Összefoglaló értékelés a Leonardo da Vinci program első szakaszáról

Tapasztalatok

Az 1997-1999-es időszakban a magyar főpályázók által megvalósított 36 kísérleti és 106 mobilitási projekt döntő többségét a prioritásokkal és a pályázatokban kitűzött célokkal való összhang és innovatív környezetjellemezte. A legtöbb projektről, a fejlesztésekről, a produktumokról és a szerzett tapasztalatokról a résztvevők és a közreműködő partnerek elégedetten, a külső szakemberek elismerően nyilatkoztak. A részleges kudarcok, illetve a kitűzött célok rutinszerű, kevés hozadékkal járó megvalósítása csak a projektek kis hányadát jellemezte.

A Leonardo programba való bekapcsolódás óta eltelt rövid idő és az értékelés korlátozott erőforrásai miatt Magyarországon nem vállalkozhattunk átfogó hatásvizsgálatra. Az értékelést végző szakértők impressziói azonban egyöntetűen azt valószínűsítik, hogy a projektekben részt vevők - számuk jóval ezer fölött van - egy részének szakmai életútjában jelentős fejlődést eredményezett, néhány esetben kiugrást hozott és sorsfordító volt a programban való közreműködés. A intézmények egy részénél, különösen a többször sikerrel pályázóknál megfigyelhető volt, hogy új fejlődési pályára álltak, amelynek fő mozzanata a nemzetközi együttműködési hálózatba való beágyazódás, valamint tapasztalatgyűjtés a korszerűbb és színvonalasabb nemzetközi szakmai térben.

A Leonardo - az előzményektől nem függetlenül - a részt vevő szakértői és intézményi eliten, valamint a szakmai nyilvánosságban való folyamatos jelenléten keresztül nyomot hagyott a képzési rendszer egészén. Az általa mozgósított, a képzési szféra fejlesztési kiadásai között jelentős kétmilliárdos nagyságrendűberuházás hasznosulását nem tudjuk mérni. De minthogy a Leonardo programba való bekapcsolódásnak az uniós csatlakozást támogató álláspontból értelmes alternatívája nem volt, és a projektekben folyó munka általában korszerű és magas színvonalú volt, hajlamosak vagyunk a kiadások hasznosulását magas fokúnakgondolni.

A Leonardo programnak két pillére van - legalábbis a szakmai közvéleményben így tudatosult -, a kísérleti és a mobilitási projektek. Úgy látjuk, hogy a hazai főpályázók által megvalósított kísérleti és mobilitási projektek mellett érdemes odafigyelni a külföldi főpályázók által, magyar partnerek bevonásával megvalósuló projektek csoportjára is. A magyar résztvevőknek mintegy 650 millió forintos forrás állt a rendelkezésükre, és a kétszáz fölötti projekt- és háromszáz fölötti intézményszám arra utal, hogy mind az intézmények, mind a tematika terén a tapasztalatok hihetetlen gazdagsága van jelen - a szélesebb szakmai közvélemény számára többnyire rejtetten - az országban.

A kezdetben széles körben ható interkulturális előítéletek a programok során gyorsan leépültek, a Leonardo egyik hangsúlyos politikai célja látványosan megvalósul. A magyar partnerek hamar kivívták az egyenrangúságot és igen magas presztízst biztosítottak maguknak. Színvonalas - és viszonylag olcsó - szellemi munkájuk révén olykor kifejezetten keresett partnerekké váltak. Innovativitásuk, megbízhatóságuk, az információs és kommunikációs technika használatának színvonala megütötte az EU-s mércét, a nyelvtudás szintje pedig legalábbis nem volt akadálya a kooperációnak. Elmondható, hogy a magyarországi intézményi elit képes volt harmonikusan beilleszkedni az európai oktatási együttműködés rendszerébe, egyenrangú, vonzó partnere lett a fejlett országok intézményeinek.

A hazai prioritások szűkebbek és konkrétabb szakmai célokat fogalmaznak meg, míg az uniós törekvések közvetlenebbül utalnak össztársadalmi célkitűzésekre, amelyek eléréséhez a képzés csupán egyike az eszközöknek. A nemzeti prioritások megfogalmazásakor elmaradt az oktatás tágabb gazdasági-társadalmi kontextusba helyezése. Sem az uniós szintű, sem a hazai prioritások nem hangsúlyozták explicit módon a gazdaság és az oktatás kapcsolódását mint kiemelt célt. Ettől függetlenül számos projekt témája közvetlenül is a két rendszer kapcsolódásáról szól, és számos esetben a közreműködő partnerek, illetve még gyakrabban a bevont alvállalkozók mindkét szférát képviselik. A meghirdetett prioritások érvényesülése között aránytalanságok figyelhetők meg - a központi szándék és az intézményi érdeklődés világosan eltér (pl. igen alacsony a társadalmi kohéziót megcélzó támogatott projektek aránya).

