Magyarország Gyermekszemmel – linómetszetekben

Ha azt halljuk, hogy általános és középiskolások elbicikliztek mintegy 1400 településre, és elkészítettek mintegy 8300 linómetszetet, nyilván valami nagy, országos akcióra gondolunk; „egy központban kitaláltak valamit, aztán megcsinálták”. S közben gyanakodhatunk: „miért nem láttuk az eredményt, hol vannak a remekművek, na, nyilván elfogyott a pénz, a lendület, vagy az elkészült munkák minősége hagy maga után kívánnivalókat”.

De ha egyik sem, akkor nyilván egy megszállott biciklista rajztanár van a dolog mögött, aki egész évben erre készült a gyerekeivel – valahogy jóvá kell tenni az év közben épp csak eldöcögő órákat. Konrád György panaszkodik valahol az efféle figurákról. Folyton ki kell találjanak valamit, amivel valahogy az előtérbe kerülhetnek. Valamiért jobb ott, az előtérben. Hát még ha egy kis pénz is jön vele.

Pályakezdő rajztanárként nem gondoltam volna, hogy bármit is kitalálhatok, minden energiám arra ment el, hogy bevigyem az órákra, amit mások kitaláltak. (Barcsay Kör, Gaál Imre Rajzszakkör, GYIK-Műhely, Apagyi Mária – Lantos Ferenc, Koltai Magdolna, Zombori Béla, hogy csak néhány programot, nevet említsek.) Előtérbe kerülni pedig kifejezetten féltem.^[1]Mások persze máshol találták ki azt a valamit, és az adaptálás során – ha az ember odafigyelt – minden módosult valamelyest, néha annyira, hogy az eredmény már egészen más volt. A linómetsző országjárásnak is voltak ilyen apró előzményei, de Balogh Eszti kérdése („Miért nincs?”) vagy Pápai Judit lelkesedése nélkül nem lett volna belőle országjárás. Még lesz róluk szó.

Apró előzmények

Amikor az ember a hetvenes évek közepén, egy kis falusi iskolában rajzot kezd tanítani, és meglátja a szakfelügylője (Marton László) szakkörében készült linómetszeteket, nyilván a homlokára csap. „Hát persze! Így jut is marad is, nem kell tovább ennem magam, hazavigye-e a gyerek a gyönyörű munkáját, vagy kitegyük az iskola falára.” Elkezdtünk hát linót metszeni.

A Gaál Imre Rajzszakkör kiállított Szolnokon. Morvay László^[2]ott előadást tartott, bepillanthattam egy önszerveződő, önállóan gazdálkodó csoport életébe. Én addig idegenkedtem a pénzezéstől, technikázgatástól. Különben nem mondom, hogy a kiállítás vagy akár az említett bepillantás letaglózott, voltak fenntartásaim, de az ötödikes tanmenetemet már az előzőeknél játékosabbra terveztem – és belevágtunk a metszetek eladásába. Kiállításokat rendeztünk, játszóházakat tartottunk, meg mindenféle barter vállalkozásokba bonyolódtunk. Képeslapokat metszettünk vállalatoknak, cserébe termékeket vagy készpénzt adtak. Már volt annyi pénzünk, hogy az órán minden gyerek megtanulhasson linót metszeni. Megkedvelték, délután is folytatni szerették volna, indítottam hát egy iskolai linómetsző szakkört.

Ha az ember osztályfőnök is volt, és komolyan vette a havi egy kötelező rajgyűlést (amit persze a falusi iskolában kirándulássá, a városi iskolába való áttelepülés után pedig uszodázássá konvertált), természetesen jött a nyári osztálytábor ötlete. Mivel ekkoriban a megyei úttörőszövetség minden nyáron szervezett egy kerékpártábort – ingyenes szállással, jelképes árú étkezéssel – ide neveztünk be osztályaim kerékpárképes tagjaival. (Érdekes volt az első éjszaka. Tízegynéhány fiú készülődött elalváshoz az egyik teremben, három lánynak a másik teremben kellett volna aludnia. „Ez hülyeség, csak nem fognak ott hárman árválkodni! Aludjunk együtt! Ha valaki öltözik, majd nem nézünk oda!” Azontúl ez alapszabály lett.)

Megint csak természetes volt, hogy egy tavaszi napon kibicikliztünk Zagyvarékasra szép régi házakat rajzolni. Itt kezdődött az újabb történet.

Linómetsző országjárás

– Elmegyek a Postára, veszek egy képeslapot! – mondta Balogh Eszti.
– Á, ilyen kis falvaknak nincs képeslapjuk.
– Miért nincs?
– Nagyon sokba kerülne. Drága a fotós munkája, sokba kerül a nyomdai klisé, és erősen ráfizetéses lenne, mert legfeljebb pár száz példányt lehetne eladni.
– Nagy kaland! Metsszük ki a rajzokat, és nyomjunk róluk képeslapot!
– El is lehetne adni.
– Á, mire lenyomsz százat, megunod az életed!
– Akkor a nyomdával kellene nyomatni.
– Nem rossz ötlet, ha a dúcról nyomják, kliséköltség sincs. (Persze kell beállítás, ez-az, de Forgó Gyuszi nyilván megcsinálja a Szoltisz Nyomdában anyagköltségért – gondoltam.)
– A nyári biciklitáborban mindenhol csinálhatnánk metszeteket, ahol megalszunk.
– Vagy szervezhetnénk egy olyan tábort, ahol a megye összes településén átbicikliznénk, és minden falunak, városnak elkészíthetnénk a képeslapját. Gazdagok leszünk! (Tényleg, miért ne szerezhetnénk valahonnan egy leselejtezett Grafopress gépet? Akkor magunk is nyomhatnánk a lapokat!)

