Olvasási idő: 
49 perc
Author

Modultárgyak és általános tanulmányok I.

A kétrészes tanulmány első felében a szerző az iskolarendszerrel kapcsolatban megfogalmazódó társadalmi igényeket vizsgálja. Elemzi, hogy a hagyományos iskolai szemlélet mennyire nehezen fogadja be azokat az új jelenismereti tartalmakat és készségfejlesztő módszereket, amelyek a társadalmi változások - globalizációs kihívások - követéséhez szükségesek. A tanulmány alapvető következtetése, hogy az új tartalmak és módszerek tényleges megjelenése csak széles körű társadalmi és politikai konszenzusra épülő, hosszú távú (stratégiai) fejlesztő munka eredményeképpen valósulhat meg. Az elmúlt évtized oktatáspolitikai reformjai azonban nem alapozódtak hosszú távon is fenntartható, széles körű társadalmi és politikai közmegegyezésre, ennek következtében a magyar közoktatásban folytatódott a 20. század második felére jellemző kampányszerű fejlesztés.

Ha felbontunk egy gilisztakonzervet,
akkor már csak egy számmal nagyobb konzervdobozba
tudjuk visszagyömöszölni a gilisztákat.

Murphy törvénykönyvéből

Bevezetés

Egyre nagyobb társadalmi nyomás nehezedik a hagyományos iskolarendszerre, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az emberek számára igazán fontos és használható tudás átadásában folyamatosan csökken az iskola szerepe. A merev tantárgyi keretek között működő és lényegében "konzervtudást" nyújtó iskolarendszer ugyanis - az ún. tudás alapú társadalom kialakulásával párhuzamosan - egyre inkább leértékelődik. Az utóbbi évtizedekben számtalan új szaktudományos és társadalmi kihívás jelent meg, amelyek mind azt igénylik, hogy az iskola a gyorsan elavuló "kész tudáscsomagok" átadása helyett a fiatalok személyiségének közvetlen formálásával (neveléssel), készségfejlesztéssel, valamint az élethosszig tartó tanulás megalapozásával foglalkozzon. Ennek fényében sokan már az iskola mint intézményrendszer radikális átalakításáról, redukálásáról beszélnek (távoktatás, tömegkommunikáció, iskolán kívüli képzési formák stb.). Mások az iskolarendszer óvatosabb reformálásában gondolkodnak, s a hagyományos tantárgyi struktúra tágításában, lazításában látják a megoldást.

A most következő írás az utóbbi irányt követő két új tanítási formát mutat be. Magyarországon az elmúlt évben vezették be az ún. modultantárgyakat, amelyek az új, készségfejlesztő, illetve jelenismereti tárgyakat tömörítik. Szintén az előző években látott napvilágot Angliában egy hasonló jellegű tananyag-szervezési forma Általános ismeretek (General Studies) néven. Úgy gondoljuk, nem haszontalan összehasonlítani ezt a két kezdeményezést. Mielőtt azonban rátérnénk a két tananyag ismertetésére, érdemes felvázolni azt az ellentmondásrendszert, amely "kitermelte" ezeket az új tantárgyi kereteket.

Hogyan lépjünk át a 21. századba?

A társadalmi elvárások változásai

Az ezredfordulóhoz érve nyilvánvalóvá vált, hogy a 19. században kialakult magyar oktatási rendszer mind szemléletében, mind tartalmában, mind szerkezetében elavult. Számtalan olyan társadalmi változás, kihívás éri nap mint nap, amelyekre egyre kevésbé, egyre rosszabb hatásfokkal tud csak reagálni, ami az iskolai oktatás és a pedagógusok társadalmi leértékelődését is jelenti. Ezek a társadalmi elvárások közismertek, így itt csak mutatóban sorolunk fel néhányat közülük.

  • Az iskola által nyújtott tudás egyre távolabb kerül az emberek hétköznapi szükségleteitől, a társadalmilag elvárt, hasznos (releváns) tudástól.
    • A különböző szaktudományoknak megfelelő tantárgyak egyre reménytelenebb helyzetben próbálják közvetíteni a mindinkább differenciálódó tudományos vívmányokat. A leegyszerűsített "végeredményeket" tartalmazó iskolai tudás egyre messzebb kerül az adott szaktudományok csúcsaitól, miközben egyre elviselhetetlenebb terhet rak az adott terület iránt kevésbé érdeklődő diákok többségére.
    • A merev tantárgyi struktúra által közvetített ismeretek többnyire nem kapcsolódnak össze a diákok fejében egységes, koherens tudásrendszerré. Az egymástól tantárgyanként elkülönülő "zárt tudáscsomagok" legfőbb hátránya az, hogy a megszerzett ismeretek nem kapcsolódnak életszerűen össze: a valós életben a dolgok komplex módon kerülnek elénk.
    • A tantárgyi rendszer másik nehézsége az ismeret-központúságból adódik. A tantárgyi logika "rejtett tanterve" még mindig arra az alapelvre épül, mely szerint tudásunk nagyobb részét életünk első szakaszában kell megszereznünk.[1] Holott ma már senki sem vitatja, hogy lezárt ismeretek helyett a fő cél az, hogy az iskola mindenkit felkészítsen az élethosszig tartó tanulásra.
    • Az iskolában megszerzett - szaktudományos jellegű - tudás nagyobbrészt el is avul már, mire a diák elvégzi az iskolát. Az emberek túlnyomó többsége legfeljebb az iskolában közvetlenül tanult tudásnak (információnak) töredékét használja fel.
    • A közép- és felsőoktatás "eltömegesedésével" kérdésessé vált a hagyományos elitjellegű iskolai szemlélet fenntarthatósága. Ebben a helyzetben ugyanis a maximalizálásra törekvő tantárgyi szerkezet - "a minél többet megtanítani a saját tantárgyunkból, amely az általános műveltség fontos eleme" - egyszerre produkál pazarló túlképzést és hiányt (nem jut idő az elemi praktikus ismeretek és készségek megtanítására).
    • Miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy az információk egyre többféle forrásból (pl. a tömegkommunikációs rendszer különböző hálózatain) érkeznek el hozzánk, az iskolarendszer továbbra is úgy működik, mintha megőrizte volna monopolhelyzetét a társadalmilag fontos tudás (információ) átadásában.
  • Az elmúlt évtizedekben nagymértékben megváltozott az iskolarendszer társadalmi környezete, ami sok új nevelési feladatot fogalmazott meg az iskola számára.
    • Nagymértékben megsérült a társadalmi értékrend Magyarországon az elmúlt évtizedekben. A szakadatlan rendszerváltások, társadalmi és politikai krízisek szétzilálták a családi normaátadás természetes folyamatát (s magukat a családokat is), így az iskolának - akarva-akaratlanul - nagyobb részt kell vállalnia a diákok közvetlen szocializációjának segítéséből.
    • A rendszerváltás nyomán elbizonytalanodott az egy központból vezényelt és az iskolarendszer által közvetített "általános műveltség" fogalma. A korábbinál jóval differenciáltabbá vált a társadalmi megrendelés az iskolával szemben. Kérdésessé vált a centralizált tudásközvetítés hatékonysága, komolyan fölmerült az iskolarendszer decentralizálásának igénye.
    • A felnövekvő nemzedékek életében egyre nagyobb szerephez jut a tömegkommunikációs rendszer[2], amely nemcsak információkat és társadalmi mintákat közvetít, hanem a diákok élet- és gondolkodásmódját is befolyásolja. Az iskola erről a változásról mintha nem akarna tudomást venni, holott alapvető pedagógiai feladata volna felkészíteni a diákokat a média tudatos használatára.
    • Az elmúlt évtized legfontosabb kihívása az volt, hogy a politikai rendszerváltás után megkezdődött Magyarországon a demokratikus átalakulás. Ebben a folyamatban az iskolarendszernek különösen nagy a felelőssége és a feladata, hiszen a korábbi szólamok után - a saját beidegződései ellenében - meg kell alapoznia a következő nemzedékek demokratikus gyakorlatát.
    • Legalább ennyire fontos iskolai feladat a különböző szintű identitások és együttélési formák kialakítása és erősítése. Napjaink egyre bonyolultabb gazdasági, társadalmi és politikai folyamatai - a piacgazdaság kialakulása, az ún. globalizáció, csatlakozás az Európai Unióhoz stb. - ugyanis szükségképpen átformálják az embereket és közösségeiket. Az elmúlt években korábban nem ismert gondolkodási és viselkedési minták jelentek meg, átalakultak a családok, a barátságok, a munkahelyi közösségek, módosult a nemzeti identitás, a közép-európaiság értelme.

