Magyarok a nagyvilágban

Magyar bencések küldetése

A jezsuita misszionáriusok szinte a felfedezőkkel és a hódítókkal egyszerre érkeztek Brazília földjére. A világ ötödik legnagyobb városának az alapítói lettek. 1554-ben, éppen pálfordulás napján tartottak misét az iskolájukban, innen a város, São Paulo elnevezése. Az első magyarok is jezsuita misszionáriusok voltak, akiket V. János portugál király még a koloniális időkben küldött térképészeti munkára.

A São Pauló-i Szent Gellért-kolostor és a Szent Imre Gimnázium alapítása és megépítése a magyar bencés atyák nevéhez fűződik.

A magyar népet az egykor külföldről érkezett bencés hittérítők vezették a kereszténységre. S bár a magyar katolikus egyház történetében alig találunk példát külföldi missziókra, ezek egyike éppen Brazíliába vezetett. Az I. világháború és Trianon után jelentősebb számban érkeztek magyarok Brazíliába. Csak São Paulo városában negyvenezer magyar várta a pásztort. Az éppen megújuló bencés rendet érte a váratlan meghívás: önkéntes jelentkezőket kértek a brazíliai magyarok lelki gondozására.

Szelecz Arnold, egy fiatal pannonhalmi szerzetes vállalta a kiküldetést. 1931 márciusában érkezett Santos kikötőjébe, és rögtön munkához látott São Paulóban. A bencés rend saját feladatának tekintette a missziót, és rövidesen további rendtársakat indított Brazíliába. A II. világháború után újabb magyar menekülthullám érkezett, és a bencés közösség is szaporodott az ide irányított rendtársakkal.

A magyarság jövőéért aggódó atyák Jordán Emil vezetésével 1951-ben megalapították a Szent Imre Kollégiumot, amely ma egy 12 osztályos középiskolának felel meg. A brazil iskolarendszer csak állami és magániskolát ismer, a magániskolán belül már nincs különbség, hogy vállalkozás vagy egyházi iskola, így állami támogatást nem kaphatnak. Csak a tandíjból kell fenntartaniuk az iskolát. Az iskola szerkezete megfelel a magyar általános iskolának és gimnáziumnak, de az 1–4. osztály az elemi iskola, az 5–8. osztály a gimnázium, míg a középiskola csak három osztály. 6-7 éves korukban kerülnek be a gyerekek az iskolába, és 18 évesen innen mennek az egyetemre.

A rendházból 1953-ban alakult meg a Szent Gellért-kolostor. Tíz évvel később a kolostor és az iskola a mai helyére, Morumbiba költözött. Az új épület ünnepélyes alapkőletétele 1960. március 20-án történt.

 

Szent Gellért-kolostor

Egy kolostor létezése talán nem tartozik a pedagógia témakörébe, de élete olyannyira elválaszthatatlan az iskolavárosétól, hogy megérdemel néhány szót.

Az iskolával közös területen emelt kolostorépület és templom impozáns építészeti együttest alkot. A modern kolostorépület építésében a helyi magyarok is részt vállaltak. A kertben Gellért püspök szobra áll. Az épületben valódi magyar történeti múzeumot találunk, amely egyháztörténeti tárlata mellett a magyar történelmet és kultúrát is bemutatja az érdeklődőknek. A közösség elismeréseként értékelhetjük, hogy II. János Pál pápa brazíliai látogatása során, 1980-ban ebben a magyar kolostorban szállt meg. Lakosztálya ma előkelő vendégszoba, a templomban emléktábla örökíti meg kitüntető látogatását. Az iskola előcsarnokában lévő kiállítás képein magyar papok és gyerekek társaságában látható a pápa.

A kolostorban hét magyar bencés atya él. Vállalt feladatuk nem kevés. Az apátság fenntartása, a Szent Imre Gimnázium működtetése, a magyar katolikus hívők lelki gondozása, a cserkészek támogatása, a szeretetotthonban élők látogatása áldozatos munkát és sok erőt igényel.

