedagógusképzésben is ösztönözheti a témakör ilyen szemléletű bemutatásának továbbvitelét. Az ELTE a pedagógusképzés újraszabályozott, átalakuló rendszerében saját modellt képvisel, mely a legteljesebb magyar képzési rendszer: a tanítók és óvodapedagógusok képzésétől a doktori iskoláig bezáróan. Az ELTE Neveléstudományi Intézet módszeresen törekszik arra, hogy folyamatosan jelentesse meg a képzéshez szükséges segédleteket, mely munkának egyik kiemelkedő eredményét jelenti ez a tanulmánykötet.

A kötet alcíme (A nevelés és oktatás nemzetközi perspektívái) már utal az összehasonlító pedagógia megnevezés egyik sajátosságára: a komparatív megközelítés nemzetközi jellegére. A magyar neveléstudományi szakirodalomban és a képzésben is jelentős lemaradásban van az összehasonlító pedagógia megjelenítése, noha a nemzetközi komparatív vizsgálatok alkalmazása ma már nélkülözhetetlenül hozzátartozik valamennyi empirikus és elméleti neveléstudományi területhez. Ennek hazai igénye egyre erőteljesebben fogalmazódik meg. Így 2001-ben a Debreceni Egyetem adta ki Henk van Deale még 1993-ban, Párizsban megjelent „Összehasonlító pedagógia” című 95 oldalas munkája teljes fordítását. Ugyancsak 2001-ben – az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskola részéről – Széchy Éva adott hangot annak, amikor az Új Pedagógiai Közleményekben összegezte az első doktoranduszkonferencia és a doktori képzés tapasztalatait, hogy a kutatási programok kiválasztása „…még kevésbé illeszkedik egy átgondoltabb, a hazai és világtendenciákat is szem előtt tartó, kutatásfejlesztési stratégiába… Így feltűnően hiányzik a korszerű összehasonlító pedagógia művelése, a társadalmi fejlődésünkben keletkező ellentmondások nevelési vetületeinek analízise, ezek megoldási módozatainak mélyebb keresése.”

E kihívásokra való megfelelésként is értelmezhető a mostani kötetben foglalt 22 tanulmány. A szerzők nagyrészt saját, részben elméleti, részben empirikus vizsgálataik eredményeit mutatják be. Nem mindegyikük szól közvetlenül az összehasonlító pedagógiáról, több tanulmányban ez a fogalom nem is említődik, de ez utóbbiak is szervesen kapcsolhatók a kötet tárgyához, mivel megközelítéseik, módszereik az összehasonlító pedagógia alkalmazásának tartalmas példái.

