Mi is az ember?

„Ha valami csoda folytán, valamely más égitestről érkező lény arra kérne, magyarázzam meg neki, mi is az ember, nem torpedókat, mérges gázt, ágyúkat mutatnék neki. Elvinném a Louvre-ba, s megismertetném vele mindazt a szépséget, amelyet az ember alkotott. Majd elmesélném neki, hogy a legszebb szobrokat, mint a Milói Vénuszt, forgatható ta­lapzatra szerelték, hogy a látogatók minden oldalról jól lássák. Azt is el­mondanám, hogy egy idő után a múzeum vezetősége kénytelen volt le­állítani a szobor forgatását... A közönség ugyanis, megfeledkezve a szobor szépségéről, oly sokszor és oly gyorsan forgatta, hogy szegény Vénusz beleszédült...”

Ilyen a valóságos ember: képes arra, hogy megteremtse az eszményi szépet, újra és újra megcsodálja, majd egy óvatlan pillanatban könnyelműen csupán játékszernek tekintse. Va­jon képes-e megérteni az ember a bölcsesség szavát – teszi fel a kérdést Szent-Györgyi Albert –, hogy teremtett kultúráját felelősséggel őrizni, ápolni tudja, önpusztító hajlamát megszelídítse? A teremtő és pusztító ember dilemmája egyidős civilizációnkkal. Próféták, művészek, filozófusok figyelték és tették szóvá az emberi közösségeket fenyegető veszélye­ket. A huszadik századtól a természettudósok kerültek abba a helyzetbe, hogy bizonyos ve­szélyeket különösen tisztán lássanak. Közülük többen őszinte bátorsággal közzé is tették gondolataikat, elsők között Szent-Györgyi Albert is, bár sajátos módon ez az írása akkor nem kapott nyilvánosságot. 1938-ban Liége-ben dolgozott vendégprofesszorként, és az első világháborút lezáró „fegyverszünet” évfordulóján, alig egy évvel a következő világégés előtt francia nyelven írta meg biológiai alapokon nyugvó történelmi esszéjét, amelyet az ifjúságnak ajánlott. A párizsi értelmiség nagy elismeréssel fogadta az írás morális és iro­dalmi értékét, „békés” időben biztosan meg is jelenhetett volna, de 1939 tavaszán Francia­országban már nem vállalkozott kiadó erre a feladatra. (Magyar nyelven csak 2001-ben került a mű a nyilvánosság elé.) A franciák úgy találhatták, hogy a tudós túlzott megértést mutat a németek iránt – Szent-Györgyi két évig dolgozott a harmincas években Németországban, és személyes élményeire támaszkodva mondta el véleményét -, továbbá írásában felelőssé tette az egykori győzteseket a készülődő háború miatt, akik „nem igazsá­gosabb és egyenlőségre alapozott világot készítettek elő, hanem olyat, amelyben győztesek és legyőzöttek élnek egymás mellett”. Így maradt a kiadatlan kézirat Molnos-Müller Lipótnál, a Párizsi Magyar Tanulmányi Intézet igazgatójánál, aki a véletlenek összejátszása miatt sem Párizsban, sem később idehaza nem tudta személyesen visszaadni azt a szer­zőnek. A kézirat a fiához, onnan Kristó Nagy Istvánhoz került, aki gyógyszerészhallgatóként még 1939-ben Szegeden ismerte meg Szent-Györgyi legendás alakját.

A Nobel-díjas tudóst háromféle érzés indította írásra: a félelem, a tehetetlenség és a felelős­ség. Szent-Györgyi szerint a tudomány korábban nem ismert hatalom részesévé tette az em­bert, ám még nincs birtokában kellő erkölcsi és értelmi képességnek, ezért válhatott a tudo­mány szédítő fejlődésével korunk minden nagy nyomorúságának alapjává. Ennek felismeréséből fakad a félelem és a felelősség. A természettudományok legutóbbi százötven éves fejlődése az egész világot „gigantikus gépezetté” tette, amely már nem egyénekből áll, hanem egységekbe gyúrt ősi és megzabolázatlan ösztönöktől hajtott tömegekből, s ezek a tömegek akkor válnak igazán veszélyessé, ha nincs vesztenivalójuk. Ez a félelem és a tehetet­lenség érzésének forrása.

