MPT-konferencia az iskolaszerkezet átalakításáról

Expanzió és szerkezetváltás (a 9 osztályos alapiskola pedagógiai kérdései) címmel rendezett konferenciát 2015 tavaszán a Magyar Pedagógiai Társaság. A konferenciáról összefoglaló készült, melyet a Társaság elküldött az EMMI-nek is, jelezve, hogy szakmai egyeztetésre és együttműködésre kész. Czunyiné dr. Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkár meghívta és fogadta az MPT képviselőit: Benedek Andrást, Villányi Györgynét, Szabó Andrást, Nahalka Istvánt és Kraiciné Szokoly Máriát. A megbeszélésről közleményt adott ki mindkét fél. A szerkesztőség mind a témát, mind a konferenciát, mind az együttműködés kezdeményezését és annak kedvező fogadtatását is fontosnak tartja. Az expanzió (a kötelező iskolázás idejének növelése) akár fordulatot jelenthet a rendszerváltáskor megkezdődött, de azóta sem lezárt szerkezetátalakító folyamatban. Egyúttal a 2010-es közoktatási-köznevelési reformok szükséges korrekciójára is alkalmat adhat. Sikere és sikertelensége egyaránt évtizedekre szóló következményekkel járhat.

Imre Anna az elmúlt évtizedek iskolaszerkezet-átalakításait áttekintő-értelmező írása lapszámunk Látószög rovatában a szerkesztőség felkérésére készült; a megfontolt szellemi előkészítést javasolja. Ezt segítenénk a magunk részéről azzal, hogy felajánljuk a lap hasábjait szakmai párbeszédre, s igyekszünk részt venni a szakmai és a tágabb közvélemény tájékoztatásában. Azt szeretnénk, ha a döntés folyamata a lehető legátfogóbb és legmélyebb szakmai építkezés része lenne.   

Ennek jegyében közöljük az alábbiakban az MPT tavaszi konferenciájáról szóló, a minisztériumnak is megküldött, a Társaság honlapján olvasható beszámolónak a szerkesztett változatát. (A szerk.)

Vitaindító előadást tartott Radó Péter (nemzetközi összehasonlításokat végzett), Vekerdy Tamás (az iskolai kezdőszakasz fontosságát hangsúlyozta), Nahalka István (a tantervek lehetséges és szükséges átalakításairól beszélt), Szenes György (a jelenlegi szakképzési rendszer kritikai elemzésére vállalkozott). A három tematikus szekciót Fábry Béla (Iskolaszerkezet és a nevelés-oktatás), Szabó András (A szakképzés helyzete egy szerkezetátalakításban) és Kraiciné Szokoly Mária (A felnőttképzés törvényi és szerkezeti változásai) vezette.

A konferencia mintegy 150 résztvevője között voltak a szervező MPT vezetői kollégiumának és elnökségének tagjai, főhatóságok (EMMI, NGM) középvezetői, a Hálózat a Tanszabadságért, a Hívatlanul-csoport, az Agóra Oktatási Kerekasztal képviselői. Jöttek vendégek vidékről és a fővárosból, a civil szférából és a köznevelést segítő nonprofit szervezetektől is. Tanár, tanító, a szakképzés és a felnőttképzés vezető szakemberei, felsőoktatási intézmények oktatói, óvodapedagógus, gyógypedagógus, mozgalompedagógus, művelődésszervező és kórházpedagógus vitatták meg az alapiskolázás kiterjesztésének kérdését. Több generáció képviseltette magát, köztük a 30 évvel ezelőtti nagy innovációs küzdelmek hősei, a Zsolnai József vezette ÉKP-programból, az Önfejlesztő Iskolák elnöke, az ÁMK-mozgalom szereplői, a komprehenzív „Iskolatársulás 12” több aktivistája, jelentős – egyebek közt szakképzési – nemzetközi projektek egykori vezetői, résztvevői, többen, akik ’93-ban a VI., sokan, akik 2008-ban a VII. Nevelésügyi Kongresszuson vállaltak aktív szerepet.

