Nemzetiségi oktatás Magyarországon a koalíciós években (1945–1948)

„A mérvadó hazai tudományos és politikai irodalom a németeket, szlovákokat, délszlávokat (szerbeket, horvátokat, szlovénokat) és románokat tekinti nemzetiségeknek. A mai Magyarországon a cigányok etnikai csoportnak minősülnek; a zsidóságot mint önálló csoportot elsősorban vallási közösség értelmében határozzák meg.”^[1]

A második világháború után a legyőzöttek közé sorolt és fegyverszüneti státusban lévő Magyarországon különböző kül- és belpolitikai okok miatt nem került, nem kerülhetett sor a nemzetiségi kérdés átfogó rendezésére. Mindazonáltal az egyes területek – mint pl. a nemzetiségi oktatás – folyamatosan jelen voltak a közgondolkodásban, még akkor is, ha a politikai események sokszor látszólag háttérbe szorították is őket.

Ideiglenes szabályozás 1945 őszén

A háború után Magyarországon első ízben 1945 őszén szabályozták jogilag a nemzetiségi oktatást. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. október 24-i rendelete^[2] értelmében ott, ahol legalább tíz tanuló szülei kérték, szavazással dönthettek arról, hogy gyermekeiket az általános iskolában^[3] anyanyelvükön kívánják-e taníttatni a magyar nyelvnek mint tantárgynak a meghagyásával, vagy pedig az anyanyelvük tantárgykénti oktatását szeretnék-e a magyar tannyelvű oktatás mellett. A nemzetiségi tanítási nyelvű iskola megnyitását engedélyezni kellett, ha a szavazás megtartása után oda legalább húsz, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó tanuló jelentkezett. A rendelet a szavazás megtartásának módját a vallás- és közoktatásügyi miniszter szabályozási hatáskörébe utalta.

A jogszabály lényegében az előbbiekkel azonos feltételekhez kötötte a nemzetiségi oktatást „az állami és községi gimnáziumban, polgári iskolában vagy azokkal kapcsolatos általános iskolában” is. Emellett előírta, hogy a nemzetiségi tanulók szülei, gyámjai vagy „a nemzetiséghez tartozó magyar állampolgároknak a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályokkal működő kulturális egyesületei, amennyiben nemzetiségi tanítási nyelvű gimnáziumot, polgári iskolát vagy azokkal kapcsolatos általános iskolát kívánnak fenntartani, kérhetik ilyen iskola engedélyezését”, szintén hasonló feltételek mellett.

A jogszabály foglalkozott a nemzetiségi oktatással összefüggő egyéb kérdésekkel is. Így a nemzetiségi tannyelvű iskolákban a magyar nyelv heti óraszámának azonosnak kellett lennie azzal, ahány órában a nemzetiségi nyelvet a magyar tanítási nyelvű iskolában tanítják. Ezen iskolák ugyanolyan feltételek mellett és ugyanolyan mértékben részesültek államsegélyben, mint a „hasonló jellegű és fajú magyar tanítási nyelvű nem állami iskolák”. A nemzetiségi tanítási nyelvű állami, községi és egyesületi iskolák tantervét „az iskolafenntartó vagy a magyarországi nemzetiségeknek a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályokkal működő kulturális egyesületei meghallgatásával a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapítja meg”. A nemzetiségi tannyelvű iskolákban használatra szánt tankönyvet az iskolafenntartó is kiadhatott „a tankönyvek engedélyezésére, illetőleg jóváhagyására vonatkozó szabályok megtartásával”. A tanítókra és tanárokra az „illető iskolafaj tanáraira és tanítóira vonatkozó szabályokat” kellett alkalmazni. A rendelet utalt arra is, hogy a nemzetiségi nyelvű oktatásban részt vevő tanulók számára „külön tanulóotthonok” létesítendők.

A fentiek végrehajtására 1945. október 31-én lépett hatályba a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete.^[4] Eszerint a nemzetiségi oktatással kapcsolatos szavazást 1945. december 31-ig meg kell tartani, a szavazás pontos idejét a tanfelügyelő állapítja meg. A szavazást bizottság előtt kell végrehajtani, melynek elnöke a tanfelügyelő vagy annak kiküldöttje, tagjai pedig a nemzetiségi tanulók szülői (gyámjai) közül választott egy-egy tag. Ha az iskolába több nemzeti kisebbséghez tartozó tanuló jelentkezik, akkor valamennyi nemzeti kisebbséghez tartozó tanuló szülői jogosultak „nemzetiségenként a bizottságba egy-egy tagot küldeni”.

E jogszabályok a korábbi nemzetiségi oktatási rendszert egyszerűsítették, de több szempontból is kívánnivalót hagytak maguk után. A nemzetiségi népiskolai tanítás addig lényegében három típusban valósult meg Magyarországon. Az első, ún. tiszta anyanyelvi, nemzetiségi tannyelvű („A” típusú) oktatás volt, ahol minden tantárgyat – a magyar nyelv és irodalom kivételével – nemzetiségi nyelven tanítottak. A második, ún. egységes, kétnyelvű („B” típusú) rendszerben a tantárgyakat körülbelül fele részben magyarul, fele részben pedig nemzetiségi nyelven oktatták. A harmadik, ún. nemzetiségi nyelvoktató („C” típusú) iskolákban a tanítás nyelve magyar volt, s a nemzetiségi nyelvet csupán tantárgyként tanították.^[5] A nemzetiségi oktatásról szóló 1945. évi rendeletek a lényegében háromfokozatú rendszert a középső típus kiiktatásával kétlépcsőssé alakították, ezáltal a korábbiaknál nagyobb súllyal került előtérbe a nemzetiségi tannyelvű iskolatípus. E jogszabályok megjelenése, illetve hatálybalépése idején az 1945–1946. tanév azonban már megkezdődött, így nem valószínű, hogy tanév közben, kellő előkészítés nélkül sor kerülhetett volna a nem csekély szervezési, igazgatási, pedagógiai munkával, anyagi kiadásokkal járó és felkészült pedagógusokat igénylő, lényegében új oktatási rendszer bevezetésére az adott településeken.

