NÉKOSZ-ballada

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.”

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (részlet)

Remek könyvet olvasgatok mostanában. Kortyolgatok belőle, ízlelgetem. Műfaját tekintve talán esszék, emlékiratok és személyes vallomások, tudományos értekezések, helytörténeti mélységű írások kitűnő érzékkel csokorba szedve. Egy pedagógus vallomását szemezgetem hivatásáról, erről a gyötrelmesen szép építőmunkáról, a nevelésről, kiemelten pedig közös szerelmünkről, „a Batsányi”-ról.

A nevelés: építés, építkezés.

Sok megszállott ember aprólékos, tudatos munkája szükségeltetik ehhez az építéshez, az emberré faragáshoz. Ez a könyv erről szól: az építésről, az építőkről, a közösséggé formálódás bonyolult folyamatáról és ennek résztvevőiről.

Az „Alany”, átlépvén a Kollégium küszöbét, a népi kollégista büszke nevet viselhette. Minden harang őérte szólt!

Az immáron népi kollégista bekerülvén a faluszélről, a pusztáról, nem tudott, nem tudhatott arról, milyen nehézségek közepette jött létre a kollégium, amelynek lakója lehetett. Erről magam is most olvasok, most szerzek tudomást a szerző, Tatai Zoltán jóvoltából. Az én dolgom akkor, 1947-ben, 14 évesen a tanulás volt, méghozzá városi iskolában, a pusztai helyett.

Pusztáról, tanyáról a városba kerülni ma sem akármi, de akkor felért egy csodával. Egy-egy Nyilas Misiről régebbről is tudtunk, de a népi kollégiumok lehetőséget adtak ezer és ezer fiatalnak, tehetséges szegény sorsú emberfiának a továbblépésre.

A könyv tanulmányfejezete lényegében két veszprémi népi kollégiumról szól: a Batsányi János Fiú Népi Kollégiumról és a Bányai Júlia leány-testvérintézményről, megalakulásuk körülményeiről, életükről, e kollégiumok mindennapjairól. Mégis, mint cseppben a tenger, benne foglaltatik a népi kollégiumokat építő nagyszerű mozgalom minden jellemzője, eredményei és természetesen hibái is.

Nem tudunk Magyarországon az 1940-es évek második felében a földosztáson kívül még olyan korszakos jelentőségű mozgalmat felmutatni, mint a népi kollégiumok; a közösségi nevelés kohói. E hősi eposz írása 1946-ban, a népi kollégiumok létrejöttével elkezdődött. Három év múltán a hősi eposz balladává vált.

Szokolszky Istvánról, akit jogosan nevez a kötet szerzője bevezető tanulmányában a közösségi nevelés apostolának, az én emlékezetemben egyszerűbb kép őrződött meg: kézfogása apámmal, aki elé lejött az Igazgató Úr az épület bejáratához, ott fogadta őt, mintegy átvéve tőle engem megőrzésre és istápolásra.

„Tiszteletemre” az udvaron szünetet tartott a zsibongó, focizó gyereksereg, behordták a cuccaimat a bolthajtásos szobába, lerakták leendő ágyamra, majd folytatták a focizást.

Apám azt a kézfogást holtáig emlegette.

A felvidéki születésű, akkor harmincas éveiben járó igazgató meglehetősen vegyes társaságot kapott (toborzott) alapanyagként. Életkorban tizennégy–huszonévesek, iskolai végzettségüket tekintve elemisták (például e sorok írója), gimnazisták, „keristák” (pl. Tatai Zoli kereken húszéves, „mellékállásban” a kollégium diáktitkára), termetre colosok (Tóth Pista) vagy aprócskák (Ertli Miska, jómagam).

Háború utáni nemzedék voltunk. Kézenfekvő volt egy másik, 20 évvel korábbi, ugyancsak háborús nemzedék gondjaival, bajaival, nevelésükkel azonosítani, és egy már sok-sok tapasztalattal rendelkező nevelő értékes eredményeit alkotóan alkalmazni hazai viszonyainkra. Makarenko munkásságára gondolunk. Tanulmányában Tatai Zoltán erről így ír: „Szokolszky pedagógiai eszmerendszerében a közösségi nevelés elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt egész életének egyik központi tényezője volt, amely szorosan kapcsolódott Makarenko munkásságához.”