De mindezt valahogy meg is kellett szervezni.

Olvasótábor-ügyben már kapcsolatban voltam a Megyei Könyvtárral. Bementem a gyermekkönyvtár vezetőjéhez, Pápainé Kemenczy Judithoz az ötlettel. Nagyon fellelkesült, néhány hét alatt megszervezte az egészet. Mindenütt a könyvtárosok voltak a helyi szervezők. Tőlünk pedig tizenkét általános iskolás készült arra, hogy kettesével elbicajozzanak egy-egy település iskolájába, könyvtárába, találkozzanak a helybeli gyerekkel, és közösen készítsék el a linómetszeteket, amikről később képeslapok nyomhatók. Tartottak egy kis bevezetőt, hogyan vázoljuk fel a rajzot, hogyan másoljuk át a linódúcra, megmutatták, hogyan kell vésni, aztán kezdődött a közös rajzolás, metszegetés. Munkadíjként ebédet kaptak, illetve esténként egy-egy iskolában a szállás is ingyen volt. Mert amikor elkészültek a metszetek, a két gyerek tovább biciklizett az aznapi szálláshelyre, itt nyomtattuk le a dúcokat. sőt még színesbe is átnyomtuk, és kimetszettük őket. Embertelen munkának láttam, de a gyerekek élvezték. „Ugye, jövőre is lesz?”

Legyen. Bejárjuk sorra a megyéket, nyilván mások is csatlakoznak majd hozzánk, futótűzszerűen terjed az akció, néhány év alatt kész lesz az egész országot ábrázoló metszetsorozat. Persze azért utána sem fogjuk abbahagyni a biciklizgetést, nyaranta eltekerünk a hasonszőrűekhez, de erre azért nem kell hetekig szervezkednünk. Mert egy ilyen megyejáró linómetsző túra megszervezése azért nem kis munka.^[3]

Megyejárások ideje

Ahhoz, hogy másutt is metszőkörök támadjanak, közzé kell tegyük a legfontosabb tudnivalókat a linómetszésről, és olcsó eszközöket kell biztosítanunk. Kiadtunk hát egy kis füzetet a linómetszés technikájáról, ugyanakkor gyártani kezdtük a vésőket, festékező hengereket, tubusolgattuk a nyomdai hulladékból visszamentett festékeket, darabolgattuk a Pannonplast hulladékából származó linót, küldözgettük a kis csomagokat, a művészellátóénál lényegesen alacsonyabb áron.

Közben egyesületté alakultunk, a gazdálkodásunk teljesen törvényessé vált. Adtunk-vettünk, szponzorokat gyűjtöttünk, pályázatokat írtunk. Végül csak pár száz forintos önköltséggel járt fejenként az országjárás. Akinek ez is sok volt, ingyen jöhetett.

A második megyejárásra, Csongrád megyébe már negyvenvalahányan indultunk, három nagycsoportban. Részben a Széchenyi Körúti Általános Iskola tanulói, részben a város középiskoláiból jelentkező vendégdiákok. Az egyik nagycsoportot én vezettem, a másikat Bulkay Juli, aki Kisújszálláson vezetett rajzszakkört, és linómetszéssel is foglalkoztak, a harmadikat két kolléganő Budapestről, akik hallottak a tavalyi túráról, és jelentkeztek, hogy szívesen jönnének velünk. Szeged volt az utolsó állomás, ott találkozott a három csoport. Megjöttek Patríciáék, gyönyörű metszetekkel, jó hangulatban, de a tanárok nélkül.

– Hova lettek?
– Á, próbálták játszani a szokásos parancsolgatós tanárszerepet, mi visszavertük, erre hazautaztak. De jól elboldogultunk nélkülük is.

Szóval a túrát két gimnazista vezette, meg kell hagyni, mintaszerűen.

Minden évben sorra vettünk egy-egy megyét. A városnak hála, be tudtunk szerezni húsz Csepel Schwinn váltós biciklit és hálózsákokat. Kerékpáros táskákat is készített egy bőripari vállalat. Nagyot dobott a túrateljesítményeken, a hangulaton. Új csoportvezetők jöttek a tanítványaikkal. Ferenczy Tünde Kismarjáról, Koczka István Budapestről, Boros Anikó, Darabontné Juhász Zsuzsa, Nagy Katalin, Nagy Dénes Szolnokról. Ez volt a túra aranykora. Bevételeinknek hála szinte ingyen túrázgathattunk.