A rendeletek hiányérzetet keltenek például abban a vonatkozásban is, hogy utalás sem történik bennük a Magyarországon már korábban is működő nemzetiségi iskolákra. Az 1937–1938. tanévben 573 elemi népiskolában folyt nemzetiségi nyelvű oktatás, közülük 439-ben német, hatvankilencben délszláv, ötvenötben szlovák és tízben román nyelvű oktatás.^[6] Az „elhallgatás” egyik oka mindenesetre az lehetett, hogy a háború utáni új államhatalom mindenféle jogfolytonosságot megszakított a Horthy-rendszerrel. De azt sem jelölik a jogszabályok, hogy a nemzetiségi oktatás ügyében megtartandó szavazás után tulajdonképpen mikor kerülne sor annak bevezetésére. A rendeletek legnagyobb, elvi hiányosságát abban látjuk, hogy a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatását nem ismerték el az őket megillető, alapvető egyéni és kollektív nemzetiségi jognak, hanem azt csak külön kérésre kívánták lehetővé tenni, illetve biztosítani. Mindezekkel együtt a nemzetiségi oktatás felvetése és jogi szabályozása Magyarországon 1945-ben szinte egyedülálló volt a térség államai között.

Az 1945. őszi rendeletek semmiféle megkülönböztetést nem tettek a hazai nemzeti kisebbségek között, így azok elvben mindenkire, tehát a német nemzetiségűekre is vonatkoztak. A döntően nemzetközi előírások végrehajtásaként eszközölt kitelepítés és annak következményei azonban a hazai német nemzetiségű társadalom egészét érintették, annak intézményeit, köztük a nemzetiségi iskolákat és a nemzetiségi oktatást is alapjaiban rendítették meg.

Mindezek hátterében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Elnöki Osztályának a nemzetiségek oktatása tárgyában 1945. szeptember 20-án elkészült belső, nem publikus tervezete^[7] részletesen taglalta a nemzetiségi oktatást,^[8] és külön pontban foglalkozott a német nemzetiségi oktatás kérdésével, előrevetítve annak várható elmaradását.

„23. … azok a német anyanyelvű szülők, akik a Volksbund tagjai voltak 1950. január 1-ig, a jelen rendeletben biztosított jogokat nem gyakorolhatják.”

Csak Tolna vármegyében például ötven, korábban kisebbségi (német) népiskolában, melyek közül huszonhat római katolikus, tizenkilenc evangélikus, négy református, egy pedig községi iskola volt, „a szülők, iskolaszék kérelme alapján” a teljes magyar nyelvű tanítást vezették be.^[9] Német nemzetiségi oktatásról a második világháborút követő években Magyarországon tulajdonképpen nem beszélhetünk.^[10]

A többi hazai nemzeti kisebbség anyanyelvi oktatása kisebb-nagyobb fáziseltolódással már a háború után megindult.

Az 1945–1946. tanévben összesen 92 – köztük harminc nemzetiségi tannyelvű („A” típus) és hatvankét nyelvoktató („C” típus) – nemzetiségi iskolában 1173, illetve 3841 tanulóval megkezdődött a horvát, román, szerb, szlovák és szlovén nyelvű oktatás.^[11]

Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak a nemzetiségi oktatással kapcsolatos 1945 őszi intézkedéseit a VKM hivatalos lapja, a Köznevelés című folyóirat így kommentálta: „…Anélkül, hogy a törvényhozás intézményesen gondoskodott volna (hisz eddig még alkalma sem lehetett) a nemzetiség újabb és teljesebb fogalmi körülhatárolásáról és konkrét pontokba szedte volna a kisebbségeknek a jogállását, a közoktatásügyi kormányzat már megtette a szükséges gyakorlati intézkedéseket. Ezek a lépések elsősorban az aránylag nagyszámú szlovákságot érintették. Azonnali hatállyal felállították a nyolcosztályos szlovák tanítási nyelvű gimnáziumot Békéscsabán^[12] és az ugyancsak szlovák nyelvű négy évfolyamos polgári iskolát Tótkomlóson. (…)

A magyar kormány ezeket az intézkedéseit nem a reciprocitás, a kölcsönösség alapján hozta meg, hanem a népek önrendelkezési jogát tisztelő megfontolásból. (…)

A kultuszkormány eddig tett intézkedései azt mutatják, hogy tisztultabb, emberiesebb nemzetiségfelfogás felé haladunk, s északi szomszédunknak is példát adunk a bonyolult és ezért kényes dunavölgyi kérdéseknek a helyesen értelmezett demokrácia szellemében történő megoldására.”^[13]

