Még egyszer az iskolai erőszakról… de most a bántalmazott tanárok szemszögéből

„A tanárok félnek a tanulóktól”^[1] – énekelte 2000-ben, Chilében tartott koncertjén Morrissey, az akkor alig negyvenéves, de már jó két évtizede körülrajongott brit rocker, miközben fiatalokból álló hallgatósága csápolt, lelkendezett. A dalszerzőként is népszerű Morrissey elszomorító képet festett hallgatóságának a pedagógusok munkájáról. „Azt hiszitek, figyelnek rátok?”^[2] – tette közzé szónoki kérdésként lesújtó tapasztalatait a dalának célcsoportját jelentő pedagógusokról, mígnem megfogalmazta saját, tragikus következtetését is: „a ti hivatástok a megaláztatás”^[3]. Vajon mi késztette a Manchesterben született rocklegendát arra, hogy sok ezer híve előtt ilyen fájdalmas látószögből közelítve jelenítse meg a pedagógusok társadalmi rangját, szerepét? Vajon e szöveg hallatán milyen élmények-tapasztalatok emelték magasba a folyamatosan tomboló hallgatóság karjait?

Feltételezhető ugyanis, hogy egyikőjük sem olvasta azt az évtizedekkel korábban megjelent szakcikket, amely az elsők között adott hírt a tanárok ellen elkövetett, az iskolai munkát veszélyeztető agresszív cselekményekről.^[4] Minden bizonnyal nem tudtak semmit arról az elkeserítő megfigyelésről sem, amelyről 1981-ben a genfi Nemzetközi Munkaügyi Szervezet számolt be egy Nagy-Britanniában, Izraelben, Franciaországban, Svédországban és Cipruson végzett vizsgálata nyomán: ez ugyanis a tanárok elleni támadások számának már akkoriban is tapasztalható emelkedésére figyelmeztetett. Az ILO szakemberei pedig már akkor jól látták: mindez előbb-utóbb magával hozza a félelem által uralt iskola légkörét is. Valószínűsíthető, hogy sem az énekes, sem a hallgatóság nem tudott semmit arról az UNESCO-kutatásról^[5] sem, melyet 1997-ben 93 ország 5000 tizenkét éves diákja körében végeztek a gyermeki erőszakról, megállapítva, hogy ennek egyik magyarázata abban ragadható meg, hogy a fiúk példaképei az agresszív hősök, a lányokéi pedig a popsztárok. S a modellkövetésként is tekinthető agresszivitás egyik lehetséges helyszíne értelemszerűen az iskola, benne nemcsak a kortársakkal, hanem a velük foglalkozó tanárokkal együtt.

Chilében nem ismerhették a jelenlévők azt az amerikai felmérést^[6] sem, melynek kezdeményezői 1998-ban döbbenten állapították meg: mivel újabban a tanárok is rákényszerültek a személyüket fenyegető, várható támadások elleni védekezésre, két százalékuk már az iskolában is önvédelmi fegyvert tart magánál. (A vizsgálat egy öt évvel korábbi felmérés folytatása; az előző kutatás adatai még nem számoltak be ilyen tapasztalatokról. Az önvédelmi fegyverek iránti igény tehát azóta jelentkezett. Nyilván nem ok nélkül.) Minden bizonnyal azon sem gondolkoztak el a rocksztár rajongói, a lelátókon csápoló fiatalok, hogy a virginiai oktatási hatóság miért ítélte meg már 1994-ben úgy, hogy kötelező érvénnyel el kell(ene) végre fogadtatni a fegyvermentes iskola (Gun-Free Schools) biztosítását követelő jogszabályt.^[7] (Vajon mi indokolta ezt?) S azt sem sejthették, hogy amikor 1990-ben Lionel Jospin, akkori francia oktatási miniszter körlevélben hívta fel az iskolák figyelmét a tanárokat érő agresszív támadások kivédésének megelőzésére, akkor már elég sok, tanítványai által ko­rábban megtámadott pedagógus tette föl magában azt a kérdést: mit kellene tennem, hogy visszaállítsam tekintélyemet a történtek után?