A magyar közoktatásról folyó évtizedes társadalmi párbeszéd - diákok, szülők, tanárok, oktatáspolitikusok - során lényegében mindenki egyetért abban, hogy ezekre a kihívásokra válaszolni kell valamilyen formában. Többnyire még a megoldás elvi irányában is egyetértés mutatkozik.

  • Zárt tudáscsomagok átadása helyett készségeket, kompetenciákat (gondolkodási, kommunikációs, tanulási, együttműködési készségek) kell fejleszteni, amelyek képessé teszik a diákokat arra, hogy életük további szakaszaiban is tudjanak tanulni.
  • Az egymástól elkülönülő, szaktudományos képzésre irányuló tantárgyi szerkezet mellett vagy helyett komplex tárgyakat (pl. természetismeret, művészetismeret) és különböző tantárgyi integrációkat kell létrehozni a tanulás életszerűségének erősítése érdekében.
  • Tudomásul véve az iskola tudásátadó monopóliumának megszűnését, az ún. információs társadalom létezését, az iskolarendszernek legfőképpen abban kell segítenie a diákokat, hogy tudjanak szelektálni az információáramlás egyre áttekinthetetlenebb áradatában, hogy védetté váljanak a tömegkommunikációs rendszer egyre gátlástalanabb manipulációjával szemben.
  • Mindenképpen szükség volna olyan iskolai programokra is, amelyek a diákok önismeretével, mentálhigénéjével foglalkoznak. A családok széthullása vagy csak a szülők rohanó, pénzkereső életmódja miatt egyre több a gondozatlan, támogatásra szoruló diák.
  • Úgy tűnik, hogy a társadalmi (és természeti) együttélés alapvető szabályainak, illetve konfliktuskezelő módjainak megtanítása is részben az iskolára hárul. Kérdéses persze, hogy mennyiben képes az iskola átvállalni az ilyen jellegű közvetlen szocializációs feladatokat.
  • Fontos megemlíteni még a gyakorlatra vonatkozó, ún. emberismereti és társadalomismeretitörekvéseket is, amelyek az elvont szociológiai és politológiai ismereteken túl a konkrét társadalmi cselekvés - egy kérvény kitöltésétől a társadalmi érdekérvényesítés módjának a megtanításáig - mintáit és készségeit is közvetíteni szeretnék.

Paradoxonok hálójában

Napjainkban paradox helyzet alakult ki a magyar közoktatásban. A változások szükségességével és irányával valószínűleg általában és elviekben majdnem mindenki egyetért. A gyakorlatban azonban ezek a változások a hagyományos magyar iskolarendszer minden elemével szemben állnak, és szinte minden elemét veszélyeztetik. A paradoxon abból adódik, hogy az oktatási rendszer egyfelől nem térhet ki a változások elől - sőt, szereplői egyénileg még helyeselnék is azokat -, másfelől azonban az oktatásügy valamennyi szereplőjének érdekviszonyai a rendszer sajátos "rejtett tanterve" miatt lényegében ellenállnak a változásoknak.

Naponta tapasztaljuk, hogy az iskolarendszer belső struktúrája, mint valami megkerülhetetlen fátum megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a különböző jó szándékú törekvéseket. Mindenki a másikra mutogat, miközben maga is részese, sőt sok esetben kedvezményezettje a struktúra (lényegében) változatlan fenntartásának. A végtelen számú ellentmondás közül csak példaként említünk néhányat.

