Méltón a küldetéshez

Az egyetem jubileumára, valamint a kar 40 évvel ezelőtti alapítása emlékére készített kötetben a pedagógusképzéssel, ennek történetével foglalkozó tanulmányok olvashatók. Horváth Béla dékán az Előszóban ez utóbbival kapcsolatban írja:

Ez utóbbi szándék és tett felértékeli a kötet tartalmát abban a vonatkozásban is, hogy az országhatárunkon túli, a Kárpát-medencében folyó magyar nyelvű pedagógusképzésnek nemcsak nemzetpolitikai, hanem magyarság-identitásbeli jelentősége is van.

A kötet első fejezetében az egyetemek történetéről írott tanulmányok kaptak helyet. Font Mária – európai kitekintéssel – a pécsi felsőoktatás középkori időszakától a közelmúltig mutatja be az intézményrendszer fejlődését, és magukat az intézményeket is, amelyek egykor a magasabb műveltség megszerzésének a színterei voltak (papi szemináriumok, jogakadémiák, lyceumok). Kéri Katalin a tanárképzés újkori időszakában gazdag irodalomjegyzékkel is alátámasztva azokat a csomópontokat tárta fel, amelyek fordulatot jelentettek a képzésben. A hazai tanárképzés fejlődéstörténete vizsgálatában szükségesnek tartja az összehasonlító kutatásokat, a recepciótörténeti vizsgálódásokat, a professzió- és iskoláztatás-történet komplex megközelítését. Mikonya György az egyetem ethosza megjelenését vizsgálta, ugyancsak az európai térség idődimenziójában. Írása fontos részei az egyetemtörténeti tipológia, az újabb egyetemtípusok, valamint az egyetemtörténeti kutatások új trendjeinek megjelenítése. Mindhárom tanulmány jelentős hozzájárulás az egyetemek története új szempontok szerinti vizsgálata és a kutatás újabb lehetséges irányai kijelöléséhez.

A második fejezetben a határon túli magyar nyelvű pedagógusképzés történetét bemutató írásokat olvashatunk: a nyitrai pedagógusképzés 1960 és 2015 közötti időszaka (Balla István), a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a beregszászi pedagógusképzés története (Fodor Gyula), a szabadkai tanítóképzés (Lepes Josip és Czékus Géza), valamint a révkomáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karán folyó képzés viszonylag még rövid időszakának bemutatása (Török Tamás). Mind a négy tanulmány azért (is) jelentős, mert bizonyítékai annak, hogy a helyi magyarság számára történő értelmiségi képzések, ha nem is gondmentesen – nem egyszer anyagi-pénzügyi problémák közepette, s néha politikai ellenszélben –, de az Európai Unió szubszidiaritás elvének megfelelően működnek. Számon tartásuk azért is fontos, mert múltjukkal, jelenükkel és lehetséges jövőjükkel meghatározó részei az egyetemes magyar művelődéstörténetnek.

A harmadik fejezet tanulmányai a Pécsi Tudományegyetem tanárképzése történetét mutatják be, egy írás pedig a pécsi tanítóképzőben végzett pedagógus, Fonay Tibor szakmai pályájáról szól. Dolgosné Kovács Anna a műszaki informatikai kari mérnöktanár-képzés történetét vázolja fel, és megjeleníti a kor követelményei szerinti új képzési formákat/tartalmakat is. Erostyák János a főiskolai képzéstől indulva az integráció utáni Természettudományi Kar pedagógusképzéséről ír, Pusztafalvi Henriette pedig az Egészségtudományi Kar ugyancsak sikeres egészségtanár-képzését mutatja be. Vas Bence a pécsi zenetanárképzés utóbbi húsz évéről ad áttekintő képet, bemutatva  pécsi modelljüket, amelyben a holisztikus szemléletű tanárképzés dominál; zenepedagógiai munkacsoportjuk pedig a zenetanárképzés megújítását tűzte ki célul.

Mindegyik tanulmány azt igazolja, hogy Pécs nemcsak a koraközépkorban volt (az egyik) fontos központja az értelmiségképzésnek, hanem napjainkban is olyan jelentős tudományközvetítő, -kutató és -fejlesztő műhely, amely számos területen európai szintű eredményeket ért el, köszönhetően a kiváló oktatóknak, kutatóknak, tudománytörténészeknek, akik nemcsak helyben, hanem a tágabb térségi dimenzióban is kapcsolatokat építenek.

A negyedik fejezetben (Kutatások és reflexió a 40 éves szekszárdi tanítóképzés történetéből) a tanulmányok szerzői az egykori Illyés Gyula Fedagógiai Főiskola karrá lett egyetemi intézményrészének oktatástörténetét, kutatásaikat mutatják be, egy tanulmány pedig a Dél-Dunántúlra kitekintve vázolja fel a tanítóképzés fejlődése időszakait.

Szintén történeti áttekintésű Boronkai Dóra tanulmánya, amelyben a kommunikációkutatás és -oktatás múltjának fontosabb elemeit, tartalmát, változásait mutatja be. Klein Ágnes a nemzetiségi tanítók képzésének 1868–1945 közötti időszaka képzési fórumait, az oktatási rendszer változásait tekintette át az aktuális törvénykezések, a tantervek és a korabeli emblematikus szakmai folyóirat, a Néptanítók Lapja írásai alapján. Kurucz Rózsa egy hiányzó szintézist pótolt: a történelmi Dél-Dunántúl tíz települése „több különböző fenntartású, szintű és időintervallumú tanító- és tanítónőképzőjének alapítását, a megmaradásért folytatott küzdelmeit, elsorvadását, újrakezdését és átalakulását” mutatja be. Megemlíti azokat a jeles személyiségeket, akik által néhány képző országos hírű, s az Európához szorosan kötődő kultúra szerves műhelye lett.

Tancz Tünde a tanítóképzés gyakorlati irányultságának „hosszú történeti folyamatát” tekinti át, amely mindig szorosan kapcsolódott a közoktatáshoz. Ír a képzés szerepéről, tartalmáról, szervezeti keretei változásairól, az aktuális feladatokról és a nehézségekről is. Töttős Gábor a beszédművelés-tanítás néhány aspektusát ismerteti, középpontba helyezve a beszédművelést. Vizsgálatának tárgya a Halotti beszéd és könyörgés, amelynek olyan szempontú elemzését végezte el, amely eddig nem szerepelt kutatási témaként. Ezzel új kutatási területre hívja fel a nyelv- és a művelődéstörténészek figyelmét.

A tanulmánykötet létrejöttéről olvashatjuk a 227. oldalon: „A kötet a PTE 650 Jubileumhoz kapcsolódó Pedagógusképzés öröksége és jelenléte a 650-es PTE-n című program részét képező, Pedagógusképzés évszázadai a Kárpát-medencében című nemzetközi pedagógusképzés-történeti konferencián 2016. november 9-én a PTE Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Karán, Szekszárdon bemutatott előadások anyagából készült.” Kurucz Rózsa, a könyv szerkesztője korrektül megjegyzi, hogy „A kötetben szereplő tanulmányok tartalma, megfogalmazási módja és stílusa a véleményalkotási szabadság szerint az írások szerzőinek felelőssége.” (227. o.) A szerkesztő számos saját és szerkesztett kötete mellett erre is jellemző a szép tipográfia és nyomdai kivitelezettség, így nemcsak tartalmában méltó az egyetem és a karok jubileumaihoz.