Nyilvánvalóan ismeretlen volt a koncert résztvevői körében az az összegzés is, amely szerint csak Nagy-Britanniában 1996 és 2000 között összesen 59 900 (!) olyan iskolai cselekményt regisztráltak, amely valamilyen formában az intézményben tanító pedagógusok személye ellen irányult.^[8] S látókörükön kívülre esett az UNICEF 1999-es békefelhívása is, melyben a világszervezet szakemberei az iskoláktól az oktatási folyamat minden résztvevője számára – diáknak is, tanárnak is, vezetőnek is – nyugodt körülményeket kértek ahhoz, hogy az oktatás tényleg eredményes lehessen.

Az elmondottakból is látszik tehát: noha a chilei stadion őrjöngő közönsége mindezt nem tudhatta, az énekes által adott „helyzetjelentés” sok tekintetben és nagyon sajnálatosan igaz volt. Olyannyira, hogy azóta sem változott pozitívan a pedagógusok iskolai veszélyeztetettsége. Morrissey „látnoki” szavai mintegy erre a perspektívára is felhívták a figyelmet. (Addig ugyanis a pedagógusszakma is, a közvélemény is jószerével csak a diákokat érő agresszív hatások természetével és hatásrendszerével foglalkozott.)

Az persze nem egészen pontos kifejezés, hogy az eltelt idő alatt semmi sem változott, mert sok tekintetben igenis jól látható változások következtek be. Egyrészt az európai és amerikai iskolák tanáraik ellen forduló agresszív tanulói mellé egyre inkább felsorakozni látszanak a többi kontinens diákjai is. Újabban már Japán, Nepál, Kuvait, Szaud-Arábia, Kolumbia, Thaiföld, Mexikó és Afganisztán pedagógusai is kezdik úgy érezni: munkájuk során ők is ki vannak téve a legkülönfélébb tanulói támadásoknak.^[9] (Bár – kétségtelenül – helyenként a po­litika is kiveszi részét a tanári pálya veszélyessé tételében; a mexikói tanároknak – pél­dául – az őket ért támadások legsúlyosabbikát 2006-os sztrájkjuk alatt éppen az államhatalom képviseletében fellépő rendőrségtől kellett elszenvedniük; Afganisztánban pedig a 2000. évben feljegyzett súlyos agresszív veszélyeztetések szenvedő alanyai a nőket tanítani kezdő pedagógusok lettek.)

Az elmúlt esztendők másik, nem elhanyagolható fejleménye az is, hogy a tanárok elleni agresszió vonatkozásában láthatóan csökkent az elkövetők életkora; így az iskoláknak már nem csak a serdülők és a pre-adolescensek agresszivitásával kell számolniuk.^[10] (Ausztriai adatok szerint – például – a vizsgálatot megelőző egy évtizedben a 12–14 év közötti korosztály 16 százaléka elkövetett valamilyen, főleg becsületsértő-rágalmazó tettet a tanárai ellen, mégpedig havonta minimum háromszor.) Egyre gyakoribb a 10-12 évesek,^[11] sőt már a 8-10 évesek felől érkező durvaság is. S bár a gyermekpszichológusok szerint a 12 év alatti gyerekekre általában nem jellemző, hogy előre eltervezik a támadásokat, ők inkább spontán indulatukban ragadtatják el magukat,^[12] újabban a rendőrségnek néha 9-10 éves gyerekek kifejezett tanárellenes összeesküvéseinek szálait kell kibogozniuk a további agresszivitás megfékezése érdekében. (Ez történt nemrégiben az amerikai Georgia egyik állami iskolájában is. Szaud-Arábiában hasonló korú gyerekek csoporttá szövetkeztek, hogy csúnyán megver­hessenek egy tanárt – mindezt a jobb osztályzatok követelésének szándékával.) S a tanárokat is veszélyeztető agresszív cselekedetek többé nem maradtak kizárólagosan a fiúk jellemzői; felzárkóztak melléjük a lányok is. A köztük lévő különbség csupán azalkalmazott magatartási formákban van; míg ugyanis a fiúk többnyire a fizikai agresszió eszközeivel élnek, a lányok inkább a verbális agresszió – a bullying – lehetőségeit ragadják meg.^[13] S megdőlni látszik néhány korábbi hipotézis is; az utóbbi évek során az iskolában tapasztalt agresszió eseteiből ugyanis kiderült: ma már nem tehető különbség sem város és falu között, sem a kis és nagy létszámú osztályok tanulói között.^[14]A felnőttek, a tanárok elleni agresszivitás mindenütt jelen van.

