Örömkereső civilizáció

Régóta tudom, hogy a pedagógia szempontjából igazán érdekes és fontos könyvek többnyire nem a pedagógiai, neveléstudományi szakirodalom hagyományos forrásvidékén születnek. A pedagógia, a neveléstudomány megújulásának, gyakorlatközelibbé válásának egyik kulcskérdése ma épp az, hogy mennyire képes nyitni az olyan modern társadalomtudományok irányába, mint a modern szociálpszichológia, a humánetológia vagy a kulturális antropológia. A nevelés mindennapi gyakorlatában ugyanis ma egyre több olyan problémával kell szembenéznünk, amelyre az önmaga immanens megújításán – nem is eredménytelenül – fáradozó pedagógia egyedül már nem tud választ adni. Elég, ha példaként a nevelés egyik legakutabb problémáját, az értékszocializáció terén kialakult zavarokat említjük. Amint az ismert, az iskola, a pedagógusok zöme mindmáig – egyébként alapvetően jó és nemes céloktól vezérelve – egy, a hagyományos kultúrából és a zsidó–keresztény–polgári etikából levezetett értékrendet kíván közvetíteni egy olyan korszak ifjúságának, amelynek születő, kibontakozó értékvilágát alapvetően más társadalomszövetből, gazdasági rendből származó szocializációs mező határozza meg. A ma felnövő nemzedékek egy olyan fogyasztásközpontú civilizációban szerzik meg első tapasztalataikat, amelytől egyre idegenebb az aszkétikus önkorlátozás, az önmérséklet, a klasszikus kultúra értékeinek preferenciája, de ugyanígy idegen a folytonos önreflexió, az elmélyedés önmaguk világában. Sorolhatnánk tovább a tankönyvekben, pedagógiai programokban nyíltan és rejtetten megfogalmazott, deklarált értékek és a ma felnövő és ma élő fiatalabb nemzedékek jelentős hányadának értékvilága közötti, sokszor már-már drámaivá növekvő különbségeket.

Hankiss Elemér új könyve, az Ezerarcú én egyrészt választ keres arra, hogy miért következett be az értékek világában az a változás, amely egyre anakronisztikusabbá tette, teszi az évszázadokon, évezredeken át kialakult értékparadigmát, másrészt kísérletet tesz a fogyasztói civilizációban élő emberi személyiség, az én önépítési perspektíváinak felvázolására.

Hankiss könyve egy sorozat második darabja, az 1999-ben megjelent Az emberi kaland című nagy sikerű könyvének folytatása. Ebben a műben a kulturális antropológia módszerével azt mutatta be, hogy az Univerzumban a transzcendens gyökereit elvesztett, alapvetően félelmekkel és szorongásokkal küszködő modern, 20. század végi ember miként veszi körül magát különböző új szimbólumokkal, mítoszokkal azért, hogy túlélje az emberi lét korábbi, biztonságot, stabilitást adó kereteinek felbomlását, elvesztését.

A most megjelent Ezerarcú én középpontjában az emberi én, a személyiség, a self, az ego jelene és jövője áll. Hankiss alaptétele, hogy a 21. század emberének szembe kell néznie az élet végességének, a halálnak a tényével úgy, hogy sokak számára elveszett ennek a beláthatatlan, feldolgozhatatlan ténynek a korábban jól működő, a transzcendensben, a vallásban, a túlvilági örök élet reményében gyökerező feldolgozási lehetősége. Hankiss szerint a fogyasztói civilizáció mint életmód, mint értékrend azért vált olyan sikeressé, s azért terjed olyan gyorsasággal, mert ez a fogyasztásközpontú világ, a benne rejlő megannyi örömforrás segít a saját végességével szakadatlanul – hol tudatosan, hol rejtett módon – szembesülő embernek abban, hogy megkonstruálja, kiteljesítse önmagát, hogy gyors örömforrások sokaságához jusson.

