Önismeret testközelből

R. Szabados Tamás, a MAFC^[1] nindzsucu-szakosztájának vezetője 37 év oktatói tapasztalatait sűrítette ebbe a kötetbe, amely a fülszöveg szerint alapvetően a harcművészeti közeg és az érdeklődők számára íródott, középpontban a mai iskolai oktatásba való integrálhatóság kérdéseivel és a harcművészet-oktatás pedagógiájával. A fülszöveg egyik ajánlása azonban így szól: azoknak, „akik működő életstratégiát keresnek.”

Mi más volna a pedagógia, mint az autonóm életstratégiák kibontásához nyújtott aktív segítség? Nem harcművész olvasóként én az első pillanattól kezdve így olvastam a könyvet. Tehettem, mert miközben a szerző a harcművészetek, szorosabban a nindzsucu oktatásának és tanulásának vázlatos történeti és filozófiai hátterét és komplex módszertani képét rajzolja föl, egy általános érvényű pedagógia allegóriáját is megszövi. Ezt azért merem állítani, mert a szőttes színes képein keresztül figyelmünket az önismeret alapját képező tudás felé irányítja – amely az általában vett pedagógiai és tanulói tudatosságnak is feltétele. Míg e tudásnak harcművészeti-módszertani-gyakorlati megközelíthetőségéről mesél, szálai bármely irányból a valódi én felé vezetnek. Ennek a céltételezésnek a jelentősége alapvető, noha pedagógiai berkekben ezt könnyen elfeledteti a megszokott, mindennapi küzdelmek zaja.

Minthogy a modern harcművészet elsősorban az önnevelés eszköze, a szerző mondanivalójának állandó közege az ember testi-lelki működéséről való tudás. Az edzőtermekben gyakorolt módszerek, mozgásformák ebben a közegben eszköz-funkcióba kerülnek, és így előtűnik valódi értelmük: támogatni tudják az egyén törekvését a megismerésre, a hatékonyságra és a harmónia megtarthatóságára a világ és önmaga között. S mivel a mindennapok terepein – a családban vagy bármely közösségben, így az iskolában is – a kulturális beidegződések és a következményes reflexek ezt a törekvést gyakran képesek akadályozni vagy félrevinni, a harcművészet alapvető pedagógiai célja (a legtöbb tantervi didaktikával szemben) elsősorban nem „ráépítő”, hanem „lebontó”, megszabadító, tudatosító:

Minél inkább sikeres ez a folyamat, az egyén – például a tanuló vagy a pedagógus – teljesítőképessége és önérvényesítési képessége annál kevésbé függ majd a változó külső körülményektől.

TÖRTÉNETI ÉS FILOZÓFIAI HÁTTÉR

A könyv Alapok című első fejezete röviden felvázolja, hogy a 19. század eleje óta miképp változott az iskolai oktatásba integrált sport szerepe Európában, hogy mi (és mi nem) a harcművészet, illetve hozzá képest mit érdemes mozgásművészetnek nevezni, és mindez miben különbözik a küzdősporttól. A hagyományos harcművészetekről kiderül, hogy alapvetően pedagógiai rendszerként születtek meg, méghozzá nyugati hatásra; „arra törekedtek, hogy az iskolai oktatásba tökéletesen illeszkedő tantárgyat formáljanak a régi közelharcrendszerekből” (14).

A könyv célja ennek megfelelően az, hogy olyan harcművészeti pedagógiai rendszert állítson fel, amely megfelel a 21. századi iskola céljainak, támogatja azokat, így óriási haszonnal lenne integrálható annak rendszerébe. Így volna képes szolgálni a célokat egymással karöltve a keleti és a nyugati (nagyon leegyszerűsítve: a belső és külső megoldásokra törekvő) nevelő-önnevelő szellemiség és gyakorlat:

A kultúrtörténeti részek között talán a nindzsucuról szóló alfejezetek a legizgalmasabbak a könyvben; minden bizonnyal jó pár tévhitet tisztáznak a nindzsákkal kapcsolatban. (Forrásokat egyébként nemigen ad meg a kötet, csak utal létezésükre, illetve legenda-voltukra – az adatolt bemutatás esetleg egy másik, más célú írás egyik feladata lehetne.) Emellett világossá válik, hogy a modern nindzsucu természetes módon simulhat napjaink pedagógiájába:

A felsoroltak láthatóan azonos irányba mutatnak, mint a 21. századi nyugati pedagógia elhivatott problémamegoldó elképzelései és gyakorlatai. A gyengék és kiszolgáltatottak harcképességének kérdése pedig a már egy ideje formálódó – rendkívül erőszakos – világrendet tekintve „társadalompolitikailag” sem mondható épp irrelevánsnak.

