Minimális kedvezmény, maximális segítség

A zuglói Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola fiatal intézmény: a korábbi általános iskolát – a demográfiai hullám lecsengése után, 1988-ban vette át a fővárosi önkormányzat, és négy osztállyal elindította a számítástechnikai szakközépiskolát. Az iskola ma húsz osztállyal dolgozik, és a nívós középiskolai és szakmai képzésen túl hátránykompenzációs programot is működtet. A középiskolai és szakiskolai osztályokban összesen 25 fogyatékos – vak, illetve gyengénlátó, hallássérült, mozgáskorlátozott – fiatal integrált képzését valósítják meg, és sikeresen foglalkoznak más betegségben szenvedő diákokkal is. A fogyatékos fiatalok integrált képzéséről beszélgettünk Gergely Andrással, aki megalapítása óta vezeti az intézményt.

Amikor fogyatékos emberek társadalmi integrációjáról beszélünk, az egyik legfontosabb probléma a szakmaválasztás és ezzel összefüggésben a munkavállalás. A fogyatékosoknak ugyanis olyan foglalkozást kell választaniuk, amelynek végzésében a funkcionális hiányok nem vagy csak minimális mértékben gátolják őket. Éppen a számítástechnikai ismeretek kínálják a legtöbb ilyen szakmai lehetőséget. Az iskolaalapításkor tudatos volt-e a számítástechnikai iskola és az integrált képzés összekapcsolása?

Valóban logikusan hangzik, mégsem volt tudatos. 1988-ban a számítástechnikai szakközépiskola indulásakor még nem gondoltunk a fogyatékos diákok képzésére. Tulajdonképpen nem is mi találtuk ki az integráció gondolatát, hanem a környezetünk. Először a Vakok Iskolájából kerestek meg 1990-ben, hogy vegyük fel egyik tehetséges tanulójukat. Így kezdtünk el kísérletképpen egy-egy fogyatékos tanulóval dolgozni, majd ez az együttműködés az idők folyamán fokozatosan szélesedett. Integrációs programunk tehát apránként bontakozott ki, nem pedig valamifajta elhatározás jegyében.

Miből áll az integrációs program?

A legtöbben mozgássérültek, de vannak közöttük nagyothalló és vak tanulók is, évente változó számban. Az iskola 20 osztályában 651 fiatal tanul. 18 osztályban folyik szakközépiskolai képzés, illetve érettségi utáni szakképzés. A 9–10. évfolyamon pedig két szakiskolai osztályunk van. Jelenleg az áthelyező bizottság által igazoltan 25 sérült diákkal foglalkozunk.

A tehetséges fogyatékos gyerekek közvetlenül a szakközépiskolába mennek; látás-, hallás- és mozgásszervi fogyatékosok egyaránt vannak ezekben az osztályokban. A kevésbé tehetséges hátrányos helyzetű diákok számára működtetjük hátránykompenzációs szakiskolai programunkat a 9–10. osztályban. A gyerekek között vannak szociálisan hátrányos helyzetűek, egészségügyi okból hátrányosak (például gyógyult leukémiás és cukorbeteg), illetve mozgáskorlátozottak. A szakiskolai programban részt vevő diákoknak a 10. osztály elvégzése után két lehetőségük van: vagy megtanulnak egy szakmát (ez a számítógép-kezelő szakma, amely önmagában viszonylag keveset ér, de kiegészítve egy könyvelői vagy vámügyintézői végzettséggel már jó perspektívát jelent), vagy további három év alatt felkészítjük őket az érettségire. Tehát összesen öt év alatt eljuthatnak az érettségi vizsgáig, vagy ha ez nem sikerül, akkor is megszerzik a középiskolai végbizonyítványt. Ez nagyon fontos, mert számos olyan szakma van, amelynek a megtanulása nem érettségihez, hanem az elvégzett 12 osztályhoz kötött. Azaz, ha valakinek nem sikerül letennie az érettségi vizsgát, de a középiskolát elvégezte, jobb szakmához juthat.

A hátrányos helyzetű gyerekek számára tehát eleve kétféle programot működtetünk. Iskolai pályafutásuk természetesen ennél is sokkal változatosabb: van, aki nem bírja, és a hátránykompenzációs osztályból is lemorzsolódik, míg a szakközépiskolások között szép számmal akadnak olyanok, akik elvégzik az iskolát, leérettségiznek, sőt az egyetemre is bejutnak. Egyik mozgáskorlátozott tanulónk jelenleg Németországban doktorandusz, miután a Veszprémi Egyetemen szerzett informatikusvégzettséget. De van programozó matematikus szakon és angoltanár szakon tovább tanuló diákunk is. Tény viszont, hogy azoknak a tanulóknak, akik a hátránykompenzációs osztályban kezdenek, már az is nagy siker, ha leérettségiznek.