  • A szülők és a diákok többsége - miközben szidja az ismeretcentrikus tantárgyi struktúrát, a diákok túlterhelését, a tanárok egyoldalú teljesítményelvűségét, az iskolával szembeni kiszolgáltatottságát stb. - a felvételi kényszerre, az eredményes szocializációra és mobilitásra hivatkozva elfogadja olyannak az iskolarendszert, amilyen. Az aktívabb és tehetősebb szülők, illetve diákok számára az utóbbi időben a magán-, illetve alapítványi iskolák jelentettek kibúvót a rendszer ellentmondásossága alól.
  • A szaktanárok többsége - miközben szidja a tantervek béklyóit, panaszkodik, hogy a felvételi kényszere miatt nem taníthat fontos és hasznos ismereteket, kárhoztatja az egyre neveletlenebb és motiválatlanabb diákokat - szaktárgya maximalizálásában, a diákok terhelésének növelésében, a hagyományos rendszer fenntartásában érdekelt.
  • Az osztályfőnökök többsége - miközben joggal panaszkodik elviselhetetlenné váló terheire (a családi nevelés értékrendje egyre inkább eltér az iskolai nevelés elveitől, egyre több "gondozatlan", szocializálatlan gyerekkel kell foglalkoznia stb.), valamint a közvetlen nevelés oktatáspolitikai ellehetetlenítésére, nem tudja (nem is akarja) igazából partnerként, szövetségesként kezelni a szülőket.
  • Az iskolaigazgatók többsége - miközben szenved az oktatáspolitikai, illetve iskolafenntartói megszorításoktól, s jóval több szabadságot szeretne iskolája számára - igyekszik fenntartani a hagyományos hierarchikus viszonyt az iskolán belül.
  • Az iskolafenntartó önkormányzatok többsége - miközben kiemelt fontosságúnak deklarálja közössége számára az oktatás fejlesztését, és joggal szidja a gyereklétszám csökkenésével párhuzamosan csökkenő normatív támogatás rendszerét - a saját költségvetéséből sem áldoz átlagon felül az iskola korszerűsítésére.
  • A felsőoktatás képviselőinek többsége - miközben rémtörténetekkel bombázza a sajtót az "egyre romló gyerekanyagról", a közoktatás egyre alacsonyabb színvonaláról, a változtatás szükségességéről - érdekei alapján a rendszer változatlan fennmaradását védi.
  • A tananyagfejlesztők többsége - miközben szidja az értetlen, konzervatív tanárokat, igazgatókat, akik a megszokás langyos nyugalmában dolgoznak - sok esetben abban érdekelt, hogy a tananyagfejlesztések épp hogy elkezdődjenek, de ne fejeződjenek be, mert így folyamatosan munkát adhat magának.
  • Az oktatásirányítók többsége - miközben úgy látja, hogy nagyra törő strukturális reformjait és innovációs terveit nem tudja megvalósítani a tanárok és a szülők passzivitása és ellenállása miatt - (sajátos küldetéstudatból vagy praktikus megfontolásokból) nem vállal tényleges érdekegyeztetést: a párbeszédet inkább felmérésekkel pótolja.

Nyilvánvaló, hogy ezeket az ellentmondásokat rövid távon és részelemenként nem lehet feloldani. Hiába készülnek fantasztikus tantervek és tantárgyi programok, ha nem társulnak mellé taneszközök, tanárképzések; hiába jelennek meg a közoktatásban roppant korszerű tantárgyi tartalmak és módszerek, ha a "felsőoktatási megrendelés" változatlan marad... s a sort vég nélkül lehetne folytatni. Mindez nagyrészt azért vezet paradoxonokhoz, mert a mindenkori oktatáspolitika rövid távon szeretne eredményeket elérni, vagy nincs elég ideje és ereje széles körű stratégiai folyamatok végrehajtására. Így a különböző kampányok, kapkodó fejlesztések - minden jó szándékuk ellenére - csak a felszínen "karcolják" meg a rendszert, az egész szisztémát nem képesek átformálni. Sőt! Sok esetben egymás ellenében hatnak.

A folyamatosan kialakuló paradoxonok másik oka a konszenzushiány. A közoktatás különböző szereplői - diákok, szülők, tanárok, igazgatók, iskolafenntartók, tananyagfejlesztők, a felsőoktatás szereplői, a közoktatás irányítói - valójában nem bíznak egymásban, és hosszú távon nem tudnak és ténylegesen nem is akarnak együttműködni. Ebből következően a részben centralizáltan, részben "laissez fair" módon működtetett oktatási rendszerben nem alakultak ki hatékony érdekegyeztetési mechanizmusok. Így nem jöhet létre jól definiálható munkamegosztás a közoktatás szereplői között sem, mindenkinek a rendszer egészével kell megküzdenie ahhoz, hogy érdekeit, akaratát érvényesíthesse. A mindenkori oktatásirányítás úgy érzi, hogy a tanárok és a szülők konzervativizmusával szemben kell "átvernie" a reformokat, a tanárok úgy érzik, hogy az oktatásirányítás korlátozza önállóságukat, a szülők úgy érzik...

Az oktatási rendszer egészének szisztematikus átformálása külön-külön minden egyes szereplő erejét meghaladja. Ebben a helyzetben azonban kialakulhat egy sajátos "negatív társadalmi szerződés", amelyben a közoktatás különböző szereplői hallgatólagosan megállapodnak abban, hogy ha már meghaladja az erejüket a közoktatás magas szintű közös működtetése, akkor legalább ennek terhét és felelősségét is levehessék magukról. A problémák szőnyeg alá söprése, mitizálása különösen a rendszerváltás előtti évtizedre jellemző, amikor még viszonylag könnyű volt elleplezni az ellentmondásokat. Az oktatásirányítás számtalan módon deklarálta a rendszer egységét és a közoktatás fejlesztésének, modernizálásának folyamatosságát. Ugyanakkor a közoktatás szereplőinek többsége között hallgatólagos közmegegyezés[3] jött létre az oktatási struktúra változatlan fenntartásáról és a kontraszelekció elfogadásáról: ha nem beszélünk a problémákról, ha nem kérjük számon egymáson a szakmai teljesítményeket, akkor a probléma mintha nem is létezne. Ezzel párhuzamosan viszont lehetőséget kapott néhány helyi fejlesztés - iskolakísérlet, tantárgyi program -, amelyek részben szelepként szolgáltak, részben pedig a későbbi komolyabb innovációs programok alapját képezték.

A rendszerváltás után - a társadalmi kihívások erősödésével párhuzamosan - gyorsan megkezdődött egy átfogó oktatási reformfolyamat, melynek a kezdeményezője és aktivizálója egyoldalúan az oktatáspolitika volt, amely új kereteket, struktúrákat hozott létre a magyar közoktatás számára. Ez a nagymértékű aktivitás azonban - bár sok tekintetben felszabadítóan is hatott -, első pillanatban inkább "lelassította", óvatossá tette a közoktatás többi szereplőjét.

Részben ennek is köszönhető, hogy az oktatáspolitikai kérdések és ellentmondások önállósultak, elszakadtak a közvetlen iskolai gyakorlattól és a pártpolitikai csatározások közegébe kerültek.

 

A magyar oktatáspolitika cikkcakkjai[4]

A Nemzeti alaptanterv ellentmondásai

Miközben a közoktatási rendszerváltás egyik programadó könyve azzal a furcsa címmel jelent meg, hogy Csak reformot ne...[5], a gyakorlatban az elmúlt évtized a permanens oktatási reformok és "korrigált reformok" évtizedeként fog bevonulni a magyar közoktatás történetébe. Tér hiányában most nem foglalkozunk a reformfolyamat egészének bemutatásával - szerencsére ezt már kiválóan megtették mások[6] -, csak a témánk szempontjából kiemelten fontos Nemzeti alaptanterv és az ún. kerettantervek viszonyáról lesz szó.

Az 1995-ben bevezetett NAT nagyon radikális lépés volt a magyar közoktatás modernizációja - az új társadalmi szükségletek érvényesítése és a hagyományos iskolai struktúra feloldása - szempontjából, miközben súlyos mellékhatásai is voltak. A liberális oktatásfilozófiára épülő NAT több ponton is szakított a központosított tantervi szabályozás hagyományos formáival.