A résztvevők részletes, a felelős döntés-előkészítést segítő problématérképet rajzoltak föl a kilenc évfolyamos általános iskola kapcsán. A köznevelés összetett társadalmi alrendszer; számos, egymással szorosan összekapcsolódó terület összehangolt működése révén lehet csak eredményes. Ezek a rendszerelemek egymással kölcsönhatásban vannak. Bármely rendszerelem – így az iskolaszerkezet – megváltoztatása szükségszerűen érinti a rendszer többi elemét is.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy a változtatásokat megfelelően előkészítsék. Az információhiány, a szükséges párbeszéd és a társadalmi, szakmai konszenzus hiánya, majd a gyors bevezetés és az abból fakadó kapkodás a még jól működő rendszereket is tönkreteheti. Indokolt az oktatásirányítás intézményesített kommunikációja a szakmai szervezetekkel, a nevelés-oktatás érintettjeivel és érdekelt feleivel. Szükséges az oktatásügyi kutatások gazdagítása, egyben a nevelési-oktatási gyakorlathoz való közelítése, hatásvizsgálatok folytatása. Más országokból hatáselemzés nélkül átvett rendszerek helyett a magyar gazdasági és társadalmi valóságot kell tekintetbe venni az új struktúra kialakításakor. Ekkora horderejű oktatáspolitikai döntést rendszerszinten átgondolva, konszenzussal lehet csak bevezetni „agyontraumatizált” társadalmunkban. Ad hoc döntések, ötletelések helyett világos szerkezeti elképzelések szükségesek. Fontos, hogy a „9 évfolyam” ne legyen hatalmi játszma tárgya, szabad szakmai egyeztetés döntsön. Az állami figyelem, támogatás „inkubátora” elengedhetetlen egy nagy közoktatási változáshoz, de megannyi kockázata van az állam „túlvállalásának-túlterjeszkedésének” is.

Mivel a 9 évfolyamos alapiskola nem egyszerű addíció (egy évfolyam „betoldása” – az oktatási rendszer bármelyik fokán – az egész szerkezet átalakításának kérdéseit, lehetőségeit, problémáit veti fel), a „9 osztályos” fejlesztés koncepciójának előtérbe kerülése alkalmat ad az oktatási rendszer valamennyi elkerült, elfojtott problémájának újravizsgálására is. A szerkezetváltással összefüggésben újradefiniálandó az óvodától a felnőttképzésig ívelő egységes rendszerben a köznevelés cél- és feladatrendszere. Így a tervezett intézkedéssel kapcsolatban a következők szükségesek:

1. Annak vizsgálata, alkalmas-e a rendelkezésre álló infrastruktúra (az iskolaépületek, az IKT-eszközök, tankönyvek és egyéb taneszközök) a tervezett intézkedés támogatására.

2. Tisztázandók a fenntartás, tulajdonlás kérdései: elkerülhetetlen a fenntartás–finanszírozás többszektorúsága. Fejlesztendő a nevelési-oktatási intézmények és a helyi társadalom, a szülői közösségek formalizált együttműködése. Vizsgálandó a helyi nevelési rendszerek kialakításának lehetősége.

3. El kell gondolkozni azon, hogyan lehet biztosítani a nevelő-oktató intézmény és a pedagógus szakmai autonómiáját az intézmények és a pedagógus munkája mérésének-értékelésének megtartása mellett.

4. Föl kell tárni, hogyan lehet megteremteni a személyi feltételeket a 9 évfolyamos alapiskolához: a tervezett intézkedés a képzettségi előírások átgondolását, a pedagógusképzés átalakítását, továbbképzések indítását teszi szükségessé.

5. Megvizsgálandó, hogyan segítené a 9 évfolyamos (komprehenzív) általános iskola az esélyegyenlőség növekedését, a szelekció csökkentését. Elemzendő a különböző társadalmi csoportok érdekérvényesítő hatása az iskolázásra.