Milyen szakmai segítséget kapnak a gyerekeket küldő speciális intézményektől? Rendelkezésükre áll az integrációhoz a megfelelő gyógypedagógiai kompetencia?

A gyógypedagógiai szakma nagyon örül nekünk, és nem irányítja, nem kritizálja, hanem támogatja a munkánkat. Ezekkel az intézetekkel nem szükséges formalizálnunk a kapcsolatunkat, hiszen személyre szólóan minden támogatást megadnak. Beszélgetésekkel, tájékoztató anyagokkal készítették fel tanárainkat a fogyatékos diákokkal való foglalkozásra, speciális esetekben pedig szakembereket küldenek, ami lehet eseti segítség – mint például egy Braille-ben írt szöveg lefordítása – és folyamatos együttműködés. A Mozgásjavító Iskola foglalkoztat egy gyógypedagógust, aki a szakiskolás mozgássérült diákjainkkal dolgozik. Iskolánknak különben nincsen gyógypedagógusa, de nekünk nem is kell gyógypedagógiai kompetenciával rendelkeznünk. Hiszen mi matematikára, magyarra, történelemre tanítjuk ezeket a gyerekeket, és a tanítás során segítjük őket.

Milyen speciális szükségletekre kell tekintettel lenni a fogyatékos gyermekek tanításában?

A mozgássérült gyerekek számára az épületet kell alkalmassá tenni. A bejárathoz rámpa, a WC-ben kapaszkodó, a helyiségekre pedig olyan ajtó kell, hogy kerekesszékkel is be lehessen menni. A tanulmányok szempontjából talán a vak diákoknak van a legnehezebb dolguk, hiszen ők nem tudják használni a látóknak készült könyveket, sőt még jegyzetelni sem tudnak segédeszköz nélkül. Egy pályázat keretében az iskola minden vak gyerek számára kapott egy laptopot, így ők azon jegyzetelhetnek az órán, a lemezt hazavihetik, akinek pedig otthon nincs gépe, az hozza-viszi a laptopot. Mivel ők nem látják a monitort, a számítógépet egy "beszélőprogram" segítségével használják: a szoftver hallhatóvá teszi a monitoron megjelenő szöveget. Az iskolában a vak gyerekek számára külön géptermet alakítottunk ki, ahol három munkahely van beszélőgépekkel. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy nekik külön, 1-2-3 fős csoportokban tartjuk a számítástechnika-órákat.

A tanítás során gyakran mi magunk jövünk rá, hogy a vak diákoknak milyen taneszközökkel tudnánk segíteni. A tantárgyak közül a legnagyobb gondot a geometria jelenti, hiszen az teljesen a vizualitásra épít. Iskolánk egyik tanára, Thomas Miklós összeállított számukra egy geometriai és függvénytani szemléltető füzetet, amelyben az ábrák tapinthatóak és Braille-feliratokkal vannak ellátva. Az tény, hogy egy vak diák soha nem fog szerkeszteni, de a geometriai számításokhoz, a függvényelemzéshez, bizonyos dolgok elképzeléséhez ez a füzet sokat segít. Ugyancsak az iskola két tanára – a KOMA és az Európai Unió támogatásával – egy digitális, beszélő "függvénytáblázatot" készített. Nem egyszerűen a függvénytáblát írták át hangzó formába, hanem – ami ennél sokkal fontosabb – a CD megtanítja azokat a matematikai jelöléseket, amelyeket a gépek fogadni képesek. Ezeknek a jeleknek az ismerete az órai jegyzetelést is nagyon megkönnyíti. Hiszen azt, hogy ň x2, korábban úgy kellett leírniuk, hogy "integrál x négyzet", ami aránytalanul megnehezítette a vak diákok dolgát. Ez a CD nemzetközileg is újdonságnak számít, és angolul és németül is jól használható.

Hol használják még az iskolán kívül ezeket a taneszközöket?

Ez kis szakma, nem lehet szó nagy mennyiségekről. Ezért ahogy terjed a híre, egyet-egyet másolunk annak, aki kér, pusztán anyagköltségért. A geometriakönyvnek van egy újabb változata, amelyre síkírással is felírták a szövegeket, hogy a látók is el tudják olvasni. Tehát folyamatosan javítjuk, fejlesztjük az eszközeinket. Szerintem ebben az esetben nem a terjesztés a fontos, hanem pusztán az a tény, hogy egy – nem gyógypedagógiai – iskola felvállalta ezt az ügyet, hogy évente két-három vak gyerek igényeinek a kielégítéséért ilyen fejlesztésbe kezdett.