A kötet első fejezetében szereplő három írás az összehasonlító pedagógia tárgyának és módszereinek kérdését járja körbe. Kárpáti Andrea tanulmányában az összehasonlító pedagógiát tudományos módszerként azonosítja. Definíciója szerint: „Az összehasonlító pedagógiai megközelítés a neveléstudományi kutatás empirikus és elméleti ágában egyaránt használatos módszer, amely nemzetközi összehasonlítások alapján von le következtetéseket az egyes országok vagy régiók oktatási rendszerének alakulásáról…” Ez nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy az összehasonlító pedagógia ne lenne önálló tudományterület, de ennek definíciójára nem tér ki a tanulmány. Megjegyzendő, hogy Friedrich W. Kron a pedagógia résztudományai között azonosítja az összehasonlító pedagógiát, amely – meghatározása szerint – a többi pedagógiai résztudomány nemzetközi összehasonlításban történő vizsgálatának kérdéseivel foglalkozik. Idetartozik, hogy a most bemutatott kötet következő tanulmányát Robert Cowen egy tételmondattal kezdi: „Az összehasonlító pedagógia mint tudományterület a modernségprojektum részének tekinthető.” Az idézett mondat természetesen többet tartalmaz a tudományterületként való azonosításnál, hiszen utal a kutató sajátos történelemszemléletére is, melynek a továbbiakban részletes kifejtését is adja. Kárpáti Andrea tanulmánya egyébként jól csoportosítva foglalja össze az összehasonlító pedagógiát érintő, máskülönben rendkívül nehezen összesíthető főbb ismereteket: a kutatási előzményeket; a főbb kutatási paradigmaváltozásokat és az ahhoz kapcsolódó tudományterületi névváltozásokat és névváltozatokat; kutatási jellemzőit; oktatásban való megjelenítését; az új európai oktatáspolitika számára való hasznosítás lehetőségeit, az összehasonlító pedagógia funkcióit; a gyakorlati hasznosítás kérdéseit, annak történetét; az alkalmazott kutatási eljárások eszközeit és sajátosságait; a tudomány nemzetközi szervezeteinek és kiadványainak bemutatását. Külön kitér a nemzetfogalom átalakuló tartalmainak, az európai identitás kérdéseinek értelmezéséhez szükséges összehasonlító pedagógiai vizsgálatokra, azokon belül az oktatási rendszerek sajátos és közös vonásainak megismerésére. Kár, hogy egy ilyen tanulmány keretében csak problémafelvetésre vállalkozhat, és nincs mód annak bemutatására, milyen szerepe van azoknak az oktatási rendszervizsgálatoknak, amelyek az európai közös kulturális alap jelenlétére, hatására vonatkoznak. Kárpáti Andrea tanulmányának végén ismét elméleti kérdést vizsgál: az összehasonlító pedagógia egyrészt mint elméleti, másrészt mint alkalmazott tudomány belső feszültségének kérdését, mely (a felhasznált források szerint) alapvetően abból adódik, hogy más társadalomtudományok megközelítéseit használja. Érdemes hozzávenni akár Henk van Daele már említett definícióját az összehasonlító pedagógiáról, mely a tudományelméleti vitáktól elhatárolandó, egyértelműen rögzíti annak pluridiszciplináris pedagógiai sajátosságait. H. van Daele a hét pontban kifejtett meghatározáshoz a következő magyarázatot fűzi: „Az összehasonlító pedagógia a neveléstudományok közé tartozik, ugyanúgy, mint a nevelésfilozófia, a neveléstörténet, az oktatáselmélet, oktatás-gazdaságtan, nevelésszociológia, a pedagógiai pszichológia stb. Pluridiszciplináris, mivelhogy gyakran folyamodik más tudományokhoz vagy módszerekhez, mint például a történelem, az oktatási törvénykezés, a statisztika, a demográfia, az oktatástervezés.” Tekintettel a tanulmánykötet oktatási segédanyagként való hasznosításának lehetőségére is, a vitahelyzet jellemzése kapcsán bemutatásra kerülhetett volna egy ilyen definíció is. Kárpáti Andrea kiválóan felépített tanulmányában nem hagyja magára olvasóját, hanem szinte folyamatosan vezeti, egészen a végső konklúzióig, a bemutatott válsághelyzet általa javasolt szakmai-szervezeti megoldásáig, azaz a tudományterületet érintő tartalmi, személyi és intézményi integrációig. Úgy tűnik, a legjobb választás volt ezzel a tanulmánnyal kezdeni a kötetet.

Robert Cowen tanulmánya az összehasonlító pedagógia tudományterületi helyének értelmezését, változásait a történetiség szempontjából, a társadalmi beágyazottság vizsgálatának segítségével végzi el. Megközelítésének jogosságát indokolja, hogy a modern összehasonlító pedagógia eredetét a filozófusok és enciklopédisták racionalista írásai közé helyezik, akik a neveléssel kapcsolatos döntések előkészítésében a nemzetközileg elterjesztett kérdőívek használatát és az azokból megfogalmazható elvek, szabályok figyelembevételét tartották fontosnak. A szerző egészen napjainkig vezeti végig az 1960-as években indult vitát a gyakorlatias értékű, tudományos megalapozottságú módszertan kereséséről, melynek újabb formái az adott korszak társadalmi változásainak kihívásaiból adódó elvárásokhoz igazodtak. Cowen tárgyalásában rendkívül élvezetes és tanulságos ennek a történelmi útnak a végigjárása, még akkor is, ha ahhoz azonosulni kell a szerző gondolkodásmódjával és a tanulmány ezt visszatükröző, néha nehezen áttekinthető szerkezetével, mely azonban nem tartalmaz redundanciát, csak egymásra rétegződő újabb megközelítésekből áll, ezzel nyújtva mind mélyebb megismerést az olvasónak. Ezeknek a megközelítéseknek a kulcsszavai: episztémé, kozmosz, az oktatási mintázatok típusai: premodern, modern és posztmodern, tranzitológia (mindezek átmeneteinek értelmezésére). Cowen a tudományterület fejlődésének jellemzése közben – két nagyobb és nagyon is lényeges kitérőként – az evolúció és a nemzet kérdését, szerepét is taglalja. Tárgyalási módja bár rendkívül egyéni, következtetései annál ismerősebbek: magával ragadó gondolati bemutatását adja az oktatási rendszerek elméletéből ismerős tényeknek. Az olvasónak ez a ráismerése természetes, hiszen a szerző valamennyi megközelítésének középpontjában az oktatási rendszer áll. Az összehasonlító pedagógiáról szólva az oktatási rendszer vizsgálatának fejlődését, a következtetések elméletté szerveződését mutatja be, mivel az összehasonlító pedagógia az oktatási rendszerek elméletének egyik összetevője: a nemzetközi komparatív vizsgálatok területe.

