Mozaikok a mindennapok megértéséhez

Gyakorta gondban van a pedagógiai folyóirat szerkesztője, amikor a könyvismertető rovat számára válogat a frissen megjelent művek között. A lap jellegéből adódóan elsősorban pedagógiai, pszichológiai műveket keres a könyvpiaci kínálatból. Ezek mellett megpróbál olyan műveket is ajánlani, amelyek érdekesek a pedagógus olvasó számára, amelyek tágítják látókörét. Ez utóbbiak gyakran látszólag távol állnak az iskola, a nevelés világától, ám témájukból vagy szemléletmódjukból következően nagyon is kapcsolódnak a neveléshez, hasznosak lehetnek a pedagógus olvasó számára is.

Jellegzetesen ilyen korunk egyik legnagyobb esszéistájának, Umberto Ecónak nemrég megjelent könyve, a Gyufalevelek, amely a szerző kilencvenes években írott, rövid lélegzetű, többnyire nagy olasz napilapokban megjelent cikkeit gyűjti csokorba. Már a cím jelzi, hogy a nyelvész, filozófus, kultúrantropológus és - mellesleg - író rövid, egy-egy gyufaskatulyára firkált jegyzetekből készült írásokat helyez egymás mellé. A gyufalevél Eco életművében sajátos műfajjá nőtte ki önmagát. Tanulmányokba kívánkozó témák egész sorát sűríti a két-három újsághasábnyi terjedelmű írásokba. A témák a 20. század utolsó évtizedének nagy kérdései. Létezik-e igazságos háború? Miért éled fel időről időre újra az antiszemitizmus? Miért van az ezredvégen is táptalajuk a különböző tartalmú fundamentalizmusoknak, előítéleteknek? Miért állandósul a társadalmi, politikai intolerancia egy alapvetően liberális értékeket magáénak valló társadalomban? Milyenek a demokrácia esélyei a világban?

A sokszor napi politikai kérdésekhez kapcsolódó esszék mellett Umberto Eco érdeklődéséből következően olyan fontos korproblémák is megjelennek, mint a hagyományos kultúra, az írásbeliség jövőjének alakulása, az információs társadalom korának emberképe, a klónozás veszélyei vagy a környezetpusztító emberi magatartás apró és nagy megnyilvánulásai.

A Gyufalevelek miniesszéiből kirajzolódik az ezredforduló körüli világ emberének, társadalmának, kultúrájának, azon belül irodalmának, művészetének, tudományának megannyi kérdése, megoldásra váró problémája. Ezek közül néhány. Lehet erőszakmentes eszközökkel harcolni a világban egyre erőteljesebben megjelenő erőszak ellen? (Ez a kérdés különösen élesen vetődött föl Eco számára Koszovó, illetve a NATO Szerbia elleni légi háborúja kapcsán.) Foglalkoztatja az is, lehet-e a hagyományos kultúra értékeinek felmutatásával, hirdetésével küzdeni az elüzletiesedő, számos negatív értéket közvetítő tömegkultúra ellen. Több írás is érinti azt a kérdést, hogy nem válik-e anakronisztikussá az európai értékek és kulturális örökség talaján felnőtt mérvadó értelmiség értékrendje, kommunikációs stílusa, társadalmi önmegjelenítése a posztmodern korban, abban a világban, amelyben alapvetően a public relation szempontjait figyelembe vevő, azaz szinte kizárólag a nyilvánosság megnyerésére, manipulálására épülő kommunikáció szerint működik a politika.

Umberto Eco ezekben a rövidke esszékben sem elégszik meg azzal, hogy pusztán felvillantsa az emberiség előtt álló nagy kérdéseket. A műfaj adta lehetőségek keretei között megkísérli megfogalmazni válaszait is. Ezekben nyíltan vállalja önmaga értékeit, múltját, kulturális szocializációját, képviseli azt a humanista-európai értelmiségi értékrendet, amelyben egyszerre van jelen a kulturális örökség tisztelete és az anakronisztikussá vált értékek elvetése, a korlátozó tabuk ledöntése. Különös értéket ad ezeknek az állásfoglalásoknak, kinyilatkoztatásoknak, hogy miközben Eco az európai liberalizmus hagyományainak elkötelezettje, nem válik ennek az eszmerendszernek a szellemi foglyává. Nem azonosul a liberalizmus értékrendjéből fakadó politikai-szociológiai szemléletmód szélsőségesnek tartott megnyilvánulásaival. Jól példázza ezt a Politikailag korrekt vagy intoleráns? című írása, amelyben a szabadság értékeinek szélsőséges érvényre juttatását követelő liberalizmus fundamentalizmusba történő átcsapásának jelenségeit villantja föl. Hasonló szellemi-emberi magatartás, szemlélet érvényesül a demokrácia jelenségeiről, ellentmondásairól írott esszéiben is. Ezek egyik legfőbb tanulsága az, hogy miközben a demokrácia lényege a társadalmi nyilvánosság működtetése, a nyilvánosság által gyakorolt társadalmi kontroll, aközben a demokrácia durva megsértése az, amikor a politikai élet szereplői - főként magánéletük prezentációja - töltik ki a társadalmi nyilvánosság minden lehetséges terét.

Eco gyufaleveleiből érzékelhető, miként törekszik a mindennapi élet megannyi jelensége kapcsán, sokféle szempont alapján megfogalmazni a maga véleményét, álláspontját egy objektivitásra, szellemi autonómiára törekvő, ugyanakkor egy jellegzetes kultúra és értékvilág által meghatározott 20. századi európai gondolkodó. Az írások értéke éppen a reflexió módjában, a lehetséges sokféle szempont, érv egymás mellé helyezésének felmutatásában rejlik. S ettől válik a Gyufalevelek pedagógiai értelemben is hasznosítható könyvvé.

Eco könyvével egyidejűleg olvastam egy most kiadásra kerülő osztályfőnöki nevelési kézikönyv tanulmányait, amelyek összességükben arról kívánják meggyőzni a pedagógust, hogy munkája egyik legfontosabb feladatának tekintse a mindennapi élet jelenségeire való reflektálást és erre nevelést. Ez a szemlélet abból a pedagógusi szerepváltásból fakad, amely a posztmodern kor lényegéből következően nem a dolgok egyedül lehetséges értelmezésének közvetítését, hanem a jelenségek sokféle módon történő értelmezési mintáinak bemutatását várja el a pedagógustól. Ez a pedagógusi szerep, ha lassan is, de kezd elfogadottá válni. Ám a tanárok gyakorta fölteszik a kérdést: hogyan, milyen forrásokból lehet megtanulni azt a reflektív magatartást, amely nélkülözhetetlen ennek a szerepnek a betöltéséhez. Ezt nem lehet egyetlen vagy néhány könyvből megtanulni. Csak sok apró mozaikból rakható össze az a tudás, még inkább az a szemlélet, amely a mindennapi élet jelenségei iránti érzékenységhez, e jelenségek lehetséges értelmezési mintáinak bemutatásához szükséges.

Umberto Eco Gyufalevelek című esszékötete sok mozaikot tesz hozzá ahhoz a tudáshoz, szemlélethez, amelyet a pedagógusnak kívánatos lenne birtokolnia.

Umberto Eco: Gyufalevelek. Budapest, 2001, Európa Kiadó, 317.