Nosztalgia? Hitelesség, nevelési koncepció!

2006 tavaszán érdekes kötet jelent meg az Új Helikon kiadásában Utak és törések címmel. Alcíme Adalékok a magyar úttörőmozgalom történetéhez. Visszaemlékezések, újságcikkek, felszólalások, tanulmányok szerepelnek benne a mai magyar társadalom által még mindig nem „kibeszélt”, még mindig „rázósnak” tartott, indulatokat kiváltó, még ma is politikával átszőtt témáról, az úttörőmozgalomról.

A kötet létjogosultsága nem vitatható. Olyan mozgalom történetébe enged betekintést, amely éppen 60 éves, 1946-ban alakították meg. Léte azóta is folyamatos, ma kiemelkedően közhasznú társaságként működik 48 000 taggal, és fő céljának a személyiségfejlesztést és a gyermekjogok védelmét tartja.

Külön szépsége a kiadványnak, hogy szerzői különböző generációkhoz tartozó testvérek, ugyanannak a mélyen humanista családnak a neveltjei, Trencsényi Waldapfel Imre klasszika-filológus és közéleti ember és Petrolai Margit írónő gyermekei, Trencsényi Imre és Trencsényi László. Nem ritka, hogy a család tagjai együtt jelennek meg, így képviselve egy nézetrendszert, világfelfogást. A Játszó Ember Alapítvány vendégei is voltak már, itt pedagógus testvérükkel, Borbálával együtt gyerekfelfogásukról és gyermekkori élményeikről beszéltek. Mindhárman folytatói a család humanista, innovatív, kreatív tradícióinak, fontosnak tartják a „köz”-ért való cselekvést. A fivérek közös kötete is erről tanúskodik. Nem aktuális politikai felfogások, hatalmon lévő politikai elitek kiszolgálói, hanem kialakult világnézetükhöz hű és amellett mindig kiálló értelmiségiek. Vállalják múltjukat és megtalálják a kontinuitást a jelennel. Ez ma nem könnyű. Nevezzük ezt tisztességnek.

A kötet két részből áll. Az első rész Trencsényi Imre munkája. Ő kisgyerekként élte át a háborút, egyike volt az első úttörőknek, hiszen édesapja a szervezet alapítója. Élményeiről ír, szinte szociografikusan. Történelmi forrásként teljes értékűen használható társadalomképet tár elénk az 1940-es évek végének Magyarországáról.

Kit érdekel az ilyen „mókusperspektívából” szemlélt történelem, amikor néhány év óta nagykanállal habzsoljuk a sűrűjét? – teszi fel a kérdést az Ajánlásban (13.).

Amit ő ad, az a mikrotörténelem, amely bemutatja az emberek mindennapi életét, és így az olvasó is azonosulni tud a leírtakkal. Az úttörőélet nemcsak mozgalomként jelenik meg emlékezéseiben, hanem kialakul az olvasóban egy, az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején eszmélő serdülő akkori élete. Az ismeretek terén igen komoly hiány van ebben a témakörben, pedig nagy segítség lenne a felnövőknek, ha nemcsak azt hallanák erről a korszakról, hogy a szörnyű diktatúra kezdete, hanem meggyőződhetnének arról is, hogy akkor is lehetett tisztességes emberi életet, gyermekkort élni. Meggyőzőek a gondolatai a közösségi létről, a népi kollégistákkal való kapcsolatokról.

Utak és törések. 1949 a nagy törés éve a szerző életében. Ez a Rajk-per éve. „Valami azért kiszakadt mindnyájunkból. Hiányoztak a kollégista lányok. Nagyon hiányoztak. Úttörőcsapat most is volt. Sőt! Szinte már mindenkit magába szívott. Ekkorra a jó úttörőket a kiérdemelt vörös nyakkendő különböztette meg a ’fejletlenebbektől’. Ezek továbbra is kéket viseltek. Nekem sem sikerült már év végéig a vörösre megérnem. Máig sem tudom, mi különböztetett meg az érdemesektől. Ők sem csináltak semmi különöset. (…) Amit én hurcoltam a batyumban, az akkor már vagy túl kevés volt, vagy túl sok.” (38.)

