Kulturális diverzitás

A témaválasztás indoklása, időszerűsége

Ferge Zsuzsa szerint azt érdemes kutatni, ami „szabad szemmel”, kutatás nélkül nem jól látható, nem jól érthető vagy félreismert. Kívánatos tehát olyan differenciált, többoldalú interakción alapuló megismerési és problémakezelési stratégia a testkultúrával kapcsolatosan, amely ezt a fajta kulturális aktivitást megfelelő szinten kezeli.

Az egyetemes emberi kultúra egyik jelentős szelete – a testkultúra – hazánkban ez idáig meglehetősen marginálisan vonta magára a honi kultúrteoretikusok figyelmét, s kutatási szempontból a széles értelemben vett egyetemes kultúrával kapcsolatos kutatások terén periferikus – bátran mondhatjuk –, negligált területnek számított. A tanulmányban foglalt rendszerezett ismeretek hozzásegíthetik az olvasót a testkultúrával kapcsolatos koncepciózusabb látásmódhoz. Nem titkolt célkitűzésem, hogy érzékeltessem a fejlett nyugat-európai társadalmakban már érezhetően végbement kulturális paradigmaváltást, miszerint a testkulturális tevékenység a kultúra organikus alkotórésze.

Lehet, hogy sokak számára első hallásra kissé disszonánsnak tűnik a szópárosítás. Test és kultúra = testkultúra. Pedig korántsem az! Apáczai is utal arra, hogy a tudomány gyökere keserű, gyümölcse pedig gyönyörűséges. Hiszek abban, hogy legalább annyira létszükséglet a testkulturálisan aktív életmód, mint az egyéb tudományos diszciplínákkal való foglalkozás. Ma Magyarországon ezt kevesen gondolják így! Az elitista kultúrgőg, az izomkultusz, a dohányfüstbe burkolódzó intellektuális sznobizmus – gyakran komplexusok ellensúlyozásaként – azt diktálja, hogy a testkultúra az „izomagyúak”, a „szűk látókörűek” területe, amely messze esik az igazán nagy dolgoktól, a tudományoktól.

Az egyetemes kultúra testkulturális szegmentumával kapcsolatos tanulmányom megszületésének intellektuális támasza a kettős átmenet tézise. Ez az elméleti konstrukció rávilágít arra, hogy a hazánkat – a kilencvenes évek elején – érintő gazdasági-politikai rendszerváltás mellett bekövetkezett egy posztindusztriális átmenet is, amely globalizációs-kulturális, illetve technológiai természetű volt (Dessewffy–Pulai 2005). Ebben az írásban az alábbi törekvésemnek kívánok eleget tenni:

• szisztematikusan, történeti perspektívában elemzem a testkultúra egyetemes kultúrában betöltött szerepét;
• kutatások eredményeinek tükrében próbálom megvilágítani a magyar társadalomban tapasztalható – a testkulturális dimenziót érintő – értékorientációt;
• elhelyezem a testkultúrát a tudományos diszciplínák sokdimenziós rendszerében, kísérletet teszek arra, hogy meghatározzam a modern műveltségeszményt.

Másodlagos célom, hogy a testkultúrával kapcsolatos gondolatokat minél szélesebb körhöz eljuttassam, és egy minőségelvű, de hangsúlyozottan nem elitista diskurzust hívjak életre.

Amennyiben azonban ezen a ponton megállunk és megpróbáljuk megfogalmazni a testkultúra főbb témáit, e kognitív térképen nemcsak a kontinensek kontúrjai, hanem valószínűleg számuk is bizonytalan lenne. Legalábbis nem volna magától értetődő ez az intellektuális topográfia. Írásomban nem a testkultúra teljes vertikumával kapcsolatos attitűd, értékpreferálás katalógusát kívánom nyújtani, hanem a teljesség igénye nélkül a fő „diszkurzív mezők” kijelölésével olyan racionális elemzés tematikus vázát kívánom megjeleníteni, amely a jövőbeli változások vizsgálatakor is viszonyítási alapként szolgálhat és érdemi segítséget nyújthat a testkultúrával kapcsolatos koncepciózusabb látásmód kifejlődéséhez.

