Nagy Ádám „Ifjúságügye”

Nagy Ádámra szüksége van a magyar neveléstudománynak. A középkorúvá érlelődő nemzedék markáns alakja ő. PhD-fokozata – és hozzá kapcsolódó munkássága – e nemzedék általános jellemzőjeként tekinthető: érzékeny műszaki érdeklődés, a technika, a gazdaság világához való közeledés, fölényes IKT-kultúra.

A kötetben kiemelt munkásság ritka, már-már egyedi nemzedékében. A hagyományos ifjúság­kutatástól részben eltérő szakmai hitvallásról van szó. (Megjegyzendő, hogy az ifjúság­kutatói diszciplína terén jeleskedő kutatókban sem bővelkedik a neveléstudósok céhe: valami különös centrifugális erő folytán ők inkább a szociológiában, a politológiában lelték fel tudományos identitásukat, olykor oppozícióba vonulva egy fantomizált neveléstudomány démonával szemben. Ritkább eset, hogy mégiscsak feloldódnak a gyermekkorkutatás korszerű diszciplinaritásában.)

Nagy Ádám egyik utat sem járja. Munkásságának, életművének e ma megítélésre kerülő darabja arról szól, hogy az ifjúságpolitikának, az ifjúsági civil szféra világának, az ifjúsági mozgalmak világának van (kell, hogy legyen) magasan kvalifikált – teóriában és kutatásban is erős – értelmisége. Másfelől azt igazolja (ugyanez fordítva), hogy a teoretikus és kutatói értelmiségnek jelen kell lennie az ifjúságpolitikában, az ifjúsági civil szféra világában, az ifjúsági mozgalmak világában.

Számomra – s vélelmezem: szaktudományunk számára – igen fontos, hogy ezt a teória­teremtő és kutatói indíttatású értelmiségi magatartást Nagy Ádám a neveléstudomány világában, „céhében” kívánja érvényesíteni, a neveléstudomány „védjegyével” kívánja folytatni munkásságát.

Gazdag életút áll a kutató mögött, fontos publikációs és kutatásszervezői eredmények. Nemzedéke és fent jellemzett hitvallása, az értelmiség feladatáról kialakított felfogása képviseletében teszi mindezt. Egy nemzedék és egy sajátos értelmiségifeladat-felfogás kér legitimitást tehát. (A benyújtott mű, a hatalmas terjedelmű Ifjúságügy című kézikönyv valóságos szintézise ezen előzményeknek – ideértve azt is, hogy e szakmacsoportnak is szintézisteremtő, meghatározó alakja Nagy Ádám. Sietve hozzáteszem: önállósága, tudományos teljesítményének szuverenitása, originalitása ebben a szintézisteremtő helyzetben is vitán felül álló.)

Az Ifjúságügy című kötet tankönyv, enciklopédikus mű. A Nagy Ádám vezette szerzőcsoport extenzív kitekintéssel a téma körébe vont jóformán minden olyan kérdéscsoportot, társadalmitevékenység-területet, amely érintkezik az ifjúsági munkával: a szervezetelmélet, vezetéselmélet, közösségfejlesztés, segítő szakmák, (ifjúság)politológia, szociológia és hasonlók területét. Kiemelkedik az az összehasonlító fejezet, amelyben megannyi állam ifjúságügyi felelősségvállalását mutatja be a kötet. Bizonyára több elemzésnek lesz alapvető hivatkozási forrása a közeljövőben. Bátor kísérlet az ifjúságügy hazai történetének vázlata. Bizonyára több tisztázó, pontosító vitának lesz kiindulópontja – akár ma is – a közeljövőben. Fontos „mozaik” a kötetben a fejlődés-lélektani iskolák különböző korszakolási megoldásainak bemutatása. Bizonyára a szerzők e fejezet kérdéskörét illetően törekszenek még a bemutatott változatok egymásra utaló érvényességének pontosítására.

Az „ifjúságügy” kérdéseit illetően a köztünk korábban is meglévő vita folytatását javaslom.

