Abstract
ÖSSZEFOGLALÓ
A tanulmány szerint az információs társadalmi berendezkedés akkor válhat életjobbító lehetőséggé, ha annak evolúcióját mozgató hamis tudatunkkal többé nem azonosítjuk magunkat. A mindenkor legitim kulturális tudattal való azonosulás és különösen az erre való késztetés ugyanis figyelmen kívül hagyja az életet magát; a kultúrába bevezető nevelés ezért nagyon gyakran életellenes aktusok sorozatát jelenti. A lehetőség azonban adott: hamis tudatunk (örök emberi jellemünk) a digitális kultúrában minden eddiginél nyilvánvalóbban lelepleződik. Az okoseszköz és a digitális személyiséghálózat az emberi kultúra eddigi legszebb freudi elszólása. A hamis tudat kiköltözik belőlünk, és beköltözik az eszközökbe. Ahhoz, hogy fölébredjünk a vele való azonosulás hipnózisából, ma elég volna a szelfibotnyi távolság tudomásul vétele. Azonban úgy tűnik, az információs társadalomban ehelyett egy új hipnózis készülődik az uralomra: egy reflektivitás-imitáló, önmaga leleplezőjeként föllépni képes hamis tudat, amely azt színleli, hogy partnerek, segítők, spirituális lények vagyunk egymás számára. A pedagógiai, nevelői hagyomány ezzel párhuzamosan a gyerekek megtartása vagy visszaszerzése érdekében, ilyen vagy olyan módszerekkel, de a legtöbbször ismét megszállja, azaz önnön hiedelmeivel és reprodukciós vágyaival tölti fel az egészleges átélés lehetséges tereit. Pedig az iskola és a család az analitikus társadalmi reprezentációkról való leválasztódás és a valódi mi-re való ráébredés folytán lehetne éppenséggel menedék is, mégpedig feltételek nélkül. Ezt nevezi a tanulmány a szeretet döntésének. A digitális korszakváltás az analitikus kultúra mint azonosulásra hipnotizáló képzet válsága – és nem a miénk, akik nézzük azt. Jó volna, ha végre az élet használhatná a kultúrát, és nem a kultúra használná az életet. Ideje, hogy pontot tegyünk az analitikus-kulturális nevelői felsőbbrendűség történetének végére.