Minden tavasszal kerékpáros edzésekkel kezdtünk. Értesítettük a megcélzott megye iskoláit, kezdtek jönni a visszajelzések, kialakítottuk a menetrendet, a szálláshelyekre megküldtük a linómetsző egységcsomagokat, aztán elindultunk az iskola elől, a távolabbi megyékbe vonattal. Reggelente két-négyfős kiscsoportok indultak neki az utaknak, hogy valahol foglalkozást tartsanak, együtt metsszenek a helybeli gyerekekkel, és persze a nyomatokat is elkészítették, lábbal taposgatva. Ha senki sem fogadta őket, rajzoltak egy-egy képet, amit később, az aznapi szálláshelyen metszettek ki. A szálláshelyeken délután méta-, foci-, krikett-, kosármeccsek a helybeliekkel, este benti játékok. Lámpaoltás után esti mesék. Reggel gyors öltözés, reggeli, aztán felpakolás, újabb szétrajzás. Esténként mindig egy új szálláshelyen gyűltünk össze. Közben persze találkoztunk a települések érdekes embereivel, helytörténészek meséltek, Földi Péter a festményeit mutatta meg, Kurtág György és Márta néni zongorázott… Élmény élmény hátán. A legnagyobb élmény persze maga ez a játékos, munkás együttlét; gyorsan, hatékonyan kipakolni a reggelit, vacsorát, mosogatni, takarítani, hogy minél több idő maradjon a munkára, játékokra, beszélgetésekre.

A túra után, itthon gépi nyomatsorozatokat is készítettünk. Néhány településről megrendeléseket kaptunk, kiadtuk 25 település képeslapjait. Közben a katonai repülőtér felszámolta a nyomdáját, nekünk adtak egy tégelysajtót, betűkészleteket meg részben a Verseghy Nyomdából, részben a Grafopress KFT-től kaptunk. Úgyhogy már saját műhelyünkben is készültek kis sorozatszámú képeslapok. Ezek nem kerültek forgalomba. Takács Géza megemlítette, hogy Esterházy Péter szeretett volna egyszer Magyarország valamennyi településén átautózni. Mi is valami hasonlóban utazunk, és tudtuk róla, hogy szeret képeslapokon levelezni, küldtünk hát neki a képeslapokból. „Én egyébként évek óta a Szolnoki Metszőkör által készített levlapokon levelezek, vagy hát lapozok; azért is szeretem a lapjaikat, mert keveset lehet rájuk írni, drága angyalom, és már a lap alján vagyok, hála Istennek. Különösen jó, ha németül kell írni, sehr geehrte, hopp, és már nem is lehet folytatni. Napi kapcsolatban vagyok így velük, naponta megérintem így a munkájukat, ily módon ismerősek nekem ezek az ismeretlen (már nem is) gyerekek, akiknek köszönettel tartozom.”^[4]

Elküldtük a Postaigazgatóságnak metszeteink kicsinyített fénymásolatait. Nem mutatnának-e jól egy bélyegsorozaton? „Kérésüket előjegyeztük!” (Azóta elkallódhatott valahol az az előjegyzés.)^[5]
 

Ami eddig történt, jó volt

Aztán teltek az évek, a sporttagozatos iskolából átmentem a művészeti iskolába, itt főleg alsósokkal dolgoztam, kezdett megfogyatkozni a túrák utánpótlása. Az első túrázók már dolgoztak, másra kellett a szabadság, újak pedig nem jöttek, mert hiányzott az évközi „együttes élmény.” Akik túravezetőkként csatlakoztak, saját táborokat szerveztek, de ezek inkább hagyományos képzőművésztáborok voltak.

2003-ban Győr-Moson-Sopron megyébe indultunk, az utolsó napokban jöttünk rá, hogy már csak három általános iskolásunk maradt.
A többiek középiskolások, egyetemisták. Döntöttünk, bármennyire is rossz ránézni a térképre, ha jövőre nem sikerül valamelyik általános iskolában megkapaszkodni, akkor kihagyunk néhány évet, és csak civilben biciklizünk, rajzolunk, metszünk, a magunk örömére. Ami eddig történt, jó volt, ami ez után jönne, már csak erőlködés lenne. Ennyire futotta. 1990 és 2002 között 196 túrázó 1400 települést járt be a háromezerszázegynéhányból. (Egyik nyáron még egy Székelyudvarhely környéki túra is megesett.) Elkészült mintegy nyolcezer metszet. Barátságok születtek, némelyiknek házasság lett a vége. Egy fiúcsapat gyalogtúrákkal folytatta, amelyek azóta is tartanak, persze már feleségekkel, gyerekekkel együtt. Hogy feltámasztható lenne-e a túra? Megmetszhető lenne-e a maradék öt és fél megye? Részünkről már biztosan nem. Iskolánk közben sportiskolává alakult, a „szaksportolók” napi edzésrendjébe nem fér be a kerékpáros felkészülés, a versenyrend nem enged meg két hét kiszakadást. De talán valahol valakiknek lenne hozzá kedvük, idejük, erejük.