  • Talán a legfontosabb - és valószínűleg a leginkább maradandó - újdonság az volt, hogy kiemelkedően nagy teret kaptak az ún. fejlesztési követelmények, amelyek mind a mai napig szakmai hátteret biztosítanak a különböző képességfejlesztő, illetve nevelési programok számára.
  • A másik - már jóval vitatottabb - változás az volt, hogy a NAT föloldotta a hagyományos tantárgyi kereteket, és a korábbiaknál jóval tágabb keretek között, ún. műveltségi területek (pl. Ember és természet, Ember és társadalom) mentén fogalmazta meg a tananyagot, illetve a követelményeket. Ennek legfőbb célja az volt, hogy lehetőséget biztosítson egy, a korábbiaknál életszerűbb és változatosabb (komplex tárgyak, integrációk) tantárgyi struktúra kialakítására.
  • A harmadik - valószínűleg szintén maradandó - újdonság az volt, hogy számtalan új, a korábbi tantervekben nem létező műveltségi terület, ún. modernizációs tárgy "emelődött be" a magyar közoktatásba. Ezek az új, önálló karakterű tárgyak - pl. Emberismeret, Hon- és népismeret, Mozgóképkultúra és médiaismeret, Tánc és dráma, Társadalomismeret - mind céljaikban (többségükben készségeket fejlesztő, illetve a mindennapi gyakorlatra irányuló tárgyakról volt szó), mind tartalmukban azokra a társadalmi szükségletekre reagáltak, amelyekről a korábbiakban szó volt.
  • A következő fontos változás az ún. kereszttantervek bevezetése volt. A kereszttantervek különböző "tantárgyak feletti" műveltségi területek - Hon- és népismeret, Kapcsolódás Európához és a nagyvilághoz, Környezeti nevelés, Kommunikációs kultúra, Testi és lelki egészség, Tanulás, Pályaorientáció - tananyagait tartalmazták. A NAT készítői úgy gondolták, hogy ezeket a "metatárgyakat", illetve elemeiket - komplex jellegük miatt - valamennyi tantárgy keretében érdemes és fontos tanítani.
  • A NAT talán leginkább vitatott lépése az oktatásirányítás decentralizálása, illetve aziskolaszerkezet föllazítása volt. Tantervi szempontból ez legfőképpen azt jelentette, hogy nagymértékben megnőtt az iskolák önállósága (autonómiája) a helyi tantervek összeállításakor. Mindez lehetővé tette a helyi szükségletekkel és viszonyokkal összhangban álló fejlesztési folyamatok megindulását vagy fölerősödését.

A Nemzeti alaptanterv radikális reformprogramja azonban számtalan veszélyes mellékhatással is fenyegetett, ami komoly félelemmel töltötte el a közoktatás valamennyi szereplőjét. Ezekről a veszélyekről és félelmekről a korábbiakban már volt szó[7], így - az előzőekhez hasonlóan - itt is csupán a témánk szempontjából fontos problémákat emeljük ki. Legfőképpen azt, hogy lényegében elmaradt az érdemi társadalmi egyeztetés magáról a NAT bevezetésének szükségességéről, s emiatt nem jött létre a radikális átalakuláshoz s főleg annak fennmaradásához szükséges társadalmi konszenzus. Az oktatáspolitikai döntés után ugyan már végtelen mennyiségű vita, "elméleti előkészítő egyeztetés" zajlott a dokumentum jellegéről, de ezek is inkább elméleti vagy politikai jellegűek voltak, és nem érintkeztek a korabeli iskolai gyakorlattal és a pedagógusok mindennapjaival.[8] A számtalan variációban átírt Nemzeti alaptanterv gyakorlati háttere és közvetlen iskolai támogatottsága azonban meglehetősen sovány volt: a korabeli reformerek megelégedtek néhány innovációs műhely és fejlesztés eredményeivel. Ebből következően született egyújabb sajátos ellentmondás, amely most már az oktatáspolitikai szándék és az iskolarendszer mindennapigyakorlata között feszült. Nevezetesen az, hogy az oktatáspolitika elméleti síkon ugyan kiválóan feloldotta a társadalmi szükségletek oldaláról érkező modernizációs kényszer és a hagyományos oktatási rendszer közötti ellentmondást - a nagy ideológiai rendszerekhez hasonlóan a feloldás helyett magát az ellentmondást építette be -, a konfliktusok továbbra is léteztek, sőt még inkább szorítóvá váltak.

  • A Nemzeti alaptantervben kényelmesen elfért egymás mellett a sok "jóféle" modernizációs elem - a világszínvonalú fejlesztési követelmények, az új modernizációs tartalmak, a kereszttantervek, a diákok túlterhelését megakadályozandó minimális követelményrendszer stb. - és a hagyományosan túlméretezett tananyag (pl. történelemből). Az ellentmondások beépítése elméletileg jó helyzetet teremtett: mindenki azt olvashatta ki a dokumentumból, amit akart, a hosszú tárgyalások kompromisszumai megnyugtatták mind az oktatáspolitikusokat, mind a tananyagfejlesztőket.

Mindez azonban eszement állapotot, tudathasadásos helyzetet jelentett a tényleges iskolai gyakorlat számára. A különböző elvárásokat ugyanis a gyakorlatban nem lehet összeegyeztetni: vagy a készségfejlesztést veszem komolyan, de akkor szükségképpen háttérbe szorul a megadott ismeretanyag megtanítása, és akkor még nem beszéltünk az érintetlenül hagyott ismeretcentrikus felvételi rendszer nyomásáról; vagy az amúgy is "jól ismert" ismeretanyag megtanítására vállalkozom, de akkor szükségképpen nem marad időm készségfejlesztésre, kerettantervi anyagokra és modernizációs tartalmakra.

  • A Nemzeti alaptanterv készítői ezeket a problémákat elegánsan áthárították az iskolákra, pedagógusokra, szülőkre. Hivatkozhattak ugyan arra, hogy az ilyen jellegű modernizációs folyamatokat nem igazán szerencsés (és demokratikus) egy központból "levezényelni"; hogy hosszú evolúciós folyamat eredményeként az iskolák fokozatosan belenőnek majd ezekbe az új keretekbe, de ettől még az egyoldalú áthárítás gesztusa ugyanúgy tény marad. Mindez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a NAT tényleges bevezetésére, gyakorlati kontrolljára már nem kerülhetett sor: még rövid távú tapasztalataink sincsenek arról, miképp rendezkedtek volna be az iskolák a NAT által körvonalazott iskolai struktúrában. Ebből következően arról sincs tudomásunk, hogy az oktatásirányítás által kezdeményezett "segítő programok" (továbbképzési rendszer, tantervbank, taneszköz-fejlesztések) mennyiben lettek volna elegendőek a tényleges átálláshoz.