A koherens ifjúságügyi rendszerszemlélet valódi teljesítményt eredményezett. A rendszerelemek meggyőzően integrálódnak, konzekvensen követik azt a paradigmát, amelynek elméletileg igényes, empíriákkal is igazolt leírása, megalkotása Nagy Ádám nevéhez fűződik. Ennek lényege az „ifjúságügynek” mint autonóm társadalmi szférának a tételezése.

Ezen belül kulcselem a szocializációs funkciók egy újabb szintjének megfogalmazása, amelyet Nagy Ádám harmadlagosnak nevez, s ebben a fiatal nemzedéknek nem családban (a szerző szerint elsődleges szocializációs szintéren), és nem oktató-nevelő intézményben (Nagy Ádám szóhasználatában a másodlagos szocializációs színtéren), hanem az érintett alrendszereken kívüli ún. „szabad idejében” szabadon – közösségben vagy magányosan, de mindenképp privát módon – eltöltött ideje alatt kifejtett aktivitások és hatások foglalnak helyet. Idézem: Az ifjúsági korosztályokat ma már alapvetően három hatáscsoport éri: a család, az iskola (munka) és a szabadidős szféra mintái. Tehát az elsődleges szocializációs terep: a család és a másodlagos szocializációs terep: az iskola (óvoda, munka) mellé felzárkózik egy harmadlagos (szabadidős) szocializációs terep (az egyén életében is ilyen sorrendben jelentkezve): a kortárscsoportok (mint nem mesterségesen hierarchizált csoportok), a plázák, az internet, a média, a kisközösségi együttműködés stb. világa. Ugyanakkor az oktatás- (munka­­-)üggyel és a családüggyel foglalkozó nagy intézményrendszerek sem képesek (alapvetéseiknél fogva nem is lehetnek azok) a harmadik, jórészt civil „láb” kiváltására.

A „harmadlagos szocializáció” fogalmát használja a szakma. A konvencionális szociál­pszichológiai, szociológiai irodalom általában az érett ifjúnak a „munka világába” illeszkedésére tartogatja. Dupcsik Csaba, a Magyar Virtuális Akadémián egyszerűen elintézi a kérdést: szerinte a szakmára/hivatásra felkészítéstartozik ide.

Mint idéztem, Nagy a munka világát – persze, ha az ifjúnak van munkája – a másodlagos szocializáció körében tartja, a helyzet intézményesültségét tekintve, alapvető kritériumnak. Mint említettem, a szóban forgó kötet igazán tankönyv, melynek mögöttesében húzódnak meg a modellállításhoz szükséges kutatások. Mégis úgy gondolom: a harmadlagos szocializáció fogalmának alkalmazásakor reflektálni kell más definíciókat is, világossá tenni a fogalom értelmezési tartományát. Hiszen a kifejezést használja a nyelvészet, a szociolingvisztika is.

Találomra két példa.

Bodó Csanád (adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf436.pdf) például így helyezi el környezetbe a fogalmat: „a jelentős mértékben földművelésen alapuló gazdasági struktúrájú moldvai falvakban az egyénharmadlagos szocializációja (kiemelés tőlem – T. L.), amelyet a kortárscsoporttal fenntartott kapcsolat intenzitásának csökkenése és a közösség idősebb tagjaival való érintkezés gyakoribbá válása jellemez, a fejlett ipari társadalmakhoz képest jóval korábban, már tizenéves korban megkezdődhet.(Nyelvi szocializáció és nyelvi tervezés a moldvai magyar–román kétnyelvű beszélőközösségekben)