A harmadik írás Rapos Nórától származik az összehasonlító pedagógia intézményrendszeréről. A szerző gondos gyűjtőmunkájának eredményeként nagyon hasznos bemutatást kapunk az összehasonlító pedagógia művelésével, fejlesztésével, gyakorlati alkalmazásával kapcsolatos valamennyi nemzetközi szervezetről, létrejöttük körülményeiről, céljáról, főbb programjairól és egyéb tevékenységi formáiról. Mindazt, amit olvashatunk az Európai Unió szervezetéről és oktatási programjairól, a Világbankról, az OECD, az ENSZ, az UNESCO és az Európa Tanács munkájáról, a téma kutatói számára jó adatbázist jelent, az oktatási, nevelési gyakorlatban dolgozóknak pedig a megbízható tájékozódás első lépéseit biztosítja. Rapos Nóra írása jól kiegészíti az első két tanulmányt, és egyben jó befejezését is adja az első fejezetnek: részleteiben mutatja be az összehasonlító pedagógiai diszciplína eredményeit hasznosító intézményrendszert, ezzel is megfoghatóvá téve a tudományterület meghatározó szerepét a caveni terminológia szerinti modern-posztmodern társadalomban.

A második fejezet – Az oktatáspolitika nemzetközi perspektívái – két tanulmányt tartalmaz: az első az oktatáspolitika meghatározó nemzetközi szervezetét, az OECD-t mutatja be, a második pedig egy lezajlott konkrét nemzetközi összehasonlító vizsgálat eredményeit foglalja össze. Halász Gábor és Kovács Katalintanulmánya a magyar, cseh és lengyel csatlakozás után 29 tagra bővült OECD történetének, oktatással kapcsolatos tevékenységének és prioritásainak áttekintésével folytatja az összehasonlító pedagógia intézményrendszerének bemutatását. (Szlovákia 2000. december 14-i csatlakozásával 30 tagú lett az OECD – a tanulmány még nyilvánvalóan ezt megelőzően íródott.) A tanulmány értéke, hogy külön is értelmezi a globális gazdasági szervezetek és az oktatás kapcsolatát, pontosabban azt, hogy miért és hogyan lett az oktatás stratégiai fontosságú ágazattá, és miért válhatott egy gazdasági szervezet a nemzetközi oktatáspolitika meghatározó tényezőjévé. Halász Gábor kutatói, tankönyvírói és oktatói tapasztalatainak megfelelően ez a tanulmány is jól felépített, pontosan a szükséges arányokban tárgyalja témaköreit. A kötet előző tanulmányai megnevezték az összehasonlító pedagógia kutatási módszereit, Halász Gábor és Kovács Katalin most részletesebben is bemutatja ezeket az OECD tevékenysége kapcsán. Fontos az OECD prioritásainak, az élethosszig tartó tanulás tartalmának, oktatáspolitikai (és gazdasági) szerepének értelmezése, valamint a magyar részvétel formáinak és lehetőségeinek bemutatása. Tanulmányuk végén a szerzők két lényeges dologra hívják fel a figyelmet a magyar részvétellel kapcsolatban: egyrészt arra, hogy a hazai kormányoknak még hozzá kell szokniuk a nemzetközi tudás felhasználásának fogalmához és sajátos gyakorlatához, másrészt arra, hogy a szakembereink számára megnyíló lehetőség a jó gyakorlat átvétele és részükről történő átadása. Különösen fontos az OECD filozófiájából kiemelni a nyitottság, a tudás átvétele vagy átadása szerepét, tekintettel arra, hogy a máig ható paternalista szemlélet elfedi, hogy akár Kelet-Európában is vannak olyan (oktatási) tapasztalatok, melyekkel a fejlettebb országok sosem rendelkeztek, vagy már elfelejtették azokat.