A gyakorlati előkészítés hiányának és ennek a sajátos - demokratikusnak látszó - áthárítási mechanizmusnak (meg persze az óvatosságnak, lustaságnak) "köszönhetően" az iskolák és a tanárok többsége kivárt, vagy éppen a NAT által meghirdetett modernizációs program ellen szavazott[9], és megkönnyebbüléssel fogadta a NAT későbbi korrekcióját.

A kerettantervi szabályozás ellentmondásai

A kerettantervi szabályozást - a téma nagymértékű átpolitizáltsága miatt - meglehetősen szélsőséges vélemények kísérték. Az új szabályozási forma támogatói a NAT által keltett anarchiára[10] hivatkozva sürgették a közoktatás egységes rendjét biztosító kerettantervek kidolgozását; a kerettanterv ellenzői viszont türelmetlenséggel, újra centralizációval és az előző oktatáspolitikai rendszer puszta tagadásának[11] szándékával vádolták a kerettantervek bevezetőit. Az oktatáspolitikai reform átpolitizálódásának legfőbb veszélye az volt, hogy 1998 után sem vetődött fel, hogy széles társadalmi konszenzust kellene teremteni egy hosszú távon működőképes reformfolyamathoz. A NAT-korrekciót megindító új oktatásirányítási rendszer "megelégedett" azzal a társadalmi támogatottsággal, amely az előző politikai rendszer által bevezetett NAT ellen irányult. Ez az oktatáspolitikai felfogás - miképpen az előző is - könnyen a korábbi korszakokhoz hasonló[12], kampányszerű, kapkodó közoktatási gyakorlathoz vezet. Az oktatási reformok folyamatosságában reménykedő tananyag-fejlesztői véleményeknek Horváth Zsuzsanna adott hangot egy interjúban: "Kiderült, hogy az oktatásban jelentkező problémák makroszinten nem kezelhetők, ezért az oktatásirányítás a szubszidiaritás elvét alkalmazva a helyi szintre utalta azok megoldását. Ebből született meg az a liberális tartalmi szabályozási filozófia, amely azt mondta, hogy az oktatás tartalmi kérdéseit nem lehet központilag szabályozni, hanem helyi szinten kell dönteni egy sor, egyébként helyi szinten sem kezelhető ügyben. Kiderült azonban, hogy ez az irányítási logika nem működik, illetve olyan működési zavarokkal jár, amelyek az esélyegyenlőség, a minőség ellenében hatnak. Ezzel magyarázható elsősorban az, hogy az oktatásfilozófiában a szabadságot központba állító gondolkodást felváltotta a méltányosság- és a minőségközpontú gondolkodás. Ez az alapvető szemléletváltás az egyik oka annak, hogy a tanügy világszerte visszatér a szorosabb tartalmi szabályozáshoz."[13]

A kerettantervek bevezetésének alapvető célja a Nemzeti alaptanterv korrekciója: konkrétan aziskolarendszer egységességének helyreállítása volt.[14] Mindez legfőképpen azt jelentette, hogy szabályozottabbá vált a közoktatás irányítása és visszaállítódott a hagyományos tantárgyi struktúra. Ugyanakkor a NAT által befogadott modernizációs elemek sem tűntek el nyomtalanul, az új tartalmak és készségfejlesztő célkitűzések - módosult formában ugyan - lényegében megőrződtek. Nézzünk meg néhány - témánk szempontjából fontos - részt ebből a sajátos "megszüntetve megőrző" változásból!

A hagyományos iskolai struktúra erősítése

  • A kerettantervek iskolatípusonként és tantárgyanként egyféle[15] tantervi programot fogalmaztak meg, amely kötelezően követendő modellt, igazodási pontot jelent az iskolák helyitanterv-készítői számára. A kerettantervek hagyományos tantárgyi rendszerben készültek el, megerősítve ezzel a korábbi szisztémát.
  • A kerettantervek nyomán kötötté vált az egyes[16] évfolyamok tananyaga, óraszáma és követelményrendszere, ami azt is jelentette, hogy kisebb lett az iskolák által szabadon felhasználható órakeret.

Az ún. modernizációs elemek megőrzése

  • A NAT-ba bekerült új modernizációs területek jelentős része - Hon- és népismeret, Mozgóképkultúra és médiaismeret, Tánc és dráma, Emberismeret (és etika), Társadalomismeret - megőrződött a kerettantervekben is; létrejöttek az ún. modultantárgyak, amelyekről a későbbiekben még bőven lesz szó.
  • A fejlesztendő képességekre (kompetenciákra) vonatkozó követelmények sem tűntek el nyomtalanul, hiszen a kerettantervek egyik fontos tantervelméleti újdonsága az ún. belépő tevékenységformák kialakítása, amelyek tevékenység-központú fejlesztési követelményeket fogalmaztak meg az iskolák számára.
  • A különböző helyi fejlesztések, speciális iskolai programok, tantárgyi integrációk számára ugyanakkor továbbra is lehetővé tették a kerettantervektől való eltérést, azt, hogy szakmai akkreditáció után a saját programjuk szerint dolgozzanak.

A kerettanterveket megrendelő oktatáspolitika irányítói és a kerettantervek készítői tehát tovább birkóztak - nem is tehettek mást - azzal az ellentmondással, amely a társadalom új szükségleteiből következő egyre erősödő modernizációs nyomás és a hagyományos magyar iskolarendszer között feszül. Nyilvánvaló azonban, hogy a problémák attól nem oldódtak meg, legfeljebb prolongálódtak, hogy visszafogták a modernizációs változások körét és ütemét, illetve hogy központilag próbálják kezelni az egyre szorítóbb oktatásügyi problémákat. Mindez - szorosan a témánknál maradva - a következőket jelenti.

  • Most már az oktatásirányítás számára sem csupán elméleti problémaként jelentkeznek a reformtörekvésekből következő paradoxonok, hanem a mindennapi gyakorlatban is szembe kell velük nézni. Innentől kezdve ugyanis már szükségképpen az oktatásirányítástól várják el az iskolák és a tanárok, hogy az általa meghirdetett és kötelezővé tett változtatásokhoz a szükséges feltételrendszert teremtse meg. E nélkül nem várható el, hogy az iskolák és a tanárok ténylegesen a kerettanterveknek megfelelően dolgozzanak.

Az oktatáspolitikai dokumentumok (kerettantervek, tanítási kritériumok, az érettségi vizsga általános követelményei stb.) szintjén - még az ún. modultantárgyak esetében is - többnyire[17] meg lehetett teremteni a NAT esetében már felvázolt ellentmondás-mentességet: elméletileg jól megférnek egymás mellett a hagyományos tantárgyak tartalmilag túlzsúfolt követelményei, az új típusú készségtárgyak és az elvárt tevékenységtípusok.