A leíró kulturális antropológia módszerével érzékletes képek sokaságán keresztül mutatja be, hogy a 21. századi ember miként talál mind több örömforrást a tárgyak, szolgáltatások, a médiában fellelhető történetek fogyasztásában, s miként oldja ezzel is a mulandóság, a halál miatti öntudatlanul feltörő szorongásait. Az ember egyik legfőbb sajátossága, hogy a triviális, hétköznapi cselekvések is védik, kiteljesítik, szakadatlanul újraformálják az énjét, személyiségét. Hankiss érzékletesen kísér végig a bennünket körülvevő szűkebb és tágabb tárgyi világban, a fogyasztás egyéni és közösségi tereiben, hogy megmutassa, a tárgyak, az elsajátítható konzumális anyagi javak használati funkcióikon túl miként szolgálják énünk kiteljesedését, s milyen fontosak számunkra a tárgyak formájának, színvilágának üzenetei. S talán még ennél is fontosabbak azok az impulzusok, amelyeket a tárgyak világával kialakult kapcsolataink jelentenek mind énünk biztonságának, relatív stabilitásának megteremtése, mind társadalmi státusunk énerősítő átélése szempontjából. Bizonyos javak fogyasztása ugyanis megerősít bennünket abban, hogy ahhoz a társadalmi csoporthoz tartozunk, amelyet értékel a közösség, amely sikeres és hatékony. Értelmiségiként, az archaikus kultúra elkötelezett védelmezőjeként végképp meglepődtem azon, hogy Hankiss milyen premisszív, megengedő módon szemléli a média szappanoperáinak, a női magazinok történeteinek világát, s milyen fontos kommunikációs, sőt terápiás funkciót tulajdonít e történeteknek, milyen modellképző, nevelő, értékközvetítő funkciókat tulajdonít e történeteknek s hőseiknek. Meggyőződése ugyanis, hogy ezek a történetek, a bennük megjelenő hősök fontos funkciót töltenek be az önépítés, az önreflexió, az önismeret tanulásában, a másik énhez való viszonyaink reflektív végiggondolásában. Az igényesen szerkesztett színes magazinok Hankiss szerint életvezetési, életmód-változtatási, egészség-megőrzési ismeretek tömegét közvetítik egy olyan széles társadalmi réteg számára, amely másként nem jutna ezekhez az ismeretekhez, amely ezek nélkül nem akarna javítani az életminőségén. Vagyis miközben az egész médiaipar a fogyasztás kultuszát – az elmagányosodó, elmúlása miatt szorongó ember boldogságforrását – s rajta keresztül az ebből származó irdatlan mértékű profitot hivatott szolgálni, aközben egy sajátos kultúrát is teremt, közvetít, amely által többé válik, válhat az ember.

Valamikor a hetvenes évek elején megjelent Amerikában, majd azt követően Magyarországon is egy bestseller, Vance Packard írta, magyar címe majdnem megegyezett az angollal: Feltörekvés, reklám, szexualitás. Ez a könyv szintén kultúrantropológiai attitűddel azt mutatta be, hogyan használja ki a reklám a szükségletek feletti fogyasztásra ösztönzésben az amerikai alsó középosztály feltörekvési vágyát. „Azért kell fogyasztanod, hogy egy lehess azokkal, akikre hasonlítani akarsz!” Akkoriban az amerikai, de még inkább az európai értelmiség körében az egyik legkeményebb kritika tárgya volt a fogyasztásra éhes – egyre szélesedő – tömeg, s a fogyasztást a feltörekvés ideológiájával katalizáló reklám és médiaipar. Könyvek, filmek sokasága látott napvilágot, amely azt akarta a közvélemény elé tárni, hogy a nyugati gazdaságot életben tartani akaró fogyasztási kultusz ösztönzése értelmetlen, hiábavaló. Talán vannak, akik emlékeznek George Perec magyarul is megjelent A dolgok című regényére vagy Elio Petri A munkásosztály a paradicsomba megy című filmjére. Ezek a művek – akkoriban megjelent társaikkal együtt – meg akarták mutatni, hogy a modern kori kapitalizmus miként hálózza be, kábítja el a fogyasztás mámoros örömével a kisembert, aki többek között e mámoros örömtől eltompulva boldogan szolgálja a tőkét, termeli az extraprofitot a tőkéseknek, s e mámorban békésen leszerelődnek a 68-as diákmozgalmak antikapitalista forradalmárai.

Az Ezerarcú énben Hankiss egyetlen negatív minősítést, ha úgy tetszik, egyetlen rossz szót sem kockáztat meg a hetvenes évek fogyasztási kultuszát messze meghaladó fogyasztói civilizációról, nem tartja rossznak, ostobának a fogyasztás kultuszának világszerte áldozó tíz- és százmilliókat. Pedig Hankiss nem az az értelmiségi, aki eladná magát bármely érdekcsoportnak, aki hajlandó lenne apológiát gyártani az áruházláncok, a plázák, a médiagyárak profitmaximalizáló törekvései számára.

Mi e változás oka? Megöregedett volna, rezignált, sztoikus nyugalommal fogadná el azt, hogy a „kultúra úgy hull le…, mint boldog szerelemben a ruha”? Korántsem erről van szó. Hankiss bölcsebb lett egykori önmagánál, s mindazoknál – többek között jómagamnál is –, akik vakon hisznek abban, hogy az egyre bizonytalanabbá váló világban lehetséges a tömegekre erőszakkal ráoktrojálni korábbi korok kultúráját, értékrendjét. Hankiss liberális gondolkodóként hisz az értékpluralizmusban, hisz abban, hogy a nyugati civilizáció mai főárama, a fogyasztói civilizáció mellett békében élhetnek korábbi és újabb értékrendek, például a fogyasztáskorlátozó posztmodern-ökológiai értékrend csakúgy, mint a hagyományos vallásokhoz kötődő értékrendek vagy a közösségek erejébe vetett hitre épülő értékrend.

