1993-ban, éppen 10 évvel ezelőtt bejött a szerkesztőségbe egy fiatal tanár, s az akkor készülő környezeti neveléssel foglalkozó összeállításunk számára felajánlott egy tanulmányt, mely a környezeti nevelésben alkalmazott drámapedagógiai eljárással foglalkozott. Akkoriban még sokak számára újdonságnak számított a környezeti nevelésnek az a tág értelmezése, amely Lehoczky, Száraz Péter, Havas Péter vagy Vásárhelyi Tamás írásaiból kirajzolódott. Többnyire még csak arra szorítkozott a környezeti nevelés, hogy a pedagógusok megpróbálták a gyerekekben tudatosítani a környezetünket fenyegető veszélyeket, megpróbálták megértetni velük, hogy a szemétbe kidobott szárazelem milyen veszélyes, s a savas eső miként betegíti meg erdeink fenyőit, tölgyeit és bükköseit.
Lehoczky, amikor leült a szerkesztőségi öreg kisasztal melletti még öregebb fotelba, öt perc után olyan dolgokról kezdett beszélni, hogy a környezeti nevelés nem más, mint egy tágan értelmezett környezeti kultúra átadása, amelybe éppúgy beletartozik a természeti és a teremtett környezetről való gondolkodás. Első, nálunk megjelent cikkében s későbbi írásaiban is gyakorta írta le, hogy a környezeti nevelés alapvetően nem ismeretek átadása, hanem beállítódások, attitűdök, érzelmi viszonyulások alakítása. Sokszor szólt arról, hogy ennek az érzelmi viszonynak az alakítását minél korábbi életkorban kell elkezdeni. Egyik cikkében írta, hogy egy-két bármilyen jól is megtartott osztályfőnöki vagy biológiaóra nem teremti meg a környezettel harmóniában élés iránti igényt. Épp ezért lett számos olyan kezdeményezés kitalálója, támogatója, szervezője, motorja, amely az ismeretek közvetítésén túl tág teret adott a gyerekek aktivitásának, a gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elv érvényre jutásának.
Lehoczky János felismerte, hogy a természettudományi nevelés is akkor tölti be igazi küldetését, ha ezt a természethez fűződő érzelmi viszonyt is alakítja. Ezért törekedett olyan tantervi programok kidolgozására, bevezettetésére, amelyekben a természettel való minél gyakoribb találkozás állt a tanítás középpontjában.
Ha valakire, rá aztán nagyon igaz, hogy egész személyiségét, élete szinte minden percét ezeknek az ügyeknek szentelte. Fiatalon ragadta el a gyilkos kór, amellyel sokáig hősiesen küzdött. Súlyos betegen is járta az iskolákat, erejét megfeszítve tartotta a különböző továbbképzéseket. A természettel békében élő emberként tudta, hogy a kór erősebb, nem lázadt, csak küzdött, amíg erejéből futotta.
Fiatalon befejeződött életét, munkásságát őrzik tanulmányai, tantervei, könyvei s leginkább azok a pedagógusok, akiknek átadta mindazt, amit a természetről, környezetről, ember és természet viszonyának harmóniájáról gondolt.