Mobil iskolák az oktatás szolgálatában

Szakirodalmi tallózás során derült ki számomra, hogy a mostanában egyre többet emlegetett „guruló iskola” prototípusa tavaly volt nyolcvanéves. A kanadai kormány hozta létre azzal a céllal, hogy az – elsősorban a nagy távolságok miatt – iskolába nem járók számára is biztosítsa a tanulás lehetőségét. A könyvekkel, térképekkel, földgömbbel is felszerelt mozgó iskola pedagógusai nappal a gyerekeket, este az adott településen élő felnőtteket – többnyire a gyerekek szüleit – tanították. Negyvenévnyi működés után az ilyen feladatra használt járművek jelentős részét kivonták a forgalomból, de 1966-ban még mindig üzemelt közülük egy, évente sok száz kilométeren kínálva szolgáltatását az iskolai oktatást kényszerből nélkülözőknek. (Valószínűleg az így szerzett tapasztalatok sarkallták arra is a kanadai döntéshozókat, hogy a mai mobil iskolák egy részét a hosszabb időt kórházban töltő gyermekek oktatására is igénybe vegyék.)

Az első ilyen iskolák létrejötte óta eltelt évtizedekben mind több – elsősorban fejlődő – országban használják ki a mobil iskola oktatásszervezési és pedagógiai lehetőségeit. Valószínűleg az intézmény speciális, mással nemigen pótolható jelentőségét hangsúlyozza az is, hogy újabban erre az iskolatípusra amobil jelző helyett egyre gyakrabban a „barátságos” („friendly”) kifejezést használják. Az sem lehet véletlen, hogy a kizárólag a mobil iskolával foglalkozó eddigi egyetlen pedagógiai szakkönyv^[1] néhány éve Reményt mindenkinek! címen jelent meg, s benne a szerzőként is jegyzett tanár házaspár 42 nyugat-afrikai helyszínen, elsősorban 14–17 éves gyerekek tanítása közben szerzett személyes tapasztalatait rendszerezte.

A mobil iskolák oktatáspolitikai és gyakorlati előnyeit – természetesen – az UNESCO is felismerte; ezért programjaival nemcsak a négy keréken futó iskolák minél hatékonyabb felszerelését támogatja, hanem szorgalmazza a benne végzett oktatómunkához szükséges speciális tananyagok, innovatív oktatási módszerek kidolgozását is. (Szakembereik 2005-ben csak Egyiptom számára 10 ilyen iskolajárművet szereltek fel.) 2004 óta a UNICEF^[2] is 25 országban működtet mobil iskolákat úgy, hogy a helyszínekre autóbuszokkal kiérkező pedagógusok a település szélén felállított sátrakba viszik be a tanítási eszközöket, és ott tanítják a gyerekeket. (A UNICEF egyébként a délutáni iskoláztatás kezdeményezésével elsősorban a szegény országok korán munkára kényszerített gyermekein próbál segíteni.)

A mobil iskolák tehát oda is elviszik/elvihetik a tudást, ahová másképp aligha jutna el. (Illetve ahol a gyerekek nem tud(ná)nak élni a tudáshoz, az oktatáshoz való hozzáférés jogával sem.) Szudán lakosságának például az elmúlt fél évszázadban csak 11 viszonylag nyugodt év adatott meg; mi lett volna az ottani gyerekekből mobil iskolák nélkül? Nem beszélve a nomád családok gyermekeiről, őket másképpen még elérni sem tudnák az oktatási intézmények! S mi lenne a nagyvárosok, Rio de Janeiro, Fokváros, La Paz, Antwerpen stb. egyre növekvő számú, munkára (cipőtisztítás, autómosás, utcai árusítás stb.) és prostitúcióra kényszerített utcagyerekeiből a barátságos iskolák segítsége híján? Alapvető ismeretek – az írás-olvasás-számolás, mindennapi higiéné stb. – nélkül még nagyobb veszélynek lennének kitéve.