Minden társadalomban vannak erőforrások, „tőkék”. A komplex társadalmak mindegyikére jellemző, hogy az anyagi és szimbolikus javak, erőforrások egyenlőtlenül oszlanak el. Az egyének vagy csoportok közötti viszonyokat ezek az eloszlások formálják. Az erőforrások, tőkék között a jelek szerint a legfontosabbak a politikai tőke, vagyis a hatalom; a gazdasági tőke; a tudás- és információtőke (kulturális tőke); a kapcsolati vagy szimbolikus tőke, amely egyben az elismertséget, elfogadottságot is jelenti. Castells (1998, 2000) szavaival élve, világunk a hálózati társadalom világává vált. Napjaink üzleti, politikai, informatikai hálózataiban áramlik a tudás, a pénz, a hatalom és a kulturális kód. Az erőforrások a társadalom egészének szintjén is meghatározóak, de konkrétan mindig egy-egy területen, egy-egy alrendszerben, erőtérben, ha tetszik, mezőben zajlanak körülöttünk a küzdelmek a meglévő források megtartásáért, újak megszerzéséért. Ilyen erőtérnek (vagy mezőnek) lehet tekinteni egy-egy vállalatot vagy egy iparágat, akár az egész gazdaságot, egy sportágat vagy az egész sportot; egy-egy egyetemet vagy épp az egész tudományos világot.

Minden tudomány valamely kultúrterület szellemi leképeződésére szolgáló eszmerendszer. A testkultúra tudományos diszciplínája – a széles értelemben vett sporttudomány – az utóbbi évtizedekben rohamosan fejlődő interdiszciplináris tudományággá vált, amely a sport preventív, egészségmegőrző szerepével, valamint társadalmi jelenségekkel és ezek törvényszerűségeinek feltárásával foglalkozik. Megannyi sporttudományos konferencia maradandó pozitívumaként jegyezték, hogy a hazai sporttudomány fejlődése lépést tart a nemzetközi tendenciákkal. Túllépett a szűken értelmezett egészségcentrikus, biológiai megközelítésen, és valóban mint jellegzetes humán tudományág egzisztál, ezer szállal kapcsolódik a természet- és társadalomtudományi diszciplínákhoz. Ebből fakadóan a sporttudomány kutatási területe igen sokszínű, bizonyos tekintetben meglehetősen összetett. Bíróné (2004) megfogalmazásában a sporttudományon belül egyaránt érvényesülnek az alap- és az alkalmazott tudományos kutatások jellegzetességei, az új törvényszerűségek és összefüggések feltárása éppen úgy, mint a tudományos alapkutatási eredmények felhasználása. Ezért a sporttudomány integratív, szintetizáló, specializáló és analitikus szemléletű.

Elméleti keretek – a kulcsfogalmak definiálása

A kulcsfogalmak több szempontú megközelítése egyfajta vonatkoztatási pontként szolgálhat a tanulmányban foglalt további elgondolásokkal kapcsolatban. Fontosnak tartom a kulcsfogalmak egyértelmű definiálását az elméleti rendteremtés, terminológiai tisztánlátás érdekében. A testkultúra fogalma állandó változásban van, ami nemcsak az éppen aktuálisan uralkodó kultúrfelfogás változásaira vezethető vissza, hanem a fogalom állandó kibővülésére és értelmezési tartományának kiteljesedésére is. Ha a definíciók száma (jelen esetben talán számtalansága) egy fogalom elterjedtségét jelzi, akkor a testkultúra terminus technicus rendkívül elterjedt. Egyrészt nagyon sok név alatt fut hozzávetőlegesen azonos tartalmú fogalom, másrészt előfordul, hogy azonos név alatt eltérő tartalmat értenek. Az én célom e téren szerény: a 21. század műveltségeszményének és kultúrafelfogásának megfelelően azokat a definíciókat és fogalmi kereteket szeretném röviden bemutatni, amelyek jó kiindulópontként szolgálnak a tanulmányban közölt ismeretek megértéséhez. A „kultúra” és a „testkultúra” jelentésbeli differenciálódását, többrétegűvé válását érhetjük tetten a vázolt definíciókban, amelyek termékeny képzettársításra adnak lehetőséget.

Kultúra

A kultúra szó a latin colere igéből származik, melynek jelentése: művelni. A legismertebb változata az agricultura volt, amelynek mintájára Cicero a Tusculumi eszmecsere című munkájában írt a lélek kiműveléséről, nemesítéséről, vagyis kultúrájáról. Korán metaforikussá vált, bármiféle dolog kiművelésének jelölésére alkalmazták (például: cultura litterarum – irodalom művelése). A colere ige másik származéka a cultus, melyet egyfajta vallásos töltet mellett ma köznapi értelemben is használunk (például asztárkultusz). Kroeber és Kluckhohn (1952) szerzőpáros a kultúra meghatározásainak kritikai áttekintésére vállalkozó monográfiájában 164 kultúradefiníciót ismertetett.