6. Fontos végiggondolni, hogyan érintené az alapiskola egy évfolyammal való meghosszabbítása a tartalmi szabályozást: hogyan változna a tanterv, az elsajátítandó ismeretek és kompetenciák, a kimeneti követelmények? Indokolt a Nat felülvizsgálata, átgondolást igényel a műveltségi területek helyzete, akárcsak a tantárgy-tanóra-osztály hármas rendszer és a modern nevelés-oktatás összefüggései. Meg kell vizsgálni a „kompetencia programcsomagok” használatát, ezzel összefüggésben az alapkészségek (kulcskompetenciák) megerősítésének lehetőségét. Ezt össze kell vetni a személyiségközpontú, gyermekközpontú oktatás normáival. Átgondolandó a mai iskola és a mai gyermekek világának diszharmóniája, a tanóra-rendszer, a nevelőmunka időbeli rendje, hatása a gyermek fejlődésére, az iskolai nevelés-oktatás ismeretközpontúsága, az indokolatlanul részletes tartalom- és folyamatszabályozás, különösen a követelmények és a gyakorlat ellentmondásai összefüggésében.

7. A bevezetendő évfolyam jó lehetőséget kínálna a rendszer átgondolása folytán a párhuzamosságok kiküszöbölésére, egyszersmind a párhuzamos rendszerek együttes értelmezésére. Összehangoltabb működést hívhatna életre a gyermek- és ifjúságvédelem, ifjúságügy, szociális ellátás, közművelődés, média és az oktatás között. Fontos lenne a gyógypedagógia és a köznevelés összekapcsolása (a differenciált, integrált nevelés révén), a gyermek- és ifjúságvédelem intézményeinek és a köznevelés intézményeinek együttműködése, a szakszolgálatok és a szakmai szolgáltatók szerepének átgondolása.

Felvetődik a köznevelés szereplői köre bővítésének szükségessége: a kultúra, a művelődés, a sport, a művészetek, a gyermek- és ifjúsági mozgalmak, az egészségnevelés intézményei, minden egyéb, a neveléssel összefüggésbe hozható intézmény munkájának integrált értelmezése. Jobban fel kell készülni a speciális nevelési helyzetek kezelésére (pl. kórház-pedagógia, SNI-s tanulók oktatási rendszerben történő nevelése, az oktatásukhoz szükséges feltételek, szakemberek biztosítása).

8. Indokolt az életút-támogató pályaorientáció rendszerének kialakítása, a pályaválasztási döntés „kitolása” későbbi életkorra (ezáltal komprehenzív iskola létrehozása). Az életpálya­építési kompetenciák elsajátításának biztosítása a Nat­ban megfogalmazott követelmény minden tanuló számára, azonban e feladat végrehajtása a gyakorlatban rendszerint elmarad. A 9. és 10. osztályba tolt iskolaválasztás nem jelent pályaorientációt, ennek nincs meg az intézményi és finanszírozási háttere. Az iskolában a tanulókat a munka változó világára kellene felkészíteni: ez, akárcsak a pályaépítés, döntési sorozatok összessége, amely a köznevelésben az iskolaválasztással csak megkezdődik. Fontos lenne tudatosítani, hogy a pályaválasztási érettség kora a 16. életév. A pálya­elfogadás és az életen át tartó tanulás képessége biztosíthatja a munkavállalók számára a munka világában való tartós jelenlétet.

9. Kiemelkedik az alapiskolázás belső problematikája mellett a középiskola speciális alrendszere, a szakképzés helyzete. Efelől tekintve támogatható a 9 évfolyamos alapképzés bevezetése (6+3), és az arra épülő szakképzés, ha ez tartalmi változást is jelent (Nat-adaptációt).

Jelenleg teljes információhiány van a szakmai érettségi követelményekről. Mi a kötelező emelt szintű szakmai érettségi tárgy, s milyen előnyt élvez ez a szakirányú továbbtanulásnál? Mi a szakmai gyakorlat szerepe? Szétválik-e a gimnáziumi érettségi és a szakközépiskolai (szakgimnáziumi) érettségi? Alapfeltétel az érettségi szakmai és jogi egységének megőrzése.

Feltétlenül szükséges a szakmai tanárképzés helyzetének elemzése, mely évek óta leszálló ágban van, sőt – vélhetően az irreális bemeneti követelmények miatt – lényegében megszűnt (jelképes létszámú maradt). Lehetséges-e pedagógiai végzettség nélkül tanítani szakmai elméletet és/vagy gyakorlatot? A nehézségeket fokozza, hogy tíz éven belül a szakoktatók döntő hányada nyugdíjba megy. Számba kell venni a szakképzés humánerőforrás-szükségletét. Elengedhetetlen a szakmai tanári életpálya-modell kidolgozása.