A BELSŐ CÉLOK

A Belső célok fejezet az ember testi-lelki működésének irányításával kapcsolatos kulcsfogalmak kibontásával, egymáshoz illesztésével, átfedésével, a mondanivalót újra- és újraárnyalni képes bekezdésekben világítja meg az egyén fejlődési lehetőségeit egy saját magával, másokkal vagy épp egy intézménnyel folyatatott esetleges harc sikerének – vagy még inkább a konfliktus sikeres elkerülésének – érdekében. A fejezet olvasása közben szinte lehetetlen nem gondolni saját iskolai vagy családi élettörténetünk bizonyos emlékezetes epizódjaira, pedagógiai és tanulási helyzetekre, elakadásokra, fájó törésekre, váratlan vagy elvárt sikerekre.

A harcművészeti nevelődésben megszerezhető tudás legnagyobbrészt konfliktusmegelőzésre és konfliktuskezelésre való. És semmiképpen nem való a harci helyzet keresésére. Ezért kell mindenekelőtt harmóniába kerülnünk valódi önmagunkkal – de a tanult beidegződéseinkkel és a külvilággal is. A harcművészet pedagógiájának „lebontó” jellege tehát soha nem azt jelenti, hogy szétzúzunk, megsemmisítünk valamit az általunk hurcolt vagy kitermelt, illetve minket körülvevő körülmények, hiedelmek, vélemények, szokások közül. A könyv szóhasználatával élve: nem küzdünk a jelenségek ellen. A „lebontás” sokkal inkább azt jelenti, hogy megtanulunk úgy élni, hogy felismerjük a jelenségeket a maguk valójában, hogy azok ne tudjanak uralni minket. (A pszichológiában a pedagógiai érvényű reziliencia fogalma áll ehhez közel: keljfeljancsiként felülkerekedni azon, ami le akar minket győzni.) Megkeressük az egyensúlyunkat, képessé tesszük magunkat a változó körülmények közt időnként (akár sokszor) elveszített harmónia állandó visszaszerzésére, a testtudatosságra (ez az önismeretnek legmegbízhatóbb beléptetőkapuja), a problémákra történő válaszadásra ítélkezés nélkül, az elfogadásra, az alkalmazkodásra, illetve a konfliktusok megelőzésére, szükség esetén pedig az agresszióban és az egóban rejlő erők tudatos, értelmes kihasználására. Ezek nyomán pedig olyan életstratégiát vagyunk képesek követni, amelyben saját céljaink után megyünk, és képesek vagyunk felismerni, visszaverni, illetve egyszerűen csak összeomlás vagy idomulás nélkül elviselni (együtt élni azzal), amikor ezeket a célokat valaki erőszakkal vagy önhatalmúlag meg akarja változtatni. Persze korántsem a reflexek egyszerű lecseréléséről van itt szó. A harcművészet egyaránt tanít beidegzett megoldások éles helyzetekben való gyors, intuitív alkalmazására, illetve (a beidegződésekhez is elvezető) türelmes, analitikus gondolkozásra, figyelemre.

A Belső célok fejezetben újra és újra lényeges követelményként kerül elő a valódi én és a bennünk működő énkép megkülönböztetésének szükségessége (azaz megismerni és elfogadni magunkat annak, amik vagyunk). „Amíg ezt nem tudjuk megtenni, a belénk nevelt reflexek irányítják az életünket.” (38) Hogy ez mennyire alapvető tudás a mindenkori társadalmi – többek között az iskolai – együttélés és együttműködés sikeréhez (vagy egyáltalán: esélyéhez), arra a következő mondatok világítanak rá:

A pedagógus olvasó itt elsősorban önmagával, önmaga pedagógusi működésével nézhet farkasszemet. A fejezet, azon túl, hogy minden hókuszpókuszt mellőzve közelebb visz a harcművészet szelleméhez, valóságérzékelésünkről szóló izgalmas vitairatként is olvasható.