A visszaemlékezéshez tartozó dokumentumok az úttörőmozgalom 1946–1952 közötti periódusára vonatkoznak. Tükrözik azt a folyamatot, ahogy a politika egyre inkább beszívja a gyerekmozgalmat is. Nagyon fontos a Kik az úttörők című cikk, amely az Úttörő Gyermekújság 1946. április 26-i számában jelent meg. Erre a dokumentumra azért hívom fel a figyelmet, mert ez mutatja, hogy a mai úttörőmozgalomnak újjászületésekor volt mihez visszatérnie. „Mindenki úttörő, aki valami módon előreviszi az emberiséget. Úttörők a nagy tudósok, felfedezők, írók, művészek, szabadságharcosok is. Ők az emberi szellem számára törnek utat, az emberek boldogabb jövőjét készítik elő…”

1946-ban a kezdetek a magyar történelem nagy alakjairól szólnak mint példaképekről. 1949-ben azonban az Úttörővezető című lap riportjában már szerepel „Rákosi pajtás” mint a szabadság nagy hőse. A dokumentumok nemcsak erről az útról tanúskodnak, hanem jelzik a gyerekeknek nyújtott lehetőségeket is. A válogatás szempontjait kedves, bájos, elnéző irónia is átszövi. Ma csak mosolyogni lehet például a Drága, szeretett Sztálin elvtárs című dokumentumon.

Az 1946–1950 közötti korszak illusztrálása után a Középiskolai élmények az ötvenes évek elejéntémakörben folytatódnak a szerző visszaemlékezései. Ideológiai frontharcok a regnumosokkal. Magányosság. „Azóta a regnumról is pontosan tudom, hogy nemcsak azt a kupolás templomot jelentette, amelyet lebontottak, hogy nagyobb helye legyen a Sztálin-szobornak, hanem egyebek közt egy legendás hírű cserkészcsapatot is, amely a búvópatakról vett példát.” (64.)

A kezdő tanár újra találkozik az úttörőmozgalommal. Nem önszántából, hanem azért, mert nincs más az iskolában, akit megbízhatnának a vezetésével. Ez a szituáció némi betekintést enged a kor káderpolitikájába is. A szerző számára fontossá válik ez a munka, de nem politikailag, hanem a közösségteremtés szempontjából. A történet falun játszódik az 1960-as évek elején. Imre színielőadást szervez, nagy sikerrel. Pestre kerülésének az a feltétele, hogy vállalja az úttörővezetést. Ő is az úttörőmozgalom reformereihez tartozik, a benne rejlő lehetőségeket autonóm módon, kreatívan értelmezi, ezzel lehetetlenné is válik. Mivel az iskolai élet eggyé vált az úttörőmozgalommal, ez törvényszerűen következett be, mert a szerző számára sohasem az úttörőmozgalom politikuma fontos, hanem annak személyiségfejlesztő, kreativitást igénylő, közösséget szervező ereje. Ennek szellemében vállalta és vállalja ma is múltjának ezt a részét. Az 1980-as években a Kazinczy-szaktábor vezetője. A tábor életének megszervezésében ma is megszívlelendő az önállóság, az önigazgatás, az autonómia, a kötelességek és a jogok egysége, egyszóval a demokráciára nevelés. Mindezt átitatja a játék, amely fő eszköz.

2006-ban arról szólnak a gondolatai, hogy sajnálja a cserkész- és az úttörőmozgalom vélt ellentétét. „Mindenekelőtt szükség van egy interdiszciplináris és ’interkonfesszionális’ szellemi műhelyre, amely képes megalkotni egy világnézetileg elfogulatlan, társadalmilag a közjónak elkötelezett – »a nagyobb rész boldogságát« (Vörösmarty) szem előtt tartó nevelésfilozófiát.” (121.)

A visszaemlékezés fontos része az a szép fotódokumentáció, amely a szerző fotográfusi tehetségét és a gyerekek iránti érdeklődését, szeretetét dicséri.

A kötet második része Trencsényi László nevéhez fűződik, publicisztikája az 1970-es évekbe enged betekintést. A gyökerekig megy vissza, amikor közli édesapja, Trencsényi Waldapfel Imre 1946-ban és 1948-ban keletkezett írásait. Visszatérő motívumai ezeknek a soroknak a szabadság és a közösség erkölcsi értelemben. Ez az az alap, amely ma is érvényes, ez a gyökere a modern, 21. századi úttörőmozgalomnak is.

A kötetben kiadott cikkek, feljegyzések, hozzászólások, pedagógiai tanulmányok tanúskodnak a gyökerektől a máig megtett útról. Már 1984-ben felhívta a szerző a figyelmet arra, hogy az úttörőmozgalomban politikai torzulások és pedagógiai konzervativizmus van jelen, amelyek uniformizálnak, és sértik a legfontosabb elvet, az autonómia elvét. 1982-ben az Úttörővezető című lapban arról ír, hogy az úttörőmozgalom nem azonos az iskolai élettel, és szét kell szakítani ezt a kettőt.