A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja – annak vezetői, illetve a hazai szlovákságnak és a délszláv lakosságnak az a része, amely mögötte sorakozott fel – azonban eleve elutasítóan fogadta a magyarországi nemzetiségi oktatás szabályozását. A szervezet lapja, a Sloboda 1945. november 3-án éles hangú, bíráló cikket közölt „Még egyszer a magyarországi szerb és horvát iskolákról, a kisebbségi iskolákról szóló reakciós és antidemokratikus rendelettel kapcsolatban” címmel.^[14] A lap felháborítónak tartotta Miklós Béla miniszterelnök október 25-i sajtónyilatkozatát, melyben arról beszélt, hogy a magyar törvények és rendeletek „mindenkor igazságosan és méltányosan, emelkedett szellemben” rendezték a nemzetiségi oktatást. A miniszterelnök példaképp az 1868:XXXVIII. és XLIV. törvénycikkekre hivatkozott, s kijelentette, ha voltak is a múltban a nemzetiségi oktatásügyben sérelmek, „ennek oka nem a jogszabályok rendelkezésében, hanem a helytelen végrehajtásban” jelölhető meg.^[15] A Sloboda a szülők felháborodását tolmácsolta, akik az ellen tiltakoztak, hogy titkos szavazásra, illetve állásfoglalásra kényszerítsék őket azzal kapcsolatban, hogy „gyermekeik tanuljanak anyanyelvükön vagy ne”.

Sőt a lap már 1945 augusztusában, jóval a kormányrendelet megjelenése előtt, elfogultan bírálta a mindenkori magyar kormányok nemzetiségi iskolapolitikáját, beleértve az Ideiglenes Nemzeti Kormányét is: „Hiábavaló tehát a készülő kormányrendeleti határozat arról, hogy ott legyen szlovák iskola, ahol ezt a szülők kérvényezik, ha a rendelet nem gondoskodik arról is, hogy a szülők szabadon fejezhessék ki akaratukat… Adjanak a szülőknek megfelelő garanciát arra nézve is, hogy a szlovák iskola befejezése után nem lesz részük semmilyen kellemetlen következményben. Legjobb volna, ha már a beiratkozást is magyarok és öntudatos szlovákok közös bizottsága végezné minden faluban.”^[16]

A jugoszláv Tanjug hírügynökség A magyarországi délszláv kisebbség elnyomása címmel reagált az 1945. évi kormányrendeletre. Erről a Szabad Nép Jugoszláv vélemény a magyarországi nemzetiségi iskolákról címmel adott hírt.^[17] Tildy Zoltán miniszterelnök pedig december 22-én arról nyilatkozott, hogy a nemzetiségi sérelmeket sürgősen kivizsgálják, és ha szükséges, a rendeletet a kormány megváltoztatja.^[18]

A nemzetiségi oktatás ügye Magyarországon 1945 őszén tehát lényegében csak ideiglenesen rendeződött, a nemzetközi és a hazai politikai viszonyokból adódóan viszont – ha rövid időre is – lekerült a napirendről.

A szövetséges nagyhatalmak 1945. augusztus 2-i potsdami határozata, majd sürgető fellépéseik következtében ugyanis egyre inkább a német nemzetiségű lakosság kitelepítésének ügye került a politikai élet, így az új kormány politikájának a középpontjába. A szövetséges nagyhatalmak többszöri felszólítására, 1945. december végén jelent meg a német nemzetiségű lakosság kitelepítéséről szóló miniszterelnöki rendelet.^[19] A kitelepítési rendelet és a hozzá kapcsolódó jogszabályok a hazai német nemzetiségű lakosság állampolgári és nemzetiségi jogai szempontjából a mélypontot jelentették.

Újraszabályozás 1946 elején

Röviddel a kitelepítés elrendelése után – 1946 elején – ismét előtérbe került a nemzetiségi oktatás kérdése. A kormány 1946. január 5-én szabályozta a nemzetiségi tanulók anyanyelvi oktatását.^[20] A rendelet a nemzetiségi oktatás valóban demokratikus alapelveit rögzítette: „A nemzetiséghez tartozó tanulókat anyanyelven folyó oktatásban kell részesíteni. Az anyanyelvi oktatást állami iskolák létesítésével és fenntartásával, illetőleg államsegély nyújtásával kell biztosítani.” Egyidejűleg pedig kimondta a nemzetiségi oktatásról 1945 őszén született kormányrendelet hatályának megszüntetését.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter viszonylag részletesen, a feltételek és a körülmények alapos mérlegelésével tisztázta a nemzetiségi oktatás végrehajtásának elveit. Az 1946. február 16-i rendelet^[21] a nemzetiségi tannyelvű általános iskolákat a nemzetiségi hovatartozást feltüntető népesedési adatok alapján, nem pedig a szülők külön kérésére kívánta felállítani (mint ahogyan azt 1945-ben szabályozták). Eszerint minden olyan településen, ahol legalább tizenöt, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó tanuló volt, a tanfelügyelő beíratást rendelt el. A beíratkozáskor különös figyelemmel kellett lenni arra, hogy „a szülők szabad elhatározását senki, semmilyen módon vagy eszközzel ne gátolhassa vagy befolyásolhassa”.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter „elegendő számú tanuló jelentkezése esetén” elrendelte a nemzetiségi tanítási nyelvű középiskolák, középfokú iskolák felállítását is, lényegében az általános iskolákhoz hasonló feltételek mellett. Az ilyen iskola megnyitásához szükséges tanulólétszám azonban nem lehetett kevesebb, mint a megfelelő fokozatú, magyar tanítási nyelvű iskolák országos, átlagos osztálylétszámának egyharmada.