Mint oly sok más esetben, mikor a távolba szakadt magyar emigrációval találkoztam, most is különös élmény volt megfigyelni az itt élő atyákat. Mindnyájan, túl a 70. életévükön, olyan megható szeretettel és odaadással végezték munkájukat, hogy csak őszintén csodálni lehetett őket. Itt, Magyarországon inkább csak idősebb családtagjaim elbeszéléséből vagy az irodalomból ismertem olyan tanáregyéniséget, amilyennek őket láttam. Talán még hasonlítottak is egymásra, arckifejezésük békés és derűs, nyugodt és érdeklődő. Így beszélgettek diákjaikkal és tanártársaikkal. Mindent észben tartottak, és mindenről tudtak, ami az intézményben történt. Rendkívül tevékenyek, alig lehetett időt szakítani egy-egy rövid beszélgetésre, de mikor sor került rá, eltűnt számukra a külvilág, egész lényükkel az adott témára figyeltek. Kimagasló műveltségük és jó humoruk természetes, de, hogy ötven év távlatából, sok ezer kilométerre az óhazától, szinte naprakészen tájékozottak politikai és szakmai kérdésekben is, az őszintén meglepett. Az iskola bemutatása során komoly összehasonlító elemzést kaptam a magyar és a brazil társadalmi viszonyokról és oktatási rendszerről.

Dom Ernesto, Ernő atya a kolostor apátja, az ő vállát nyomja a fenntartás minden terhe. Brazília nagy ismerője, végigjárta az ősi magyar településeket, ahol még magyarokat találni. Azt mondja, rendtársi közösségük a mai csoportmunka előfutára, mindenki a legjobbat nyújtja, ez a titka annak, hogy miként tudnak egy közösséget úgy harmonizálni, hogy mindenki egy cél érdekében dolgozzék. A Szent Imre Gimnázium drága magániskola egy előkelő negyedben, de az apátság külön napközi otthont tart fenn a külvárosban a szegények számára. Ők nem diákok, a szó igazi értelmében, de egész nap ott lehetnek, ott étkeznek, és bizonyos előképzést kapnak a munkásélethez. 800-900 gyereket gondoznak ily módon, ami nagyon fontos Brazíliában, hiszen az emberek jelentős része él nyomorban, és nagyon nagy a szakadék a gazdagok és szegények között.

Veremund atya a magyar kolónia szervezésében létrejött Könyves Kálmán Szabadegyetem rektora is. Talán ennek is köszönhető, hogy az egyetem 50 éves évfordulóján kiadott emlékkönyvben több tanulmányt találunk az oktatásról, Erkel Ferencről és Kodály Zoltánról, Kodály irányelveinek érvényesüléséről a Szent Imre Gimnáziumban, míg egy másik írás Karácsony Sándorról, az elfelejtett nagy magyar nevelőről szól.

Dom Gabriel, Iróffy Zsolt atya itt kezdte tanári pályáját, most főigazgatóként irányítja az iskolát. Úgy tartja, „a fiatal tanár olyan, mint egy idősebb testvér, együtt van a növendékekkel, meghallgatja a gondokat, segít nekik, tanácsot ad és irányítja a munkát. Múlnak az évek, és a tanár olyan lesz, mint egy apa, akinek az apai szigort kell alkalmazni, majd elérkezik a nagyapakor, amely a legkellemesebb. Körülvesznek a gyerekek a folyosón, üdvözölnek. Az ember learatja a szeretet gyümölcsét, az egész élet, melyet az iskolában töltöttem, megadja az emberi jutalmat is. Nem ezért dolgozunk, mert szerzetesként ez a hivatásunk, ezt vállaltuk, de nagyon jó érzés, hogy megbecsülik a munkánkat.”