Egyelőre hiányzik az érdekeltségi viszonyok összehangolása a diák, a szülő, a cégek és az iskola között. Fontos az NGM szakképzés-fejlesztési koncepciójának megismerése, társadalmi vitája, egyebek között az előírt tananyagtartalomról, az időbeosztásról, a cégek személyi és tárgyi adottságairól, a cégek és a szakképző intézmények együttműködéséről, a duális képzés jelenéről és jövőjéről. Hiányoznak a duális képzés megerősítésének személyi és tárgyi feltételei. Cégek hiányában a kötelező iskolai megvalósítás nehézkes (humánerőforrás-hiány, munkaidő-szervezés problémái), illetve, ha mégis sikerül, már nem is beszélhetünk duális szakképzésről.Egy-egy ágazat specialitásait is figyelembe kell venni, nem lehet teljesen általános, minden szakmára érvényes szabályokat alkotni.

10. Az alapoktatás kiterjesztését – mint a tudástársadalom kialakításának eszközét – az egész életen át tartó tanulás horizontjáról kell vizsgálni (beleértve ebbe magát a szellemiséget, de a csatlakozó intézményrendszert is). Az iskolarendszer szerkezetének újragondolásakor fontos figyelembe venni, hogy a kötelező iskoláztatás időtartama, tartalmi és formai, minőségbiztosítási követelményei, valamint a tanulási kompetenciát és motivációt megalapozó feladatai alapjaiban meghatározzák a felnövekvő generációk egész életen át tartó tanulását, azaz a kötelező iskoláztatást követő formális, nem formális és informális tanulási utakon megvalósuló általános és szakképzés lehetőségeit. Ezért a kilenc osztályos kötelező iskoláztatás kapcsán fontos elemezni és prognosztizálni, hogy ennek esetleges bevezetése milyen hatással lesz a szélesen értelmezett felnőttkori tanulás világára. Újra kell tehát gondolni a kötelező iskoláztatáson túli képzési rendszerek törvényi­jogi hátterét, szervezeti kereteit, a tanítás­-tanulás változó szervezeti kereteit és módszertani lehetőségeit.

A felnőttképzés hatékony működésének és fejlesztésének kulcskérdése a professzionális andragógiai szakember-ellátottság biztosítása is. A köznevelésre épülő felnőttképzés szervezeti cél­- és feladatrendszere Magyarországon nem jelenik meg az élethosszig tartó tanulási stratégia szemléleti rendszerében. A széttöredezettséget mutatja a törvényi háttér széttagoltsága, az intézményrendszerek egymásra épülésének hiánya, az egyéni szakmai életutak esetlegessége, s a felnőtt lakosság többségénél a tudatos, tanulásra épülő tervezés hiánya. Mind az államnak, mind az egyénnek egységben kellene gondolkodni a köznevelés, szakképzés és felnőttképzés keretében megvalósuló, szakmai életutakat és az egyéni boldogulást biztosító formális, nem formális és informális tanulási lehetőségekről.

A köznevelés működési deficitjeiből adódó feladatokat (például a lemorzsolódókat) a felnőttképzés megörökli. Ennek hazai rendszere bizonyos „kiemelt” társadalmi csoportokra fókuszál, erre irányulnak a felnőttképzés fő finanszírozási forrását jelentő EU­-s pályázatok is. Széles társadalmi csoportok maradnak ki a támogatott felnőttképzés lehetőségeiből. A képzések magánfinanszírozásának aránya jelentéktelen az alacsony jövedelmek miatt, továbbá a kis­ és középvállalkozásoknak nincs képzés­finanszírozási kerete. A törvényi háttér változása miatt beszűkült a vállalkozói felnőttképzési piac. A napi gyakorlat azt mutatja, hogy az új törvényi háttér (az állami elosztás a szakképzésben) veszélyeztetheti az ILO egyezményekben is lefektetett iskolaválasztás és a szakmaválasztás szabadságát. A gyakorlati szakemberek szerint a szakképzés­-felnőttképzés egyik legnagyobb problémája az irányítás­felügyelet kamarához történő csatolása, valamint az elhamarkodott döntéshozatal a törvénykezés és a megvalósítás szintjén.