Az állami, községi, társulati, egyesületi és magántulajdonban lévő nemzetiségi tannyelvű általános iskolák óratervét a rendelet mellékelte, a tantervről pedig úgy intézkedett, hogy azt az iskolafenntartó vagy a magyarországi nemzeti kisebbségek jóváhagyott alapszabályokkal működő kulturális egyesületeinek meghallgatása után a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapítja meg. Tankönyvet – az azok engedélyezésére, illetve jóváhagyására vonatkozó jogszabályok szerint – az iskolafenntartó is kiadhatott. A nemzetiségi tannyelvű iskolák tanítóira, tanáraira és igazgatójára az azonos iskolatípusnak megfelelő szabályokat kellett alkalmazni. A miniszter a nemzetiségi tannyelvű vallásfelekezeti, községi, társulati, egyesületi és magántulajdonban lévő iskolákat ugyanolyan feltételekkel és arányban kívánta államsegélyben részesíteni, mint a hasonló jellegű magyar tanítási nyelvű nem állami iskolákat.

A jogszabály igen lényeges, elvi megállapítása azt tartalmazta, hogy a nemzetiségi tannyelvű iskolák nyilvános jogúak, s a megfelelő magyar tanítási nyelvű iskolákkal „egyenlő értékű, államérvényes bizonyítvány kiállítására jogosultak”, vagyis a nemzeti kisebbségek által fenntartott iskolák jogi helyzete megegyezett a többség által fenntartott iskolákéval.

A rendelet továbbá azt is kimondta, hogy ha a magyar tanítási nyelvű népiskolában, illetve az általános iskola alsó tagozatán együttesen, a felső tagozaton pedig osztályonként legalább tizenöt, ugyanazon nemzeti kisebbséghez tartozó tanuló szülei írásban vagy szóban kérik a nemzetiségi nyelv oktatását, akkor azt a nyelvet „rendes tantárgyként kell tanítani”. Ha a magyar tanítási nyelvű középiskolában, középfokú iskolában vagy szakiskolában legalább tíz tanuló számára kérik valamelyik nemzetiségi nyelv tanítását, akkor azt osztályonként vagy összevontan heti 3-4 órában mint „nem kötelező rendes tárgyat” az önként jelentkező tanulóknak tanítani kell.

A nemzeti kisebbségek kulturális egyesületei az iskolák mellett, állami felügyelet alatt tanulóotthonokat létesíthettek azok számára, akik a lakóhelyükön a kívánt nemzetiségi nyelven való oktatásban nem részesülhettek.

A miniszterelnöknek, valamint a vallás- és közoktatási miniszternek a nemzetiségi oktatásról szóló, 1946 eleji rendeletei elvben biztosították valamennyi hazai nemzeti kisebbség anyanyelvének oktatását és ápolását, vagyis az anyanyelven történő oktatást a nemzeti kisebbségeket megillető, alapvető egyéni és kollektív jognak ismerték el. Erre – lényegében függetlenül a nemzeti kisebbségek helyzetének nemzetközi jogi szabályozásától, illetve annak elmaradásától, valamint Magyarország külpolitikai státusától – a térség államai közül az elsők között került sor, mintegy példát, pontosabban „ellenpéldát” is szolgáltatva.

Az 1946 februárjában aláírt magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény^[22] végrehajtása következtében a hazai szlovák tannyelvű népiskolák száma jelentősen csökkent. Az áttelepüléstől való félelemnek tudható be, hogy a beiratkozások alkalmával több, szlovákok lakta településen a nemzetiségi tannyelvű iskola megnyitásához szükséges, legalább tizenöt fős létszám sem volt meg. Sajátos módon leginkább az áttelepülni szándékozó szülők íratták be gyermekeiket szlovák iskolába, abból a meggondolásból, hogy új hazájukban nagyobb szükségük lesz az anyanyelvre.

Míg az 1946–1947. tanévben Magyarországon tizenhárom szlovák tannyelvű („A” típusú) népiskola működött, számuk a következő tanévben tizenhatra nőtt, 795 tanulóval. Az 1948–1949. tanévre viszont nyolcra apadt ezen iskolák száma, amiben már erősen érezhető volt az áttelepülés hatása. A lakosságcsere végrehajtásával pedig a szlovák tannyelvű népiskolák száma az önként áttelepült szlovákok arányánál is sokkal nagyobb mértékben csökkent, a nyolc népiskola – egy kivételével – szinte teljesen elnéptelenedett.^[23] (Ugyanakkor a Magyarországon maradni szándékozó szlovákok, feltehetően az áttelepítéstől tartva, nem a szlovák tannyelvű, hanem a szlovák nyelvoktató [„C” típusú] iskolába íratták be gyermekeiket. Az 1948–1949. tanév második félévében hetvenhárom, az 1949–1950. tanévben pedig százhuszonegy szlovák nyelvoktató iskola volt Magyarországon – 9900, illetve 12 000 tanulóval.)^[24] A szlovák tannyelvű nemzetiségi iskolák elnéptelenedésében fontos szerepet játszott a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának meglehetősen felemás magatartása is. A szervezet 1945 őszén még erőteljesen követelte a szlovák iskolák felállítását a magyar kormánytól, 1946 tavaszán viszont fenntartás nélkül csatlakozott a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság propagandájához, és azt hangoztatta, hogy az összes magyarországi szlovák települjön át, elfogadva azt az álláspontot, miszerint a magyarországi szlovákoknak nincs szükségük iskolára.^[25]

1946 szeptemberében Magyarország és Jugoszlávia között is született népcsereegyezmény,^[26] amely az önkéntesség alapján „három év alatt legfeljebb negyvenezer emberre vonatkozott”. Nincsenek adataink arról, hogy e megállapodás milyen eredménnyel járt, de feltehető, hogy 1948-ig történtek kölcsönös áttelepülések, ez azonban a hazai délszláv népességben és iskolákban korántsem okozott olyan mértékű csökkenést, mint a lakosságcsere a szlovákok esetében.