A következő tanulmányban Falus Iván bemutatja annak az összehasonlító vizsgálatnak az eredményét, amely 1996-ban és 1999-ben készült a nyugat-európai pedagógusképző rendszerről. A tanulmány az összehasonlító pedagógia gyakorlati hasznosulását mutatja be egy konkrét példán keresztül, azt kutatva, hogy tetten érhető-e még a mai Európában a tradicionálisan kialakult kettős pedagógusképzési rendszer. A nyugat-európai változások alapján arra is választ keres, hogy a módosítási javaslatokban milyen szerepe van az elméleti megfontolásoknak, az empirikus kutatásoknak, a szakemberek tapasztalatának, illetve mennyiben vannak alávetve a hagyományoknak, az ideológiai, politikai irányzatoknak. Falus Iván a tanulmány végén – a felmérés tapasztalatait összegezve – bemutatja a fejlődés főbb irányait, a pedagógusképzési rendszer szükséges fejlesztésének összetevőit.

A kötet harmadik részében a nevelés nemzetközi tendenciáit tárgyaló írások kaptak helyet három magyar és három külföldi szerzőtől. A fejezet elején Bábosik István és Jirí Pelikán egymást követő két tanulmányából felvázolódik az a kép, hogy nemcsak a gyermek és a fiatal felnőtt nevelésének, hanem az élethosszig tartó tanulás minden összetevőjének is magában kell hordoznia az oktatás, képzés mellett a nevelést, tehát a pedagógusi feladatrendszer minden elemét. Ha arra gondolunk, hogy a szocializációs funkciók nemcsak az oktatási rendszerben valósulhatnak meg, hanem más társadalmi alrendszerek funkciói által is, akkor még árnyaltabban értelmezhetjük azon törekvések fontosságát, melyek rendszervizsgálatokkal, összehasonlító nemzetközi elemzésekkel, vagyis az összehasonlító pedagógia eszközeivel próbálják meghatározni a globalizált társadalom fejlődéséhez szükséges tényezőket. Ennek az elméleti megközelítésnek a pedagógiai gyakorlatban való használhatóságát egyértelművé teszi Bábosik István tanulmánya a neveléselméleti modellek hatékonysági mutatóiról. A szerző nemcsak az elméleti alapozást adja meg, hanem a közvetlen pedagógiai alkalmazások kialakításához szükséges alapokat is rögzíti: közli az elérendő szocializációs céloknak talán legteljesebb listáját, melyeket a szocializációs-morális emberkép sajátosságaiként értelmez. Rögzíti a nevelési folyamatban realizálódó interakció főbb forgalmi jegyeit, értelmezve a nevelés, az interakció és a kommunikáció viszonyát, majd a szocializációs tanuláselméletek kutatási eredményei alapján bemutatja, hogy mindez hogyan érvényesíti befolyását az egyénre. Bábosik István következtetései azonban nem önkényesek: lehetőséget adnak a nélkülözhetetlen nevelési teendők, napi interakciók listájának megadására. A tanulmány végén az iskolai nevelés hatékonyságának nyolc fő tényezőjét azonosítja. Az interakció kapcsán határozottan rögzíti álláspontját, mely szerint az önálló kommunikatív pedagógiának nincs létjogosultsága: „…a kommunikáció nem más, mint az interakció megjelenési formája, s mint ilyen, formai funkciót tölt be a nevelés folyamatában.” Ennek következtében nem látja indokoltnak független pedagógiai jelenségként való kezelését, pedagógiai irányzat ráépítését. Ehhez kapcsolódik a kötet egy másik tanulmányában M. Nádasi Mária megállapítása a kommunikatív didaktikáról, jellemezve a kritikai-kommunikatív didaktika fejlődési alapjait, majd röviden értékelve az irányzat hazai megjelenését.