Babbie (1998) szavaival élve a kultúrát, amely részben a világ működéséről szóló – konszenzuális alapon elfogadott – tudások gyűjteménye, mindannyian örökül kapjuk. A kulturális termékek felhalmozódnak, akkumulálódnak, s táptalajul szolgálnak a további kulturális javak előállításához. Plasztikusan azt is mondhatnánk, hogy óriások vállán állunk, vagyis az előző nemzedékek ránk hagyományozott kultúráján.

A szociológia kultúrafogalma szélesebb perspektívájú az általános értelemben vett kultúrafelfogásnál, anyagi (tárgyak), kognitív (tudás) elemekből és értékekből (normákból, azaz viselkedési szabályokból) tevődik össze (Andorka 1997).

A kultúrának kizárólagosan a szellemi javak, a műveltség elsajátítására és birtoklására leszűkítő értelmezése végigvonul a humanizmuson, a reneszánszon, a felvilágosodás korán, s még napjainkban is él, elsősorban a konzervatív kultúrfelfogást valló kultúrteoretikusok hatása nyomán. Mára azonban már Magyarországon is több fronton tapasztalhatók a változás jelei.

Az előző kulturális miniszter A szabadság kultúrája című kulturális kiáltványát alapul véve megállapíthatjuk, hogy a kultúrával kapcsolatos közpolitikai diskurzus kezd túllépni a kizárólagosan szellemi értékekre koncentráló arisztokratikus, nagypolgári kultúrakoncepción. A frazeológia már progresszívnak mondható: „Új kulturális időszámításban élünk! A kultúra fogalmát szélesen értelmezem. Az alternatíva magában foglalja a testi és egészségi kultúrát, a környezetkultúrát, és magában foglalja a viselkedés kultúráját is.” (Bozóki 2005)

Testkultúra

Röthig (1976) értelmezése szerint a testkultúra az egyetemes kultúra organikus része, az ember egészségügyi kultúrájának egy részét és mozgáskultúráját foglalja magában. Tartalmilag a testkultúra mindazon szellemi és anyagi értékek összességét jelenti, amelyet az emberi társadalom fejlődése során létrehozott és értékként megőrzött, a társadalmon belül lezajló aktivitása, fizikai tevékenysége segítségével.

Takács (1971, 1972, 1989, 2005) álláspontja szerint a testkultúra jelentéstartománya átfogja a társadalomban lezajló aktivitást a fizikai tevékenység segítségével. Az embernek ez a társadalmon belüli aktivitása egészségének, fizikai állapotának megőrzésére, képességeinek fejlesztésére, teljesítőképességének növelésére irányul a testgyakorlás és a sport mint eszközrendszer felhasználásával.

Földesi (1976) szintén a kultúra szerves részének tekinti a testkultúrát. Véleménye szerint ez a modernebb műveltségeszményként megfogalmazott kultúrafelfogás minőségileg magasabb és jobb, mint a hagyományos arisztokratikus polgári kultúrakoncepció, amely csupán a szellemi értékeket, princípiumokat tekinti a kultúra részének. A marxista kultúrakoncepció túllép ezen, mivel az anyagi javak előállítását is a kultúra részének tekinti. A szerző egyfajta konfrontálódást fedez fel a testkulturális tevékenységet végzők és azok között, akik ilyenfajta tevékenységek végzése nélkül élik az életüket. A modern műveltségeszmény gondolatát az egyén aspektusából vizsgálja.

Bíróné (2004) megítélése szerint, ha a modern műveltségeszmény integrálja a testkultúrát, s így az egyén kultúrájának szerves részévé teszi, akkor ennek hiányában – azaz a testkulturális aktivitás hiányában – az illető tekinthető nem kulturált embernek.

Metamorfózis a kultúrafelfogásban

Valamikor a kultúra körébe zömében „nem biológiai” tényezőket vontak be, tehát a szellemi oldal túlsúlya dominált. Tárgyiasult formában is manifesztálódik körülöttünk a kultúra, ahogy ezt Hajnal István (1993) történész írta: „Minden, ami emberi alkotás, ősidőktől fogva anyagi formákban maradt ránk, velük, rajtuk építkezünk tovább. Anyagi szerkezetekre rakódik rá jelen életünk, mint valami korallképződmény, úgy tenyészik az emberi társadalom.”