A Leonardo projektek magyar főpályázói és partnerei széles intézményi spektrumot képviselnek. Jelzik, hogy a képzésben a fejlesztői vagy részvételi érdekeltség jelen van, illetve megteremthető a hagyományos intézményi körön kívül is. A mobilitási projekteket megvalósítók között markáns csoportot alkotnak a szakközépiskolák, mintegy ötven intézmény. Közöttük arányukat meghaladó számban vannak nem önkormányzati fenntartású szakképző intézmények, valamint olyanok, amelyek a kilencvenes évek elején a világbanki kölcsönből elindult szakközépiskolai fejlesztés első pályázatának is nyertesei voltak. Bár ez utóbbi csoport távolról sem domináns, a Leonardo program egésze - bizonyos nézőpontból - a széles nemzetközi együttműködéssel, mintegy ezer tanár külföldi tanulmányútjával megvalósuló világbanki fejlesztés szellemi örökségét folytatja, amennyiben a legfejlettebb régiókból származó tudással és főleg szemlélettel igyekszik felvértezni a hazai iskolai innovátorokat. Akik már rendelkeztek nemzetközi kapcsolatokkal, kedvező helyzetbe kerültek az első pályázati fordulókban, amikor még sokkal kisebb volt a forrásokért való versengés. Az az intézmény, amelyik korábban bekapcsolódhatott a projektekbe, ma már a sokadik fázisnál tart, intézménye pedig más fejlődési pályát jár be, mint a később érkezők, akikkel szemben versenyelőnyre tett szert.

A többször sikeresen pályázó intézmények speciális fejlődési pályáját a Leonardo projekt megvalósítását kísérő tanulási folyamat és ennek eredményeként a növekvő céltudatosság teszi lehetővé. A kezdeti általános célkitűzéseket és a véletlenek által is befolyásolt tapasztalatszerzést fokozatosan felváltja a tartósan együttműködő partnerrel közösen kialakított, az adott intézmény egészét vagy egyes képzési programjait támogató konkrét, stratégiai jelentőségű fejlesztési célok kijelölése, az ezeket szolgáló akciók tervezése. Nemritkán a csereprogramokban megalapozott szakmai kapcsolat során érlelődik egy komolyabb vállalkozás, egy kísérleti projekt terve. A mobilitási programok kulcselemei formálisan vagy informálisan beépülnek a képzési tervekbe. A sikeresen megvalósuló projektek révén az intézmények és a részt vevő személyek növekvő ismertsége és elismertsége gyakran további - leonardós vagy azon kívüli - együttműködéseket teremt ("flipper-" és "trambulineffektus"). A személyes és intézményi networkök bővülnek, a szemlélet és a személyiség szinte észrevétlenül, de karakteresen átalakul.

Egyes kisvárosokban megfigyelhető a Leonardo projektek járulékos hatása a helyi társadalomra, azaz a program jelentősége jóval túlnő a kitűzött célokon. A leonardós iskola megbízhatósága, szakmai színvonala, jó hírneve a helyi társiskolának is szerezhet partnert, testvérvárosi kapcsolatok születnek vagy telnek meg élettel, egyházi, szakmai kapcsolatok jönnek létre. A barátságokkal is ápolt együttműködés és a kialakuló bizalom immár a gazdasági együttműködésnek, a tőkebeáramlásnak is alapja lehet.