Jirí Pelikán a mai neveléselmélet néhány nyitott kérdését tárgyaló tanulmányát hatásos, a figyelmet felkeltő kijelentéssel kezdi: „… az új évezred küszöbén az emberiség kezd rádöbbenni arra, hogy a legnagyobb probléma maga az ember, aki további fejlődésében egy sor komplikációt okozhat. Ezért irányul a figyelem egyre jobban az embere.” Természetesen az emberi társadalom sajátjaként folytatott nevelési folyamat (mely tehát nem rousseau-i értelmű, de magában foglalja az emberen túli egyéb tényezőket) emberről emberre irányul, még akkor is, ha abban a közvetítés különböző eszközei, közegei jelennek meg. Ebben a folyamatban tehát igazán nem maga az ember a probléma, hiszen ő a nevelő és a nevelt, az ő fejlesztése, szocializációja a cél. Vagy a szerző megközelítésénél maradva: az embernek mindig is saját ember volta képezte legfőbb problémáját, ami tehát nem az új évezred rádöbbenésével kezdődik. Noha Jirí Pelikán az idézett, rendkívül szűkszavú tételmondattal indít, a későbbiekben a neveléselmélet sok új megközelítését tárja elénk. A nevelés fogalmának tisztázásához három alaptípusban összegzi a nevelés eddigi értelmezéseit: a pedagógus vagy a pedagógiai intézmény hatásaként megvalósuló nevelés; a növendék mint az önformálás alanya szerepének hangsúlyozása; végül a nevelést mint a pedagógus és a növendék interakcióját. A történeti áttekintés alapján jól értelmezhető válik Jirí Pelikán ezt követően bemutatott saját neveléselmélete mint a személyiség pozitív növekedése feltételeinek céltudatos kiépítése. Az ember alakításának befolyásolását mérlegelve a legkorábbi időszaktól elindulva (beleértve a magzati időszak személyiségalakítását) bemutatja a különböző élethelyzetek személyiségalakító hatását értelmező elméleteket.

E. J. Brunner a munka világából az iskola világába való átmenet kérdéseit elemzi. Tételmondata: „… a család még mindig nem szűnt meg létezni, ha más formában is, de tovább él.” Ezzel a család szerepét emeli vizsgálatának és következtetéseinek középpontjába. Bár vizsgálatai németországi elemzésekből indulnak ki, utal egy 1989-es nemzetközi összehasonlító vizsgálat Magyarországra vonatkozó eredményére is. Brunner tanulmányával felhívja a figyelmet a családpedagógiai kutatások mind fontosabb szerepére az oktatás-képzés-nevelés kérdéseinek nemzetközi vizsgálataiban. Mindennek megalapozásához bemutatja a családkoncepció általános modelljét, a családpszichológusok családképét és a hétköznapok során konstruált családképek determinánsait. A család–iskola–munkahely átmenetének, a krízishelyzetekben szükséges tartalékok értelmezésének, majd az átmenet határainak és esélyeinek tárgyalása zárja munkáját.

Helmut Stauche egy nemzetközi kutatási projekt (IN-TELE) eredményeire alapozva vizsgálja az innovatív megoldások kifejlesztésének lehetőségét az internet felhasználására az oktatásban, a tanárok és a diákok lehetséges szerepmódosulásait. A tanulmány lényegében kutatási beszámoló, mely alapvetően a tanári (kontra diák) tevékenység lényegesebb aspektusainak méréseit végzi el. A bonyolult módszertan sajnos nem kerülhetett részletesebb bemutatásra, ami megnehezíti a kutatási eredmények – egyébként is áttételesen közölt – megértését.

Az olvasó figyelmébe az ezt következő két mintaértékű tanulmány ajánlható az összehasonlító pedagógia nemzetközi vizsgálatai reprezentálására. Mátrai Zsuzsa öt országra kiterjedő vizsgálat eredményeit összegzi a nemzeti identitás konfliktusai és az állampolgári nevelés összefüggéseiben. Manapság erősen frekventált témák mély, több ország szempontjából való megismerését nyújtja: a kultúrnemzet – politikai nemzet és a nemzeti többség – nemzeti kisebbség interferenciájának értelmezését. Az önmagában is érdekes és az empirikus kutatás objektivitásával tárgyalt témák pedagógiai hasznosulást találnak abban, ahogyan a szerző a sikeres konfliktuskezelésnek és a kohézióteremtésnek a nevelésben, kitüntetetten pedig az állampolgári nevelésben játszott szerepét rögzíti.

