Mit bír el az emberi természet?

A kilencvenes évek közepén jelent meg magyarul Francis Fukuyama világsikerű könyve, A történelem vége és az utolsó előtti ember, amelyben a jeles amerikai történész kifejtette, hogy a liberális demokráciák kiteljesedésével fennáll annak a lehetősége, hogy lezárul a társadalmi-történelmi evolúció. Sokan úgy értelmezték Fukuyama hipotézisét, hogy a 20. század végén a történelemből kiiktatódik a fejlődés, azaz hegeli értelemben megszűnik a történelemnek az a vonása, amelynek lényege a társadalmak folytonos fejlődése, a világszellem folytonos öntudatra ébredése. Sok bírálatot kapott ez a posztmodern történelemfelfogás. Elsősorban azért, mert a fejlődés tagadása az életről alkotott biológiai, antropológiai elképzelésekkel összeegyeztethetetlennek tűnt. Alaptalanok, ha úgy tetszik, beleérzés jellegűek voltak ezek az aggodalmak. Fukuyama kritikusai leírták, hogy minden látszat ellenére a szerző azt vallja, hogy a történelemnek mindaddig nincs vége, amíg a tudomány létezik, amíg az újabb és újabb tudományos eredmények lehetőséget teremtenek az emberi lét minőségének javítására, fejlesztésére. Több száz publikáció, jó néhány könyv jelent meg, amely elemezte a történelmi fejlődés, a társadalmi evolúció végéről szóló posztmodern jövendölést. Végül is azok a kritikusok lettek többségben, akik szerint A történelem végében a társadalmi evolúció, a hegeli értelemben vett történelmi fejlődés a posztmodern korban átértelmeződött, s az emberi lét minőségének fejlődése, az emberben rejlő lehetőségek jobb kihasználása vált annak legfőbb indikátorává.

A Poszthumán jövendőnk című, Amerikában és Európában egyaránt hatalmas vitákat kiváltó könyv az emberi életet jelentősen meghatározó tudomány, a biotechnológia alkalmazásának emberre, társadalomra gyakorolt lehetséges hatásaival foglalkozik. Fukuyama alaptétele, hogy a biológia és a biokémia olyan eszközöket, technológiákat adott az emberiség kezébe, amelyek korábban elképzelhetetlen mértékű beavatkozást tesznek lehetővé az ember biológiai felépítésébe, az emberi viselkedés biológiai, neurofiziológiai meghatározóiba. A könyv részletesen szól arról, hogy az emberi magatartás befolyásolásának ma milyen farmakológiai eszközei állnak rendelkezésre, amelyek képesek a személyiség gyökeres átalakítására, a genetikailag kódolt személyiségvonások, idegrendszeri sajátosságok jelentős mértékű megváltoztatására. A génsebészet képes a genetikai tulajdonságok átformálására. Kézzelfogható lehetősséggé vált a Huxley által leírt Szép új világ szinte minden jóslatának megvalósítása a hangulatot befolyásoló szerektől a személyiség manipulációján át a klónozásig.

Fukuyama könyve végigvezet azokon a biotechnológia által felkínált eszközökön, amelyek ma az emberiség számára lehetővé teszik az organikusan, az evolúciós fejlődés évmilliós folyamatainak eredményeként kialakult emberi faj gyors megváltoztatását.

Könyvének azok az igazán érdekes és izgalmas részei, amelyekben azokra a morális dilemmákra keres választ, amelyeket ezeknek az eszközöknek az alkalmazása vet fel. Fukuyama alapkérdése az, hogy hol húzódik az a határ, ameddig az embernek joga van beavatkozni a természeti és kulturális evolúció eredményeként kialakult emberi természetbe. Korántsem áll azok pártján, akik elvetnek minden biotechnológiai eszközt. Ugyanakkor, mint minden humanista gondolkodó, érzi azokat a morális, társadalmi veszélyeket is, amelyeket ezeknek az eszközöknek az alkalmazása jelent. Rávilágít arra a sajátos paradoxonra, hogy miközben a tudomány hatalmas energiával hozza létre ezeket az eszközöket, aközben az emberiség, a tömeg, a politikusok nem nőttek fel igazán az alkalmazáshoz szükséges erkölcsi, társadalmi, politikai felelősséghez.

Részletesen ír azokról a farmakológiai eszközökről, amelyek a magatartás, az emberi viselkedés olyan mértékű befolyásolására alkalmasak, amelyről csak Orwell 1984-ében vagy a Szép új világban, illetve a hetvenes-nyolcvanas évek pszicho-scifijeiben olvashattunk. Ugyancsak képet kap az olvasó a génsebészet lehetőségeiről és az életkor meghosszabbításának módozatairól. Megdöbbentő távlatokat tár fel, amikor bemutatja, hogy a géntechnológia segítségével milyen sokrétű és visszafordíthatatlan változások indukálhatók a természetben fellelhető fajokban, s miként alakítható át az emberi idegrendszer számos tulajdonsága.

A kötetet olvasva mindvégig ott feszül a kérdés: jó-e mindez az emberiségnek, összhangban, harmóniában van-e az emberi természettel, az ember nembeliségével, biológiai lényegével. Maga a cím, a Poszthumán jövendő arra utal, hogy a tudomány és a technika egyre több olyan eszközt ad a kezünkbe, amelyek alkalmazása magában hordozza annak veszélyét, hogy mindez az emberi természet ellen hasson. Épp ezért tartja Fukuyama nagyon fontosnak, hogy minél erőteljesebb jogi normarendszer szabályozza a biológiai technológiák alkalmazását. Fontos, hogy a génmanipulációtól kezdve a pszichofarmakonokon át a géntechnológia alkalmazásáig törvények zárjanak ki minden olyan alkalmazást, amely veszélyezteti a természetet, a környezetet és legfőképpen az embert. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy semmilyen jogi szabályozás nem zárhatja ki a természet ellenében való felhasználás lehetőségét, egy olyan világ létrejöttét, amely az emberi természettől egyre távolabbra sodródik. Az a kor, amelyben fennáll ennek a lehetősége, az emberi természeten túllépő, poszthumán, azaz az embertől idegen világ.

