Nagyon nem tetszik, ami az iskola világában történik. Ennek több oka van. A közoktatás-politika azon törekvése, hogy legalább száz évvel visszaforgatja az idő kerekét, rengeteget árt a már itt-ott beinduló modernizálódási folyamatnak, nem mintha azzal elégedett lettem volna.
A makrovilág tehát olykor ijesztő, máskor viszont felcsillant váratlan lehetőségeket. Például a digitális konferenciák, amelyek a mi javaslatunkra indultak el, és már negyedik alkalommal sikerült rájuk több száz pedagógust összetrombitálni, képesek még örömet szerezni. Főleg azért, mert sikerült valami szakmai diskurzus-szerűséget beindítani arról, hogy a mai gyerekekkel több ok miatt másképp kell(ene) bánni, mint a néhány évtizeddel korábbiakkal. Persze ez a szakmai diskurzus most sem igazán széles körű, és nem képes elérni sem a bürokraták, sem az elefántcsonttoronyba zárkózó tudósok ingerküszöbét, de tagadhatatlanul mozdulni látszik valami.
Hogy ez mire lesz jó?
Nem tudom, de próbálkozom, próbálkozunk.
Kissé elkeserít, bár nem tör le a civil világ teljes ellehetetlenülése, mozgásterének szűkülése. Ennek ellenére érzem, hogy van igény arra, amit az OFOÉ-ban (Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete)[1] tenni, képviselni próbálunk. Viszem a Kati nénitől[2] átvett „lángot”, valamit abból, amit a szó szoros és nem elcsépelt értelmében nevelésnek nevezünk. Az a lényeg, hogy itt vagyunk mi felnőttek (pedagógusként szakembereknek számítva), és itt vannak a ránk bízott gyerekek, akik a segítségünkre szorulnak, és akiket ugyan más módon, mint az előző generációkat, de mégiscsak el kellene juttatnunk egy élhető felnőttkorig. Itt most csupa frázis jut csak az eszembe a bizalom helyreállításáról, a hiányzó szolidaritásról úgy általában, meg azokról az értékekről, amelyek különböző okokból veszni látszanak, a pedagógus-diák kapcsolat és a pedagógus szerep szükségszerű változásáról stb.
Nem vágtam át egyetlen igazi gordiuszi csomót sem, de tartottam két pedagógustréninget, az egyik jobb volt, a másik kevésbé. Viszont az ELTE pedagógus szakvizsgásainak igazán jó kurzusokat tartottam, és éreztem, hogy kaptak tőlem valamit, amit mástól nem. Jól sikerült a kolozsvári képzés is (ott kinevezett docensként tanítom a mesteriseket, akik iskolai tanácsadást tanulnak).
Összeszerkesztettem egy kötetet a digitális generációról meg a digitális pedagógusról, pontosabban a digitális világban együtt élő nemzedékekről. Ebben részben a már említett konferenciákon elhangzott előadások anyagai találhatók. (Kiadó az Underground Kiadó, s kötet címe: Digitális de-generáció.) Nem lett rossz, még nyomdaköltséget is sikerült nyernünk rá, a többi, beleértve a szerzők, szerkesztők tevékenységét, önkéntes munka. A következő (május 25-i) konferenciára megjelenik. Féltem persze a minőséget, nincs lehetőség olvasószerkesztésre, magunk lektoráljuk magunkat, hiszen restell az ember kérni, ha fizetni nem tud. De meg kell mondanom: az a tizenkilenc ember, aki a tanulmánykötet létrejöttéhez hozzájárult, még nem reklamált emiatt. Sokan vannak/vagyunk, akik valamiféle ügyet szeretnénk szolgálni.
Létezik-e még ügy egyáltalán? Szeretném hinni, hogy igen.
Footnotes
- ^ Az egyesület honalapja: www.osztalyfonok.hu
- ^ Majzik Lászlóné, a magyar pedagógiai közélet jeles személyisége, haláláig, 1999-ig, az ÚPSZ szerkesztőségének munkatársa.