Közös múlt – különböző nézőpontok: a modern szlovák nemzetté válás sajátosságai a 19. század első felének magyarországi kontextusában

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet keretei között működő Magyar–Szlovák Tanári Munkacsoport 2008 májusában két nemzetközi konferenciát is tartott a Szülőföld Alap támogatásával. Az első konferencia^[1] előadásai elsősorban a készülő közös magyar–szlovák történelemkönyv történeti hátterét igyekeztek megvilágítani. A második konferencia^[2] a multiperspektivikus oktatás elméleti sajátosságait, illetve gyakorlati tapasztalatait mutatta be: részben a közös francia–német történelemkönyv, részben a készülő közös magyar–szlovák történelemkönyv kapcsán. A Multikulturális Műhely rovatban^[3] két előadás szerkesztett, bővített változatát adjuk közre.

A magyar és a szlovák nemzetté válási folyamat közös vonása, hogy mindkettő teljes mértékben a történelmi Magyarországon belül zajlott. Mindkét etnikum az ország területén élt, és nem voltak számottevő határon túli részei. Közös az is, hogy mindkét esetben többfelekezetű egységekről volt szó: a modern magyar és szlovák nemzet koncepciója egyaránt a katolikus és a protestáns hagyományokból nőtt ki, amelyek később más felekezetek integrálásával, például izraelita, esetleg keresztény ortodox és felekezeten kívüli elemekkel is kiegészültek. A mai napig meghatározó modern magyar és szlovák nemzeti identitás és ideológia fontos elemei alapvetően a 18. század végén, még inkább a 19. század folyamán alakultak ki. A 19. század első fele ugyanis az a korszak, amikor az egész kelet- és közép-európai térségben újrafogalmazódott a lakosság többségének identitása, valamint újra kellett gondolni a nagyobb társadalmi egységekhez (állam, nemzet, felekezet, osztály) való lojalitást. Ebben az időben új rendező elvként egyre nagyobb jelentőségűvé vált a nemzeti hovatartozás kérdése. Előtte is fontos szerepe volt az etnikai kötődésnek, de a korábbi évszázadokban háttérbe szorították azt a rendi és a felekezeti különbségek.

Az új nemzeti identitás keresése és stabilizálása nem volt egyszerű folyamat. Gyakran több alternatívát magában foglaló eseménysorozatból állt, különösen azon etnikai közösségek esetében, amelyek nem csak egyetlen közjogi hagyományban rendelkeztek gyökerekkel, illetve amelyek az etnikailag vegyes területeken éltek. Természetesen az egyes csoportok létszáma, társadalmi pozíciója, felekezeti összetétele vagy más csoportokkal való nyelvi-kulturális rokonsága is szerepet játszott ebben.

A magyar fejlődés több szempontból egyszerűbbnek tűnik, ez főleg a magyarság Magyarországon belüli domináns helyzetével, a korábban multietnikus magyarországi államjogi tradíció fokozatos kisajátításával és „magyarosításával”, a viszonylagos nyelvi (nyelvjárási) és regionális homogenitással függött össze, valamint azzal, hogy a magyarok sem a Kárpát-medencében, sem máshol a közelben nem rendelkeztek etnikai rokonokkal. Az észtek, a finnek és más finnugor népek a 19. században túl messze voltak, ezért ekkor még ez a rokonság halványabban élt. Mindezek miatt a magyar nemzeti fejlődés a 19. században egyszerűbbnek, lineárisabbnak és alternatíva nélkülinek tűnik, különösen a szlovák fejlődéssel összehasonlítva.

A modern magyar nemzeti ideológia és identitás megszületése során fontos szerepet játszott a magyarországi közjogi tradíció, a multinacionális nemesi natio hungarica hagyománya, valamint a 17., 18. és 19. századi felkelések és szabadságharcok emléke. Kiemelt szerep jutott ebben a folyamatban az 1848/49-es szabadságharcnak, amely a magyar politikai hagyományok egyik legszebb és leginkább mozgósító részét képezi. A szabadságharc során ugyanis a magyar nemzeti liberalizmusnak időlegesen sikerült összhangot teremtenie a régi magyar közjogi múlt és a modern európai konstitucionalizmus között, valamint összekapcsolni a jogkiterjesztés és a társadalmi modernizáció ügyét a nemzeti függetlenségi gondolattal. A legfontosabb azonban az, hogy ezzel egyidejűleg sikerült az alkotmány sáncai közé emelt széles rétegeket megmozgatni a közös célok érdekében, ezzel is erősítvén bennük az újszerű nemzeti lojalitás érzését.