A délszláv nemzetiségi oktatás háború utáni újjászervezése mégsem volt zökkenőmentes. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának jugoszláv tagozata (szekciója) 1946. február 8-án – a nemzetiségi oktatásról szóló miniszterelnöki rendelet után, de még a végrehajtást szabályozó vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet előtt – Nagy Ferenc miniszterelnökhöz intézett felhívásában élesen bírálta a rendeletet, valamint a kormányzat nemzetiségi politikáját és törekvéseit is: „Megköveteljük – a teljes egyenjogúság alapján –, hogy népünknek bizottságok és szavazás mellőzésével megadassanak népiskolái, s ezeket az állam tartsa el, a szakiskolákkal, tanítóképzőkkel és középiskolákkal együtt... megköveteljük mindazt, amiben Jugoszláviában a magyarok részesülnek, mely ország a nemzetiségi és kisebbségi kérdést a nép általános megelégedésére és az igazi demokrácia szellemében oldotta meg.”^[27]

A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozásai ellenére a délszláv nemzetiségi oktatás a második világháború utáni néhány esztendőben tulajdonképpen kiegyensúlyozottnak volt tekinthető, legalábbis a némethez és a szlovákhoz viszonyítva. Az 1945–1946. tanévben negyvennyolc, az 1947–1948. tanévben pedig negyvenkilenc délszláv (horvát, szerb, szlovén) tannyelvű („A” típusú) iskola működött Magyarországon, ez utóbbi időpontban 945 tanulóval. További harminc magyar tannyelvű („C” típusú) iskolában tantárgyként oktatták a délszláv nyelvek valamelyikét.^[28]

Nemzetiségi oktatás a békeszerződés életbelépését követően

A békeszerződés érvénybelépése, 1947. szeptember 15-e után Magyarországon több, a nemzetiségi oktatással és a nemzetiségi kultúra ápolásával kapcsolatos intézkedés és megállapodás született.

Az 1947. október 15-én, Belgrádban aláírt magyar–jugoszláv kulturális egyezmény^[29] a tudományos, irodalmi, művészeti és kulturális kapcsolatok tekintetében kölcsönösen szabályozta a szerződő felek együttműködését, s mint ilyen, fontos állomás volt a mindkét állam területén élő nemzetiségi lakosság jövőbeni kulturális fejlődése, helyzete szempontjából. A szerződés rögzítette a két állam nemzetiségi politikájára vonatkozó alapelveket is. Az egyezményben foglaltak megvalósítására magyar–jugoszláv vegyes bizottság felállítását határozták el budapesti és belgrádi tagozattal.^[30]

Lényegében hasonló elveken alapult az 1947. november 25-én, Bukarestben aláírt magyar–román kulturális egyezmény is.^[31]

A vallás- és közoktatásügyi miniszter a magyar–jugoszláv kulturális együttműködési egyezmény megkötése után, annak mintegy végrehajtásaként, 1947. október végén elrendelte a nemzetiségi tannyelvű általános iskolák tantervének életbeléptetését.^[32] A tanterv az 1947–1948. tanév kezdetétől volt érvényben. Ez az általános iskola nyolc osztálya számára tizenöt tantárgyat tartalmazott,^[33] tárgyanként és osztályonként számba véve az elsajátítandó tananyagot.

A nemzetiségi önazonosság-tudat és kultúra ápolásában elsődleges helyet betöltő anyanyelvvel a tanterv külön-külön nemzetiségi nyelvenként kívánt foglalkozni. Elsőként – az általános tantervvel egyidejűleg, annak mellékleteként – a horvát tanítási nyelvű („A” típusú) általános iskola anyanyelvi tanterve készült el, illetve került nyilvánosságra.^[34] A magyar–román kulturális egyezmény törvényerőre emelésének napján pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter közzétette a román tannyelvű általános iskolák anyanyelvi tantervét.^[35]

Az 1948. februári csehszlovákiai kommunista hatalomátvétellel lényegében egy időben a vallás- és közoktatásügyi miniszter a nemzetiségi oktatásra vonatkozó korábbi jogszabályokat azzal egészítette ki, illetve úgy módosította, hogy a nemzetiségi oktatást azokon a településeken is be kell vezetni, ahol a népesedési adatok alapján nincs tizenöt, azonos nemzeti kisebbséghez tartozó tanköteles gyermek,^[36] vagyis a rendelet a nemzetiségi iskolák felállítását már a népesedési adatoktól is függetlenítette. Ez a módosítás azzal is összefüggésben állt, hogy a nemzetiségi települések általában kis lélekszámú falvak voltak, s különösen a ki- és áttelepítések, illetve áttelepülések után nem mindig adták azt a tanulólétszámot, amely a teljesen kiépített nemzetiségi iskolák hálózatának alapját képezhette volna. A rendelet több község számára felállítandó közös, ún. körzeti nemzetiségi tannyelvű („A” típusú) iskolák létesítését szorgalmazta, amelyek mellett az állam „szükség esetén” tanulóotthonokat létesít.