Sok helyen különösen a lányok oktatásából hiányoznának a könnyen kezelhető, bárhová eljuttatható busziskolák, hiszen őket – főleg a közlekedés nehézségeire hivatkozva – sok harmadik világbeli országban élő család egyszerűen eltiltja az iskolába járástól még ma is, mondván, későbbi életük során amúgy sem lesz szükségük az ott megszerzett ismeretekre. Nem véletlenül foglalkozott a minél több mobil iskola működtetésének szükségességével a nők 1995-ben Pekingben megtartott világkonferenciáján a kenyai küldött is: más lehetőségek híján ő elsősorban a lányok és asszonyok – főleg a nagyon fiatal anyák – alap- és szakképzését várja ettől a megoldástól.

Ugyanezeknek a gondolatoknak a jegyében kezdte meg működését éppen húsz esztendővel ezelőtt Franciaországban a La Fondation Orange alapítvány, amely elsősorban önkéntesek – többek között mobil iskolákkal dolgozó pedagógusok – toborzásával segíti a frankofon Szenegál, Mali, Elefántcsontpart, Madagaszkár és Vietnam gyerekeit, akik között ma is sok-sok millióan vannak olyanok, akiket megfosztanak a tanulás lehetőségeitől is. (Ez az alapítvány egyébként az elmúlt két évtizedben összesen 22 000 gyermek oktatását segíthette.)

Az utóbbi időkben már Csádban, Kongóban, Tanzániában, Etiópiában, Argentínában, Bolíviában és Beninben is járják az országot a mozgó iskolák járművei; ott élő gyerekeknek és fiataloknak kínálva a második (s talán az utolsó) esélyt a legfontosabb ismeretek megszerzésére, pótlására. 2003 óta a szibériai Jakutföldön is – amely 1992 óta Oroszország egyik tagköztársasága – nemzetközi civilszervezetek segítségével szervezik a mobil iskolák hálózatát. (Különösen sok – elsősorban anyagi – segítséget kapnak ezek az országok Belgium és Luxemburg e célból munkálkodó civilszervezeteitől.) Kína területén is ezrével járják a vidéket az iskolákat közvetlenül a gyerekek tartózkodási helyére eljuttató autóbuszok.

A mobil iskolák azonban nem csak oktatási feladatokat látnak el. Sok helyütt (például a Fülöp-szigeteken) étkezési és mosakodási lehetőségeket is nyújtanak a tanulóknak, és a jelen lévő ápolónő a gyerekek higiénéjével és egészségével is törődik. De olyan is van – például Madagaszkáron –, hogy a mobil iskola tanárai egyfajta korrepetálást kínálnak az iskolai feladataikkal nehezen megbirkózó gyerekeknek. Az említett francia alapítvány egyik-másik járművével kifejezetten az autista gyerekek számára nyújtandó nevelési-oktatási feladatok teljesítését vállalja magára. Marokkóban viszont a mobil iskolák nemcsak általános, hanem leginkább szakmai képzésekre vállalkoznak.

S van még egy társadalmi csoport, amelynek gyermekei szintén nagyon sokat köszönhetnek a mobil iskoláknak: ezek a vándorló életmódot folytató, azaz migráns családok. Velük – elsősorban a Franciaország és Belgium területén vándorló roma családok gyerekeivel – ugyancsak a mobil iskolák tanárai foglalkoznak; ehhez is többnyire civil alapítványok^[3] adják a pénzügyi támogatást.

A mai mobil iskolák felszerelése – természetesen – megfelel a legkorszerűbb elvárásoknak. Az előírásoknak – és a használhatóság feltételeinek – megfelelően általában legalább 6 méter hosszúak, és a belső terüket több helyiségre osztják fel; a vállalt feladatok szerint különféle funkciójú boxok közül azonban az egyik mindenképpen az oktatószemélyzet tartózkodását biztosítja. Ma már nem hiányozhatnak belőlük a modern információs és kommunikációs eszközök sem. (Az UNESCO ajánlásai szerint egyébként hozzávetőleg 7000 euró elegendő egy-egy mozgó iskola kialakításához.) S gyakorlatilag mindegy, hogy a négy keréken guruló iskolajármű e funkciót megelőzően milyen célokat szolgált; bár többnyire kamionokat alakítanak át mozgó iskolákká, de kitűnően felhasználhatók másféle szállító járművek is erre a célra; Beninben – például – leselejtezett NATO-mentőautókat újítottak fel, hogy mobil iskolává alakíthassák őket. A bennük folyó pedagógiai munka minősége ugyanis elsősorban az ott dolgozó személyzet elhivatottságától függ.