Új Pedagógiai Szemle, 2015/3-4

^[1] Az ELTE-re jártam, pedagógia-történelem szakra, ott kedveltem meg a neveléstörténetet. A neveléselmélet és a didaktika gyönge lábakon állt akkor, a neveléstörténet meg igazi tudománynak tűnt. Volt egy kiváló tanárom, Ravasz János, most írok róla visszaemlékezést, mert idén volt

ÖSSZEFOGLALÓ

Ez a tanulmány az OECD és a tohokui iskolák projektjéről (OTI-projekt) az Új Pedagó-giai Szemle előző számában megjelent írás második része. Ennek a 2012-2014 között Japánban zajlott projektnek a keretében a 2011-es szökőár, földrengés és nukleáris katasztrófa sújtotta tohokui régióból csaknem száz diák vett részt egy kétnapos párizsi rendezvény megszervezésében, melyen a régió vonzerejét és az újjáépítési munkálatokat mutatták be. A sikeres projekt egy oktatási változási modellt is életre hívott, melyet más oktatási rendszerekben is alkalmazni lehet. A projekt kulcsszereplőivel készített interjúk, kötetlen beszélgetések és egy tohokui pedagógusokkal felvett kismintás (N=26) kérdőíves felmérés eredményei alapján a projekt kis mértékben hatással volt a részt vevő iskolákra, egyenrangú kapcsolatot teremtett pedagógusok és diákok között, előmozdította a pedagógusok tanulását. Jelentős mértékben fejlesztette a diákok képességeit, növelte önbizalmukat és bizonytalanságtűrésüket, ezáltal a tanulók kreatívabbak, motiváltabbak, aktívabbak lettek. A projekt folytatásának öt lehetséges módja a teljes megismétlés, a kisebb léptékű országos megvalósítás, mozgalom vagy civil szervezet létrehozása, kísérleti iskola alapítása vagy a módszer elterjesztése a rendes pedagógiai gyakorlatban. Az OTI-projektben figyelemreméltó lehetőségek rejlenek az innováció előremozdítására, ezáltal a közoktatás minőségének növelésére, Japánban és a világon máshol is.

Takács Gábort^[1] kérdezte Fekete Anikó

– Hogy született a program?

– Az emlékezés témájáról két, két és fél éve indult a közös gondolkodás Tóth Ridovics Mátéval, a Krétakör fotósával. Először arra jutottunk, hogy ez

Erre a kérdésre válaszoltak 17-18 éves középiskolás fiatalok, akiknek alkalmuk volt megismerni a filozófia természetét, más diszciplínával nem helyettesíthető lényegét. Kivételes helyzetűek ők, hiszen egyre kevesebben tanulnak, tanulhatnak filozófiát a középiskolákban. Őket idézem írásom második részében. De előbb nézzük a tantárgy aktuális helyzetét.

Azt gondolták, hogy ez olyasmi lehet, mint a hittan, csak ők nem mehetnek oda, mert ateisták, nincsenek megkeresztelve, vagy a szüleik nem akarják, hogy templomba járjanak. Azt gondolták, hogy majd olyan dolgokról fogunk tanulni, hogy hogyan kell illedelmesen viselkedni egy étteremben, hogyan kell tisztelettudóan beszélni a tanárokkal stb. Azt gondolták, hogy majd lediktálok a füzetükbe egy csomó szabályt, amit majd meg kell tanulniuk, és fel kell majd mondaniuk. Ma már tudják, hogy az erkölcstanóra a szelep, amin keresztül kiadhatják frusztrációjukat, örömüket, és amelyen keresztül megkapják a szükséges muníciót a továbblépéshez. 

Halász Gábor tanulmányában részletesen elemzi az OECD tohokui

A szerző nemzetközi és hazai területen egyaránt elismert, kiváló szakértője és kutatója a 18. századi történeti russzisztikának és az 1703–1848 közötti magyar-orosz történeti kapcsolatoknak. Emellett egyetemi oktatóként és íróként is remekül mozgósítja történészi és metodikusi kvalitásait. Friss kötetében tizenkét korábban megjelent tanulmányát szerkesztette oly módon egységessé, hogy akár

Dr. Szabó Pál Tivadar pedagógus, gyógypedagógus, szakpszichológus volt.

Kitűnő minősítésű gyógypedagógiai oklevelet szerzett (1952), majd pszichológiát és pedagógiát tanult az ELTE-n. Pszichológiából doktorált (1964), cum laude minősítéssel.

Doktori értekezésében az iskolaérettség kérdéseivel, az iskolaéretlenül beiskolázott tanulók mentálhigiénés problémáival

2015. március 10-én immár harmadik alkalommal zajlott gyermekkultúra-tematikájú konferencia Szekszárdon – ezúttal Gyermekek különböző és hasonló kultúrákban címmel.^[1] A rendezvényt prof. dr. Horváth Béla, a kar dékánja nyitotta meg, majd dr. Bús Imre, a