A kerettantervek tényleges bevezetésétől (az ún. türelmi idők lejárta után) azonban az oktatásirányításnak a gyakorlatban is felelősséget kell vállalnia

  • a kerettanterveken belül megfogalmazódó ellentmondások kezelésében (a készségfejlesztési igényeknek és tevékenységeknek ellentmondó túlméretezett ismeretanyag miatt, a kis óraszámban tanított tárgyak bizonytalan helyzete miatt stb.);
  • az új tárgyak széles körű infrastruktúrájának (képzett tanárok, taneszközök stb.) megteremtésében.
  • Az iskolák és a tanárok oldaláról nézve gyakorlatilag nem történt meg - a rövid idő miatt nem is történhetett meg - a kerettantervekre való áttérés előkészítése. Nem készültek iskolai hatásvizsgálatok; nem indult meg a széles körű tanárképzés; nem kezdődött el kellő időben az új tárgyak rendszerszerű fejlesztése; a rendszer meghatározó elemei (pl. a felvételi rendszer) teljesen kimaradtak a reformokból, ami kétségessé teszi a tényleges változásokat; a bevezetendő új területek infrastruktúrája rendkívül hiányos és egyenetlen, és a sort még hosszan lehetne folytatni. Bár a kerettantervek tényleges gyakorlati fogadtatásáról még nem lehet teljes képünk[18], de a töredékes visszajelzésekből[19] már megállapítható, hogy az iskolák igazából nem "ébredtek rá", hogy az ún. türelmi idő lejárta után számon kérhető rajtuk a kerettanterv túlméretezett ismeretanyaga, valamint a számukra többnyire roppant idegen modultárgyak készségfejlesztő elemei és tevékenységformái.

Úgy tűnik, az iskolák és a tanárok viszonylag már edzettek a permanens oktatási reformok elviselésében. Amikor azonban valóságosan is a széles körű iskolai gyakorlathoz érkeznek a kerettanterv követelményei - pl. a modultárgyak tanításának kötelezettsége -, akkor nyilvánvalóan kiderül, hogy komoly problémák vannak: országos méretekben nincsenek szakképzett pszichológia-, etika- vagy éppen médiatanárok, szervezhetetlenek és összemérhetetlenek a tantárgyi integrációk, nincs idő az elvárt tevékenységekre és a készségfejlesztésre. Látszólag persze sok mindent lehet teljesíteni, de...

 
Az oktatáspolitika lehetőségei

A kérdés csak az, hogy a változások gyors megvalósításában érdekelt oktatáspolitikai szemlélet ki tud-e lépni, ki akar-e lépni a föloldhatatlannak látszó ördögi körből. A kérdés maga is paradox, hiszen a kör valószínűleg éppen attól ördögi, hogy a mindenkori oktatáspolitika rövid távon és minimális társadalmi konszenzussal szeretne alapvető változásokat elérni az oktatásügyben. Egy ilyen hatalmas és roppan bonyolult intézményrendszer teljes mélységű átformálásához azonban sokkal hosszabb idő, valószínűleg évtizedek kellenek: a türelmetlenség csak felszíni megoldásokhoz és újabb ellentmondásokhoz vezet.[20] Az iskolarendszer ugyanis közismerten lassan változó, konzervatív intézmény. Fő feladata éppen az, hogy biztosítsa a társadalmi újratermelődés nyugodt folyamatát: segítse a modernizációs törekvéseket, miközben fenntartja a társadalom stabilitását is.

A magyar iskolarendszer tényleges - teljes mélységű - rendszerváltása valószínűleg nagyon hosszú, több generációt is érintő evolúciós folyamat. Az oktatásügy szereplőinek - szülők, tanárok, iskolafenntartók, oktatáspolitikusok - beidegződései és a köztük lévő viszonyok nem változnak egykönnyen. Mindenkinek (külön-külön és együttvéve) meg kell birkóznia a piacgazdaság kihívásaival, a demokrácia nyűgeivel, az értelmiségi szerepek átalakulásával, az iskolai tanulás és tudás társadalmi helyzetének változásaival, az állami szerepvállalás módosulásával. Nyilvánvalóan nehéz tudomásul venni, hogy ma már egyre inkább a családok anyagi helyzetétől függ a (tovább)tanulás, hogy egyre távolabb kerül egymástól az iskola hagyományos belső értékrendje és a társadalmi környezet értékrendje, hogy akarva-akaratlanul át kell állni az élethosszig tanulás megalapozására, a készségfejlesztésre, többet kell foglalkozni a diákok közvetlen szocializációjával, a drogprevenciótól a jogok és kötelezettségek közvetítéséig.

A mindenkori oktatáspolitikának fontos feladatai vannak ebben a hosszú távú folyamatban. Ki kell jelölnie az alapvető stratégiai célokat, meg kell teremtenie az oktatáspolitikai kereteket és intézményes formákat, s ami talán a legfontosabb, folyamatos szakmai és pénzügyi impulzusokkal mozgásban kell tartania a reformfolyamatokat. Mindez természetesen számtalan konfliktust és egyre több felszínre kerülő érdekellentétet hordoz magában, de ezeket a problémákat hosszú távon már lehet kezelni: a prioritások egyértelmű kijelölésével, a résztvevők folyamatos továbbképzésével, a változtatások és megerősítések "vegyes" irányítási rendszerének kialakításával.

Ha azonban az oktatáspolitika türelmetlen, vagy nem képes hosszú távon is működő politikai és társadalmi konszenzust teremteni oktatáspolitikai törekvései mögé, akkor szükségképpen doktriner helyzetbe kerül. Hiába dolgoz ki ragyogó stratégiai terveket, az elképzelések megvalósítását óhatatlanul siettetnie és erőltetnie kell: nem lehet biztos abban, hogy a következő választási ciklusban folytathatja-e munkáját; tényleges visszajelzések hiányában nem tudhatja, hogyan fogadják elképzeléseit az érintettek. A doktriner helyzet ebben az esetben azt jelenti, hogy a mindenkori oktatáspolitika fokozatosan elszakad a valóságos oktatásügyi folyamatoktól: egyre inkább lekötik belterjes taktikai vitái, saját dokumentumgyártó ambíciói. Ezen a horizonton az iskolarendszer tényleges problémái inkább már csak elvi síkon jelennek meg, a valóságos érdekegyeztetéseket nagyobbrészt felmérésekkel pótolják, a folyamatos visszajelzésekre, korrekciókra nem marad sem idő, sem tér. Ebben a sajátos oktatáspolitikai perspektívában az oktatásügy alapvető ellentmondásai szükségképpen felerősödnek és kezelhetetlenné válnak. Rövid távon és elméleti szinten ugyanis valóban föloldhatatlanok a paradoxonok: szabadság vagy (esély)egyenlőség, centralizáció vagy decentralizáció, ismeretátadás vagy készségfejlesztés, elmélet vagy gyakorlat, kimeneti vagy bemeneti szabályozás. Elméleti szinten vég nélkül lehet vitatni egyik vagy másik oldal előnyeit és hátrányait. A centralizált modernizálás rövid távon jelentheti az erők összefogását, a rendezett és célra orientált fejlesztést, de jelentheti az autonómiák csorbítását és a kikényszerített látszattevékenységek világát is. A decentralizálás ezzel szemben maga után vonhatja a korábban elfojtott helyi erők kivirágzását, az önkormányzatiság megerősödését, ugyanakkor provincializmushoz és anarchiához is vezethet.