Szent Imre Gimnázium

Egykor 140 gyerekkel indult az iskola, de hamarosan kicsi lett az épület, és akkor a városon kívül kezdtek építkezni. Ma 1500 diák tanul az iskolában, rövidesen megnyílik az óvoda is, akkor 1700 fő körül lesz a létszám. Mindnyájan egy iskolaváros kis polgárai. A megnevezés nem túlzás, hiába kutatok emlékeim közt, Magyarországon csak egyetemek találhatók ekkora területen. Egy szép kert bejáratánál áll a modern iskolaépület. Természetesen biztonsági szolgálat vigyáz az érkező gyerekekre. Sajnos, ez lassan már Magyarországon sem csoda, de egy olyan városban, ahol a nyomor és a bűnözés összenőtt, egyenesen követelmény. A kollégium elnevezés ellenére az intézmény nem bentlakásos, így naponta járnak a gyerekek az iskolába, ahol általában reggel 8-tól délután 4-ig tartózkodnak. A tanulás mellett a délutáni elfoglaltságok is itt zajlanak. Ehhez minden adottságuk megvan. Az iskola, az ebédlő, a kolostor és a templom épületei mögött nagy kiterjedésű park fekszik. A város sok-sok dombra épült, így a domboldal teraszain különböző sportpályák, fedett és nyitott uszoda, torna- és sportcsarnok, szabadtéri színpad várja a gyerekeket. Játszó- és pihenőhelyek egyaránt találhatók a mindig zöld trópusi kertben. A kolostor épületéhez két könyvtár kapcsolódik. Az apátság könyvtárában az egyházi irodalom és a régi magyar könyvek találhatók. Az iskolai könyvtár felszereltsége, impozáns belső terei irigylésre méltóak. A könyvtárba vezető széles folyosó kiállítóteremnek tekinthető. A könyvtárhoz különböző típusú olvasótermek kapcsolódnak. Az egyikben számítógépek vehetők igénybe, egy másik megfelel a hagyományos olvasótermi funkciónak, csak székek és asztalok vannak, ahol csendben lehet olvasni. Egy nagyobb szobában kényelmes szivacsok, nagy párnák és mély fotelek várják a gyerekeket. Inkább egy otthoni gyerekszobára hasonlít, mint olvasóteremre. Mégis itt van a legtöbb gyerek, a kicsik összebújnak a nagy szivacson, albumokat, térképeket nézegetnek, beszélgetnek. A polcon körben társasjátékok, sakk és dominó. Itt lehet úgynevezett csendes játékokat játszani. Egy további szobában pedig zenehallgatásra, videónézésre is van lehetőség.

Ebben az épületben tanulnak az elsősök is. Rájuk külön figyelem irányul. Piros pólójukról mindenki megismeri a kicsiket. Az iskolában ugyanis kötelező az egyenruha viselése, ez kék melegítő és fehér, illetve az elsősöknek piros póló. A nagyobbaknak ez jelzi, hogy különös figyelemmel legyenek rájuk, az ebédlőben, az udvaron vagy sportolás közben. Ha egy piros pólós kis lurkó tévelyeg egy másik épületben vagy a parkban, akkor a nagyobbak „hazakísérik” őt a saját épületébe.

14 év fölött, a gimnazisták már „civilben” járhatnak, de ez is hétköznapi viselet, nem engedik a flancolást még a nagylányoknak sem.

De térjünk vissza a főépületre. A főbejárat előtt hatalmas üvegmozaik fogadja az érkezőt az első magyar király, István, valamint Imre herceg és Gellért püspök alakjával. A csarnokban kiállítási táblák láthatók az iskolai élet történéseiről.

Itt találhatók a hagyományos osztálytermek, amelyek egy-egy osztály otthonának tekinthetők. Szemben a magyar gyakorlattal, a szaktanterem itt nem azt jelenti, hogy minden szünetben helyet cserélnek az osztályok, csak annyit, hogy szakórára innen mennek el, és ide jönnek vissza. Padok helyett asztalok és székek vannak. Az elsősök, illetve az elemi iskolába járók egyszemélyes asztalokat kaptak, míg a nagyobbak már a csoportmunkára is alkalmas, négy-hat személyes asztaloknál dolgoznak.

