Miben lakik a magyar tündér?

Az elhunyt íróra egy irodalmi-pedagógiai-apai-szabadságtani elmélkedésének részletével emlékezünk, ez az írás 23 évvel ezelőtt az ÚPSZ szerkesztőségének felkérésére készült, és itt jelent meg először.^[1] 

[…]

Lassan jutunk el szegény Mórához. Móra nem nagy író, ahogy nagy, mondjuk, Babits, Móricz vagy Krúdy. Nagynak nevezem (most) azt, aki megváltoztatja a nyelvet, azaz az életünket, azaz létünk alapkérdéseivel ütköztet (a „nagy” kellemetlen is ezért rendszerint). Nem nagy, de jó írónak pedig azt, aki a legmagasabb színvonalon használja a nyelvünket, aki a fölvetett problémákat mindig nyelvileg oldja meg, a nyelvben, a nyelven belül.

Az elmúlt negyven évben jól ismertük még a fontos írót is, aki lehetett kis, nagy, jó, rossz, s a rosszat is elfogadtuk, erkölcsi szempontok, kényszerek miatt. Ez most megszűnt, a fontos, rossz író immár csak rossz. Illetve nem író. Ha egy író az erkölcs, a közösség vagy bármi más kényszer miatt megfeledkezik a nyelvről, ezt megteheti, csak épp megszűnik író lenni. Amiben természetesen semmi tragikus sincs – csak akkor, ha magát továbbra is írónak tartja vagy mi, a közösség, őt (elismerve zárójelben, hogy az írót igen sokféleképpen lehet definiálni, és az ember hajlamos a meghatározásokat a saját arcmására hajlítani, pofozni).

Nem szeretem az irodalomban a „modern” megjelölést. Modernen én az időszerűt értem, nem az idők szerintit, a divatosat, hanem azt, ami él. Azaz ami hiteles. Aki manapság úgy ír – hirtelen nem tudok ilyet mondani –, mint, mondjuk, Móricz Zsigmond, annak nem az a baja, hogy nem „modern”, nem „mai”, hanem hogy az így hazug. Hiteltelen. – Többek közt ezért kell óvatosabban beszélni éppen például az úgynevezett móriczi hagyományokról. Ezt manapság megint hallani, hogy így meg úgy a móriczi hagyományok; érdemes körültekintően fogalmazni, hogy ne legyen ebből is újra valami ideológiai bunkó.

A Kincskereső kisködmön hiteles könyv, azaz modern. Mióta tudom, hogy erről fogok írni, esténte ebből olvasok a két kisebbik gyereknek. Nagyon beválik. Mint minden jó könyv, egy teljes világról beszél. Teljes, idegen, ismerős és érdekes világ. A századforduló épsége – nosztalgia nélkül. Szegénység, becsület, szeretet, méltóság, apa. Körtemuzsika, tökből cinegefogó – ismeretlen rejtélyes szavak vezetnek ismeretlen, rejtélyes terepre.

Ahogy felolvasok a gyerekeimnek, emlékezem is. Mint minden jó könyv, ez is az emlékezetünket szólítja meg, a közös emlékezetet és az egyénit. A kucsma, a csizma, a kunyhó – az illusztrációk is hozzátartoznak mindehhez. Mint minden jó, magyar könyv, válaszol arra a kérdésre is, hogy „miben lakik a magyar tündér”.

Újra kell olvasni állandóan az egész irodalmat, hol ez szólal meg, hol az. Ez a könyv nagy

A vége helyett legyen itt egy kis kitérő, miközben nyilván Pliniusra kell gondolnunk: „Ez nem kitérő – ez maga a mű.” Jobb volna, mindenesetre hasznosabb, ha ez a kitérő lenne valóban maga a mű, maga a cikk, de hát, mint rendesen, többnyire csak a mű a mű, a cikk a cikk. De legalább lett most benne egy kicsi kitérő, szerkesztői noszogatásra.

Van igaza a noszogatónak. Reflex- és értelemszerűen az értékkeresés nehézségeiről beszéltem, mondjuk így lelkesen: a szabadság fantasztikus és nehéz esélyéről. Pedig a „pedagógusi” ezután kezdődik (folytatódik). Itt aztán, szerintem, minden kérdéses. Bizonytalanok az értékek, erről egyre haloványabb a közmegegyezés, kérdéses maga a „katedra”, a pedagógusi szituáció, röviden szólva: minden: a közvetítés, a közvetítendő, a közvetítő. Mi is van még?

Nincsen semmi még. Mi vagyunk csak megint, és nincs mese, újra kell gondolni a lehetőségeket. Mit igen, mit nem. Újra ki kell találni, kihez, mihez van közünk. Haza kell találni, abba az otthonosságba, amelyről és amelyből Móra beszél. Vagy egy másikba.

Az irodalomoktatás még külön is nehéz. A kultúrához való klasszikus európai magatartás van ugyanis változóban. Úgy mondanám, amerikanizálódik, azaz a gyakorlatiasság kerül előtérbe, a használhatóság, azaz a műveltség önértéke kérdőjeleződik meg. Lényegében az tehát, hogy a világ középpontja a könyv.

Tudva és tudomásul véve a kérdőjel-erdőt, mégiscsak többnyire könyvek közt ülök, s próbálom a gyerekeimnek valószerűsíteni, hogy ez jó. Hogy olvasni jó. Itt érveim nem nagyon vannak, inkább azt hiszem, látszik rajtam, hogy ez így van, szóval hogy nemcsak a gyerekek számára nehezen elviselhető szorgalmam és kötelességtudásom béklyóz az olvasólámpa mellé (alá), hanem az élvezetvágy, vagyis a jókedvem.

A tanítás is szükségszerűen személyesedik. A hiteles (azaz modern) tanár mindig is nagyon fontos volt, a legfontosabb, de talán nem volt a tanár ennyire magányos és magára hagyatott.

Megvallom, nekem eléggé konzervatív, merev fölfogásom van az iskoláról, mondván az legfőképpen olyan hely, ahol tanulni kell, és tanulni nehéz. Munka. Nyilván azért gondolom így, mert ilyesmit láttam annak idején a Piarista Gimnáziumban, és részint tetszett nekem az a szigorúság, részint, úgy vélem, hasznomra volt.

Ezzel szemben atyaként nem tudom ezt a „konstruktív zordságot” következetesen képviselni. Azt csinálom, ami a legrosszabb: csupán jelzem. Azaz morgok. Rosszabb esetben megsértődöm. És hát az sem igaz, amiben régebben reménykedtem, hogy a nevelés az nem más, mint példaadás; a gyerekek nőnek, mint a dudva, és látják, amit látnak, és ez a nevelés. Valamelyest igaz ez, de hát továbbra is fontos marad a „pedagógusi”, a sok apró, gyakorlati kérdés, mikor, mit és hogyan adjunk a kezükbe.

Ugyanoda kanyarodunk mindig vissza: nekünk magunknak kell hihetőknek lennünk, hogy hihető legyen az, amit mondunk.

Nehéz tanárnak lenni. De hát, vonom meg a vállam, mi nem nehéz?