Nyilvánvaló, hogy a tényleges iskolai gyakorlatban nem ilyen szélsőséges módon vetődnek fel a kérdések. Minden tanár számára evidencia, hogy az oktatásügy alapvető folyamatait központilag szabályozzák, miközben a tanórán, a "becsukott ajtó mögött" mégis önállóan működhet. Hosszú távon jóval kevésbé érződik antagonisztikusnak a centralizáció problémája. Számtalan ország (Németország, Franciaország, Portugália) példája mutatja, hogy centralizált oktatásügyi keretek - szigorú tanterv, vizsgakövetelmények - között is biztosítani lehet az iskolák és a tanárok önállóságát és innovációs kedvét, miközben decentralizált struktúrában (pl. USA) is komoly központi fejlesztéseket lehet megvalósítani. A gyakorlatban tehát az ún. vegyes oktatásirányítás és oktatásszervezés tűnik hosszú távon is hatékonynak.

A doktriner oktatáspolitika azonban nagyon könnyen elveszíti ezt a realitást és csupán elméleti válaszokat keres az ellentmondások feloldására. Bár mindez racionálisan vagy ideológiailag igazolható - hiszen ellentmondások között vergődve "kétségbeesve megáll az ész" -, de ez egyrészt egy szélsőségek között ugráló ciklikus oktatáspolitikai folyamatot valósít meg, másrészt pedig antidemokratikus gyakorlatot hoz létre, amely nem konszenzusra, hanem szembenállásra, kizárásra törekszik.

A közoktatás többi szereplője pedig fokozatosan újra csupán "szurkolóvá" válik, és közben azt éli meg, hogy "a tatarozás alatt zavartalanul folyik az árusítás". A közoktatási folyamatokra vonatkoztatva pontosan leírja ezt a gyakorlatot kiváló írásában Bajomi Iván. "A ciklikus jelenségek továbbélése elsősorban arra vezethető vissza, hogy a kormányzati pozíciókba kerülőknek napjainkban is kiterjedt jogköreik vannak, melyek révén olyan - sok esetben nem kellően előkészített, illetve széles konszenzust nem élvező - változásokat valósíthatnak meg az oktatásügyben, amelyek utóbb, egy következő politikai ciklus során korrekciós lépésekre adnak alkalmat (illetve egyfajta ťrevanspolitizálásŤ jegyében ilyesfajta lépésekhez szolgálnak ürügyül). Más nézőpontból ellentétes érdekeltségek szembenállásaként is leírható a mai helyzet: egyfelől a kormányzati pozícióba került oktatáspolitikusok a politikai ciklusok időbeliségét szem előtt tartva különféle oktatáspolitikai változások gyors megvalósításában érdekeltek, ugyanakkor a változások által érintettek gyakorta nem tudják megvédeni magukat a nem megfelelően előkészített, érdekeiket hátrányosan érintő innovációktól..."[21]