A renden és tisztaságon kívül nincs különösebb említenivaló az osztálytermekről. Annál inkább a szaktermekről. Szívesebben nevezném tanszékeknek őket, annyira elütnek a közoktatásban ismert tantermektől. Talán nem meglepő, hogy az informatikai tanszék jól felszerelt számítógéptermekkel rendelkezik, ahol minden gyereknek jut külön számítógép, és mindent használhat. A vezető egy magyar tanár, aki bár Brazíliában született, jól beszél magyarul. Az informatikának nemcsak az a feladata, hogy a gyerekek megtanulják a gépek kezelését, hanem önállóan kell dolgozniuk: kiadványokat szerkesztenek, képeket keresnek, montíroznak, tanulmányaikhoz anyagot gyűjtenek, vagyis alkotó módon használják az informatikai rendszereket. Ehhez szerencsére elegendő idő és elegendő gép áll a rendelkezésükre. Itt találhatók a nyelvi laboratóriumok is. A legnépszerűbb az angol és a spanyol, de magyar nyelvtanítás is folyik. A magyar gyerekek mellett több brazil is szívesen választja a magyart. Mondani sem kell, hogy az egykor magyar iskola csak magyar diákokkal már nem tudna fennmaradni, hiszen az óriási városban a többórás közlekedési dugók mellett a magyar szülők nem tudják elhozni a gyerekeiket. Így csak a közelben élő magyarok járnak ide. Magyarul tanulni persze nekik is kell, mert a harmadik-negyedik nemzedék már otthon is ritkán hall magyar szót.

Egy különös tanszék a következő. Talán művészetinek nevezhetném, de nem a hagyományos rajzórákat, rajztermeket kell elképzelnünk. Igazi értelemben vett rajzórát nem is láttunk. Több egymásba nyíló terem található a folyosón, mindegyik más-más tevékenységi lehetőséggel. Ezekben alkotó foglalkozásokat tartottak. Egy-egy osztály vagy csoport különböző foglalkozások közül választott. Az egyik teremben rengeteg legót és más konstrukciós elemet láttunk. A gyerekek a földön ülve közösen dolgoztak egy-egy szerelvényen, melyet később egy „gyárudvaron” vagy építési területen, egy lakóparkban vagy egy képzelt üzemben állítottak össze. Nem egyszerű szerkezetek voltak, ám forogtak, mozogtak, zörögtek. Egy férfi vizet húzott egy kútból, s míg a kút egy öreg parasztudvarból származott, a vízkiemelő szerkezet már elektromos meghajtású volt.

Egy másik csoport ünnepségre készülődött, és közös sárkányjelmezt gyártottak, amelybe az egész csoport belefért. Az ott folyó munka inkább hasonlított egy színházi kelléktárhoz, mint egy tanórához. A jelmezpróbához persze közös ének és felvonulás is társult. Egy újabb teremben különböző terepasztalok, makettek sorakoztak. Az ott dolgozó gyerekek ezt népesítették be saját elképzelésük szerint. Persze a terepasztal is saját gyártmány, gipszből, gézből, kartonból és minden elképzelhető anyagból. Minden termet a tanulók alkotásai díszítettek. Őszinte irigységgel hagytam el a folyosót, szívesen láttam volna lelki szemeimmel Magyarországon is ilyen termeket. Ami a legfontosabb, hogy nem egy-egy akcióról volt szó, amikor az iskola néhány tanulója alkot valamit, hanem olyan rendszeres tevékenységről, amelyhez minden diák hozzájut.

Eszterháza zeneiskola

Egy emelettel lejjebb magyar nyelvű tábla fogadott: Eszterháza zeneiskola. Az iskola büszkesége. A tanári szoba minden zugában hangszerek, a falon Kodály Zoltán képe, amely itt több mint jelkép vagy emlékezés egy nagy magyar zenepedagógusra. Kodály szelleme itt él az iskola falai között. Magyar és brazil zenetanárok magukénak vallják Kodály alapelveit. Zsolt atya így beszél erről: „Iskolánk egyik vonzó tulajdonsága, hogy élénk a zenei élet. Az ének-zene órák mellett egy kis zeneiskolát is alapítottunk. Magyarok számára nem kell túlságosan sokat magyarázni, hogy miért. Ez a kulturális híd két nagyon különböző társadalom között. A mi nyelvünk nagyon különbözik másokétól, de zenei kultúrában nagyhatalom vagyunk. Az ének-zenében főleg Kodály irányító elveit követjük. Jól emlékszem, a Tanár úr mindig hangsúlyozta, neki nincsen módszere, neki csak elvei vannak, amelyekről meg van győződve. Mi is meg vagyunk győződve arról, hogy a zene olyan emberi nyelvezet, amely nagyon is alkalmas arra, hogy különböző kultúrához tartozó emberek érintkezhessenek egymással.”