Szabó Edina Debrecenből (mnytud.arts.klte.hu/szleng/tanulmanyok/73szaboe.doc) ugyancsak alkalmazza a fogalmat feltett kérdésében: Létezik-e a büntetés-végrehajtási intézetekben egyfajta – az érintett korosztályt figyelembe véve – másodlagos vagy harmadlagos nyelvi szocializáció? (Kiemelések tőlem – T. L.) Majd így folytatja: Kiss Jenő szerint a „másodlagos szocializáció az azonos rangú csoportokban zajló tanulási folyamatot jelöli, s az iskoláskorra esik. Azonos érdeklődésű, jellegzetes társas mintákat, témákat, viszonylag homogén nyelvet és stílust képviselő és közvetítő kisebb-nagyobb közösségekről (iskolai osztályokról, galerikről, egyesületekről, klubokról stb.) van szó.” „A harmadlagos szocializáció (kiemelés tőlem – T. L.) a felnőttkorhoz, az iskolai tanulmányok befejezése utáni életszakaszhoz, még pontosabban a munkavállalás, az aktív tevékenység éveihez kötődik.”

Láthatjuk, közelednek az álláspontok, mégis fontos lett volna reflektálni a különbségekre.

De a harmadlagos szocializáció érvényessége mellé hadd jelenítsek meg egy másik felfogást. Bővebben írhattam erről a Zsolnai József 70. születésnapjára kiadott Pedagógián innen és túl című kötetbe 2007-ben „Az iskola funkcióiról a nevelési intézmények történeti rendszertanában” című tanulmányomban. Az én felfogásomban ugyanis a posztmodern társadalom viszonyai között nem szekvenciába rendeződnek a szocializációs színterek, keresztül-kasul járják a gyerekek, kamaszok, ifjak ezek kínálatát/kihívásait, s bonyolult egymásra hatásban teljesítik jól-rosszul, különböző csoportértékeknek megfelelően küldetésüket. Ebben a szocializációs hatásokat tekintve szimultaneitást feltételező rendszerben a „természet adta közösségek” mellé „felnőnek” az intézmények állami szabályokkal és normatív finanszírozással – ez kisebb-nagyobb normatívát és nagyobb-kisebb szabadságot jelent a fiatalkorúak börtönétől a kollégiumon, óvodán, iskolán át a művészeti iskoláig, kultúr­házig, színházig, könyvtárig stb. Aztán magas szabadságfokkal, a kliens fizetőképességére utalva létrejönnek és működnek a szocializációban/nevelésben érintett piaci szolgáltatások (a gyermekmegőrzőtől a nyelviskolán át a fitnessklubig, diszkóig). S a mező negyedik pólusán helyezkednek el – szimbolikusan szólva BiPi óta – a civil kezdeményezések, serdülőszervezetek stb. (A modellben az alrendszerek állandó mozgásban vannak, így voltak „államosítva” a gyerekszervezetek a pártállamban, így mozognak a szekularizáció hullámai szerint az egyházak, vallási közösségek stb.) S még nem is beszéltünk a médiáról, az internetet is ideértve! (NB Nagy Ádám erről az utóbbi világról súlyának megfelelően szól.) Erre a modellre a „harmadlagos szocializáció” elmélete mégiscsak másképpen érvényes.

