Megkaptam az év második legjobb mondatát: „Hát nem fogok egy vers miatt megbukni!” – mindezt a butaság agressziójával, csak hogy a kémiatanulásra(?) hivatkozva kimenthesse magát a négysoros memoriter felmondása alól. (Az év mondata akkor hangzott el, amikor kiderült, hogy nem vagyok képben a Barátok közt ügyeiben: „Maga ennyire világtalan?”)
Összevesztem, de legalábbis rossz pontot szereztem több esetben is. Szombaton Budapesten, a holokauszt-műsorunk vége után egy perccel egy kedves kolléga jött gratulálni: hú, de kellene ezt látniuk az ő tanítványainak is! Utazzunk oda, adjuk elő ott is? Nem, nem, arra nincs pénz… küldjem el a forgatókönyvet, majd ő megcsinálja a gyerekeivel.
Aztán hétfőn visszaírtam neki, hogy talán mégsem. Bocs. Segítek mindenkinek, de néha besokallok, ha belőlem akarnak élni.
Ugyancsak hétfőn volt egy levélváltásom a „pedintézettel”. A megyei pedagógiai napok rendezvényei közé beneveztük költészet napi műsorunkat és a holokauszt-megemlékezést is. Az értékelő lapra viszont ráírtam, hogy elégedetlen voltam a szervezéssel, hogy az összes vendég az én hívásomra jött el, a „pedintézet” révén talán senki sem érkezett. A válaszból úgy tűnt, nem esett jól nekik. De nagyon unom, ha belőlem akarnak élni. Látom magam előtt az értekezletet: micsoda szép munkát végeztünk most is, hiszen nálunk is mennyien voltak…
Utólag azt is megtudtam, hogy interpelláció tárgya volt a műsorunk: a zsinagógában megrendezett ünnepség nem volt tekintettel a helyi rajztanárok két hónapig látható kiállítására.
Lehet, hogy egyszerűbb lenne nem csinálni semmit? Besimulni, alkalmazkodni, elfogadni a trendeket? Tyúkpörök miatt érdemes infarktust kapni? Érdemes eljátszani valamely Helyi Tökéletes Pedagógus bizalmát olyan szinten, hogy bánatában egyetlen szót se válaszoljon jól hallható kérdésemre tőlem hetven centiről? Húszéves koromban még élveztem volna is a dolgot: „Húsz esztendőm hatalom”, de most már elvileg „Egy kis független nyugalmat, […] Munkás, vidám öregséget” kellene kapnom...
A héten megjelent végre L. is, hozta az igazolásait. Kár, hogy hibajavító van benne, kár, hogy nehezen hihető a tizenkét napig tartó „vizsgálat”. Irány az orvos, tényleg hamisítás hamisítás hátán. Végig kell járni ezt is.
Elküldtük egy pályázatunk hiánypótlását is, a fenntartói nyilatkozatot hiányolták. Valamit elronthattam márciusban, én utaztam ugyanis a megyeszékhelyre aláírásért. Azt mondták, délig érjek oda, tizenegy után ott voltam. Óráim elhagyva. De az igazgató úr csak kettőkor lesz bent! Visszajövök! Kettőkor egy másik munkatárs: De az igazgató úr Budapesten van. De este aláír mindent! Jöjjek holnap? Igen. Másnap az előző napi munkatárs annyit nem mond, hogy bocs, tévedtem tegnap. Eszembe jutott T. kollégám megjegyzése egy korábbi hasonló ügy kapcsán: „Nem jól van ez így. Meg kellett volna kérdezniük: Achs úr, maga tényleg a terepen dolgozik? Napi sok órát tölt a gyerekek között? Akkor foglaljon helyet. Hozhatunk egy kávét? – hiszen mi vagyunk magáért.”
A két út útiköltségét egyébként rendben átutalták, köszönöm.
A héten elkezdtem tanulni a földrajz érettségire (bejelentkeztem csak úgy, az osztályommal fogadva). Úristen!
„A semleges vulkáni kőzetek SiO2-tartalma 52-65% közötti. A mélységi magmás kőzetek közül idetartozik pl. a diorit, amelynek felszíni kiömlési kőzetpárnája az andezit. A savanyú vulkáni kőzetek SiO2-tartalma már több mint 65%.”
(Jules Vernén és a térképeken felnőve sose értettem, ha a gyerekek panaszkodtak a földrajzról.)
És hogy mi lesz velünk? Hát meghalunk.