A fejlesztés terén van egy ennél sokkal nagyobb dicsőségünk is: minden évben megrendezik a 21 éven aluli fiatal feltalálók innovációs világversenyét, melyen magyar diák először 1995-ben vehetett részt. A neumannos fiúk először a magyarországi, majd az európai válogató után hét ország egyikeként Európát képviselhették Kanadában. A neumannos diákok megnyerték a világversenyt: vak társaik részére olyan nyomtatót készítettek, amely a képernyőn síkírásban megjelenő szövegeket Braille-írásban nyomtatja ki. Ehhez szoftvert és hardvert is készítettek. Amíg nem volt ennyi beszélőprogram, ez igazi szenzációnak számított, a témaválasztás pedig a fiúk társaik iránti érzékenységét mutatja. Büszkeségünket az is növeli, hogy a középiskolában szerzett angol nyelvtudással be tudták mutatni és meg tudták védeni a munkájukat. Egy év múlva pedig rádupláztak, és újra világelsők lettek ennek a munkának a folytatásával, a Braille-írást felismerő és digitalizáló program elkészítésével.

Mindez példa arra, hogy mit hoz ki egy iskola közösségéből az, ha a diákok között fogyatékos gyerekek is vannak. Nem arról van szó, hogy valamifajta elvont humanisztikus eszme jegyében végeznénk ezt a munkát. Nem: ennek haszna van. Nevelési célként az iskolák meg szokták fogalmazni a másság elfogadását. Nos, aki négy éven keresztül együtt járt egy fogyatékos diákkal, az tudja – mert megtapasztalta –, hogy őt is pontosan úgy lehet szeretni és nem szeretni, pontosan olyan klassz vagy nem klassz lehet, mint a többi osztálytárs; csak ő nem lát. Ebben az egy dologban különbözik, minden másban viszont pontosan ugyanolyan. Tehát az ép gyerekek a másság iránti toleranciát anélkül sajátítják el, hogy erről beszélnénk: megtanulják, hogy mikor szükséges segíteni és mikor nem, hogy mikor bántunk a közeledésünkkel és mikor segítünk. Hiszem, hogy ha egy gyerek négy évig egy mozgássérült fiatallal járt egy osztályba, az rasszista sem lesz; tehát a más típusú másságot is tudja kezelni. Tudjuk, és gyakran hangoztatjuk is, az emberi érték nem azon múlik, hogy egy gyereknek hány keze van, hány dioptriás szemüveget hord, vagy hogy milyen színű a bőre; de egészen más az, amikor a diákok az "együttélés" során jöhetnek rá minderre. Ez az integráció fantasztikus hatása az iskolában. Nem állíthatom, hogy minden gyerek, de az biztos, hogy a tőlünk kikerülők túlnyomó többsége tudja majd kezelni ezt a problémát a társadalomban.

Az ép gyerekek szülei körében is ennyire evidens az integráció?

Majdnem evidens. A beiratkozás napján a leendő elsősök szüleinek tartunk egy szülői értekezletet, ahol tájékoztatom őket erről a programról, és kérem, hogy készítsék fel erre a gyerekeket. Egyszer fordult elő, hogy a szülő úgy reagált, hogy nem hozza a gyerekét olyan iskolába, ahol ilyen szerencsétleneket kell látnia. A szülők döntő többségét azonban ez nem zavarja, sőt örülnek, hogy gyerekeik segítik fogyatékos társaikat. Van olyan szülő, aki szintén segíti őket, és van, aki nem. Ahogyan az utcán is van, aki karon fogja és vezeti a nem látót, vagy felsegíti a mozgássérültet a lépcsőn, és van, aki elmegy mellettük. Ebben mi sem vagyunk mások, mint a társadalom egésze. Viszont biztosítunk egy stabil közeget, ahol meg lehet tanulni az együttélést, és erre a fogyatékos gyerekeknek is szükségük van. Hiszen ők egy sorstársi környezetből érkeznek, ahol csak a nevelők voltak épek. Egy vak diákunk elmondta, hogy az általános iskolában próbálták őt felkészíteni az ép környezetben várható inzultusokra. Ám itt semmi ilyesmit nem tapasztalnak. Mégis van mit tanulniuk. A fogyatékos gyerek megtanulja, hogyan kommunikáljon ép társaival, vagy hogy a Tónira meg a Lajosra számíthat, a Pistire meg a Gézára viszont nem. Megtanulja, hogy disztingválnia kell: nem kérhet meg bárkit bármire. Nagyon jó példa erre egy súlyosan mozgáskorlátozott fiú tanulónk, akinek nehézségei vannak a WC-használattal. A mozgásjavítóból a nevelő nem értette a problémát, hiszen az intézetben még a lányok is segítenek neki adott esetben. Ott ez természetes, a testi bajokkal ők valóban közvetlen kapcsolatban vannak, közöttük ismeretlen a szégyenlősség, a szemérmesség. Az ép gyerekek között viszont meg kell szoknia, hogy erre a segítségre csak egy-két fiú kérhető meg. Ezt szinte lehetetlen elmagyarázni, de ahhoz, hogy a világban boldogulni tudjon, meg kell tapasztalnia.