A közösségi nevelés teljes gondolatkörét Makarenko személyéhez kötik, közkeletűvé váltak olyan kifejezések, mint teljes közösség, a közösség aktív magja, a nevelés célszerűsége, amely utóbbi Makarenko gondolatkörében központi helyet foglal el. A végső cél a legfontosabb, nevezetesen, hogy „milyen embereket akarunk nevelni”. Ennek kell alárendelni a teljes célrendszert.

A mag, a közösség java, ekörül épül, szerveződik a teljes közösség. A szövetkezetemben éreztem először, hogy szeretnek, érdekli társaimat, ki vagyok, honnan jöttem. Lámpaoltás után meséltünk egymásnak magunkról, örömeinkről, szomorúságainkról. A beszélgetések hangulata máig megőrződött bennem.

Önkormányzati vezetőinket magunk választottuk, s ebbéli elhatározásunkat az igazgató – primus inter pares – tiszteletben tartotta.

Nevelőtanárunk Rácz János volt a népi kollégium megalakulásától a megszűnéséig. A rengeteg népdalt tőle tanultuk. Bali Gyuritól a népi táncokat (kultúros), másoktól az olvasás, a versmondás szeretetét, Pozsonyi Tónitól a repülőmodellezést és így tovább.

Szokolszky Istvánról számtalan könyv, interjú látott napvilágot. Korszakos munkáját, eredményeit a szakma is elismeri. Mi, batsányisták a szívünkbe zártuk és féltőn őrizzük emlékét.

A további négy tanulmány lazább szálakkal kötődik a NÉKOSZ-hoz. A közösségi nevelésben játszott kimagasló szerepük, teljesítményeik, pedagógusmivoltuk következtében jogosan kaptak helyet a kötetben.

Pedagógiai és helytörténeti, valamint személyes fogantatású az Epizódok a bódéi iskola történetéből című tanulmány, amely szintén tiszteletre méltó alapossággal íródott. Megtudhatjuk belőle, hogy Bódé községben 1860-ban egy tanerős iskola indult. Innen követhetjük végig egy kistelepülés (Tatai Zoltán szülőhelye) sziszifuszi igyekezetét és győzelmét a tanügy területén. A Kónya Lajos kétszeres Kossuth-díjas költőről írott kismonográfia méltó emlékállítás a sokat látott, tapasztalt, sokoldalú művészről, aki nem mellékesen tanárember is volt. Bár nem volt népi kollégista, figyelemmel kísérte az életüket, neves népi kollégista írók, költők voltak a baráti körében. Később, a NÉKOSZ újraélesztésénél is bábáskodott.

Nagy lélegzetű, alapos tanulmány foglalkozik Wallner Ernő földrajztudós munkásságával. Tudományos tevékenysége mellett jelentős szervező, pedagógus, éles szemű vezető, jó emberismerő volt. A veszprémi kereskedelmi iskola vezetőjeként összehozott egy új, tehetséges tanárnemzedéket, amely a Kerkápoly Kereskedelmi Középiskolát híressé tette a királynék városában és azon túl is. Kuriózumként említendő Magyarország első közgazdász professzorasszonyáról írott kismonográfiája. Személyes hangvételű megemlékezésében plasztikusan mutatja be Takaróné Gáll Beatrix nagyasszonyt, a tudóst, az embert.

Szokolszky Rezső igazgató, Szokolszky István édesapja a tanítók tanítója. Balladás sorsú egykori felvidéki magyar: kitelepítés, új haza, traumák, ennek ellenére teljes az életmű, tiszteletre méltó példakép.

Az Emlékezések című fejezet három részre tagoltan a kollégiumi intézményekről, eseményekről, az egykori népi kollégiumi vezetőkről, végül a személyes kollégiumi kötődésekről szól. Ezeknek az írásoknak a zöme a Kollégium című folyóiratban jelent meg. A Kollégiumi Szövetség folyóirata immár több mint másfél évtizede ápolja, tartja ébren a kollégiumi mozgalom nemes eszményeit, helyet adva az egykori NÉKOSZ jobb sorsra érdemes kezdeményeinek, immáron történelmének.

A balladás beütésekkel tarkított magyar köznevelés építőkövei közt a népi kollégiumokat építő egykori mozgalom emlékeinek élővé tételében jelentős lépés Tatai Zoltán könyve.

Érdemes szemezgetni, tanulgatni belőle a mai nemzedéknek is. Kár, hogy a könyv technikai kivitelezése gyengére sikerült. Mire a végére értem a szemezgetésnek, olvasásnak, a könyv sajnos szétesett.

Tatai Zoltán: A közösségi nevelés. OKKER Kiadó, Budapest, 2006.