Nahalka István a természettudományos nevelés formálódását és annak harmadik évezred eleji állapotát elemzi. Teljes áttekintést ad a természettudományos nevelés történeti változásairól, és több szempontból leírja a természettudományos műveltség alapvető társadalom-központúságának értelmezését. Külön értékeli a pedagógia mint az általa vizsgált diszciplína fejlődésének hatásait is: a pedagógiai szerepről alkotott képet, a tanulási környezet fontosságát, a pedagógiai értékelési folyamatok változásait, a kurrikulum szerepének átértékelődését, valamint az oktatástechnológia funkciójának és a technikai környezetnek gyökeres átalakulását. A szerző a szociális konstrukcionizmus elméleti hátterén sikeres kísérletet tesz egy egységes, pontokba szedett, új paradigmának a felvázolására.

A nevelés kérdéseinek tárgyalását követően a negyedik fejezet az oktatás jelenét és jövőjét érintő tanulmányokat tartalmaz. A fejezet tíz tanulmánya közül itt csak néhánynak a részletesebb bemutatására van lehetőség. Martin Schuster és Werner Metzig a tanulás jövőjét vizsgálják. Az antropológiai konstansok és a történelmi változások vizsgálata a tanulásról való új felismerésekhez juttatja a szerzőket. Ezekből kiindulva alapvetően két új perspektívát fogalmaznak meg: egyrészt új látásmódot jelent a tanulásban a rendszerszemléletű-konstruktivista megközelítés, másrészt a megismerésben való előrehaladás egyes lépései megváltoztatják a tanulási gyakorlatot: a haladás nem mindig az elmélettől a gyakorlat felé tart, a sikeres gyakorlat megfigyelése is adhat impulzusokat az elméletalkotás számára.

M. Nádasi Mária tanulmánya mintha csak az előző gondolatot folytatná az oktatáselméletek gyakorlatra való hatás(talanság)áról. A találó szójáték a kutatói objektivitás szükségességére is utal, aminek következetes megvalósítására a tanulmány is példa. M. Nádasi Mária a tőle megszokott lendületes gondolatmenetben, a feltett kérdésekre adott egyértelmű válaszokkal teszi a legaprólékosabb vizsgálat tárgyává témáját, az oktatáselmélet és a gyakorlat viszonyát a didaktikai gondolkodás változásának néhány meghatározó csomópontjához kapcsolódóan. Elemzése az összehasonlító pedagógia körébe tartozik, amikor a német és a magyar didaktikai szakirodalom egybevetésével jut következtetésekhez. A tanulmány újabb példája a tudományos eredményeknek a gyakorlat számára is hasznosítható közlésének, ami a kötet egyik kiemelkedő írásává teszi. Ez természetesen csak a szerző kutatói és pedagógusi felkészültségének köszönhető, és nincs kapcsolatban azzal, amit ő maga állapít meg: a didaktikai elméletekkel a gyakorlat általában nem tud mit kezdeni, aminek megoldásaként törekvés van egy közbülső elméleti szint kidolgozására. És ha már a köztes közegről van szó, adódik a szerző számára a pedagógus szerepének mint az elmélet és a gyakorlat közti ütközőpontnak a bemutatása. M. Nádasi Mária a pedagógusképzés és -továbbképzés hatékonyságának egyik legfontosabb tényezőjére hívja fel a figyelmet: alapvető a pedagógus közvetítő szerepének megértése és ebből kiindulva annak vizsgálata, hogy a pedagógusok hajlandók-e erőfeszítéseket tenni a képzésükbe bekerült didaktikai koncepciók gyakorlati megvalósítására, mi befolyásolja őket a közvetítői szerep megvalósításában, illetve elutasításában.