Footnotes

  1. ^ Sajátos önbeteljesítő jóslás eredményeként a gyakorlatban ez a legtöbb tantárgy esetében így is lesz: a kisgyerekek még minden iránt érdeklődnek, a középiskolások érdeklődése már szelektált, érettségi után viszont a legtöbb ember gyorsan elfelejti a tantárgyak zömében szerzett tudását.
  2. ^ George Gerbner magyar származású médiaszociológus írja: Az emberi történelem során első ízben a történeteket nem a szülő, az iskola, a törzs, az egyház, még csak nem is az adott ország vagy nyelv találja ki, hanem globális kereskedelmi konglomerátumok. A gyerekek olyan közegben nőnek fel, amelyiket nem a szülők, tanárok és a közösség értékvilága, hanem a globális marketing-stratégia kívánalmai határoznak meg. George Gerbner: A média rejtett üzenete. Bp., 2000, Osiris Kiadó - MTA ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. 15.
  3. ^ Jól példázza ezt egy 1985-ös budapesti Közoktatási Fórumról készített összegzés. A legfőbb meglepetés az volt, hogy a közoktatás hatékonyságának kérdése föl sem vetődött. Úgy tűnt, mintha az elnökségben ülő oktatáspolitikusok és a meghívott tanárok között hallgatólagos közmegegyezés alakult volna ki, amelynek célja az volt, hogy mindkét fél fokozottan igyekezett elhárítani magáról a közoktatás egyre romló színvonala miatti felelősséget. Miközben látszólag szemben álltak egymással, közös és kölcsönös felelősségáthárítási mechanizmusok alakultak ki: hallhattunk objektív nehézségekről, szociális válságról, jó tervekről, rossz végrehajtókról, no és természetesen az "egyre romló gyermekanyagról". Tanúi lehettünk mitizálásnak, a mozgás látszatát keltő álreformoknak, elterelésnek, bűnbakképzésnek stb. Mindezekben természetesen volt némi igazság is, de ebben a formában történő beállításuk nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy • áthidalja a meghirdetett pedagógiai elmélet és az iskolai valóság között húzódó szakadékot, • fölmentsen egy magas szintű oktatási rendszer működtetésének ígérete alól, • fölmentsen a magas szintű tanári munkateljesítmény erkölcsi követelménye alól. Jakab György: Fórum vagy parlament. Gondolatok az 1984/85-ös oktatásügyi ifjúsági parlamentekről. Világosság, 1986. 11. sz. 725.
  4. ^ Az elmúlt évtized "hektikus" oktatáspolitikai mozgásait írta le ezzel a kifejezéssel Halász Gábor. Lásd Halász Gábor: Az oktatási rendszer strukturális dilemmái. Társadalmi Szemle, 1998. 8-9. sz.
  5. ^ A korabeli oktatáskutatók jelentős része ellenezte a központilag irányított átfogó oktatásügyi reformot, mert féltette a magyar oktatási rendszert (és a leendő oktatásirányítókat) a kampányszerű, túlzottan gyors voluntarista változtatásoktól. Csak reformot ne... Szerkesztette: Lukács Péter és Várhegyi György. Bp., 1989, Educatio Kiadó.
  6. ^ Bajomi Iván: A kiérleletlen oktatásügyi változások egynémely ellenszere. Educatio, 2001 - Tavasz, 15-31.
  7. ^ Jakab György: A történelem tanítása az ezredfordulón. I-II. Új Pedagógiai Szemle, 2000. 6-7-8. sz.
  8. ^ A tényleges gyakorlati előkészítés ebben az esetben nemcsak elméletben történő érdekegyeztetést jelentett volna, hanem széles körű gyakorlati fejlesztések - tanárképzés, taneszköz-fejlesztés, felsőoktatási reform stb. - megindítását még a NAT bevezetése előtt (bár kétségkívül születtek ilyen jellegű tervek, de megvalósításuk végül elmaradt).
  9. ^ A helyi tantervek elemzéséből és a későbbi felmérésekből (az OM megbízásából 1998-ban a TÁRKI készített egy reprezentatív felmérést) egyértelműen kiderült, hogy az iskolák és a pedagógusok nagyon kevéssé éltek a NAT által felkínált modernizációs lehetőségekkel.
  10. ^ Pokorni Zoltán a NAT bevezetése utáni helyzetet egy 1998 őszi budapesti oktatási fórumon ahhoz hasonlította, mint amikor "lovak közé dobják a gyeplőt".
  11. ^ Az oktatás nehezen viseli el, hogy négyévenként a hatalom új ötletekkel áll elő, és saját képére akarja formálni a rendszert - írta Knausz Imre a kerettantervek bevezetése kapcsán írt cikkében. Népszabadság, 2000. április 21.
  12. ^ Az 1945 utáni oktatásirányítás kampányszerű működéséről és a problémákat megkerülő látszatintézkedésekről Andor Mihály nevezetes tanulmánya pontosan tudósít. Andor Mihály: Dolgozat az iskoláról. Mozgó Világ, 1980. 12. sz.; 1981. 1. sz.
  13. ^ Paradigmaváltás a tantervfejlesztésben? - A kerettantervről beszélget Horváth Zsuzsannával Schüttler Tamás. I-II. Új Pedagógiai Szemle, 2000. 6-7-8. sz.
  14. ^ Az egyik fő elv az esélyegyenlőség biztosítása volt: a NAT nyomán kialakuló iskolaszerkezetben roppant nagy anyagi és szakmai különbségek alakultak volna ki a különböző iskolák között, ami sértette volna az oktatáshoz fűződő állampolgári jogokat, és tovább növelte volna a szegényebb társadalmi rétegek hátrányát. A másik - ehhez kapcsolódó - érv az iskolarendszer minőségi színvonalának megőrzése volt. A NAT által megfogalmazott decentralizált iskolarendszerben - amely az állami szabályozás csökkenésével nagymértékben ki lett volna téve a piaci szabályozásnak - az iskolák szakmai színvonala rendkívül eltérővé vált volna, ami megnehezítette volna az intézmények közötti átjárhatóságot és a már említett esélyegyenlőséget.
  15. ^ A kerettantervek készítésének kezdetén - Szebenyi Péter javaslatára - még arról volt szó, hogy a végtelenül szétforgácsolódott tantervi kínálat helyett a "hivatásos tantervkészítők" minden tárgyhoz készítsenek 3-5, a NAT-nak megfelelő ún. modelltanterveket, és az iskolák ezekből válogatva alakítanák ki helyi tantervüket. Ezzel biztosítani lehetne a tantervek változatosságát és központilag ellenőrzött minőségét is. A kerettantervek kidolgozása során azonban végül iskolatípusonként és tantárgyanként egy kötelezően választandó tanterv maradt.
  16. ^ Az iskolaszerkezet - 8+4 vagy 6+6 - kérdésével, mivel témánk szempontjából indifferens, itt most nem foglalkozunk.
  17. ^ A részletes érettségi vizsgakövetelmények jelenleg is folyó kidolgozásakor a modultantárgyak esetében már elvi szinten is komoly gondok vetődtek föl. A roppant kis óraszámú modultantárgyak érettségi vizsgakövetelményeit - a vizsgaszabályzatnak megfelelően - úgy dolgozták ki, mintha azok teljes óraszámú tantárgyak volnának. Így a gyakorlatban a modultárgyakból csak akkor lehet majd érettségizni, ha az adott iskola a szabadon felhasználható órakeretét teljes egészében az adott modultárgy tanítására fordítja. Ráadásul a hagyományos tantárgyi logikában kidolgozott érettségi követelmények akadályozni fogják az egyébként preferált tantárgyi integrációkat, hiszen minden modultárgy számára a "teljes jogú tantárggyá" válás lesz a tényleges cél.
  18. ^ Ahogy a NAT tényleges kifutásának következményeit is inkább csak becsülni lehetett.
  19. ^ Lásd az összeállításban Csernyus László tanulmányát.
  20. ^ Ebből a szempontból érdekes és tanulságos megismerni a portugál oktatási rendszer elmúlt húsz évének változásait (amelyek természetesen jó és rossz elemeket egyaránt tartalmaztak). Témánk szempontjából elsősorban az izgalmas, hogy az 1974-es forradalom után ugyan nem született átfogó oktatási reform, de a pártok között konszenzus jött létre az oktatás alapvető kereteiről, és ami talán fontosabb, fokozatos fejlesztésének legfőbb irányairól. A rendszerváltó pártok megállapodtak abban, hogy 20 évig nem vitatják a közösen eldöntött fejlesztési célokat, a későbbi kormányváltások során nem változtatják meg a közoktatási fejlesztések alapvető céljait és programjait. Az Európai Unió által biztosított nagyvonalú támogatási keretből (így persze sokkal könnyebb) elsősorban a tanárok átképzésére fordítottak, főbb területként pedig a nyelvoktatást, informatikai képzést, valamint a nemzeti kultúra és az európai kultúra megismertetését jelölték meg. A fejlesztések további részeit fokozatossá tették és decentralizálták. Létrehoztak egy sajátos innovációs hálózatot, amely az ún. kompetencia-központokra épült. A kompetencia-központ általában egyetemen működő módszertani és értékelési intézet, amely egy meghatározott terület (amelyen kb. 100 iskola található) pedagógiai fejlesztését és szakmai ellenőrzését végzi. A kompetencia-központ is végez fejlesztéseket (továbbképez, oktatási segédanyagokat készít stb.), de sokkal inkább az a feladata, hogy a területéhez tartozó iskolákkal közösen pályázzanak a minisztérium által meghirdetett innovációs projektek elnyerésére. Ebben a sok tekintetben centralizált rendszerben biztosították az oktatási reformok egységét és folyamatosságát, ugyanakkor számtalan területen meghagyták az iskolák önállóságát is (nem kell mindenkinek innovátornak lennie, pályáznia stb.).
  21. ^ Bajomi Iván: A kiérleletlen oktatásügyi változások egynémely ellenszere. Educatio, 2001 - Tavasz, 32-33.