Az 1948–1949. tanévben Békéscsabán szlovák körzeti általános iskola és kollégium nyitotta meg kapuit, 142 bentlakó diákkal, Gyulán pedig román körzeti általános iskola és kollégium működött hatvan diákkal. 1948 márciusában a VKM román kollégiumot állított fel Budapesten, 1950 februárjában pedig Pomázon délszláv kollégium nyílt meg.^[37] A VKM-rendelet kiemelten hangsúlyozta, hogy a beiratkozások alkalmával „különös figyelemmel kell vigyázni arra, hogy a szülők szabad elhatározását senki, semmilyen módon vagy eszközzel ne gátolhassa vagy befolyásolhassa”.

Ez a jogszabály az 1948–1949. tanévtől volt érvényben, csakúgy, mint az egyházi iskolák államosításáról 1948 júniusában született törvény^[38]. Ez a törvény a nemzetiségi oktatást is érintette, hiszen a hazai nemzetiségi tannyelvű elemi népiskolák addig hagyományosan szinte kivétel nélkül egyházi kezelésben voltak.

Ami a nemzeti kisebbségek felekezeti megoszlását – és az iskolafenntartó nemzetiségi egyházakat – illeti, a római katolikus, az evangélikus, a görögkeleti és a görög katolikus egyházak tartoztak nagyobbrészt az „érdekeltek”, pontosabban az érintettek közé. A hazai németek és szlovákok többsége római katolikus, kisebb részük evangélikus, a románok részben görögkeletiek, részben görög katolikusok, a horvátok római katolikusok, a szerbek pedig görögkeleti vallásúak voltak.

Az egyházi iskolák államosítása a nemzetiségi felekezeti iskolákra is kiterjedt, kivéve az egykori német tannyelvű nemzetiségi népiskolákat. Miután ezekben az iskolákban a háború után a német nemzetiségi oktatás meg sem indult, az államosítás ezeket nem mint nemzetiségi felekezeti iskolákat, hanem „csak” mint felekezeti iskolákat érintette. Más volt a helyzet a „délszláv”, a szlovák és a román tannyelvű felekezeti iskolákkal.

Az 1947–1948. tanévben tizenöt görögkeleti szerb nemzetiségi népiskola működött Magyarországon,^[39] közülük hat Budapest környékén.^[40] Így államosították például Százhalombattán, Szentendrén, Szigetcsépen, Budakalászon, továbbá Battonyán, Mohácson, Magyarcsanádon^[41] és más településeken a szerb nemzetiségi egyházi iskolákat. Ugyancsak államosították a római katolikus egyház kezelésében lévő olyan iskolákat is, melyekbe horvát, sokác, bunyevác anyanyelvű gyermekek jártak (pl. Alsószentmárton, Áta, Baja, Bácsalmás, Belvárdgyula, Csávoly, Felsőszentiván, Gara, Hercegszántó, Katymár, Kátoly, Lothárd, Magyarsarlós, Mohács, Németi, Pécsudvard, Pogány, Püspökmárok, Szemely).^[42]

A római katolikus és evangélikus szlovák nemzetiségi népiskolák is állami kezelésbe kerültek (pl. Békéscsaba, Tótkomlós, Szarvas, Sátoraljaújhely, Kishuta, Nyíregyháza, Sámsonháza stb.),^[43] csakúgy, mint a tizenhét román egyházközségben működő nemzetiségi tannyelvű iskolák^[44] is (pl. Gyula, Kétegyháza, Méhkerék, Battonya, Magyarcsanád, Pusztaottlaka, Kőrösszegapáti, Kőrösszakál).^[45]

A hazai nemzeti kisebbségek közül valójában egyedül a románságot nem érintették a második világháború utáni „népvándorlások”. Sem Európában, sem pedig Magyarországon nem volt olyan jellegű esemény, amely őket – ha időlegesen is – az anyanyelvük bevallásától való tömeges tartózkodásra késztette volna. Ebből is adódott, hogy a román nemzetiségi iskolák számának alakulása a legdinamikusabbnak számított. Az 1947–1948. tanévben tizennyolc román nemzetiségi népiskola működött Magyarországon 1200 tanulóval, akik közül négyszázan román tannyelvű, nyolcszázan pedig román nyelvet oktató iskolába jártak.^[46] Az 1948–1949. tanévre huszonegyre emelkedett a román nemzetiségi iskolák száma. Közülük hét román tannyelvű iskola volt 458 tanulóval, tizennégy pedig román nyelvet oktató iskola 959 tanulóval.^[47]

A magyar–csehszlovák lakosságcsere végrehajtásával a szlovák nemzetiségi tannyelvű iskolák száma radikálisan csökkent. A délszláv iskolák helyzete 1949-re a mélypontra jutott. A német nemzetiségi iskolahálózat kiépítése pedig ekkor még meg sem indult.^[48]