A szlovák fejlődés sok szempontból bonyolultabbnak bizonyult. A szlovákok ugyan a magyar államalapítás óta az országban éltek, osztoztak történelmében, a társadalmi és az államélet jó és rossz oldalaiban, de azon belül nem rendelkeztek olyan, külön nevesített közjogi autonómiával, amely a 19. század elején szilárd bázist képezhetett volna törekvéseik számára. Ezenkívül a katolikusok és evangélikusok közötti feszültségek, a történelmi sérelmek és az egy ideig eltérő kulturális, ebből fakadóan különböző nemzetfelfogásuk is nehezítette a nemzeti integráció ügyét. A katolikusok és evangélikusok közötti bizonyos fáziskülönbségek is feszültségeket okoztak. A katolikusok például jóval korábban magukévá tették az önálló szlovák nemzet eszméjét, mint az evangélikusok, akiket több dilemma jellemzett ezen a területen. (Döntően ezekről az evangélikus dilemmákról szólnak az alábbiak is.)

A szlovákság értelmiségi képviselői számára sokáig fontos igazodási pontként szolgált a nagy szláv egységhez való nyelvi és kulturális tartozás érzése. Ezen belül különleges szerepet játszott a csehek és szlovákok nyelvi és az evangélikusok esetében kulturális-vallási közelsége is. Ezenkívül a régi Magyarország ősi lakóiként nagyon komolyan beléjük ivódott az ország mentalitása, hagyományai, kultúrája – mindaz, ami az ún. hungarus patriotizmusban nyilvánult meg. A 19. század folyamán viszont ez az érzés, élettapasztalat, mentalitás – kiegészülve a természetes asszimilációs és az államhatalom részéről erőltetett magyarosító tendenciákkal – kiváló talajnak bizonyult a valódi kulturális, nyelvi és politikai elmagyarosodás számára, ami nyilván hátrányosan érintette a szlovák nemzetté válási folyamatot. A valódi elmagyarosodás, illetve az a magatartás, amelyet a korabeli publicisztika maďarón vagy renegátjelenségnek (azaz a saját gyökereitől való elfordulás a karrier és az érvényesülés érdekében) nevezett el, szintén egyfajta alternatívát jelentett az etnikai szlovákság számára. Végül meg kell említeni azt is, hogy miután a döntően hegyvidéki szlovákságra mindig is jellemző volt a nyelvjárási széttagoltság és a regionális különbségek, a szlovák nemzetépítési folyamatban a magyarnál intenzívebben jelentkeztek olyan törekvések, amelyek a szubnacionális, regionális és tájjellegű eltérésekre építve próbálkoztak alternatív identitásépítéssel. Ez volt a keletszlovák „szlovják” identitás kiépítésének kísérlete a 19. és 20. század fordulóján.

Összegezve: a 19. század eleji szlovákság előtt több „nemzeti” alternatíva állt. (1) A régi hungarus patriotizmus. (2) Az elmagyarosodás vagy legalábbis az azzal egyenértékű maďarónság. (3) A szláv kölcsönösség tudata. (4) A cseh–(morva)–szlovák kulturális és nemzeti egység érzése. (5) A nyelvi-kulturális-területi értelemben felfogott szlovák sajátosság koncepciója, amelyet a romantikus nemzedék legjelesebb képviselői támogattak és vittek sikerre. (6) Az alternatív, a regionális sajátosságokon alapuló szubnacionális identitások létrehozásának kísérlete.

Ezek nem voltak mindig egyenrangú alternatívák, sok tekintetben ki is egészítették egymást, néha egymásra épültek, más rétegekben és régiókban eltérő lehetett a kihatásuk. Végső soron azonban az elmagyarosodáson kívül csak két alternatíva vált igazán meghatározóvá: a csehszlovák nemzetegység gondolata, valamint a szlovák etnikai sajátosságokra építő önálló szlovák nemzeti út, amelyet Ľudovít Štúr és követői képviseltek. Annak ellenére, hogy e két koncepció közötti verseny már az 1840-es években eldőltnek tűnt, mégis többször felbukkant, és csak 1939 és 1945 között vált véglegessé. A szlovák nemzetté válási folyamat több mint 100 éve során többször visszatért olyan szakaszokhoz, amelyek korábban régen meghaladottnak tűntek. Ez is a szlovák fejlődés egyik sajátossága.