Zenei nevelésről vallott felfogásuk jól tükrözi a tanító atyák pedagógiafelfogását, és talán nem tévedünk túl nagyot, ha azt állítjuk, pedagógiai irányelveikkel, látásmódjukkal a zene hídján keresztül közelítettek egy idegen oktatási rendszerhez.

Alapelveiket így foglalják össze:

• a zenei nevelés lehetséges és szükséges mindenki számára;
• az éneklés bármely zenei oktatás alapja;
• a zenei nevelést már a gyermekkorban el kell kezdeni,
• tiszteletben kell tartani a zenei anyanyelvet: az illető nép hagyományos gyermek- és népdalait;
• arra kell törekedni, hogy csak tiszta forrásból merítsünk, azaz művészi szempontból értékes anyagot használjunk.

A legjobb zenei eszközök és pedagógiai fogások csődöt mondanak a hanyag vagy hiányosan képzett tanár kezében, de a zenepedagógiai alapelvek érvényesek maradnak. Az Eszterháza zeneiskola kísérletet tett arra, hogy saját gyakorlata híven tükrözze a magyar zenepedagógia irányelveit. Alapvető kérdésük az volt: hogyan cselekedne Kodály, ha az iskola valódi körülményei között élne? Hosszú évek kutatómunkája, sok-sok vita és eszmecsere, a brazil tanárok magyarországi tanulmányútja adta meg a választ a kérdésre, amelynek részleteit talán egy önálló tanulmányban mutathatjuk be egyszer. (Példájuk különösen tanulságos lehet akkor, amikor Kodály alapelveit és iránymutatásait távoli, idegen kultúrákban szeretnénk népszerűsíteni és az ottani gyakorlatba átültetni.)

Úgy gondolják, a magyarság igazi érdekeit elsősorban a kultúra és a zene terén tudják képviselni. Ezért törekedtek arra, hogy a brazil közvéleménnyel megismertessék a magyar zeneszerzőket, a magyar zenei hagyományt. Magyar és brazil gyerekek magyar népdalokat, énekeket énekelnek és együtt zenélnek. Az iskola ének- és zenekara rendszeresen szerepel hangversenyeken, még Rómában és Magyarországon is felléptek.

Hiszem, hogy munkájukkal a legteljesebb megbecsülést és tiszteletet fejezték ki Kodály Zoltán iránt, megvalósították azt, amit Kodály mindig is látni szeretett volna. Teremről teremre jártunk, mindenütt gyerekek énekeltek, mígnem egy különös próbára nyitottunk be. A fal mellett és a polcokon a világ különböző táján használatos, „hivatalos” hangszerek voltak, míg a terem közepén, saját készítésű hangszereik mellett, a földön ültek a gyerekek. Hangversenypróbát tartottak. Nehéz lenne szakszerűen leírni minden hangszert, mert ötletben és leleményességben nem volt hiány, sem az alapanyagot, sem a hangzást tekintve. A legegyszerűbbek talán a dobok és a húros hangszerek voltak. Ezek lényegében különböző népi hangszerek utánzatai saját gyártásban és igazán nagyszerű kivitelben. A xilofonhoz hasonló hangokat csaltak elő vízzel telt üvegekből. A üvegek egy rúdon lógtak egyenlő távolságra, de különböző magasságig töltve vízzel, majd egy újabb sor, egy szinttel magasabban, és két bottal ütötték az üveget. Megüresedett konzervdobozok és műanyag flakonok, bambuszrudak, tálak és vízcsövek, kartondobozok és tárcsák mind egy zenekar kellékei lettek.

S lehet-e nagyobb örömöt szerezni egy zenét tanuló kisgyereknek, mint amikor a maga gyártotta hangszeren, a saját szerzeményét adhatja elő a társaival közösen. Talán ezen az úton lehet elérni, hogy a zene mindenkié legyen.