A kísérleti projekteknél kötelező elvárás egy fejlesztési termék létrehozása. Olykor nem is a termék létrehozására irányul a fő figyelem, hanem a tapasztalatcserére, az egymástól való tanulásra. Előfordul, hogy a termék alibi csupán vagy egy félig kész fejlesztési produktum kényszer szülte befejezése, kicsinosítása. Ha a fejlesztési tevékenység centrumában a termék - pl. tananyag, módszer - létrehozása áll is, sokszor ennél fontosabb az alkotás, az együttműködés folyamata. Ritka az az eset, amikor a termék a legfőbb hozadéka a projektnek. Talán azért is, mert a projekttermékek felhasználása, utóélete, későbbi használata, elterjedtsége egyelőre szerényebb a minimális reményeknél is, és lényege olykor a munka látványos dokumentálása. Ez összefügg a projektek lezárását követő disszemináció elégtelenségével is. A projektek legmeggyőzőbb eredményeinek sokszor a melléktermékek bizonyulnak: a szemlélet alakulása, egy stabil, jól megismert együttműködési partner szerzése, a kapcsolati háló bővülése, az "intézményi piacon" való felértékelődés, a presztízsnövekedés és az ennek eredményeképpen adódó új lehetőségek, a multikulturális környezetben való tapasztalatszerzés, a nemzetközi projektmenedzsment professzionalizálódása, növekvő EU-know how, EU-konform gondolkodás elsajátítása, helyi nyelvtanulási láz és tudástranszfer.

A nemzetközi tudástranszfer, a strukturált tapasztalatok cseréje és az ezt követő önreflexió a Leonardo projektek egyik kiemelten fontos hozadéka, tulajdonképpen ez az egyik fő érv a költségeket jelentősen növelő, több országra kiterjedő együttműködés mellett. A tudástranszfert azonban nehezíti, hogy a partnerek többnyire alacsonyabb intenzitással és involváltsággal vesznek részt a projektben. A főpályázók végső felelőssége és a piac- és partiképes együttműködő partnerek gyakori túlterheltsége sokszor formális teljesítéseket hoz létre, ami éppen a lényegi pozitív hatást csökkenti.

Magyarország számára különösen fontos a tudástranszfer azokon a területeken, amelyek országunk hagyományosan gyenge pontjai. Ilyen a szakképzés-pedagógia, valamint a gyakorlati oktatás szervezése és módszertana. Mindkét téma az együttműködések gyakori terepe volt. Sok kísérleti projekt új tananyagot fejlesztett ki, amit azonban ritkán kísért módszertani fejlesztés, megújulás. Ez utóbbi is inkább a távoktatásra, a virtuális tanulási környezet megalkotására irányult, és nem a tanárok-oktatók módszertani kultúrájának a fejlesztésére. A külföldi, többnyire háromhetes gyakorlatok gyakran egy-egy projektfeladatra épülnek, így a projektmódszer népszerűsítéséhez is hozzájárulnak.

Az információs és kommunikációs technológiák (IKT) nemzetközi kommunikációt és információszerzést támogató használata teljes körben elterjedt, néhány intézménynél azonban a Leonardo projekt járult hozzá a rutinszerű napi használathoz. Gyakori a digitális taneszköz létrehozását célzó, távoktatási tananyag megalkotására szerveződött projekt, ugyanakkor ritka a virtuális oktatási környezet didaktikai kiaknázására és általában az IKT pedagógiai vonatkozásaira fókuszáló. Az IKT által támogatott, hatékony disszeminációt az elszalasztott lehetőségek, egyúttal a jövő lehetőségei körébe kell sorolnunk.

A disszemináció a projektek gyenge láncszeme. Ez nem a Leonardo projektek speciális tulajdonsága, a kutatás-fejlesztés számtalan területén tapasztaljuk. Ennek érdekeltségi okai is vannak, továbbá a folyamatosan bővülő információáradat és a gyorsuló idő következménye. Egynémely projektben példásan átgondolt és megvalósított disszeminációval is találkoztunk, másutt ez teljesen elmaradt. A vállalt kötelezettségek formális, de átgondolatlan teljesítése a tipikus. Ritkán mérlegelték a projekt felelős szakemberei, hogy mit értenek disszemináció alatt, és az milyen lehetőségeket biztosíthat számukra; mely célcsoportokra irányuljon, milyen információs csatornákat használjon, és mi legyen a tárgya; mi a projekttermék; vagy mit tanult a team az innováció során. Az artikulált, reflektált, megszűrt, értelmezett tapasztalatok lényegesen jobb eséllyel juthatnának el az információfogyasztóhoz, és ott érdemi hatást is kifejthetnének. Ez a szellemi munka azonban igényes, kevéssé kifizetődő, és nem is tartozik az elvárások közé. A disszemináció jellemzően a projekt lezárásának része, sokszor túl is nyúlik azon. A projekt során folyamatosan megvalósuló disszemináció üdítő kivétel.