2001. szeptember 11. óta tudjuk, hogy a Huntington által leírt civilizációk véres konfliktusa egy a lehetséges negatív jövőképek közül, olyan, amelyet ha csak lehet, el kell kerülni. Ehhez többek között szükség van arra, hogy minél kevesebb legyen a frusztrált, önmaga sorsának bizonytalansága miatt szorongó ember. Ehhez szükség van az én sokszínűségének kiterjesztésére, az emberben lévő személyiségtörekvések minél szabadabb kifejtésére. A nyugati világ, a gazdagabb északi félteke egy nagy terrénumában a fogyasztásközpontú világ adja meg tíz- és százmilliók számára az én kibontásának, a boldogság, az öröm keresésének és megtalálásának a lehetőségét. Leíró kultúrantropológusként Hankiss ennek a világnak a képét villantja fel ebben a könyvben.

Ez önmagában is fontos vállalkozás, Hankiss azonban tovább megy. Üzenetet küld a hagyományos kultúrát védeni akaró, a szappanoperák és magazinok kultúrájától – okkal, ok nélkül – meglehetősen idegenkedő, fanyalgó szűk értelmiségi elit számára. Azt üzeni az archaikus kultúra amerikai és európai guruinak, hogy ha valamit el akarnak juttatni saját magas kultúrájukból, értékeikből ehhez a meglehetősen széles réteghez, ha humanista hagyományokat követve hozzá akarnak járulni e tíz- és százmilliók boldogságkereséséhez, önépítéséhez, önreflektív énjének kialakulásához, akkor nem csekély intellektuális empátiával bele kell helyezkedniük abba a sajátos kódrendszerbe, nyelvi és gondolati kontextusba, amely e tömeg sajátja.

A kommunikációelmélet ezt az effektust nevezi kultúraazonos kommunikációnak. A kisebbségek, etnikai csoportok, szubkultúrák nevelésével foglalkozók kultúraazonos pedagógiának nevezik a kulturális kódokat figyelembe vevő, azokhoz illeszkedő pedagógiai paradigmát. A hazai szakirodalomban Lázár Péter nyírtelki romapedagógiai kísérlete kapcsán írt erről, példaként hozva az indián rezervátumok lakóinak gyerekei között tapasztalt kultúraazonos pedagógiát, azt a nevelési és oktatási eljárást, amely a kívánatos értékek mellett preferenciát biztosít az indián csoportok saját kultúrájának és értékeinek.

Hankiss elemzése tehát azt üzeni a pedagógiának, hogy nem lehet a fejünket a homokba dugni, nem lehet nem létezőnek tekinteni a mi valóságunkban is jelen lévő fogyasztói civilizációt, mindenekelőtt annak sajátos kultúráját a Megasztárral, a Való Világgal, a Barátok közttel, nemkülönben a véget nem érő brazil és mexikói sorozatokkal együtt. Már csak azért sem, mert az anyagi javakban érvényesülő fogyasztói kultúrával szemben – amely ma még a nyugat-európainál és az amerikainál sokszorta egyenlőtlenebbül van jelen a felnövő nemzedék mindennapjaiban – a médiában megjelenő konzumációs kultúra egyik legnagyobb fogyasztói csoportját nálunk is épp a gyerekek és a fiatalok jelentik. Mai tanterveink, tankönyveink azonban tudomást sem akarnak venni ennek a kultúrának a jelenlétéről. A pedagógusok döntő többsége is éppúgy fanyalogva tekint erre a mindennél erősebben ható, az értékeket mindennél erősebben meghatározó világra, mint az értelmiségi elit, a kultúrateremtők és kultúraátörökítők. A mai magyar értelmiség is úgy tekint erre a kultúrára, mint olyan valamire, amelynek mákonyától meg kell óvni gyerekeinket.

Azért fontos könyv Hankiss Ezerarcú énje, mert e világ természetének pontos leírásán, az iránta jelentkező igények, motivációk elemzésén keresztül eljuthatunk ahhoz a felismeréshez, hogy e világ távoltartása reménytelen vállalkozás. Olyan valamit szeretnénk kiiktatni a gyerekek, fiatalok mindennapjaiból, amely legtöbbjük elementáris szükségletévé vált. Elsősorban azért, mert többségük ugyanolyan félelmek, szorongások és boldogságdeficitek között él, mint amerikai vagy nyugat-európai kortársaik. Az iskola tehát akkor segít a ma felnövő gyerekek énépítésében, önkitejesedésében, ha ezt a korunk sajátos termékeként jelentkező kultúrát beépíti a világába, ha pozitív hatásokká próbálja alakítani azt is, ami kétségtelenül negatív benne, ha nem hagyja reflektálatlanul ezt a fogyasztói kultúrát, ha segít a benne szereplő hősök életvilágának megértésében. Így talán esélye lehet arra, hogy átmentsen valamit abból a számunkra még értékesnek minősülő archaikus egyetemes és nemzeti kultúrából is, amelyet ez a ma felnövő nemzedék sajnos nálunk is egyre inkább elutasít.

„Ez van” – mondja könyvével Hankiss Elemér, s hozzátehetjük: ilyenné lett ez a bizonytalan jövőjű világ. Minden eszközzel segíteni kell a felnövők bizonyosságkeresését, ha kell, az ördöggel cimborálva is.