A Herdert követők (főleg pedagógusok) a kultúra értelmezésében elsősorban a szellemi princípiumra (lelki, intellektuális, művészi) helyezték a hangsúlyt, és a testi (mozgásos) dimenzióra mind kevesebb figyelmet fordítottak. Ez az értékelvű koncepció egyre jobban elterjedt a köznapi életben is, és a kultúrfilozófiák alapjaivá vált. Ez az axiológiai kultúrfogalom legfeljebb a periférián tűrte meg a testi kultúrát, mivel a középkori, skolasztikus értékrendben a test csupán a „lélek börtöne” volt, és az értékskála legalján helyezkedett el. Később az emberi fejlődést kategorikusan két szakaszra osztották a teoretikusok: a kapitalista termelőerők által létrejött „civilizációra” és a vele szemben álló „tradicionális kultúrára”. Az első generációs sportszociológusok a testkultúrát még megpróbálták a kultúra körében tartani, és mint „kultúrfaktort” kezelték, amely képes az elembertelenedett technikai civilizációval szemben a maga módján kompenzálni az anomáliákat. Ekkor a testkultúra még csupán a társadalmi bajok kiegyenlítőjeként egzisztált mint a minden ember számára harmonikus együttes cselekvés örömteli forrása. Ez az illúzió azonban hamarosan – a sport professzionalizálódásával és kommercializálódásával párhuzamosan – szertefoszlott és a 20. század első felében a versenysport lassan kiszorult a kultúra köréből, majd negatív előjellel az „elfajult civilizáció” területére süllyedt, és mint lealacsonyító tevékenység szerepelt (Takács 2005).

A kulturális antropológiával függ össze az a felismerés, hogy a kultúra nem más, mint a társadalom jelenségeinek azon része, amely a biológiai tartomány fölött helyezkedik el, és sajátos társadalmi törvényszerűségeknek alárendelten alakult ki. Kroeber (1952) amerikai kultúrantropológus szerint ezek az úgynevezett szociokulturális törvények, és ő volt az, aki a társadalmat és a kultúrát először azonosította mint olyan szinonimákat, amelyek ugyanannak a jelenségnek a két oldalát fejezik ki. Ebből adódott egy ideig az a téves felfogás, hogy a sport pusztán a biológiai tartomány része, ezért nem tartozhat a kultúra körébe („izomkultusz”). A biológiai és a társadalmi szférának ez a merev metafizikus, mesterkélt szétválasztása sok kárt okozott – s talán okoz ma is – a valódi testkultúra kibontakoztatásáért folytatott küzdelemben, mivel a kultúrákat hordozó társadalomnak minden viszonylata – így a biológiai is – kulturális termék. A testkultúrát nem lehet pusztán biológiai tevékenységre redukálni, hanem azt mindig pszichoszociális, szociokulturális jelenségként kell kezelnünk. A testkulturálisan aktív életmódnak humánszocializációja van!

Kiderül tehát, ahogyan a kultúráról lehántjuk a „művelést” egyoldalúan felfogó (intellektuális, humán, művészi) arisztokratikus jelzőt, úgy válik fokozatosan a testkultúra az egyetemes emberi kultúra szerves részévé. Az utóbbi években még a megrögzött konzervatív teoretikusok is egyre inkább felismerik, hogy az emberiség túlélési lehetőségei között előkelő helyre került a testkultúra, hiszen bármilyen „sci-fi” és „hi-tech” távlatok várnak modern korunk homo sapiensére, egy biztos: testét is vinnie kell magával, nem léphet ki belőle, nem hagyhatja elkorcsosulni (Takács 2005).

Metamorfózis

A nyugati kultúra több mint két évezredes történetében mintegy ezerötszáz évig a tradicionális, vallásos kultúra dominált, míg az utóbbi ötszáz évben a modern, anyagelvű kultúra volt a hangadó. Azonban e kultúramodellek egyikében sincs különösebben markánsan jelen a testkultúra. Ha a mindennapok kultúrájába nem épül be szervesen a testkultúra (mozgáskultúra), akkor az adott nemzedék „biológiai vagyona” irreverzibilisen sérül. Márpedig ezt tapasztalhatjuk manapság a globalizált, digitalizált, infotainment társadalom ülve-rohanó kultúrájában, amely alattomos, életveszélyes civilizációs ártalmakat zúdít az emberiségre. Stílszerűen egy digitalizált példával illusztrálható, hogy ha az emberek nem törődnek testük kultúrájával, akkor oly módon cselekszenek, mintha számítógépüknek kizárólag csak a szoftverével foglalkoznának, miközben a hardver végzetesen tönkremegy.