Az agresszivitás formái között – a korábbinál sokkal nagyobb súllyal – változatlanul jelen vannak a diákok felől érkező szóbeli agresszió (a bullying) formái, valamint – a „hagyományos” tanárbosszantások eszközei: a hazugság, a provokáció, a feladatmegtagadás és az óra tudatos zavarása, a tanár különböző tárgyakkal való megdobálása.^[15] Eközben – valódi újdonságként – a tanulók körében rohamléptekkel terjed az egyszerűen csak internetes bűnözésként számon tartott ún. cyberviolence megannyi lehetősége, ez magában foglalja a mobiltelefonos, a foto- vagy videoüzenet, vagy SMS-formában, e-mailben továbbított agresszív üzenetek vagy chates zaklatások legváltozatosabb formáit is. A technikai lehetőségek teremtették meg a „happy slapping” divatját is; e meghatározás arra a jelenségre utal, amikor az agresszív elkövetők – saját maguk vagy közvetlen környezetük – a cselekménnyel egyidejűleg le is filmezik a történteket.^[16] (A hazai tanárverések is jobbára az ilyen felvételek nyomán kerültek nyilvánosságra.)

A tanároknak tehát – hivatkozhatnánk ismételten Morrissey szavaira – tényleg van okuk „félni”. Annál is inkább, mert ezt a félelmet legújabb tapasztalataik sem oldhatták fel. A BBC megbízásából például brit tanárok szakszervezete idén márciusban közvélemény-kuta­tást végzett, mely szerint a megkérdezett alsó tagozatos tanítók egyötöde, míg a középiskolában oktatók kétharmada a gyerekek felől érkező szexuális zaklatás különféle formáit is megtapasztalta már. Arról nem beszélve, hogy egyre gyakoribbak a tanárokat célzó szülői atrocitások is; Amerikában például a – csak késsel és lőfegyverrel elkövetett – szülői támadások száma 1993 és 1998 között a korábbiakhoz viszonyítva megnégyszereződött.^[17] Nem beszélve az iskolába bevitt fegyverek tragikus végű alkalmazásáról; 2002-ben a németországi Erfurtban egy gimnazista 16 embert ölt meg – köztük tanárokat is –, mielőtt magával is végzett. Tavaly novemberben egy finnországi iskola 18 éves tanulója lőtt agyon hét diákot és egy tanárt, mielőtt saját maga ellen fordította fegyverét. A franciaországi Loire-völgyi iskolákban a 2004/2005-ös tanévben 195 súlyos sérüléssel végződő támadás érte a tanárokat, ez 30 százalékkal több volt, mint az előző tanévben. Egy brit lap olyan esetről is beszámolt, hogy az egyik középiskola 14 éves lánytanulója öngyújtóval meggyújtotta egy tanárnője haját. Sőt néha még a tanárok közvetlen környezete is veszélybe kerül; 2005-ben óriási felháborodást váltott ki Angliában egy olyan támadás, amelynek során a „célszemélyt” jelentő tanáron kívül a vele lévő felesége is súlyosan megsérült. Arról nem is beszélve, hogy hány tanár kocsiját gyújtották föl, rongálták meg a bosszúálló tanítványok. A legújabb amerikai iskolai lövöldözésekre – gondolom – a média jóvoltából mindannyian emlékezünk.