A projektek nyilvánvalóvá tették, hogy nyelvtudásunk - az elmúlt évtizedben tett erőfeszítések ellenére - nem üti meg a kívánt mércét. A tanároké biztosan nem, de jellemzően a diákoké sem. Itt is igazolva látjuk, hogy a nyelvtanulás és a nyelvtanítás motivációja az egész iskolarendszerben és a felnőttképzésben még mindig elhanyagolt terület a jelentőségéhez képest. A magasabb szintű nyelvtudás valószínűleg - bár ezt nem tudjuk bizonyítani - e milliárdos beruházásnak, a külföldjárásnak, a más kultúrákból begyűjtendő tapasztalatok megismerésének, megértésének és reflexiójának, a nemzetközi együttműködés piacán való keresettségünknek, az együttműködésnek és a networképítésnek, a networkben való létnek is a magasabb szintű hasznosulását jelentette volna.

A Leonardo-ban sikeresen pályázó magyar intézmények és szakemberek kipróbálhatták a közeljövőben kifizetődőnek tűnő, sokak számára egyenesen elkerülhetetlen "globális networklétet", annak előnyeit és nehézségeit. Más kultúrájú, szocializációjú emberekkel kellett megálmodniuk valamit, eltervezniük egy közös cselekvést, amely a partnerek által közösen elfogadott célhoz vezet. Meg kellett osztani a munkát, a feladatokat, végigtárgyalni az érdekütközések kiküszöbölését, kezelni a belső és külső versenyhelyzetet és az egyes kultúrákban eltérő jelentésű és jelentőségű, legkülönbözőbb személyközi viszonyokat. Felismerhették saját személyük és a munkacsoport korlátait és lehetőségeit, az eltérő gondolkodásmódok, szellemi erőforrások, a tapasztalat- és tudásbázis egyesítésének erejét, a tévedések kiküszöbölésének nagyobb esélyét és azt, hogy ezáltal időt és más erőforrásokat lehet megtakarítani. És mindezt kevés személyes és nagyon intenzív, idegen nyelven folytatott, e-mailen alapuló kommunikációval. Megtapasztalták a network dinamikáját, esetleg váratlan elhalását és ennek következményeit, kockázatát. Olyan életet éltek és menedzseltek, amely egyelőre csak egy elit kisebbség mindennapjaira jellemző, de hamarosan sokkal szélesebb réteg munkakörnyezetét fogja jellemezni. Közben kifejlődtek bennük a networkléthez szükséges képességek, és ezáltal az intézményi network életesélyei is javultak.

Javaslatok

A Leonardo program működtetési mechanizmusába kezdettől fogva számos hatékonyságot javító elem épült be, de megfontolandó továbbiak intézményesítése, érvényesítése.

 

Rendszerszinten

Szükséges a prioritásoknak az aktuális oktatáspolitikai célkitűzéseknél tágabb gazdasági-társadalmi kontextusba helyezése. Ugyancsak érdemes törekedni az egyes prioritások érvényesülésének nagyobb kiegyensúlyozottságára, így például a társadalmi kohéziós erőfeszítések fokozottabb támogatására.

A pályázatok elbírálásakor érdemes fokozottan vizsgálni a nemzetközi tudástranszfer várható intenzitását, a nemzetközi network(ök)be való intézményi beágyazódás ígéretességét, a gazdaság és az oktatás, illetve általában az ágazatok közötti komplex együttműködés és tudástranszfer várható szintjét, valamint a szemléleti és módszertani megújulásra törekvést. Ezeket a szempontokat a leendő pályázók számára is ismertté kell tenni.

A külföldi főpályázók által koordinált, magyar részvétellel megvalósuló projektek eredményeinek áttekintése és szakmai nyilvánosságra hozása jelentősen emelné a Leonardo által hozzáférhetővé tett tudásbázist. Biztosítani kell az arra érdemes produktumokhoz való hozzáférését szélesebb körben, esetleg a fordítási-átdolgozási költségek utólagos támogatásával is.