Takács (2005) szerint fokozatosan jelenik meg egy újabb kultúramodell, amely kreatív (átfogó) kultúra néven vonul be a társadalomtörténetbe. Ezen új koncepció egyértelműen pozitív kapcsolatban van a testkultúrával. A kreatív (átfogó) kultúra hívei ugyanis azt vallják, hogy a test, a lélek és a szellem egészséges összhangját szükségszerűen meg kell teremteni, mert ez az emberi élet legfontosabb értéke. Ebbe a kulturális paradigmaváltással konstruálódott új kultúrakoncepcióba már a testkultúra is szervesen beleilleszkedik. E kultúrakoncepció hirdetői nem az anyagi jólétet tartják a legfőbb jónak, hanem a természettel való harmonikus együttélést, a fenntartható fejlődést, az erőszakmentességet. Mindez érték- és életmódváltást von maga után, és ebbe az új világnézetbe jól beilleszthető egy testkulturális paradigmaváltás, vagyis annak felismerése és gyakorlata, hogy az ember teste (egészsége) a legmagasabb értékek régiójában helyezhető el.

Gyökeresen átalakulóban van tehát világképünk, morális értékrendünk. Korunk kurrens gazdasági modellje, a kapitalista piacgazdaság formálta radikális individualista társadalom az egyének számára a „Szeresd felebarátod” vallási etika alaptézise helyett a „Valósítsd meg önmagad” parancsát hirdeti. Az önkiteljesedésnek az anyagi jólét, a fogyasztás, a karrierépítés vált végső ideáljává. Mindez a jelenben hódító (kreatív) kultúrakoncepció értelmében már-már megbukni látszik. Tudati és kulturális globalizáció zajlik! Az egyén keresi önmagát, s rájön, hogy úgy tudja magát kiteljesíteni, ha embertársaival parallel halad. A 21. század hajnalán a globális polgár, a kozmopolita életformája, kultúrafelfogása – amely már a testkultúrát is integrálja – még kevesek privilégiuma.

Ahhoz, hogy ez a kultúrafelfogás minél többek értékrendjébe beépülhessen, érdemes megfontolni Arthur C. Clarke aforizmáját, mely szerint: „A jövőt nem jósolni, hanem teremteni kell!” Vagyis, amit ma cselekszünk, az meghatározza a holnapot. Ezt a gondolatot a Budapest Klub kiáltványában így fogalmazták meg: „Azok a folyamatok, amelyeket életünkben, apáink és nagyapáink életében elindítottunk, nem folytatódhatnak gyermekeink és unokáink életében. Amit most teszünk, az vagy megteremti a békés együttműködést egy globális társadalom kialakításához, illetve az emberi szellem és tudatosság nagy kalandjának vállalásához, vagy véget vet az emberiség földi uralmának.”

Az emberiség sikeres „nagy kalandjához” nem csupán a szellemi erők mobilizálása szükséges, hanem legalább annyira a testi (szomatikus) képességek megőrzése, fejlesztése, vagyis a testkultúra. A testkultúra ugyanis kiváló eszköz számos társadalompolitikai célkitűzés eléréséhez.

Társadalmi probléma – avagy veszélyben a biológiai vagyonunk

Egy nemzet egészségi állapotát jelző alapvető mutató a születéskor várható élettartam, amely Magyarországon a férfiak esetében 68,2 év, a nőknél 76,5 év, szemben például Japánnal, ahol mindkét nemben 80 év. A kelleténél korábban elhalálozó magyarok testi kondíciója feltűnően rossz, pedig az egészséges testi kondíció elválaszthatatlan az egészséges lelki állapottól: „Mens sana in corpore sano” – Ép testben ép lélek (1. ábra). Ez az örök érvényű gondolat adja a lehető legszélesebb bázisokon kifejlesztett és fenntartott testkulturálisan aktív életmód fontosságát.

1. ábra • Mennyire elégedett jelenlegi életminőségével?

A testkulturálisan aktív, mozgásgazdag életmód, az egészségtudatos magatartás olyan igény az ember számára, amelyet élete során sajátít el. Alapvető tényező a pozitív attitűdöt közvetítő makro- és mikrokörnyezet, azaz a szocializáció, mivel értékorientációjával a mozgásos életmód iránti igényt elsősorban a család és az iskola teremtheti meg, vagy legalábbis modellként szolgálhatnak a felnövekvő generáció számára. Amennyiben ez a szociális környezet nem építi be az emberek mindennapjaiba az egészséges életmód értékrendjét, akkor mindez csak tudatosan szervezett óriási programokkal és csakis részben pótolható.

A kapitalista világban, ahol mindig a jobb, az erősebb, a kitartóbb, a versenyképesebb marad fenn, nehezen érvényesül egy olyan ember, aki nem tud küzdeni. A testkultúra, a sport nevel, csapatjátékra tanít, versenyre, a fair play szellemére ösztönöz, szocializál, jellemnevelő, akaratfejlesztő és kedvező élettani változásokat kiváltó sajátos funkciója van. Azokban a társadalmakban, amelyekben a verseny, a kemény munka, a fegyelem jelentős értékmeghatározó, értékalkotó tényező, ott a sport kiemelkedő szerepet tölt be.