Beszéltünk a speciális szükségletekről a tanítás folyamatában és a hétköznapokban. A fogyatékosság azonban nyilván a számonkérést, a teljesítményeket is befolyásolja. Milyen jogszabályi lehetőségek vannak a fogyatékos diákok méltányos elbírálására?

A jogszabályok lehetővé teszik, hogy akinek az íráskészsége gyenge, az szövegszerkesztővel dolgozzon. Minden fogyatékos plusz egy órát kap írásbeli munkájának a kidolgozásához. A vizsgázók kérhetik az írásbeli vizsga szóban, illetve a szóbeli vizsga írásban való teljesítését. Továbbá az instrukciókat meg kell kapniuk a számukra érzékelhető formában, tehát a vak diák hangzó, a hallássérült írásos utasítást kap. Az érettségi elnökök egy része elzárkózik attól, hogy ezeket a kérelmeket, illetve magukat a vizsgákat minősítse, és teljesen ránk bízza a vizsgáztatást és az értékelést. Sőt volt, aki kifejezetten biztatott, hogy ne szorongassuk azt a szerencsétlen vak gyermeket. Mi viszont nem tehetjük meg vele, hogy az ő vizsgája ne legyen ugyanolyan komoly, mint a többieké. A szóbeli vizsgán a nagyothalló diákokkal van a legtöbb gond, hiszen az ő szóbeliségük nehezen érthető. A vak diákok írásbeli vizsgáinál pedig nem kézírásos dolgozatot értékelünk, hanem szövegszerkesztővel készített, nyomtatott változatát. Matematikából a vak diákok valóban rosszabb eséllyel indulnak a többieknél, hiszen a geometriai feladatok megoldása számukra szinte lehetetlen. A szakmai vizsgán ugyanez a probléma fennáll egyes hardverismereteknél. A szakképzésben is a vak diákok lehetőségei szűkülnek: számukra csak a programozás érhető el, a többi szakma a vizuális igényei miatt nem.

A vizsga tehát formailag eltérő, de tartalmilag nem más. Azaz a fogyatékos diákok pontosan ugyanolyan követelmények szerint vizsgáznak, mint ép társaik; a készséghiány nem von maga után felmentést, csak méltányos vizsgakörülményeket.

Ez pontosan így van. Az az elvünk, hogy minimális kedvezményt és maximális segítséget adunk. Nem szállíthatjuk lejjebb a követelményt, hiszen az a cél, hogy aki nálunk végez, a társadalomban is megállja a helyét.

Vajon a munkahely képes lesz arra az emberi toleranciára és tárgyi segítségre, amellyel ez az iskola négy éven keresztül biztosította az integrációt? Hiszen a fogyatékosok speciális szükségletei nem szűnnek meg az érettségi megszerzésével.

Ebből a szempontból is talán a vakok a legveszélyeztetettebbek. De abban bízom, hogy a tehetségesek be fognak kerülni egy teambe, ahol munkamegosztás van. A legtöbben programozók lesznek, és ma már egy programozási feladat mindig komplex, nemcsak vizuális elemeket tartalmaz. Egy bonyolultabb, nagyobb méretű programhoz a programtervezést vagy a szöveges részeket meg tudják csinálni. Mindezt visszaigazolja, hogy az egyetemen – ahol kisebb a rájuk irányuló speciális figyelem – volt diákjaink helytállnak.

Hogyan finanszírozza az iskola a program jellegéből adódó pluszórákat és a szükséges infrastruktúrát?

Az áthelyező bizottsági határozattal rendelkező diákok után a fenntartó háromszoros normatívát kap; ez tehát az állami garancia. (Hozzátenném, hogy egy cukorbeteg gyerek, akit inzulinozni kell, és állandóan figyelni, hogy el ne ájuljon, legalább akkora gondot okoz, mint egy mozgássérült, és utána semmiféle emelt normatíva nem jár.) De a működésünket távolról sem ez a 25 gyerek után járó háromszoros normatíva biztosítja, hanem az, hogy a fenntartó fővárosi önkormányzat elfogadott bennünket. Ebből az következik, hogy nem a létszám, hanem a feladat szerint finanszíroz, és minimum megduplázza az állami normatívát. A fenntartó az iskola bérkeretét egy fix összeggel megemelte: így a működés anyagi feltételei biztosítottak, és az integrációból adódó pluszfeladatok ellátásáért a tanároknak tudunk fizetni.