A modern szlovák nemzeti identitás megszületése szempontjából különösen az 1830-as és az 1840-es években élt romantikus nemzedék játszott fontos szerepet, amely végső soron megfogalmazta a hosszú távú perspektívában győztes nemzeti ideológiát és mitológiát. Ennek elemei mélyen beépültek a modern szlovákság tudatába. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy nagyon helytelen lenne a szlovák nemzet kezdeteit csak a 19. század elején keresni, hiszen a szlovákság története jóval régebbi, mint egyébként mindegyik magyarországi népcsoport története is. Ebbe ugyanúgy beletartoznak a közös törökellenes küzdelmek, a kuruc–labanc konfliktusok, a vallásháborúk, a felvilágosodás eseményei, mint az önálló szlovák útkeresések a 16–17. században is.

A Štúr-nemzedék tagjai többségének személyes identitása is érdekesen alakult, hiszen nekik is tisztázniuk kellett a saját helyüket és identitásukat az etnikai szlovákság – kulturális-nyelvi csehszlovák vonzódás (főleg az evangélikusok esetében) – a magyarhoni hungarus patriotizmus – és az össz-szláv szolidaritás és lojalitás négyszögében. Az alábbi példák főleg ezt a folyamatot próbálják dokumentálni. Mindegyik esetben figyelembe kell venni azonban a felekezeti, a regionális, a szociális és a korbeli különbségeket. Az sem volt ugyanis mindegy, hogy ki mikor és pontosan mit írt. Az egyes évtizedek között nagyon nagy különbségek is lehettek ebben a mozgalmas korban.

Identitáskeresés az ifjúkori tanulmányok idején

A nemzetépítő romantikus Štúr-nemzedék tagjainak többsége az 1810-es években született, az 1820-as és 1830-as években járt iskolába. Ez a korszak formálta szemléletüket és világlátásukat. Jól példázza ezt Ján Kalinčiak kiváló szlovákiai prózaíró esete. Apai ágon evangélikus lelkészi és tanítói családból, anyai ágon a Turóc megyében meghatározó Ruttkay kisnemesi klánból származó író így emlékszik vissza a Lőcsén eltöltött iskolás évekre:

„A diákok, azelőtt csak amicik, elkezdtek két részre, magyarokra és szlovákokra szakadni, és kerülték egymást. A tanárok lényegében az előadások leadására szorítkoztak, a diákság azonban megszervezte saját életet, így volt ez egész Magyarhonban.” (1861) ^[4]

Az idézet egyebek mellett azt is dokumentálja, hogy a nemzeti identitás sokszor választás kérdése, természetesen nem minden előre meghatározottság nélkül, hiszen a fiatal Ján szlovák vidékről és családból származott. Érdekes viszont a fiatal Kalinčiak családjának reakciója fiúk nemzetiségének megválasztására:

„Lőcséből származik, ahogy már mondtam, a nemzeti felfogásom, amely ugyan néha nehezemre esett, de éppen azért meg is szilárdult bennem. A 'jövőmért' (kiemelés a szerzőtől – H. I.) aggódó és a mások véleményére sokat adó apámnak ez nem nagyon tetszett, és sokszor szememre is vetette, hogy nem lesz belőlem más, csak hajdú. Én viszont annál inkább – bár már igazából nem emlékszem, hogy miért – kitartottam az apámmal szemben az elhatározásom mellett, pedig tudtam, hogy ő csak jót akart nekem. Magyarországon akkor még a szlovákságot vállaló kisdiákok elleni keresztes hadjárat sem volt újdonság. Tanultam lengyelül, az életem első cseh nyelven kívüli szláv nyelvjárását.” (1861)^[5]

A szlovák identitás dilemmái Ľudovít Štúr^[6] munkásságában

Érdekes kérdés a Štúr-nemzedék névadójának és vezetőjének politikai és nemzeti érése. Ebből a szempontból külön figyelmet érdemel a szóhasználata is. Az evangélikus Štúr nemzetpolitikai küzdelmeit először az ágostai hitvallású evangélikus egyház keretein belül kezdte. A magyar–szlovák nemzeti küzdelmek egyik kezdeti színterét ugyanis ebben az időszakban (1830-as és 1840-es évek) éppen az autonómiával és választott testületekkel rendelkező evangélikus egyház jelentette. Ezen egyház hívei között ugyanis nagyon sokan német vagy szlovák ajkúak voltak. Eleinte az evangélikus presbitériumok adták a szlovák mozgalom legfőbb intézményi bázisát, különösen az északi vármegyékben (Liptó, Turóc, Árva stb.). A magyarosítást szorgalmazó erők ezért megpróbálták létrehozni a protestáns uniót, amely intézményi keretben egyesítette volna a többnyire magyar ajkú többségi reformátusokat a többnyire német és szlovák ajkú kisebbségi evangélikusokkal. A szlovák evangélikusok ezért, valamint teológiai okokból mindig is ellenezték ezt a törekvést.