Közös feladatunk és felelősségünk tehát, hogy elősegítsük a megfelelő értékrend kialakulását, a testkulturálisan aktív életmód értékeit transzferáljuk. Értékrend! Mértékrend! (Berkes–Bartha 2004)

Ideális esetben a testkulturálisan aktív életforma meghatározó értékorientációja:

• fontos szerepet játszik a fizikai és mentális egészség megőrzésében, az egészségtudatos magatartás kialakításában;
• hozzájárul a népesség gazdasági aktivitásához, az ifjúság versenyképességének javításához;
• életvezetési technikák és módszerek közvetítője, emellett a nevelés olyan eszköze, amely játékos formában, komolyabb „tét” és veszteség nélkül megoldási készletekkel vértezi fel az ifjúságot;
• lehetőséget nyújt az egyén önmegvalósítására;
• lényeges szerepet tölt be a családi és társadalmi kötelékek erősítésében;
• kulturált szórakozási lehetőséget, pihenést, örömforrást és élvezetet nyújtó hasznos időtöltést biztosít;
• gyakorlati eszköze lehet a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatásának.

A felsorolt, rendkívül fontos értékek további generációkra történő átszármaztatása érdekében indokolt a társadalomban a sport, a mozgásgazdag életmód beépítése a hétköznapok értékrendjébe, mert az idő során ennek megfelelő automatizmusai alakulnak ki, és az egymást követő generációknak csak az újat kell a hagyományoshoz hozzáadniuk.

Mérlegen a valóság

Bizonyított, hogy a sport közvetlen és közvetett pozitív hatással van mind a diákság tanulási képességére, mind a dolgozó lakosság produktivitására. Ez a rendszeres testedzésnek, a sportolásnak az egyén kognitív, érzelmi, fizikai és motivációs fejlődésre gyakorolt pozitív hatásán keresztül érhető el. A szabadidő hasznos és aktív eltöltése hozzájárul a közérzet javításához és a társadalom aktivitásához. A testkultúra diákságra gyakorolt hatásainak elemzése során nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ez az életforma pozitív alternatíva a fiatalságot veszélyeztető ártalmakkal szemben. Az eredményességre törekvő sporttevékenység kiküszöböli a személyiségfejlődés során keletkező frusztrációkat, strukturálja az időbeosztást, közösségi élményeket kínál, és segíti a pozitív életcélok megfogalmazását. Védettséget nyújt a társadalmi együttélésből, valamint a nemkívánatos hatásokból következő veszélyekkel szemben, és fejleszti a negatív kihívásokkal való „megküzdés” képességet.

Magyarországon jelenleg a sport nem vagy csak kis részben képes betölteni a szerepeit. Ennek alapvető oka, hogy a sportban való aktív részvétel szempontjából Magyarország gyengén szerepel. Európa számos országához képest hazánkban lényegesen alacsonyabb a rendszeresen sportolók aránya, és e jelzőszám alapján a kelet-közép-európai régióban is csak a középmezőnybe tartozunk. Jelenleg a felnőtt népesség mindössze 16%-a végez sporttevékenységet valamilyen rendszerességgel, szűkebb értelemben véve – legalább heti két alkalom és minimum fél óra alkalmanként – a felnőtt népesség csupán 9%-a sportol. A sport az eddigieknél sokkal jelentősebb mértékben járulhatna hozzá a magyar lakosság egészségi kondíciójának javításához. Az előrelépés kézzelfogható pénzügyi előnyöket is kínálna a betegségkezelési kiadásokban elérhető megtakarítások révén. Pénzben kifejezve a nemzetközi kutatási eredmények alapján történt becslések szerint a sportoló lakosság arányának 24%-ra való emelkedése pusztán a táppénzkiadások területén csaknem 6 milliárd forint megtakarítást eredményezne (Nemzeti Sportstratégia 2005).

A testkulturális szükségletek kielégítése értékpreferálás alapján történik. Fontos azonban, hogy az egyén értékrendjében a testkultúra iránti hajlandóság „értékmagasan” helyezkedjen el. A 15–29 éves korosztály kultúrafogyasztását vizsgáló Ifjúság 2000 és Ifjúság 2004 kutatássorozat eredményei hűen tükrözik, hogy a társadalom polarizálódása ebben a dimenzióban is tetten érhető. A kulturális javak fogyasztását tekintve kialakult egy javakban dúskáló csoport. Mások viszont alig férnek hozzá bármiféle kulturális termékhez, s egy ponton túl már nem is ismerik fel saját szükségleteiket, ezért kulturális aktivitásuk a testkulturális dimenzióban is meglehetősen formális.