Hogy hogyan működtethető a gyerekek kedve és akarata szerint egy úttörőszervezet, erről szólnak a pataki úttörőcsapat életéből közölt részletek. Nemcsak élményekről van szó, hanem szervezeti keretekről, működésről is. A kialakított úttörőtanácsok az önirányítás eszközei lehettek. Nem áll távol ez az elképzelés a reformpedagógia és Janusz Korczak felfogásától.

A tanácsnak törvényalkotó szerepe is van, így válik a demokrácia és az önkormányzatiság iskolájává. Ezt az elképzelést 1979-ben írta le a szerző. Ennek a pedagógiai felfogásnak eredménye a SZÖSZ megszületése, amelyet nyolcadikos általános iskolások hoztak létre annak érdekében, hogy a magyarórák működőképesek lehessenek. A SZÖSZ (Szorgalmas Ötök Szövetsége) az öntevékenységről szólt.

A szerző alapvető eszköznek tartja a játékot és a játékosságot. 1977-ben az Úttörővezető című lapban így ír: „Szívesen emlegetjük a jó játék jellemzéseként a szabadság, a felszabadultság és az önfeledtség fogalmait. S mit tapasztalunk? Erősen korlátozó, már-már önsanyargató szabályokat. A gyermekjátékokban megbúvó lényeg tehát az az önkéntesség, és az öntevékenység, amellyel adott köreikben – ezúttal a játék keretei között – maguk szabályozzák, akár minden felnőtt instrukciónál szigorúbban korlátozzák is cselekvéseiket. Játszótársuk is csak az lehet tehát, aki eme alapvető ’játékszabályt’ – az önkéntességet, a gyermeki törvényalkotás szabályát – tiszteletben tartja.” (168.)

Fontos elemzést írtak Hunyady Györgynével és Majzik Lászlónéval közösen az úttörőtanácsok működéséről. Kritikájuk fő tárgya az önkormányzatiság hiánya.

Ezt az elemzést a logikus szerkesztés szellemében követi az 1986-os cikk, amelynek témája az úttörőmozgalom megújítása. A mozgalom részletes elemzését kapja az olvasó. Fontos következtetésekre jut a szerző, amikor az úttörőközösségről beszél, amelynek eleme a felelős és alkotó közösség, amely a progressziót szolgálja. Lefejti róla a militáns, politikai jelleget, a mozgalomnak szabad embereket kell nevelnie.

Trencsényi László írásai a következetességről szólnak. Az 1970-es évek elejétől kiáll a szervezet megújítása mellett. Ennek érdekében kutat, összegez, személyiség- és közösségfejlesztési szempontok alapján olvasó- és kézművestáborokat elemez, létező programokat ismertet, ezzel is ötleteket adva az érdeklődőknek. Írásaiból egyértelműen kiderül, hogy a közösségi nevelésben elengedhetetlennek tartja az innovációt, a kreativitást. Szeretném felhívni az olvasó figyelmét a Kísérletek az úttörőmozgalom reformjára a ’80-as években című kézirat jegyzetanyagára, amely a mozgalompedagógia tanulmányozásához nagy segítség és igen igényes filológiai munka.

1990-ben annak örül a szerző, hogy megújulásnak indul a mozgalom az új történelmi körülmények között, a pluralizmus korában. Ismét leszögezi, hogy mi az úttörő kifejezés valódi jelentése: öntevékeny, önfenntartó, önigazgató közösség (207.). Izgalmas annak a felmérésnek az elemzése is, amely a megújulással kapcsolatos, és amelyben értékválasztásra és tevékenységek meghatározására kérték a válaszadókat. Ezeket a válaszokat értelmezi Trencsényi László. 2002-ben csapatprogramokat elemez abból a szempontból, hogyan jelenik meg bennük az öntevékenység, az autonómia. Ez a kifejezetten fontos munka most jelent meg először, eddig kéziratban, az íróasztalfiókban volt.

A zárótanulmány a gyermek- és ifjúsági mozgalmak nagy összefoglalója. Felveti azt a kérdést, hogy alacsony-e a magyarországi gyermekszervezetek 150 000 fős létszáma. Nem ez az adat foglalkoztatja, sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a mozgalmak a civil szférából indulnak ki, és nem szabad, hogy az állam rájuk tegye a kezét. Persze végiggondolva a mai viszonyokat, ő is arra a következtetésre jut, hogy „nem folyik küzdelem a lelkekért” (239.).

Nemcsak a mozgalompedagógia, hanem az általános pedagógia szempontjából is értékes kötetet ajánlunk az olvasóknak, amely az emberi tisztesség ethosza is.