Az egyik legelső szlovák nemzeti jellegű politikai tett a szlovák evangélikusok bécsi „deputációja”, küldöttsége volt, amelyet 1842-ben a bányai kerület (evangélikus püspökség) szuperintendense, Jozeffy vezetésével küldtek a császárhoz. Ez a lépés komoly belső, nemzetiségileg motivált vitákat keltett a magyarországi protestánsok között. Štúr 1843-ban készült panaszírásában a következőképpen foglalta össze e küldöttség okait:

„Valóban komoly okok kényszerítették a szlávokat arra, hogy egy küldöttséget küldjenek Bécsbe, hiszen a nemzetünk nem szívesen pereskedik, de ha már megteszi azt, nyilván súlyos okai vannak, amelyek kényszerítik… Mi szlávok külön nemzet vagyunk Magyarországon, hűségesek vagyunk a hazánkhoz, és a legrégebbi időktől napjainkig sokat tettünk az érdekében. Felsorolhatnánk az összes érdemünket, ha lenne itt erre hely, és ha nem emlékeznénk arra, hogy mindazt csak a haza javáért tettük. Mint szlávok mindig teljesítettük a hazával szemben fennálló kötelezettségeinket, és mai napig azt tesszük, ahogy illik.Csakhogy éppen azért, mert teljesítjük a kötelezettségeinket, arra is ügyelnünk kell, hogy másokkal teljesen azonos és egyenlő jogaink is legyenek, hiszen a kötelezettségek jogok nélkül nem más, mint rabszolgaság. Mi szlávok azonban semmiképpen nem akarunk helóták lenni, és soha nem fogjuk megengedni, hogy minket annak tekintsenek – azaz olyan embereknek, akiknek nincs semmilyen joguk a szellemi tanulásukra.” (1843)^[7]

A szlovák nemzeti mozgalom egyik traumatikus pontja és részben kezdeti gyengeségének oka sokszor a szlovák ajkú felföldi köznemességnek a szlovákok nemzeti céljaival szembeni elutasító vagy passzív magatartása volt. Ez a tendencia egyébként idővel csak erősödött.

„Ami a magyaroknak a szlávok feletti politikai dominanciáját illeti, valóban igaz, hogy sokkal több a magyar származású nemes, mint a szláv, és az is, hogy a magyar nyelv előnyben részesítése óta a magyar nemesség a szláv táborból átpártolókból is rekrutálódik. A magyar nyelv csak ennek a körülménynek köszönheti azt, hogy a törvény nyelve lett, nem pedig a magyar nemzet nagyobb létszámának, nem is intellektuális fölényének. Más oldalról sokkal több szláv szabad királyi város van, mint magyar. Viszont ki a felelős azért, hogy a szabad királyi városok jelentősége Magyarországon a politikai jogosultságok tekintetében a nullával egyenlő? ...Ami a szlávok lakta megyék nemességét illeti, az többnyire szláv és nagyon népes. Legújabban azért szállt síkra ezekben a megyékben, hogy azokban a kérdésekben, amelyek őket érintik, az anyanyelvén folyjék tárgyalás, amely követelményt a törvényhozásnak nem kellene figyelmen kívül hagyni.” (1843)^[8]

„Politikai képességet sem a szlávoktól, sem a magyaroktól nem lehet elvitatni; mindketten bátorságról tettek tanúbizonyságot az alkotmány megtartása és fejlesztése során. Közös energiájuk és Ausztria erős védőpajzsának érdeme az, hogy az alkotmány az összes municipiális szabadsággal együtt a mai napig érintetlen maradt. A szláv és a horvát rendeknek rendszerint szemére vetik, hogy konzervatív elvekre hajlanak, amely alapján inkább óvatosabban akarnak a reformok útján indulni, amiből néha politikai alkalmatlanságukra gondolnak. De ezért a szlávoknak és hazánknak csak gratulálni lehet, hiszen csak történelmi alapon lehet tovább építkezni; minél jobban kell azt őrizni, azaz konzerválni – mert az jelenti a haladásnak tett fontos szolgálatot. Egyszerre lerombolni ezt az utat mindenkit pusztulásba vinne, különösen pedig azokat, akik erre ösztönöznek bennünket. A szláv óvatosabb, de amire vállalkozik, azt valóban kivitelezi.” (1843)^[9]

Ľudovít Štúr és egész nemzedékének feladata nehéz és összetett volt. Egyrészt először tisztázniuk kellett, hogy tulajdonképpen milyen nemzeti keretet, egységet akarnak építeni. Ebben a korban a közép-európai szláv népek értelmiségét erősen megérintette a szláv kölcsönösség gondolata. Ez nem volt független a szomszédban zajló ún. német egységesítési folyamattól, amelynek során a politikailag bajorból, szászból, poroszból és más német részidentitásokból kezdett kiépülni az új típusú német politikai és kulturális identitás. Főleg a fiatal szláv protestánsok szembesültek ezzel a német projekttel, amikor teológushallgató­ként a német egyetemeken vendégeskedtek.