Kulturális élet Magyarországon

Civilizációs fejlődésünk számos pozitív externáliája közül az egyik legjelentősebb az volt, hogy társadalmi mértékben megnőtt a szabadidő. Ám a posztindusztriális társadalmakban ez a megnövekedett szabadidő nem jelentette egyben a felhasználás kultúrájának elterjedését. Ennek az ideológiai alapjai tükröződnekCharles Sanders Pierce gondolatából: „A szabadság egyben felelősség is, ezért félnek tőle az emberek!”

Az elmúlt évtizedben a nyugati világban élő polgárok – a rohamos gazdasági fejlődésnek és a jóléti szint emelkedésének köszönhetően – példátlan anyagi biztonságot vívtak ki maguknak. Ennek következtében az emberek jelentős részénél az anyagi javak biztosítását mint központi kérdést egyre inkább felváltotta az életminőség, a fenntartható fejlődés és az erkölcsösség.

A posztmodern fogyasztó nem csupán materiális aktusként fogja fel a fogyasztást, hanem egyénisége kifejeződéseként is. Az értékek változásával kapcsolatosan globálisan tapasztalható tendencia volt, hogy a modern értékek helyébe a posztmodern, míg a materialista értékek helyére a posztmaterialista értékek léptek. Ez a tendencia elsősorban a fiatalok körében volt tapasztalható. A hetvenes évek eleje óta a posztmaterialisták aránya minden nyugat-európai országban emelkedett. A hetvenes évek óta tartó értékvizsgálatok azonban a tradicionális értékek uralmára engednek következtetni (Hankiss és mts.1978, 1983; Hildy 1996; Laki és mts. 2000; Bauer–Szabó 2004).

Hankiss (1983) szerint különösen a fogyasztói értékrend terjedt el. Hazánkban az értékrend felemás vagy negatív modernizációja ment végbe, hiszen bizonyos vonatkozásban túlszaladt az értékek modernizációja (különösen az individualizáció) terén, más vonatkozásban viszont messze elmaradt a gazdasági fejlettség követelményei mögött.

Fábri és munkatársai (2000) kutatásukban a fogyasztás kategóriáján belül megkülönböztetnek anyagi és kulturális fogyasztást. Az utóbbi fogalmán a kultúripar árucikkeinek fogyasztásait értik. Ez mindenekelőtt a szabadidő felhasználásán keresztül ragadható meg. A kulturális fogyasztás (a testkulturális javak is) elkülönítését az indokolja, hogy a korábbi rétegződés- és mobilitásvizsgálatok egybehangzó eredménye szerint a magyar társadalomban az egyenlőtlenségi rendszert illetően az egyes társadalmi szegmentumokon belül tetten érhető egyik fő különbség a kulturális javak különbsége. A kulturális fogyasztás tőkévé, kulturális tőkévé válhat, amely több generáción keresztül kamatozhat.

Versenyben a világgal

Jellemző, hogy a magyar lakosság bizonyos csoportjai már követni kezdték a fejlett ipari országok vezető rétegeinek egészségtudatosságát, ami azzal jár, hogy részben több szabadidővel rendelkeznek, részben tudatosabban élnek.

Jellemző ezekre a társadalmi csoportokra, hogy keresletet jelentenek olyan új „trendi”, általában társas, klubszerű körülmények között végezhető sportágakban, amilyen például a tenisz, a golf, a fallabda. Ez a csoport az új, feltörekvő, magasabb társadalmi-gazdasági státussal rendelkező, döntéshozó pozícióban lévő vállalkozói, vezető-, menedzserréteg, amely követi a fejlett ipari országok polgárait, és saját maga is tudatosabban alakítja új, polgári értékeit.

A későbbiekben ezek a társadalmi csoportok referencia- és aspirációs csoporthatásúvá válhatnak az őket követő piaci szegmensek számára. Demonstratív („hivalkodó”) fogyasztásukkal gyakran ezek a csoportok jelentik a mintát a mögöttük álló társadalmi csoportok számára.

Fábri és munkatársai (2000) kutatása nyomán a klaszterelemzés eredményeként kialakított fogyasztási csoportok (természetesen integrálva a testkulturális dimenziót is) alapján a magyar társadalomról egy hierarchikusan tagolt piramisszerű képet kapunk. A szűk körű elittől lefelé haladva a társadalmi grádicson fokozatosan jutunk el a jómódú, szabadidő-orientált, felhalmozó, jó lakású deprivált csoportokon keresztül a hierarchia alján elhelyezkedő, számosságában legkiterjedtebb deprivált-szegény szegmentumig. A kutatást végzők azon az optimista véleményen vannak, hogy a gazdasági, társadalmi és életkori törésvonalak ellenére a fogyasztási csoportok között léteznek mobilitási utak.