 

Magyar hagyományok

Bár a Szent Imre Gimnázium magyar hagyományokat követ, mégis brazil iskola, mára kevés magyar diákkal és néhány magyar származású tanárral. A magyar származású gyerekeket mindig felveszik, bár ők már csak hallják otthon, hogy magyarok, de brazilnak érzik magukat. Egy osztályban tíz-tizenkét nemzetiségű gyerek van, Európa szinte minden országából, de a Távol-Keletről is tanulnak itt diákok, akik már öntudatos brazilok, de büszkék a nemzeti hagyományaikra is.

A bencés nevelési hagyományokat folytatják, ami nagyon magas követelményeket jelent, de egyben barátságot is a diákok és tanárok között.

Kezdetben csak fiú növendékek voltak, később, 1980-ban a lányok meghódították az iskolát. Zsolt atya így emlékszik vissza: „Amikor bejelentettem az osztályban, hogy lányok is lesznek, egy fiú megkérdezte, hány lány lesz. Mondtam, 12 lány és 18 fiú. Mire a kisfiú azt mondja, az nem lehet, 18 fiú nem elég két focicsapathoz. Magyar hagyomány az is, hogy nagyon komolyan vesszük a testnevelést. Kosárlabdában és úszásban vagyunk a legjobbak, de élénk a vízipólóélet is az iskolában. Sokszor elkísértem a gyerekeket a bajnokságokra, és mondhatom, jó nevünk van a városban.” De nem csak a versenyeredmény a fontos. Délután minden sportpálya és játszótér megtelik gyerekekkel.

Úgy tűnhet, az iskola bemutatása inkább körülményeinek ismertetéséből állt. Ez azonban nem véletlen. A látogató számára a külsőségek is árulkodóak. A forma és a tartalom egységére enged következtetni, ha egy oktatási intézményben ilyen harmonikus egységben, átgondolt szervezetben minden együtt található, amire egy gyermeknek szüksége lehet. Az oktatás helyszínei mellett megtaláljuk a templomot, ahol lelki táplálékot kapnak a gyerekek, valamint a mozgás és a játék színtereit is. Még az ebédlőben is kifejezésre jut a nevelői szándék. Rend és tisztaság mindenütt, melyet mindenkinek meg kell tartania, de szabadság van például az ételek választékában, az önkiszolgálásban, a helyfoglalásban. Nincs külön tanári asztal, egy sorba ültetett osztályok, kimért adagok. Mindenki maga dönt, milyen ételből mennyit kér. Nem különleges választékról van szó, a Magyarországon is ismert cég ugyanolyan közétkeztetést vezet, mint bármilyen más iskolában. De amit az iskola tesz hozzá – az étkezés körülményei, a szervezettség, a svédasztal rendszerű kiszolgálás –, az teszi otthonossá, jól élhetővé ezt az intézményt. Nem hiszem, hogy a brazil gyerekek jobbak lennének, mint más gyerekek szerte a világban, de a mindenre kiterjedő figyelem, a környezet legnagyobb fokú egyeztetése az igényekkel olyan helyzetet teremt, amelyben minden résztvevő jól érzi magát, és ennek megfelelően viselkedik. Tanár és diák kölcsönösen tiszteletben tartja egymás igényeit.

A Szent Imre Kollégium alapítása után rövidesen ismert lett São Paulóban, és hála a kiválóan képzett és magas műveltségű bencés tanároknak, az első öt legjobb középiskola listájára került. Értékelhetjük-e az atyák munkáját másképp, mint olyan kiváló követekét, akik megbecsülést és elismerést vívtak ki nemcsak maguknak és a bencés rendnek, hanem a magyar oktatásnak és a magyar kultúrának is. Idős koruk miatt az atyák munkáját egyre több fiatal, brazil pap segíti. Félő, hogy lassan elvész a magyar szó a kolostor falai közül. Reméljük, lesz segítség, és a magyar nyelvet, a magyar kultúrát nem csak Gellért püspök szobra és Szent Imre neve jelenti majd a távoli Brazíliában. Ez a magyarországi bencéseken is múlik.