A disszemináció intenzívebbé, átgondoltabbá tétele jelentős hatékonysági tartalékot jelent. Jelenleg szinte kizárólag a részvevők és közvetlen környezetük profitál a támogatásból. A pályázatok disszeminációs terveinek a jelenleginél kidolgozottabbaknak kellene lenniük. A disszemináció nem korlátozódhat a projektek záró szakaszára, az indulástól kezdve, a projektek egész ideje alatt kívánatos. Erre a jelenleginél nagyobb erőforrásokat érdemes fordítani, elsősorban a szellemi befektetés és csak másodsorban a költségek terén. A teljes produktumok, zárójelentések nyilvánossá tételénél is fontosabb lenne, hogy az artikulált, reflektált, megszűrt, értelmezett tapasztalatok rövid összefoglalója közkincsé váljon. Elvárás lehetne a mobilitási projektekről egyoldalas, a kísérleti projektekről háromoldalas lektorált, a szakmai nyilvánosság számára az interneten közzétett összefoglaló elkészítése legkésőbb a záró beszámolóval egy időben, amely az Iroda honlapjára kerülne. Meg kellene találni a módját annak, hogy a sikertelen próbálkozások, kudarcok tapasztalatai - esetleg anonim módon, de lehetőleg az érintettek által elemzett-interpretált formában - is hozzáférhetővé váljanak, segítsék elő legalább a tipikus csapdahelyzetek elkerülését.

A disszemináció speciális eleme a kifejlesztett termékek megismertetése, terjesztése, használatának elősegítése. Erre a projektek lezárulása után is figyelmet kell fordítani. A potenciális felhasználók megkeresése, szondázása, sőt a fejlesztés megtervezésébe való bevonása a termékek utóéletére pozitív hatással lehetne.

Elő kell segíteni a Leonardo projektek közötti és a más együttműködési programok projektjeivel való intenzívebb dialógus lehetőségét. Az előkészítő szakaszban, a megvalósítás során és a projektzáráshoz kapcsolódóan is jelentős motiváció tapasztalható a saját törekvések bemutatására, illetve nyitottság mások tapasztalatainak megismerésére. Ez a tanulási potenciál részben kiaknázatlan marad. Kívánatos lenne a projektbemutatás kultúrájának mint az eredményes disszemináció fontos elemének fejlesztése. Ne magamutogatás, önreklám vagy szimpla bemutatás és kis színesek rögtönzése legyen, hanem az önreflexió eredményének tömör összefoglalása. A fő célok, meglepetések, fő sikerek és kudarcok rezüméje. Érdemes lenne külön Leonardo programot tervezni a projektbemutatás kultúrájának, hatékonyságának emelésére, a "best practices" kommunikálására, ahogy a finnek is - sikeresen - tették a disszeminációs lehetőségek átgondolására.

Megfontolandó a legalább kétéves, jelentős költségvetésű projektek folyamatos, például félévenkénti monitorozása. Ennek nem is lenne tárgya az adminisztratív és pénzügyi ellenőrzés, hanem egy szakértő által a projekt megvalósulásának strukturált szempontok ("monitoring látogatási terv") szerinti nyomon követése, a fokozottan számon kért belső értékelőmunka segítése, és a projekt előrehaladásának hatékony értékelése, az elfogadott tervek értelmes módosításának legitimálása lenne a cél. Egyúttal lehetővé tenné a folyamatos rálátást a fejlesztő típusú projektek összességére. Az egyik fő mozzanat a projektek kommunikációs és disszeminációs tevékenységének, a felmerülő problémák artikulálásának a támogatása lehetne. Az értékelésre és a monitoringtevékenységekre a költségvetés mintegy 1%-át lehetne fordítani.

Az intézményi elit sikeresen beépült a nemzetközi oktatási együttműködésbe, ezért előtérbe került a későn jövők, az intézményi középréteg támogatásának szükségessége. Az intézményi elit és középréteg szétszakadásának megakadályozása érdekében a rendszer fejlődésének előfeltétele az új, tapasztalatlan pályázók bevonása, a potenciálisan sikeresen pályázók körének a bővítése. Ehhez hozzájárulhat a Leonardo projekteket lebonyolító és a körbe még be nem került intézmények hazai hálózat(ok)ba szervezése, valamint kommunikációs fórumok létrehozása is.

 

Intézményi szinten

Az intézmény többet profitál egy Leonardo projektből, ha az a fejlesztési koncepciójához illeszkedik. Az intézményi fejlesztési elképzelések számon kérhetők, hiányuk esélyrontó tényező lehet. Ennek tudatosítása egyúttal fejlesztési tervek megfogalmazására serkentheti az intézmények vezetését. Az esetleges, akár jó ötleten alapuló projektek lehetnek kellemesek, látványosak, de az intézmény egésze számára kisebb jelentőségűek. A projektek kapcsolódása a helyi/kistérségi/ágazati fejlesztési stratégiához hatékonyságnövelő lehet.