A tudáspiacon innen és túl.
Tudományos kiválóság és/vagy sportnemzet a magyar?

Uniós csatlakozásunk alkalmával egyre inkább a szűken vett tudományos közbeszéd centrumába került, majd a szélesebb értelemben vett közgondolkodást is foglalkoztatta, hogy mivel járulhat hozzá Magyarország az Európai Unió által tömörített nemzetállamok multikulturalitásához. Ekkortól datálódik az a nézet, hogy hazánk a sport és a tudomány terén jelent addicionális értéket az Európai Unió számára.

Globális tendenciaként gyűrűzik a világban, s hazánkban is kezd gyökeret verni az a gondolat, hogy az információs szupersztrádán robogunk a tudás alapú társadalom felé, ahol elsősorban, de nem kizárólagosan a szürkeállomány minőségétől függ egy társadalom életképessége. Czeizel Endre parafrázisában: „Két dolgon múlik a jövő: egészségesnek és tehetségesnek kell lenni.”

Tudáspotenciálját tekintve Magyarország a világ élvonalához tartozik. A Nobel-díjasok nemzetének tartanak bennünket, ez páratlan lehetőséget kínál a tudáspiacon. A tudás alapú társadalom térhódításával párhuzamosan azonban egyre komolyabb gondok vannak a tudás menedzselésével. Hazánkat az elmúlt században a jelentős, nemritkán a korszakos tudományos eredményeket felmutató nemzetek közé sorolták a világban. A The New York Times hasábjain 2003-ban például azt írták, hogy Magyarország ujjlenyomata rajta van a 20. századon. A Nature magazin a budapesti születésű Nobel-díjasokra („marslakók”) emlékezve a „hely szelleméről” cikkezett. A cikk címe az volt: „Genius loci” – A hely szelleme, és az alcíme vastag betűvel: „The 20th Century Was Made in Budapest” – A 20. századot Budapesten formálták.

Magyarország nemzetközileg is elismert tudományos kultúrával, hagyományosan erős szellemi erőforrásokkal rendelkezik. Hiszem, hogy bármely társadalom életképessége és hatékonysága azzal a vonzerővel mérhető, amelyet kultúrája más társadalmakra gyakorol. De vajon testkulturális értelemben véve is megálljuk helyünket az európai versenyben?

Epilógus

Egy fiatal tudományág értelmezése elsősorban azt jelenti, hogy megkeressük a helyét a tudományok rendszerében. A testkultúra kutatási eredményeivel eljutott az elméletképzésig, a tapasztalatok tudományos igényű általánosításáig. Ez a körülmény jelenti egy diszciplína belső fejlődési tendenciáját. Fontos azonban a külső, társadalmi hatások – a tudománypolitikai támogatás vagy ellenállás – szerepe is. A belső tudományelméleti konstellációknak és a külső társadalmi „fogadókészségnek” együttesen, spirálhatású folyamatként kell jelen lenniük, hogy a testkultúra megfelelő reputációt szerezzen a tudományok kialakult rendszerében.

Tanulmányom záróakkordjaként egy közismerten nagy magyar tudós szavait idézem. Eötvös Loránd 1902-ben, a Tudományos Akadémia elnökeként mondta Bolyai János születésének centenáriumán: „Csak az az igazi tudomány, amely világra szól; s azért, ha igazi tudósok és – amint kell – jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját olyan magasra kell emelnünk, hogy azt határainkon túl is meglássák, és megadhassák neki az illő tiszteletet.”

Bízom abban, hogy a testkultúra területén folyó kutatások eredményeit, társadalmi relevanciáját, azok elfogadottságát a hazai és a nemzetközi tudományos életben minél többen ismerik majd el.

A széles értelemben vett testkulturális tevékenység elsősorban nem küzdelem, hanem életöröm és életforma. A jövőben el kell dönteni, hogy az Európai Unióba történő integrációnk egy egészségtudatosabb nemzetképpel párosul, vagy tovább engedjük erodálódni társadalmunkat. Ahhoz, hogy a testkultúra is sikeres kultúraszegmens legyen, változnunk és változtatnunk kell. Fel kívánunk-e zárkózni a fejlett demokráciák testkultúrájához? A kérdés már-már szónoki. A válasz eldönti a teendőket! A tét a nemzet értékvesztése lehet! Itt az ideje tehát, hogy megcibáljuk a szundikáló Leviatán bajszát!

Irodalom