Tudós emberként Szent-Györgyi vélemények kereszttüzébe állítja a nézeteit. Vitatkozik, érvel, állít és cáfol, képzelt ellenfeleit őszinte tisztelettel, higgadt józansággal szólítva meg úgy, hogy mindvégig elkötelezettje marad a béke és az emberség ügyének. E békéltető sorok ol­vasásakor képes elhinni az olvasó, amit a mai polémiákban oly gyakran szem elől tévesz­tünk: „A stílus maga a gondolat.”

Szent-Györgyi elsőként arra keresi a választ, ki a felelős. Barátaival folytatott vitáiban gyak­ran elhangzik az az érv, hogy „mi jóhiszeműek vagyunk, mi csak békét és igazságot aka­runk, s ha baj van, annak nem mi vagyunk az okai; a gonoszok mások, nem mi”. E véle­mény szerint a jóakarat bizonyos nemzetek öröksége, melyből mások ki vannak zárva. A tudós elme szerint ez az érv tarthatatlan. Tizenkét évig élt és dolgozott sokféle országban, mindenféle rendű és rangú emberrel kapcsolatba került „munkanélkülitől a koronás főig”, a népet mindenütt egyformán jónak és békeszeretőnek találta. „Nem tudom elfogadni a vi­lág fölosztását jó és rossz népekre.”

Mások az ember kettősségét úgy magyarázzák: „mi ártatlanok vagyunk, a politikusoké és a pártoké a felelősség, ők a bűnösök.” Ezt a feltevést nem lehet azzal cáfolni, hogy a poli­tikusok tiszták, csakis azzal, hogy nem alkotnak külön „fajt”, közülünk kerülnek ki, s a rend­szer a felelős, amely őket kiemeli és a helyükön tartja. A politikus – Szent-Györgyi szerint – olyan ember, aki nem lelkünk legnemesebb húrjain játszik, hanem azokon, amelyeket a legkönnyebb megszólaltatni, érzéseken, melyeket a legkönnyebb fölkavarni, mint a félelem, az önzés, a gyűlölet. Amit a politikus tesz, nem kárhoztatható, azt teszi, amit nekünk kellemes látni és hallani. A felelősök mi vagyunk.

Gyakran idézett vélemény, hogy a fegyvergyárosok a bűnösök, hiszen ők húznak hasznot a közélet zűrzavarából és embermilliók szenvedéséből. Szent-Györgyi szerint nem várható el egy gyárostól, hogy a termékét veszteséggel adja el, és az is természetes, hogy gyártanak fegyvert, hiszen van rá kereslet. Ma már azt is nehéz eldönteni, ki a fegyvergyáros, hiszen a háborúknak nemcsak hátországuk, de óriási háttértudományuk és -iparuk is van. „Mind­annyian fegyverkereskedők lettünk, (...) az egész világ egy félelmetesen nagy fegyvergyár­rá, iszonyatos halálgyárrá változott. A „leleplezéshez” kiemel egy aprócska tényt. Egy tudós barátja tizenegy országban vizsgálta meg az eladott gázálarcokat. Megállapította, hogy egyetlen egy sem nyújt védelmet a modern harci gázokkal szemben, a haszonszerzésen túl csak a kormányok lelkiismeretének megnyugtatására alkalmas.

Szemléletesen jeleníti meg a háborút mint egy folyamat állomását a biológus hasonlata: a betegség sem akkor kezdődik, amikor a láz hirtelen negyven fokra szökik. A háborúnak nem a béke az ellentéte, „békében” gazdasági és társadalmi hadviselés folyik. Védekező és támadó háborúról sincs értelme beszélni, csak fegyveresről és fegyvertelenről. A fegyver­kezéssel a mélyben zajló baj válik láthatóvá, amint a láz is a lappangó, betegségokozó víru­sok fölszaporodását jelzi. A baj korai felismerését az is nehezíti, hogy a legtöbb országban a sajtó a fegyvert gyártók kezében van, akik ezen keresztül teremtenek tömeges igényt a tömeggyilkos eszközök iránt. Ilyen látleletet rajzol elénk Szent-Györgyi Albert. A gyógyulás­hoz javasolt terápia két kulcsszava a kollektív erkölcs és a nevelés.