Réthy Endréné írása ugyancsak összehasonlító pedagógiai esettanulmánynak tekinthető: az integráció kérdését tárgyalja európai kitekintésben. A vizsgált integráció a fogyatékos és nem fogyatékos emberek közös élet- és tanulási tere, mindannyiunk fejlődési lehetőségeinek kiszélesítése érdekében. Az elemzések egy svédországi és két nemzetközi empirikus vizsgálat eredményeire épülnek, melyek az iskolai tárgyakban nyújtott átlagos teljesítményben és az iskolák közti teljesítménybeli eltérésekben mutatkoznak meg. A vizsgálatok a főleg matematikai, természettudományos és olvasásmegértési felmérések alapján jelentős teljesítményrést állapítottak meg a fejlődő és a fejlett országok tanulói között. A tanulmány külön értéke kutatás-módszertani vonatkozása: a szerző a nemzetközi összehasonlításoknak érvényes és releváns voltát elemzi, kifejtve véleményét és megosztva velünk gazdag tapasztalatait.

Esetleg a bőség zavara okozta, hogy a kötetből kimaradt Torsten Husén tanulmánya, a tartalomjegyzék szerinti helyén Réthy Endréné már bemutatott írása szerepel másodszor is. És ugyancsak a bőségre tekintettel a többi tanulmányt itt már csak említeni lehet. Richard Olechowski a szelektív tehetségfejlesztés speciális iskolai tapasztalatairól ír, a tehetség értelmezése kapcsán alapvető fogalmi tisztázásokra vállalkozik, majd esettanulmányként az osztrák példát mutatja be. A mindössze hétoldalas munka igen alkalmas arra, hogy gyors, de minden lényeges dologra kiterjedő tájékozódást nyújtson a témával először találkozók számára. Golnhofer Erzsébet a pedagógiai értékelés tendenciáit, majd ebből kiindulva a tanulói teljesítmény értékelésének nemzetközi sajátosságait tekinti át, a témának ugyancsak rövid, de annál jobban hasznosítható bemutatását nyújtva. Kárpáti Andrea második tanulmánya az informatikai társadalom iskolájáról szól, melynek kapcsán az oktatási informatikai stratégiák külföldi megvalósulásaként a számítógéppel segített tanulás módszereiről és eszközeiről, valamint az egyes nemzeti programokról, továbbá a terület innovációs és kutatási eredményeiről ad áttekintést, melyhez a további tájékozódást segítő igen részletes irodalomjegyzék tartozik. A kötet záró részét képező négy tanulmány kiváló szerzők tárgyalásában mutatja be a tantervfejlesztés nemzetközi változásait (Ballér Endre), az írás és olvasás kutatásának történetét és helyzetét (Adamikné Jászó Anna), a felnőttképzési elméletek történeti összehasonlítását (Zrinszky László), végül egy módszertani kísérlet tanulságainak bemutatását (Klaus Ramming és Günther Scholz). Az utóbb említett négy tanulmány mindegyike rendkívül informatív, ezek önmagukban is alkalmassá teszik a kötetet arra, hogy képzési segédletként használhassák.

A világos szerkesztői koncepcióval felépített kötetben egész sor rendkívül tartalmas, kiváló munka szerepel. Aki az egész kötetet át kívánja nézni, szinte a bőség zavarával küszködik. Lehet valaki olyan véleményen, hogy az összehasonlító pedagógia első nagy jelentkezésének nem kellett volna ennyire széles körű bemutatásra törekednie. Mondhatnánk, hogy kevesebb, de részletesebb elemzésre teret adó tanulmánnyal ugyanezt az eredményt lehetett volna elérni. Ez azonban még sincs így: a sok elméleti megközelítés és a legkülönbözőbb empirikus vizsgálati példák hosszú sora kellett ahhoz, hogy már az első (újra)találkozáskor árnyaltan lehessen megjeleníteni a közönség számára az összehasonlító pedagógia fontos és összetett társadalmi szerepét, létezési formáit a neveléstudományban és a pedagógiai gyakorlatban. Talán ez a bőséges alap kell ahhoz, hogy új, összehasonlító pedagógiai monográfiák szülessenek a magyar pedagógiai kutatás és képzés számára, akár a most szerepelt kiváló szerzők valamelyikétől.

Összehasonlító pedagógia. A nevelés és oktatás nemzetközi perspektívái. Szerkesztette: Bábosik István – Kárpáti Andrea. BIP, Budapest, 2002.