OKTATÁSI CÉLOK, MÓDSZERTAN, TEMATIKA

A könyv következő fejezete „oktatási célokat” sorol. Az első alfejezet a feladat fogalmáról, pontosabban a 100%-os feladatteljesítés képességének kifejlesztéséről beszél. Azonnal észrevehető, hogy a „feladat” harcművészeti értelmezése – a 100%-os teljesítés követelményén túl a moduláris jelleggel és a szintező építkezéssel – a modern pedagógia játékosítás-koncepciójához hasonló, a feladatvégzőt autonómiára tanító elv. Mindkettőben hangsúlyos az az elem, amely nevelési szempontból jelentős mértékben elválasztja őket a megszokott feladatadási mechanizmusoktól: a tanulónak teljesen egyértelmű, számára is tudatosított célú feladatot kell végrehajtania (ezzel kapcsolatban, ahogy a szerző mondja, az érdemjegy is azt mutatja meg többek közt, hogy a tanárnak mennyire sikerült megértetni az elvárásokat). Így a biztos körvonalú, lehatárolt feladat jellemzően nem engedi a feladatvégzés eredményét össze-
mosódni a tanuló fejében azzal, aminek önmagát látja. Világos, hogy nem a tanulónak, hanem a feladat végrehajtásnak kell 100%-osnak lennie. Így sem a személyiség (ön)értékelése nem keveredik a feladat végrehajtásának értékelésével, sem hasonlítás nem történik más személyekhez. (Vessük ezt össze az érdemjegyek büntető gyakorlatával, vagy azzal a gyakran hallott felső-középosztálybeli szülői intelemmel, hogy „mindegy, mit tanulsz, csak te legyél benne a legjobb”.)

A második alfejezet arról beszél, hogy a harcművészet: döntések sorozata. Az oktatásnak ezt is folyamatosan tudatosítania és gyakoroltatnia kell. A küzdelemben – de akár egy jó autószerelő műhelyben is – a döntések gyorsak, intuitívek (rengeteg gyakorlás eredményeképp). A felelős döntést azonban nem érdemes megérzésekre alapozni. Felelős döntés például, hogy valódi énünk és fizikai adottságaink vagy állapotunk miféle harcra – éles helyzetek bevállalására vagy inkább azok ügyes kerülésére – tesznek minket képessé, hogy kitől akarunk tanulni, kit fogadunk el mesterünknek, illetve folytassunk vagy ne egy fejlődési utat. Ezzel összefüggésben a pedagógiának is úgy kell viselkednie, hogy az egyéni különbségeket és azok érvényesíthetőségét komolyan veszi.

A harcművészet az együttműködés alapvető kontextusa is. A szerző kimondatlanul is a horizontális pedagógiák egyik legfőbb célkitűzéséről, az együttműködés mélyebb valóságának felfedezéséről beszél: „Gyakorlás közben derül ki, kinek milyen pedagógiai vénája van. A két ember ilyenkor nem verseng egymással, hanem csapatot alkot. […] Még csak nem is az edzőtársaikkal, hanem önmagukkal versenyeznek.” (66) A kezdőknél a beléjük nevelt korlátok áttörése a kihívás, a haladóbbaknál inkább az új, immár releváns korlátok megtartása, főként a másik testi épségének megőrzése érdekében. A küzdés gyakorlatai tulajdonképpen a kölcsönösség tudatos átélését és beidegződését segítik.

A nyitottságot és toleranciát, amely a hagyományosan merev hierarchiában gyakorolható harcművészetekre látszólag nem jellemző, a módszertan mindenkori gyakorlatközpontúságán és alkalmazkodókészségén keresztül világítja meg a szerző. Az esélyegyenlőséget pedig – talán mert elébb már szó esett általában a „kis” és „nagy” emberek különböző küzdési „szükségleteiről” – a női önvédelem pedagógiájával, illetve annak maszkulinizáló csapdáival. Az önkéntesség a modern nindzsucuban a valódi belső megküzdési és tanulási motiváció ébredésének alapvető feltételeként jelenik meg. (És az önismeretről írottak alapján sejthető, hogy máshol is az volna.) A csoportépítésről szóló alfejezetből pedig azt gondolhatjuk végig, hogy egy valódi közösség alakításának első lépése miért épp az egyének önismerete, helyzetfelismerő képessége és stratégiai gondolkodása (vagyis a hagyományos harcművészetek alapvető pedagógiai céljai), illetve miért hullanak szét egy idő után azok a csoportok, amelyekben az egyén önazonossága nem feltétel, és amelyek általában a klasszikus recept szerint – közös célok, közös megpróbáltatások, kiválasztottság-tudat és ellenségkép megfelelő adagolásával – alakulnak.

MÓDSZERTAN ÉS TEMATIKA

Az utolsó két nagy fejezet talán a legizgalmasabb a könyvben – és ha eddig elfogadóan és figyelmesen olvastunk, ha filozófiája már ismerősnek hat, akkor alighanem adaptációra csábítanak. Szinte minden mondatuk új tudáselemet tartalmaz, amely egyben – sokszor metaforaként – egy általában vett pedagógiai viselkedéselemet is tudatosít vagy körvonalaz. Alább csupán összefoglalom a tartalmukat:

A harcművészet módszertana cím alatt a hagyományos harcművészetek ellentmondásait is körüljáró módszertan-történeti kitekintés után szó esik a technikák modellként való alkalmazásáról, a testmechanikai tudásról (benne élettani, anatómiai ismeretek szükségességéről), a hatékonyság érdekében folyamatosan változó edzésmódszerről és technikáról, az egyéni határok elfogadásáról (amely alig-paradox módon épp hogy kitágítja az egyén gyakorlati lehetőségeit, harmóniába kerülvén önmagával), az állóképesség fejlesztéséhez szükséges fájdalomról és a biztonságról (azaz a félelemmel való biztonságos szembenézés képességéről).