A szlovák evangélikusok útkeresését az is nehezítette, hogy a 16. századtól kezdve a Kralicei biblia cseh fordítását használták, ez lett egyházi és világi irodalmuk nyelve egészen a 19. századig. Ez a nyelv – bár az idők során a szlovákok körében már szlovakizált formában – lett a cseh–morva–(protestáns)szlovák közös azonosságtudat nyelve. Igaz, nem volt közös népneve ennek az elképzelt egységnek, mert mindegyik összetevője saját kifejezést használt – cseh, morva vagy szlovák, szláv. Néha próbálkoztak olyan mesterséges terminusokkal, mint csehszláv vagy csehszlovák, de ezek nem mentek át a köztudatba. Közben a szlovák katolikusok már a 17. századtól kezdve a saját helyi irodalmi nyelv kialakításán fáradoztak, ez a 18. század végére sikerült is nekik. A 19. század első felében ezért kétfajta nemzetkoncepció alakult ki a szlovákok körében: a cseh–szlovák(szláv) protestáns koncepció és a helyi szlovák katolikus elképzelés. Ľudovít Štúrnak és követőinek tehát választ kellett találniuk arra a kérdésre, hogy kik is akarnak lenni: szlávok, csehszlovákok vagy önálló szlovákok. Mindezt úgy, hogy katolikus testvéreik ezt a dilemmát már megoldották, valamint úgy, hogy közben tekintettel kellett lenniük a magyar közjogi keretre, illetve a nemzeti és társadalmi modernizációs kísérletre. Másrészt a Štúr-nemzedéknek belső integrációs feladatot is meg kellett oldania – azaz a szlovák katolikusok, evangélikusok, a vonakodó kisnemesek, a gyenge polgárok, a lelkes értelmiség és az elnyomott nép egy nemzeti egységbe „olvasztását“ –, mégpedig a magyarországi politikai kereteken belül. Ez a két feladat nagyon nehéznek bizonyult, és nem is sikerült egyszerre. Folyamatosan meg kellett határozni a saját helyüket a történelmi soknemzetiségű Magyarországon és annak történelmén belül. A következő Ľudovít Štúr-idézetek ezt a nehéz folyamatot érzékeltetik.

Az előző idézetekből is kiderül, hogy amikor Štúr az északi vármegyékben élő szlovák evangélikusokról és kisnemesekről ír, szlávként definiálja őket. 1844-ben és 1845-ben már kezd megváltozni a szóhasználata.

„...a Kárpátokban élő szlovákok is a felkelő Nap felé irányították tekintetüket, és örömmel csatlakoztak a nagy császárság többi nemzetének szellemi mozgalmához, és a töb­biek­hez hasonlóan ők is cselekedtek. Régen, a saját szellemi tétlenségük idején főleg a cseh szellemi táplálékkal táplálkoztak, most maguk is felébredtek, és elkezdtek szellemileg megnyilvánulni.” (1845)^[10]

A legtöbb vitát Štúrnak az idősebb szlovák evangélikus nemzedékkel kellett megvívnia, amelynek a legjelesebb képviselője, Ján Kollár pesti evangélikus lelkész és költő élesen támadta fiatalabb hittársát. Kollár ugyanis négy törzsből álló (kulturális) szláv nemzetben gondolkodott. A négy törzs alatt az oroszokat, lengyeleket, illíreket (azaz délszlávokat) és csehszlovákokat értette. Štúrnak ebben a kontextusban kellett megtalálnia a szlovákok helyét, és meg kellett indokolnia létüket, a „cseh-szlovák közös törzsről” való leválásukat. Ezt az 1845-ben és 1846-ban született írásaiban tette meg.