Footnotes

1. ^ Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984, 161. o. (Ez az 1980-as évek közepén publikált meghatározás és terminológia a második világháború befejezésétől az alkotmány módosításáról szóló 1989:XXXI. törvényig, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól alkotott 1993:LXXVII. törvényig de jure és de facto érvényben volt.)
2. ^ Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 10 030/1945. M. E. számú rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatása tárgyában. Magyar Közlöny, 1945. 164. sz. 
3. ^ Az egységes, ingyenes, nyolcosztályos általános iskolát 1945 augusztusában a 6650/1945. M. E. sz. rendelet hívta életre (Magyar Közlöny, 1945. 105. sz.). Az általános iskola nyolcadik osztálya 1948 őszén nyílott meg, ezzel kiépült az általános iskola minden osztálya, illetve megszűnt a polgári iskola és a korábbi rendszerű gimnázium. 
4. ^ A vallás- és közoktatásügyi miniszter 68 800/1945. VKM számú rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatásáról szóló 10 030/1945. M. E. számú rendelet végrehajtása tárgyában. Magyar Közlöny, 1945. 168. sz. 
5. ^ Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Minerva, Kolozsvár, 1944, 461–463. o.; Moravek Endre: A nemzetiségi iskolaügy újjászervezése. Köznevelés, 1946. 6. sz. 8–9. o. 
6. ^ MOL M-KS 288. f. (1958.) 5. cs. 98. őe. Más adatok szerint az 1937–1938. tanévben 553 iskolában folyt nemzetiségi – közülük 419-ben német, 69-ben délszláv, 55-ben szlovák és 10-ben román – nyelvű oktatás. (Kovács Péter: Nemzeti kisebbségeink oktatásügyéről. Köznevelés, 1956. 16. sz. 365. o.) 
7. ^ A hét gépelt oldalnyi dokumentum első oldalának margóján kézzel írt feljegyzés olvasható: „Szombatfalfy oszt. tanácsos úr tervezete a nemzetiségek oktatása tb-n. Bp. 1945. IX./20.” (Olvashatatlan aláírás – F. G.) MOL Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Elnöki Osztály. XIX-I-1-s. 82. doboz. 1200/1946. 
8. ^ Eszerint a nem magyar anyanyelvű állampolgárok iskolaszervezése és fenntartása tekintetében ugyanazokkal a jogokkal élhetnek, mint a magyar nyelvű állampolgárok. „Iskoláik tannyelvét maguk állapítják meg s iskoláik az állam részéről a tanulók száma alapján a magyar iskolákkal azonos arányú támogatásban részesülnek.” Továbbá minden olyan településen (városban, községben, tanyaközpontban vagy népiskolai körzetben), „ahol legalább 30 nemzetiségi tanuló van, a tanulók szülei (gondviselői) kívánhatják gyermekeik anyanyelven történő oktatását”. MOL Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Elnöki Osztály. XIX-I-1-s. 82. doboz. 1200/1946.
9. ^ Tolna vármegye tanfelügyelőjének 1609/1945. sz., 1945. augusztus 17-én keltezett jegyzéke. MOL Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (a továbbiakban: VKM). Nevelési Osztály. XIX-I-j. (1945) 39 229. 
10. ^ A német nemzetiségi oktatás megszervezése, illetve újjászervezése csak az 1951–1952. tanévtől kezdődött el. 
11. ^ Kővágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981, 134. o. 
12. ^ A békéscsabai szlovák tannyelvű állami gimnázium 1945. évi helyi tanterve és óraterve alternatív megoldást javasolt. Az első változat szerint a szlovák nyelv mellett megmaradt egy élő idegen nyelv (angol, francia, orosz, olasz vagy német), valamint a magyar és a latin. A második változat az élő idegen nyelv elhagyásával készült. [MOL VKM Nevelési Osztály. XIX-I-j. (1945) 70 324.] 
13. ^ Wágner Ferenc: Nemzetiségpolitika és demokrácia. Köznevelés, 1945. 9. sz. 1–2. o. 
14. ^ Molnár Imre: A Sloboda című magyarországi szlovák lap 1945–1947. In Juhász Gyula (főszerk.): Magyarságkutatás. Budapest, 1987, 145–151. o. 
15. ^ Sloboda, 1945. november 3. (Idézi: Kővágó László: A magyar kommunisták és a nemzetiségi kérdés. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 296–297. o.) 
16. ^ Sloboda, 1945. augusztus 25. (Idézi: Molnár Imre: A Sloboda… 153–154. o.) 
17. ^ Jugoszláv vélemény a magyarországi nemzetiségi iskolákról. Szabad Nép, 1945. december 21. 
18. ^ Tildy miniszterelnök nyilatkozata a magyarországi délszlávok iskolaügyéről. Szabad Nép, 1945. december 22. 
19. ^ A nemzeti kormány 12 330/1945. M. E. számú rendelete a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről. Magyar Közlöny, 1945. 211. sz. 
20. ^ A nemzeti kormány 330/1946. M. E. számú rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatása tárgyában. Magyar Közlöny, 1946. 12. sz. 
21. ^ A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1200/1946. VKM számú rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatásáról szóló 330/1946. M. E. számú rendelet végrehajtása tárgyában. Magyar Közlöny, 1946. 42. sz. 