Kiindulópontként meghatározza az egyéni erkölcs fogalmát: „...ne ölj, ha nem akarod, hogy téged is megöljenek; ne lopj, ha meg akarod tartani azt, amid van; ne hazudj, ha hinni akarsz másoknak; hagyj élni másokat, ha élni akarsz; adj, hogy neked is adjanak”. Törékeny emberségünket védő legerősebb pajzs a jóakarat, az udvarias magatartás, mások szemé­lyiségének a tisztelete, mert ezek az értékek teremtik meg a kapcsolatot az emberek har­monikus együttlétezéséhez, vagyis a békéhez.

Az egyén cselekedeteit az erkölcs szabja meg, mederben tartja, gátjaival korlátozza. A bio­lógus értelmezése szerint az ember, mint minden élőlény, arra kódolt, hogy egyedi életét vi­gyázza és utódaival szolgálja fajának fönnmaradását. Ebből az következik, hogy termé­szeténél fogva önző. Az emlősökhöz hasonlóan az emberben is megvannak az öröklött, illetve kialakulnak a magatartást befolyásoló feltételes reflexek. Ám a gondolkodás során képesek vagyunk összefüggéseket találni, cselekedeteinket ezek alapján tudjuk irányítani, elméleti úton tudunk benyomásokat és reflexeket létrehozni. A gyerekeknek elég az ördög­ről mesélnünk, hogy olyan benyomást keltsünk bennük, amely később is befolyásolja gon­dolkodásukat és cselekedetüket, anélkül, hogy valaha is találkoznának ördöggel. A tudat­talanba süllyedt benyomások annál maradandóbbak, minél fiatalabb az egyén, amikor a szellemi ingereket még vita nélkül elfogadja, és ezek olyan erősen bevésődnek, hogy sem­milyen logika nem képes kitörölni őket. Az erkölcsi parancsok ugyan logikai úton levezet­hetők, a logika ereje mégsem tudja féken tartani mélyből fakadó indulatainkat, mert sokkal erősebbek azok a gátlások, legyőzhetetlen reflexek, melyek gyerekkorunkban rögzültek és a neveléssel megerősítve a társadalom érdekeivel is összhangban állnak. Amikor a tudós az erkölcsöt reflexként írja le, nem lealacsonyítja azt, hanem a tudomány nyelvén fejezi ki. Így jut arra a következtetésre, hogy az erkölcs természetes cselekedeteket tilt, ezzel tesz ben­nünket emberivé. Erkölcsi gátlásaink nem velünk születettek, hanem szerzett, neveltetésünk során kialakított feltételes gátlások. A társadalom biztonsága nem az egyén logikájára épül, hanem öröklött, illetve szerzett reflexeinkre, amelyeket életünk során a „kultúra” a maga eszközeivel kortól és helytől függetlenül fékez, idomít bennünk, azzal a céllal, hogy a „szü­letett gyilkosokból és tolvajokból illedelmes egyénekké váljunk”.

Ha ez valóban így van, miért egyidős a háború az emberrel? Azért, mert hiányoznak belő­lünk a kollektív gátlások azokkal szemben, akik nem tagjai a mi társadalmunknak, a mi nemzetünknek, a mi pártunknak. A kialakult hagyomány szerint más népekkel szemben nem tilos a gyilkosság, sőt, hősi erényként is dicsőíthető, a lopás a haza érdekében megen­gedett, üdvös cselekedet. Ha biztonságban akarod tudni népedet, halmozz fel fegyvereket, helyezd mindenek fölé ideológiádat. Ha az egyéni erkölcsi kódex lenne a politikai élet alap­ja, alighanem boldogabb világban élhetnénk. Másfelől viszont, ha a politikai kódexet alkal­maznánk a magánéletre, társadalmunk összeomlana, olyan barbárságba süllyedne, ami­lyenben ma a politika van. Az ember egyedileg és kis közösségeiben értelmes, méltányos, ám egy nemzet polgáraként esztelen ragadozó. A mai európai embernek szomorú tulaj­donsága, hogy nem bízik saját erkölcsi erejében. Azokon a genfi konferenciákon, amelyeket Szent-Györgyi figyelemmel kísért, a politikusok soha nem érveltek, szinte szóba sem hozták a méltányosságot, a tisztességet, a szolidaritást. Ha valaki mégis ezzel érvelt, kiközösítették mint naiv rajongót. Alighanem ma sincs ez másként.