Fukuyama – mint annyi humanista a történelem során – semmilyen más esélyt nem lát ennek megakadályozására, mint az emberi felelősség felkeltését, erősítését. Könyvének az a legfőbb célja, hogy a biotechnológia alkalmazásának emberi, társadalmi önkorlátozására is felhívja a figyelmet.

Francis Fukuyama a 21. századi század első éveinek egyik legfontosabb könyvét írta meg a Poszthumán jövendőben; annak a lehetséges jövőnek a forgatókönyvét, amelyben az ember – épp a szabadság, a liberális társadalomfelfogás adta lehetőségek következtében – képes olyan változásokat előidézni, amelyek megszakíthatják az évmilliós humán evolúciót, azt a folyamatot, amelyben kialakult és biztonságosan fennmaradt az emberi természet, a natura humana.

Hol van a szabadság határa? – kérdezi a szerző. „Lehet, hogy éppen egy olyan poszthumán jövő küszöbén állunk, amelyben a technika révén képesek leszünk megváltoztatni a szóban forgó lényeget. Sokan az emberi szabadságra hivatkozva üdvözölnék ezt a fejleményt. Ők azt akarják, hogy a szülők a lehető legnagyobb mértékben tetszésük szerint választhassák meg, milyen gyermekük legyen, a tudósok hasonló szabadsággal folytassanak kutatásokat, a vállalkozók pedig szintén szabadon használhassák fel a technikát a profitszerzés érdekében.”

Fukuyama rámutat, hogy „ez a fajta szabadság azonban különbözni fog minden más szabadságtól, amelyben az embereknek idáig részük volt. A politikai szabadság hajdan azt jelentette, hogy szabadon munkálkodhatunk azon célok érdekében, amelyek felé természetünk hajt bennünket. Ezek a célok rendkívül sokfélék lehetnek, az emberi természet rendkívül rugalmas, épp ezért sok, természetünkkel összhangban lévő célt tűzhetünk magunk elé.” A szerző azonban figyelmeztet arra, hogy az ember nem képlékeny a végtelenségig. A fajunkra jellemző érzelmi magatartásformák olyan biztos alapot jelentenek, amely lehetővé teszi, hogy potenciálisan minden emberi lénnyel kapcsolatot teremtsünk.

A sors talán valamiképpen arra szánt bennünket, 21. század eleji embereket, hogy éljünk ezzel az újfajta szabadsággal, s az is elképzelhető – amint arra bőven hoz példákat a szerző –, hogy az evolúciónk következő szakaszában mi magunk fogjuk tudatosan alakítani biológiai felépítésünket – ahelyett, hogy ezt a vakon működő természetes szelekcióra bíznánk. Sokan állítják, hogy ezzel esélyünk lenne arra, hogy egészségesebbek és hosszabb életűek legyünk. Ez a pozitív poszthumán forgatókönyv. De Fukuyama figyelmeztet arra, hogy létezik egy negatívabb jövőkép is: „a poszthumán világ lehet sokkal hierarchikusabb és törtetőbb, mint a mi mostani világunk, minek következtében megnőhet a társadalmi konfliktusok száma. Lehet, hogy a >>közös emberiség<< fogalma teljesen megszűnik létezni, mert az emberi géneket sok olyan más fajéval kombináljuk majd, hogy nem fogjuk tudni, mi is tulajdonképpen az ember.”

Megeshet, hogy olyan jövő vár ránk, amelyben jócskán száz éven felüli emberek fognak üldögélni az idősek otthonában, és békésen várják, hogy eljöjjön értük a halál. De az is elképzelhető, hogy Huxley Szép új világának puha zsarnoksága válik valósággá, amelyben mindenki egészséges és boldog, csak éppen senki nem emlékszik már a remény, a félelem vagy a küzdelem szavak jelentésére.

Fukuyama szerint egyik alternatívát sem kell elfogadni csak azért, hogy ne sérüljenek a szabadság értékei a társadalomban. Ugyanis a szabadság örve alatt lehet, hogy a biotechnológia fetisizálódik, s mi magunk e technológia szolgái, rosszabb esetben foglyai lehetünk. Fukuyama arra a következtetésre jut, hogy csak annak a szabadságnak van értelme, amely az emberi fejlődést szolgálja. Az igazi szabadság ebben az értelmezésben nem kevesebbet jelent, mint hogy a politikai-társadalmi közösség szabadon megvédheti az általa fontosnak tartott értékeket, s ezzel a szabadsággal az emberiségnek élni kell a jelenleg zajló biotechnikai forradalmat illetően is.

A Poszthumán jövendőben megint szembesül az olvasó, a gondolkodó ember a Rousseau óta annyiszor feltett kérdésével: ment-e a tudományok által elébb a világ. Fukuyama válasza szerint esély van rá, hogy elébb menjen, de ha nem vigyázunk, esély van arra is, hogy túlszaladjon emberi természetünkön, s maga alá gyűrje évmilliók alatt kialakult lényünk értékeit.

2003, Budapest, Európa Könyvkiadó