22. ^ 1946: XV. törvénycikk a Magyarország és Csehszlovákia között lakosságcsere tárgyában Budapesten 1946. évi február hó 27. napján kelt magyar–csehszlovák egyezmény becikkelyezéséről. Magyar Törvénytár. 1946. évi törvénycikkek. Franklin Társulat Kiadása, Budapest, é. n. 64–71. o. 
23. ^ Arató Endre: A nemzetiségi iskolahálózat kiépítésének kérdései. Köznevelés, 1949. 7. sz. 158. o. Más forrás már az 1948–1949. tanév első félévében csak egy szlovák nemzetiségi tannyelvű általános iskolát jelöl. (MOL Országos Neveléstudományi Intézet [a továbbiakban: ONI] XXVI-I-a. 12. doboz. 90.) 
24. ^ MOL ONI XXVI-I-a. 12. doboz. 91. 
25. ^ Lázár György: Szlovák iskolaügy Magyarországon (1945–1949). Századok, 1983. 6. sz. 1368. o. 
26. ^ MOL Belügyminisztérium. Törvényelőkészítő Osztály. XIX-B-1-c. 14. doboz. 81. tétel. 70 159/1. sz./1946. (Közli: Föglein Gizella: Magyar–jugoszláv népcsereegyezmény-tervezet – 1946. Századok, 1996. 6. sz. 1553–1570. o.; uő: Nemzetiség vagy kisebbség? A magyarországi horvátok, németek, románok, szerbek, szlovákok és szlovének státusáról 1945–1993. Forrásközlések, tanulmányok, cikkek. ISTER Kiadó, Budapest, 2000, 34–58. o.) 
27. ^ 12/1946. A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjáról. (Országos Széchényi Könyvtár. Kézirattár. Keresztury Dezső miniszteri levelezés. Fond 177 (4) 55–A.) 
28. ^ Arató Endre: A nemzetiségi ügyosztály munkája elé. Köznevelés, 1949. 3. sz. 44. o. (A délszláv iskolákban ötvennyolc tanító dolgozott.) 
29. ^ 1947: XXXI. törvénycikk a Belgrádban 1947. évi október hó 15. napján aláírt magyar–jugoszláv kulturális egyezmény becikkelyezése tárgyában. 1947. év hatályos jogszabályai. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1948, 104–106. o. 
30. ^ A budapesti tagozatban a Külügyminisztérium, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, a tájékoztatásügyi szervek, a Szakszervezeti Tanács, a Magyar Ifjúság Országos Tanácsa, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Művészeti Tanács, az Országos Köznevelési Tanács, valamint „a magyarországi délszláv származású lakosság elismert kulturális-művelődési intézményeinek és szervezeteinek” a képviselői foglaltak helyet. 
31. ^ 1948:IX. törvénycikk a kulturális együttműködés tárgyában Bukarestben 1947. évi november hó 25. napján aláírt magyar–román egyezmény becikkelyezéséről. 1948. év hatályos jogszabályai. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1949, 6–9. o. 
32. ^ A vallás- és közoktatásügyi miniszter 156 000/1947. VKM számú rendelete a nemzetiségi tanítási nyelvű népiskolák vagy általános iskolák tantervének életbeléptetése tárgyában. Köznevelés, 1947. 21. sz. 185–189. o. 
33. ^ Köznevelés, 1947. 21. sz. 127–129. o. 
34. ^ A horvát tanítási nyelvű népiskola vagy általános iskola anyanyelvi tanterve. Köznevelés, 1947. 21. sz. 189–192. o. 
35. ^ A vallás- és közoktatásügyi miniszter 44 500/1948. VKM III. számú utasítása a román tanítási nyelvű népiskolák vagy általános iskolák anyanyelvi tanterve. Köznevelés, 1948. 14. sz. 127–129. o. 
36. ^ A vallás- és közoktatásügyi miniszter 2100/1948. VKM számú rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatásáról szóló 1200/1946. VKM számú rendelet módosítása és kiegészítése tárgyában. Magyar Közlöny, 1948. 61. sz. 
37. ^ Köznevelés, 1949. 3. sz. 44. o., uo. 1949. 7. sz. 158–161. o., uo. 1950. 5. sz. 115. o. 
38. ^ 1948: XXXIII. törvénycikk a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában. 1948. év hatályos jogszabályai. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1949, 73–74. o. 
39. ^ MOL VKM Külföldi Kulturális Kapcsolatok Osztálya (a továbbiakban: KKO) XIX-I-1-e. (1948) 253 825. 
40. ^ Köznevelés, 1949. 7. sz. 159. o. 
41. ^ MOL VKM KKO XIX-I-1-e (1948) 46 483, 253 043; 252 802, 252 725; MOL Oktatási Minisztérium (a továbbiakban: OM) XIX-I-2 (1952) 33-0138. 
42. ^ MOL VKM. KKO. XIX-I-1-e.253 315, 247 290, 247 427, 252 806, továbbá MOL VKM. Nevelési Osztály. XIX-I-1-j. 118 374, továbbá MOL OM. XIX-I-2. 859 196. 
43. ^ MOL VKM. KKO. XIX-I-1-e. 252 328, 253 797, 255 084. 
44. ^ PIL 274. f. (1948) P.B. cs. F.: 587. őe. 
45. ^ MOL VKM. KKO. XIX-I-1-e (1948) 254 611. 
46. ^ Arató Endre: A nemzetiségi ügyosztály munkája elé. Köznevelés, 1949. 3. sz. 44. o. (A román népiskolákban harminckilenc tanító dolgozott.) 
47. ^ MOL Országos Neveléstudományi Intézet. XIX-I-1-a. 12. doboz. 90. 
48. ^ Sajátos módon csak az 1951–1952. tanévtől kezdődhetett meg a német nemzetiségi oktatás bevezetése, pontosabban újjászervezése.