„A nemzet törzsisége szép és jeles jelenség, amely a magasabb szellemiségéről és szellemi életképességéről tesz tanúbizonyságot. Azért kell azt, ahol csak fellelhető, lehetőleg a legjobb módon megőrizni, védelmezni és óvatosan fejleszteni. ... Szívélyesen kérnünk kell, hogy a szláv nemzetünk úgy fejlődjön, ahogy az kinőtt, azaz törzsein belül kell fejlődnie, mert csak így lesz az élete önálló, nem deformált, nem erőltetett, de inkább sikeres, való­jában organikus. ... Összesen 11 szláv törzs és nyelvjárás létezik. A délkeleti szlávokhoz tar­toznak: 1. nagyoroszok, 2. kisoroszok (azaz a mai ukránok – ford. megj.), 3. bolgárok, 4. szerbek, 5. horvátok, 6. szlovének; az északnyugati szlávokhoz tartoznak: 7. lengyelek, 8. cse­hek, 9. felső-lausitziak, 10. alsó-lausitziak (itt a közben már majdnem elnémetesedett elbai szlávokról van szó – ford. megj.), valamint 11. mi szlovákok, a saját szlovák nyelvjárásunkkal. Nem gondolunk arra, hogy minden törzs, bármilyen kicsi és gyenge is, a saját nyelvjárásában írjon, de azt követeljük, hogy minden törzs, amelynek van valami sajátossága, szellemisége, amelynek a nyelvjárása még tiszta, romlatlan, zavartalan és írásra alkalmas, amely a saját irodalmát szellemileg és anyagilag eltartani egyaránt képes. … Szóval azt akarjuk, hogy minden ilyen törzs gondozza a nyelvjárást, adja ki ezen a nyelven a szellemi termékeit, és ezekkel a szlávság elé járuljon.”^[11]

Štúr tehát elfogadja Kollárnak a nemzet és a törzs kifejezéseket használó terminológiáját, de ő már 11 egységre osztja a szláv nemzetet, amelyektől elvárja, hogy külön-külön is fejlődjenek. Később még többször kimondja és megindokolja, hogy a szlovákok is önálló „törzset” alkotnak a szlávságon belül. Itt a csehektől kellett elhatárolódni, akiknek a nyelve sokáig „kisegítette” a szlovákokat (legalábbis az evangélikusokat). Azonban nemcsak a cseh és a szlovák „nyelvjárásban” lát markáns különbségeket, hanem az egész szellemi életben.

„Az életünk más, mint a cseh, ugyanúgy, mint ahogyan a nyelvünk különbözik a cseh nyelvtől. A csehek mostani élete, valódi vagy szellemi, e nemzet korábbi sorsából született, amely nemzet, bár mindig is hősiesen tartotta magát, és a jövő csodájára harcolt, mégsem sikerült neki az idegen, német élet hullámaitól maradéktalanul megvédenie magát. És ennek a szlávok számára idegen életnek a nyomait fájdalommal látjuk helyenként a testvéreink közösségi életében, irodalmában és az otthoni életben is.” (1846)^[12]

„A csehek a törzsünktől eltérő törzset alkotnak, a történelmük nem a mienk, mert mi sehogyan nem vettük részt benne. Ők maguknak éltek, és azt cselekedték, amit cselekedniük kellett és lehetett, de mi nem éltünk az ő történelmükben, és így a történelmük nem közös tulajdonunk. ...Ami a törzsünk létszámát illeti, vagyunk olyan törzs, amely képes lesz saját irodalmát fenntartani. ...Šafárik számításai szerint vagyunk 2 753 000 szlovák, azaz majdnem hárommillió, ami elég az irodalom fenntartásához. ... Végül azért is szlovákul kell írnunk, mert reményünk van arra, hogy apáink nyelvét a hazánkban is felemelik, amire fel kell készíteni a nyelvünket. Ha egyszer sor kerül erre, biztos, hogy csak olyan hazai nyelvet fognak felemelni, amelyet az országban élő nemzet használ és beszél. ...A szlovák nemzet köznemesi rendje is mindig arra intett minket, hogy hazai nyelvet használjunk, hogy megragadhassa az irodalmunkat. Mi nem hanyagolhatjuk el nemzetünk egyetlen egy részét sem, különösen azt a részt nem, amely helyzeténél fogva sokat segíthetett nekünk, és tanácsokat is adhat.” (1846)^[13]

Štúrnak mint az ország lakosának, sőt egy időben (1847–1848) országgyűlési képviselőjének, természetesen meg kellett határoznia a magyarországi államkerethez való viszonyát is. A haza és a patriotizmus fogalmak definiálása szintén szorosan kötődik az új szlovák politikai és kulturális identitás kialakulásának folyamatához. A szlovákság egész nemzedékei számára a történeti Magyarország volt az a keret, amelyben leélték az életüket, amelyért – ha úgy adódott – harcoltak, amelyet a munkájukkal gyarapítottak, ahol szenvedtek és boldogultak. Sokan komoly tisztségeket is viseltek ebben az országban (például Rudnay Sándor vagy Csernoch János hercegprímás bíborosok), amely az évszázadok során az összes jó és rossz oldalával együtt az övék is volt. A hungarus patriotizmus ezért a legtöbb szlovák számára természetes kötődés volt még a 19. században is, viszont ekkor már átalakulásnak indult. Ez nem jelentett feltétlen elfordulást, de mindenesetre új minőséggel járt.