Ebből a keretből fedezzük többek között a vak diákok 1-3 fős számítástechnika-óráit. Azok az osztályfőnökök pedig, akiknek az osztályába fogyatékos diák jár, kapnak egy pluszórát a velük való foglalkozásra, illetve a velük kapcsolatos ügyek intézésére és egy órára vonatkozó óradíjat is. A korrepetálásokhoz vagy más tanórán kívüli elfoglaltságokhoz általában egy minimális csoportlétszám tartozik, de a fogyatékos gyerekek esetében akár egyetlen korrepetálást is kifizet az iskola. A fenntartó jóvoltából tudunk a fogyatékosoknak tanulószobai foglalkozást tartani. A szakiskolai osztályokban ez a foglalkozás kötelező, illetve a diák csak külön kérésre menthető fel a látogatása alól; tehát fordított logika szerint működik a szokásos tanulószobához képest. Itt a felügyelő tanár egyénileg korrepetálja a rászorulókat a saját szaktárgyából.

Míg az első osztályok száma általában 30 fő fölötti a szakiskolai osztályban, ahol a diákok harmada, néha fele áthelyező bizottsági papírral rendelkezik, a háromszoros normatívának köszönhetően tudunk 15-18 fős osztályokat indítani.

Amikor arról volt szó, hogy rámpát kell építeni a kerekesszékes diákok számára, a fenntartó vállalta a költségeket. Amikor ki kellett alakítani egy WC-t, hogy oda a tolókocsival is be lehessen menni, azt is átvállalták. Ezeket pedig semmiféle jogszabály nem írja elő. De azt is el kell mondanom, hogy korábban is elő tudtuk teremteni az anyagiakat, hiszen előbb kezdtük a programot, mint ahogy megkaptuk ezt a támogatást. Meggyőződésem, hogy mindig lehet szponzorokat, szakképzési támogatást nyújtó cégeket találni, tehát aki akarja, az meg tudja valósítani az iskolában az integrációt.

Végiggondolva mindazt , amit a tanítás folyamatáról, a korrepetálásokról, a vizsgáztatásról és a szükséges taneszközökről elmondott, látható, hogy ez egyúttal rengeteg gondot is jelent.

Igen, a gyerek, az ép gyerek is valóban okoz gondot az iskolában. Mi nem tanfolyam vagyunk, hanem iskola. Ez jóval több annál, mint hogy megtanítjuk a magyart vagy a matematikát. Egy iskolának vállalnia kell, hogy az egyik gyerek magasabb, a másik alacsonyabb, az egyik fel tud mászni a kötélre, a másik pedig nem, és van, aki matematikából jó, van, aki meg magyarból. Büszke vagyok rá, hogy ennek a "csőlátó" számítástechnikai iskolának Kazinczy-versenyen győztes diákja is van. Büszke vagyok rá, hogy minden évben műfordító versenyünk, szavalóversenyünk van, és kétszer egy évben az aulában kiállítást rendezünk. A focicsapatunk Budapest-bajnokságot nyert. Ettől leszünk iskola. Egy iskolának nagyon sokfelől kell "megtámadnia" a gyereket, és ebbe beletartozik az is, hogy nemcsak olyan gyerekek vannak, amilyen én vagyok, hanem olyan is, aki például teljesen érthetetlenül beszél, mert nagyothall, és nem tudta megtanulni a hangképzést. De fél év után már remekül le tudom fordítani, hogy mit mond. Ha ezt a tantestület természetesnek veszi, ez átsugárzik a gyerekekre és a szülőkre is.

Így történhetett meg, hogy egy egész osztály átszervezte kétnapos kirándulását, mert egyik osztálytársuk közölte, hogy ő vallási okból azon a két napon nem mehet velük. Ennek a családnak volt bizalma az osztályfőnökhöz, az osztályfőnöknek pedig az osztályhoz, és végül harminc gyerek döntött úgy, hogy alkalmazkodnak ahhoz az egyhez. Sok iskolában ez a gyerek valószínűleg egyszerűen távol maradt volna. Épp ezért gondolom, hogy valahol ezt is a fogyatékos diákjainknak köszönhetjük.

Az interjút Földes Petra készítette.