Hogyan juthattunk idáig? A tanárok elleni agresszió történetét áttekintő monográfiák – már ilyenek is vannak! – a mindennapi tapasztalatokkal egybehangzóan nagyjából egyetértenek abban, hogy a helyzet hozzávetőleg az elmúlt 15 évben vált súlyossá.^[18] Sokan és sokat vitatkoznak azon, hogy miben keresendő a gyermeki agresszió nagymértékű növekedése; hiszen az agresszív gyerekek korosztályonkénti aránya évek óta állandónak tekinthető; szakértői számítások szerint legfeljebb 5,5 százaléknyi,^[19] és ebben nagyjából azonos súllyal szerepelnek okként bizonyos biológiai-genetikai és családi-ökonómiai faktorok; ez utóbbiak főleg a családon kívüli szociális környezetből hatnak a gyermekekre. A tapasztalatok viszont ezt az 5,5 százalékos arányt mindinkább meghaladó agresszív cselekményekről szólnak. Le­het, hogy inkább azt a számítást kellene elfogadnunk, amely a kilencvenes évek óta korosz­tályonként már 20 százalékban jelölte meg a tanulók viselkedési rendellenességét?^[20]

Mindenesetre a szakemberek megpróbálták összegyűjteni azokat a tényezőket, amelyek – többnyire halmozott hatásai – nyomán az iskolai oktatószemélyzetnek akár már előre szá­mítania lehetne a gyerekek agresszív megnyilvánulásaira. A családok alacsony jövedelme, a tanulók szegényes lakáskörülményei, a szülők alacsony szociális státusa, a bűnöző családtagok, az autoriter szülők által okozott lehetséges problémák mellett bekerült a felsorolásba a szülői felügyelet – társadalmi helyzettől független – hiánya, az alacsony szintű verbális, illetve az alacsony nonverbális készségeket mutató környezet, a túlzott és válogatás nélküli médiafogyasztás, beleértve az agresszív játékokat is,^[21] legvégül a gyerekeknél észrevehető szokatlanul erős pszichomotoros impulzivitás is. Ezekhez hozzászámítható még az iskolás gyerekek nagy csoportjaira jellemző motivációhiány, a tanórák alatti unalom, valamint az életkorral egyre erősödő kortársnyomás is.^[22] Sőt a szakértők bizonyos magatartási jellegzetességeket – kifejezetten prognosztikus céllal – mintegy kockázati tényezőként is a tanárok figyelmébe ajánlanak. Ezek között említik – egyebek között – a gyerekek gyakori dühromait, szélsőséges hangulati megnyilvánulásait, könnyű frusztrálhatóságát; megannyi olyan tulaj­donságot, amely könnyen fordulhat agresszióba.

A hasonló problémákkal foglalkozó közlemények szerzőit természetesen foglalkoztatja az a kérdés is, hogy vajon vannak-e olyan tényezők, amelyek egyik-másik tanárt szinte predesztinálják az áldozattá válásra.^[23] A kifejezetten erre a kérdésre választ kereső luxemburgi szerzők azonban nem tudtak egyértelmű kategóriákat megfogalmazni; nem mondhatták azt, hogy csak a rövidebb szakmai tapasztalattal rendelkező tanárokat érték inzultusok, hiszen a statisztikák idősebb tanárok elleni támadásokat is feljegyeztek. Kutatásaik nyomán nem derült ki az sem, hogy a nők vagy a férfiak veszélyeztetettebbek-e, hiszen mindkét nem képviselőinek kijutott az agresszivitásból, annyi különbséggel, hogy a férfiak főleg a lánytöbbségű osztályokban, míg a nők főleg a migráns tanulók körében éltek át megalázó élményeket. Arra sem volt adatuk, hogy a szigorúbb tanárokat több támadás éri, mint a kevésbé követelőket. Egyetlen olyan megfigyelést tehettek, amely általánosnak mondható, ez pedig az, hogy a tanulói agresszivitás megnyilvánulásának színtere legtöbb esetben azosztályterem; az utcán és egyéb helyeken sorra kerülő támadások ennél nagyságrendekkel kisebbek. Érdekes módon a brit oktatáskutatók ezt már korábban megállapították.^[24]