Amikor Štúr hazáról ír, majdnem mindig a történelmi Magyarországra gondol. Más kérdés, hogy ez a viszony pozitív vagy negatív. Itt kell leszögezni, hogy a szlovák nyelv egy külön ősi kifejezést ismer az 1918 előtti Magyarország megjelölésére: Uhorsko. A lakosa pedig uhor, ami a magyar nemzetek feletti hungarus terminus megfelelője. Ezek a szlovák nyelvben egyáltalán nem mesterséges kifejezések, hanem régóta létező fogalmak. Az etnikai magyart Maďarként említik a szlovák források, az 1918 utáni országot pedigMaďarskonak. Štúr a hazáról írva mindig hangsúlyozza annak soknemzetiségű és többnyelvű jellegét.

„A hazánknak több nemzete van; a legfőbb nemzetei közül az egyik éppen mi vagyunk, akik ezen a földön ősidők óta élünk, és mindenütt jelen vagyunk. A mostani hazánk létrejöttétől és berendezésétől kezdve itt élünk, és nemcsak élünk, de bátran kijelenthetjük, hogy ezeket az időket a haza szempontjából becsülettel éltük le, sok érdemet szereztünk itt, és méltóak vagyunk azokra a jótéteményekre, amelyeket a haza nyújt nekünk, és ahogyan szilárdan hisszük, nyújtani is fog.” (1846)^[14]

„A magyarországi hazánkban, ahogy már említettük, szintén több nemzet él, amelyek között ott van szlovák nemzetünk. Nem sokat számít, hogy nemzetünk milyen formában került kapcsolatba ezzel a közösséggel, befogadás és önkéntes egyesülés révén vagy alávetéssel. Az utóbbi időben nem egy hazai folyóirat arról győzködött minket, hogy csak egy nemzet van hazánkban, de ezt a valósággal szemben állították. A nemzet alatt mindig értették és most is értik az azonos nyelvet természetesen használó emberek egyesülését, és ebben az értelemben, akármilyen kapcsolatban is állunk a többiekkel, mi is nemzet vagyunk. Mindenki, akinek ilyen, a másoktól őt megkülönböztető jegye van, nemzetnek számít. Igaz, politikai értelemben mi nem különbözünk hazánk többi polgárától, hiszen semmilyen különleges státusunk, külön törvényeink, semmilyen más országos rendtartásunk nincs, nincs más kormányunk. Mindebben közösen osztozkodunk magyarországi hazánk többi nemzetének tagjaival, ebben az értelemben tehát magyarországi polgárok vagyunk, azaz hungarusok (szlovákul Uhor). Eszerint a magyarországi polgártársainkkal való egységünk a polgári és politikai kapcsolatokon alapul…” (1846)^[15]

Ezt a polgári és politikai köteléket erősíteni és fejleszteni kell, mégpedig modern értelemben, mert:

„Ezáltal megszületik majd az erős hazafias szellem vagy patriotizmus, azaz az ország alkotmányához és rendjéhez való lojalitás, ahhoz a hazához való lojalitás, amely az embert embernek tekinti és megengedi neki, hogy fejlődjön…”^[16]

A magyarországi hazához való kötődés és a hazafiság szempontjából nagyon érdekesek azok az eszmefuttatások, amelyben Štúr a haza és a cseh, illetve szlovák nyelvhasználat kérdésével foglalkozik.