Ennek speciális, de gyakori esete, amikor a külföldi gyakorlat és a hazai képzési program viszonyát kell meghatározni. A külföldi gyakorlat hasznosulása nagyobb, ha integrálható az egész képzési programba. Ezt mindkét oldalról érdemes megvizsgálni: a tervezett külföldi gyakorlatot a lehetőségek körén belül célszerű úgy megtervezni, hogy az adott ponton a képzési programba illeszkedjen, illetve az adott képzési programhoz kell elképzelni a külföldi gyakorlatot.

Az intézmény többet profitál egy projektből, ha a tapasztalatait a résztvevők és a kívülmaradók körében egyaránt megvitatja, elemzi, értelmezi. A tapasztalatok artikulálása, a "hozzáadott érték" azonosítása a nagyobb fokú hasznosítás előfeltétele. Ez egyebek mellett a "Miben fejlődtünk?", a "Mit tanultunk az egészből?" kérdésekre adott strukturált, a szereplők által (közel) konszenzusig tárgyalt, a belső nyilvánosságban megjelenő válasz. Ez bizonyos értelemben a projekt belső értékelési és disszeminációs részét érinti, amelyet előzetesen át kell gondolni, következetesen végigvinni és számon kérni. Ennek a munkának nemcsak a projektben részt vevők, de a más programokban érintettek is kívánatos szereplői. Mindez az intézmény önfejlesztésének, egy tanulási folyamatnak a része, út a "tanuló szervezetté" váláshoz, amelynek egyik katalizáló mozzanata a nemzetközi együttműködésben lebonyolított projekt.

A Leonardo projektek egyértelmű tapasztalata, hogy érdemes az intézményi stratégia részévé tenni a stabil, együttműködő partnerekkel való szakmai kapcsolatok kialakítását és ápolását. A Leonardo első pályázati fordulóiban azok az intézmények voltak sikeresek, amelyek már tartós, nemzetközi partnerrel rendelkeztek, ismerték egymást, és a kölcsönös bizalom referenciaértékű volt. A későbbi fázisban is a tartós, tervezhető együttműködések haszna érvényesül. A kapcsolatok ápolása terheket jelent, de elhanyagolása a kapcsolatok leépülésével fenyeget. A kapcsolatépítés aprómunkát is jelent, a formális együttműködések kockázatosak, az "erőszakos ráakaszkodás" egy kevéssé motivált külföldi partnerre pedig kevés hozadékot ígér.

A projektek hasznosulását a nyelvi készségek szintje is befolyásolja, ezért mind az intézmény egészének törekvéseiben, mind a Leonardo projektekre való "rákészülés" időszakában érdemes a nyelvtanulásnak a korábbinál is nagyobb fontosságot tulajdonítani, és nagyobb erőforrásokat mozgósítani rá. Ez olyan járulékos előnyökkel is járhat, mint az együttműködési piacon az intézmény keresettségének növekedése.

 

A részt vevő egyén szintjén

Az egyén többet profitál egy nemzetközi együttműködésből, ha bizonyos kereteken belül motiváltságának függvényében alternatívák - programok, szerepek, helyszínek, témák, időpontok stb. - között dönthet. Az egyéni felelősség növelésének egyik kiaknázatlan terepe lehet a disszeminációs tevékenységben való nagyobb és szabadabb szerepvállalás.

Az adott programokból a különböző felkészültségű, életkorú, motiváltságú résztvevők nem profitálnak egyformán. Ezért nagy szerepe van a szelekciónak. Ennek hatékonyságát úgy lehet növelni, hogy biztosítjuk a szelekció módszertani kultúráját, a válogatás lehetséges kritériumainak és tétjeinek nyilvánosságát.

A projektből való tanulást hatékonyabbá teszi, ha a részvételt felkészülés, illetve a megvalósulás során és azt követően folyamatos tanulás kíséri. Ennek három hangsúlyos eleme a nyelvi készségek célirányos fejlesztése, megismerkedés más kultúrákkal és a programhoz szükséges speciális szakmai tudás megléte.

A tapasztalatok hatékony beépülését az egyén személyiségébe és szakmai kultúrájába azok strukturáltsága, reflektáltsága teszi lehetővé. Ez automatikusan nem várható el a résztvevőktől - diákoktól, tanároktól, de a kutató-fejlesztő szakértőktől sem -, ezért ezt a folyamatot mind az intézményen, mind az egész programon belül támogatni kell.