Mit tehetnek az iskolák e jelenségek megállítása, az agresszív cselekedetek számának és súlyának csökkentése érdekében? A legkirívóbb esetekről értesülő laikus közvélemény – természetesen – azonnali súlyos büntetést követel. Egyetértően nyugtázza, ha azt olvashatja, hogy például Szaúd-Arábiában bebörtönözték a tanárukat megtámadó diákcsoport tagjait; elégedett, ha arról hall, hogy a tanárverőket azonnal kirúgják az iskolából. (Közben megfeledkezik arról, hogy mennyiben járult hozzá a történtekhez csak a családi otthonokban elhangzott, tanárokat illető megannyi lekicsinylő megjegyzés is!) A szakma azonban máshol keresi a megoldást.

A probléma megoldására törekvő gyakorlati tanácsok egy csoportját azok a javaslatok képviselik, amelyek a szülőkkel való együttműködéstől várják a gyerekek iskolai viselkedésének javulását.^[25] A meleg családi légkörnek ugyanis – állítják – kedvező befolyása van nemcsak a gyerek iskolai viselkedésére, hanem megóvhatja még a felnőttkori munkanélküliség veszélyeitől is.^[26] S minden szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy az agresszív cselekedetek ellen lokálisan, az adott szociális környezetben, ahhoz adekvát módon kell fellépni. Nincs ugyanis általános, egy egész országra, földrészre is hatékonyan alkalmazható megoldás. Számtalan szerző utal arra is, hogy – bár szükség lehet egyéni (pszichológiai, pszichiátriai szakemberek által nyújtott) terápiás beavatkozásokra is – igazi eredmény főleg az egész tanulói és tanári közösséget érintő programoktól várható.^[27] Különösen nagy szerepet szánnak a teljes iskolai életet átjáró játéknak és a humornak, de a leghatékonyabbnak egyértelműen a megelőzést tartják.^[28] (Természetesen a megelőzés feladatai közé sorolják az iskolai kudarcok sorozatának szakszerű prevencióját is, mert azokat az agresszió egyik melegágyának tekintik.)

A feladatok azonban komoly tervezőmunkát, átgondolt döntéseket, netán megemelkedett költségeket is igényelnek – nemcsak az intézményektől, hanem a fenntartóiktól, sőt bi­zonyos tekintetben az oktatási rendszer egészétől is. Az Európa Tanács e célból egyenesen az iskolák által egyedileg összeállított stratégiai csomagok kidolgozását sürgeti, mégpedig egyidejűleg három különböző irányban is: a kidolgozás során – tanácsolják – feltétlenül figye­lembe kell venni a biztonság, az identitás és a szolidaritás szempontjait, természetesen az intézményekben dolgozó tanárokra és minden felnőttre vonatkozóan.^[29] Ezekbe a csomagokba be kell illeszteni azokat a szervezési újításokat is, amelyek az egész iskola működésének átalakítását szorgalmazzák, tehát az oktatómunka reformjai mellett tartalmazniuk kell a szabadidős tevékenység, az iskolán belüli és az iskolán kívüli közösségi kapcsolatok tartalmának és formáinak megújítását.

Mindez igen nehéz munka. A társadalom egészének egyetértő segítsége nélkül elkezdeni sem érdemes.