A modern kori diktatúrák meglepő stabilitásának egyik okát abban látta, hogy az állam fel­ismerte, milyen nagy szerep jut a háborúra való készülődésben az ifjúság nevelésének, az ennek megfelelő történelemszemlélet kialakításának. „Minden reményem az ifjúság, mely­nek agya még formálható, s amely maga is felelős lesz utódainak neveléséért. A béke kérdése nem politikusok ügye; ez olyan feladat, mely mindannyiunkra hárul, akiket foglalkoztat gyer­mekeink és az emberiség jövője. „Miről és hogyan kell meggyőzni gyermekeinket? A kutató tudós biológus, a nagyszerű iskolateremtő pedagógus első olvasatra talán meglepően pragmatikusan érvel. Szerinte a valóságos erkölcs nem alapulhat elméleteken, sem vala­mely eszményen, csak tényekre épülhet. „Kizárólag olyan tényeket szabad tanítanunk, melyeket nem torzít el a felnőttek elfogult gondolkodásmódja és kettős erkölcse.” Melyek ezek a tények? „... Valamennyien ugyanannak az emberi fajnak vagyunk a tagjai, (...) vala­mennyien emberek vagyunk; különbözőségeink e tényezők döntő fontosságához képest je­lentéktelenek, (...) legdrágább vagyonunk az emberi kultúra és civilizáció, s ez a közös kincs minden nemzet békés munkájának eredménye, (...) az élet szent, nagyon értékes, nagyon magasztos; minden élet, nemcsak a mienk!” Ezekkel az elvekkel mindenki egyetért, ám a gyakorlatban „apró elszólásaink” leleplezik gondolkodásunk következetlenségét, tisztának vélt erkölcsünk hamisságát. Magasztaljuk azokat a hadvezéreket, háborúkat, csatákat, me­lyek a mi népünknek győzelmet, dicsőséget hoztak, és leszóljuk azokat, melyek veszte­séggel, vereséggel értek véget. A gyerek lelkébe akaratunk ellenére (vagy szerint?) elfogult­ságot „csöpögtetünk”. Ítéljen el minden csatát, népet és politikát, amelyik ránk kedvezőtlen véget vagy döntést hozott. Akkor tesszük ezt, amikor legfogékonyabb a szelleme, és még vita nélkül elfogadja a tekintély szavát. Szent-Györgyi szerint az előítéletes történelem­tanításon túl a családi politikai viták és a fegyverjátékok rontják el gyermekeink tiszta élet­hivatását. A háború előestéjén írt vitairatának mondanivalóját röviden így összegzi: „A béke nem politikai kérdés, ... a béke erkölcsi probléma.”

Időszerű ez az írás? Idehaza a fegyver nélküli környezetpusztítás háborúját éljük, melyben egyszerre vagyunk elkövetők és áldozatok. Hasznos feladatunk volna végiggondolni és megválaszolni a Szent-Györgyi által oly pontosan megfogalmazott kérdéseket a mai éle­tünkre lefordítva. Milyen viszonyban áll ma egymással egyéni és közösségi erkölcsünk, mi­lyen erkölcsi reflexeket alakítunk ki gyermekeinkben fizikai, szellemi és lelki környezetünk védelmében, miként teszi hiteltelenné nevelésünket kettős erkölcsünk?

Örvendetes, hogy a magyar Nobel-díjas tudósnak újabb kötete jelent meg anyanyelvén. Más magyar Nobel-díjas kutatók közéleti és tudományos írásai idehaza leginkább angol nyelven, szakkönyvtárak olvasótermében, egy-egy példányban érhetők csak el. Az igényes kivitelű, kétnyelvű könyv tudománytörténeti dokumentum. Külön érdekessége, hogy látha­tóak benne Szent-Györgyi kézírással tett javításai. A kötet végén két személyes visszaemlé­kezést olvashatunk, az első oldalon pedig pipával, angolos eleganciával maga a szerző tekint ránk a fényképről biztató mosollyal.

SZENT-GYÖRGYI ALBERT: A béke élet- és erkölcstana. Szeged, 2001, Bába és Társai Kft.