Másik vitám Nagy Ádámmal a gyerekkor és az ifjúsági korosztály szociológiai csoportjainak egymáshoz való viszonya körül van. A jelölt olykor hajlandó az „ifjúságügy” körébe a gyerekvilágot is bevonni, hiszen teoretikus talapzatán számára is biztos kiindulópont az 1989-es New York-i egyezmény a gyermekek jogairól. Másutt az intézményrendszer bemutatásánál az UNICEF tevékenysége is hangsúlyosan megjelenik. (Mint fentebb utaltunk rá: a fejlődés-lélektani összefoglalókban is „van helye a gyereknek”. Ám más esetekben bekebeleződik a gyerekkorosztály az ifjúsági tartományba (mintha nem lennének specifikus jelenségei és problémái, azaz Nagy Ádám szerint – a könyv analógiájára – „gyermekügy” nem is létezne. Ez nem csupán módszertani probléma. (Hiszen felróhatnám: kimarad a kötet terminológiájábólgyermektanulmány és a gyermekkortörténet, alig-alig értelmeződik a gyermekkultúra fogalma. Csak jelzem: a hatvanas évek elején – igaz, hogy a korszakhatárt jelentő '68 előtt! – rangos viták tisztázták például, hogy nincs „ifjúsági irodalom”, hanem „gyermekirodalom” van; a civil világ bemutatásakor mind a történeti, mind a szinkrón leíró részben pasztellszínű a gyerek- és serdülőszervezetekről alkotott kép, holott mennyiségi súlyuk még ma is fokozott figyelmet érdemel.) De ennél súlyosabb következményei lehetnek, ha az ifjúságügy teoretikusan kebelezi be a gyermekkorosztályt. Erre volt példa. Éppen '68-tól megriadva a pártállam sebbel-lobbal ifjúságpolitizálni kezdett, létrehozta az állami ifjúságpolitika intézményeit. Mert az „ifjúságügytől” félt valójában, ezért enyhén szólva pozitívan diszkriminálta az ifjúsági korosztályt, s „áldásaiból” alig jutott a gyermekvilágnak. (Tessék csak az egykori KISZ költségvetését az úttörőkével egybevetni ebben az időben!) A hajlandóság erre a megoldásra a rendszerváltás utáni ifjúságpolitikákban is megvolt, megvan, holott az „ifjúsági probléma” nem kis részt a gyerekkorosztályban alapozódik meg.

Nem vitás, az „ifjúságügy” markáns teoretikus tételezésére a már említett '68 kulcsfontosságú érv. Az ifjúság merőben új társadalmi helyzete és életérzése ezzel a szimbolikus dátummal kezdődik. Mögötte nemcsak a diáklázadások önigazoló teoretikusai (az egykori Cohn-Bendit például), de mások is állnak, pl. az ekkor még nem renegát marxista Ernst Fischer, nálunk Huszár Tibor és mások – egészen Gábor Kálmánig.

De a korszakhatár dilemmája akkor is súlyos kérdés. Másképpen mondva, a korczaki és a freinet-i gyermekfelfogás kérdése s e hagyomány nem kerülhető meg. Csak emlékeztetek, hogy a gyermeki jogok önálló tételezését a húszas években két legendás reformpedagógusnak, a francia Celestin Freinet-nek és a varsói lengyel–zsidó Janusz Korczaknak tulajdonítjuk (szépen írt erről Makai Éva a Szétszakadt és meg nem font hálók című kötetében, mely 2000-ben jelent meg az OKKER Kiadónál).

A másik, a kötetben olykor alkalmazott elv a „két korosztályos” elmélet. Hogy tehát van autonóm gyerekkor, gyerekvilág, gyerektársadalom a maga intézményrendszerével, Nagy Ádám szerint legfőképpen az unalmas-bilincses iskolák világa, s ott a problémák és szabadságok halmaza, az ifjúkoré. Ebben a felfogásban egyszerűsödik (már-már silányul például a kultúra fogalma egyszerűen a fogyasztás mellé a rendszertanban – IV.1.2.6.), holott önálló társadalmi alrendszerként tekintve rá feltűnne éppenséggel fogyasztásellenes attitűdje is, akár a '68 utáni ifjúsági szubkultúráknak. (Ahogy erről például Zelnik József és társaik írtak a „folklórról és kulturális alternatívákról szólván”, NB az ifjúsági kultúra sajátos magyar jelenségeit, a „nomád nemzedék” cselekedeteit és hitvallását rendezve a világfolyamatok koordinátarendszerébe.)

E vitáknak persze nincs egyetlen megoldásuk. A teoretikus modellek érvényességi kere­tét részben a történelmi példák rajzolják meg, részben gyakorlati hasznosításuk adja meg.

Az „Ifjúságügy”-be foglalt szakmai kultúra érvényesítésére az ifjúsággal foglalkozó szakmáknak – felsőoktatástól művelődésszervezésen, szociális ellátáson, egészségügyön, rendészeti megoldásokon át helyi és országos politikáig – égetően szükségük van.