Az utolsó fejezet (Az órák tematikája) testközelből és tételesen mutatja be a küzdelem fizikai, lelki és intellektuális tényezőit. Bár az alfejezetek címében megnevezett fogalmak (egyensúly, alátámasztás, tömeg, távolság, szögek és irányok, egyenes és köríves technikák, időzítés, kontroll, meditációs technikák, fókusz, szándék, váltások, olvasás a mozgásból, meglepetés, környezet) szinte tantervi pontosságú rendszert rajzolnak ki, a szöveg itt is ugyanolyan élvezetes, filozofikus, helyenként tanakodó, ellentmondásokat fölvető marad – ráadásul egyre inkább gyakorlati küzdőhelyzeteket látunk magunk előtt. Képszerűen, szinte fizikailag átélhetően vezet a testi és lelki tudatosság felé, a mozgásformák, a verekedés, a harc fizikailag is átélhető elemeinek érzeteit újra és újra visszavezetve az ember adottságaira és lehetséges mozgatórugóira.

AZ INTEGRÁCIÓ LEHETŐSÉGE

A Modern harcművészet az iskolai oktatásban úgy járul hozzá a mai pedagógiai diskurzushoz, hogy a mindenkori önismerethez vezető út jellemzőiként tárja fel a világban való eligazodáshoz tudatosítani szükséges célokat, és megadja hozzá a modern nindzsucu módszertani kereteit, illetve „eszközparkját”. Ezzel a harcművészetet az egyén fejlődését szolgáló, egész életen át használható, iskolai oktatásba integrálható pedagógiai és önnevelési rendszerként láttatja – a 21. századi pedagógia alapvető oktatási-nevelési céljainak megfelelően. Szellemisége által pedig minderről olyan gondolkodásra szólít, amely a tanári és tanulói tevékenység formáinak és formáló eszközeinek osztályozása és értékelése helyett a formálódás mechanizmusainak tudatosítására koncentrál.

Mindezzel a szerző korszerű és újszerű módon újjáéleszti a pedagógia művészeti ethoszát is, némiképp eltolva a pedagógiát a tudományosság felől az átélés felé. Hogy az összefüggést megértsük, ne a nyugati iskolai művészetfelfogásra gondoljunk itt. „A harcművészeteket […] a sajátos távol-keleti művészetfelfogás is összeköti, ami a tökéletességet nem a műalkotásban, hanem az alkotóban kívánja megvalósítani.” Tehát „a harcművészet attól művészet, hogy nagyon pontosan megfogalmazott pedagógiai céljai vannak.” (8-9)

Bárki rátekint iskolája, iskolarendszere, embertársa vagy önmaga állapotára – láthatja, milyen fontos tudásról van itt szó. Az iskolai életben történő harc persze mindenkinek kicsit mást jelent (azaz más és más képzetek társulnak hozzá), de egy esetben sem lehet mellékes. Hogy hogyan, mikor harcol, az még annyira sem. Mert ezek a harcok, amelyek sokszor újra és újra megismételtetik velünk régi hibáinkat, erősen befolyásolják a pedagógusi és tanulói tevékenység hatékonyságát, végső soron pedig az egyén boldogságát. R. Szabados Tamás könyve nem értékel és nem hasonlít – a tévedések tudatosításának és a megoldásoknak lehetőségeire világít rá a harcművészetek gyakorlása közben megszerezhető tudáselemek rendszerbe szedésével. A könyvben más pedagógiai módszerek, berendezkedések, viták, álláspontok kritikájának nyomát sem találni. A harcművész szerző nem harcolni jött. Ebben a könyvben az önismeret vektorai állnak dinamikus, érthető, a tanulást, oktatást megsegítő rendszerbe.

Tantervfejlesztők és döntéshozók számára is nyitott a lehetőség: a könyvet újra- és újraforgatva, az abban foglaltakat értelmezve elgondolkozhatnak arról, hogy ez a harcművészeti szellem és tevékenység milyen segítséget tudna nyújtani tanárnak, diáknak egy okos, türelmes, valódi párbeszédekkel kísért iskolai integráció eredményeképp.