„Még irodalmi nyelvünk szempontjából is hazánkban vertünk gyökeret. Korábban ebben a tekintetben a csehek mellett álltunk, akiknek a nyelvét használtunk írásainkban, de még ezt a hosszú távú kapcsolatot is megszakítottunk, mégpedig fájdalommal, mindezt annak érdekében, hogy ebben a kérdésben is teljesen otthonra leljünk hazánkban. Senki azonban ne gondolja, hogy ezt csak azért tettük meg, hogy valakinek kedveskedjünk. Nem, ilyen mélyre nem süllyedtünk, annyira nem hagyjuk magunkat mások által befolyásolni, hogy a nemzeti ügyeinkben ilyesmit tegyünk, mindezt csak magunk miatt tettük, a saját életünk és egységünk érdekében. … Végül: már itt vagyunk, és otthon akarunk lenni a hazánkban, meglátjuk azonban, hogy mások és főleg a magyar polgártársaink úgy fognak-e minket kezelni, mint a hazaiakat, vagy még mindig idegenként fognak tekinteni ránk.” (1847)^[17]

Ami az országos nyelvet illeti, Štúr 1846-ban elfogadta a magyar nyelvet mint a közügyekben domináns országos közvetítő nyelvet, az összes többi területen (iskola, egyház, helyi közigazgatás, bíróságok) viszont azt követelte, hogy a többi nyelv is szabadon fejlődhessen és érvényesülhessen a magyarországi közös hazában. (1849 után azonban Štúr már sokkal kritikusabb lett a magyarországi patriotizmussal és főleg a magyarokkal szemben. Ezért ilyen írásokkal abban az időben már nem lehetett találkozni nála.)

Epilógus

Szűkebb környezetében Ľudovít Štúr már 1848 előtt tisztázta a modern (azaz a politikai identitására ébredt) szlovákság identitását és helyét. A szlovák nemzetbe akarta integrálni a katolikusokat és az evangélikusokat, a nemeseket és a közembereket. Ennek érdekében megteremtette a többé-kevésbé mindenki számára elfogadható irodalmi nyelvet, amely a középszlovák nyelvjáráson alapult. A szlovák evangélikusok írásbeliségükben elhagyták a cseh nyelvűséget, és a katolikusokhoz hasonlóan igyekeztek olyan nyelvet megteremteni, amely hazai talajon gyökerezett.

A szlovákokat az evangélikus Štúr – a katolikusok mintájára, akik ezt a lépést jóval korábban megtették – önálló kulturális és politikai egységként kezdte kezelni, és kulturális értelemben (korabeli terminológiájával élve) a szláv nemzeten belüli szlovák törzsként, politikai-jogi értelemben pedig magyarországi szlovák nemzetként határozta meg. Ilyen programmal indult a szlovák nemzeti mozgalom az 1848/49-es eseményeknek is.

A forradalom és szabadságharc idején – a többiekhez hasonlóan – a szlovák nemzeti mozgalom is példátlan megnyilvánulási lehetőségekhez jutott, de nagyon súlyos csalódások is érték. Ezek természetesen leginkább az értelmiségi vezetőket érintették. Štúr is nagyot csalódott az eseményekben, a politikai liberalizmusban, a számára azt megtestesítő magyarokban, a Habsburgokban és sok más tényezőben. Ez a csalódás odáig vezetett, hogy részben átértékelte 1848 előtti koncepciója néhány lényeges elemét. Talán a legfontosabb ilyen változás (szlovák szemszögből) a kisnemzeti lét iránti szkepticizmusa. Az egyik legnagyobb horderejű és a szűkebb szlovák horizontokat is túlszárnyaló, a ruszofil pánszlá­vizmus egyik alapművének számító, a Szlávság és a jövő világa című írásában az össz-szláv politikai alapra megint visszatérő Štúr már azon elmélkedett, hogy a szláv népek számára sem az ausztroszlávizmus, sem a szlávok föderációja nem megoldás. A megoldást csak a cári Orosz Birodalom vezetésével megvalósuló szláv egyesülésben látta. A kiábrándult Štúr pozitívan ítélte meg a korabeli Orosz Birodalmat. Igazából csak azt várta el tőle, hogy szabadítsa fel a jobbágyait, és valósítsa meg a helyi és a regionális önkormányzatiságot. A kisebb szláv népektől viszont már többet követelt. Béküljenek meg az általa igazán szláv vallásnak tekintett görögkeleti, azaz az ortodox vallással, ami érdekes fordulat egy vallásos evangélikus szerzőtől. Közös irodalmi nyelvként pedig hosszú távon fogadják el a cirill betűs orosz nyelvet. Az ószláv nyelv ugyanis már csak holt nyelv, a nyelvi sokszínűség pedig akadályozza a nagy – és Štúr által mindig is erősen idealizált – szláv irodalom kibontakozását. Nem állította ugyan azt, hogy minden kis és közepes szláv népnek rögtön le kell mondania irodalmi nyelvéről, amelyet sokan csak nemrégen kezdtek művelni, de hosszú távon ezeket a nyelveket már nem tekintette annyira perspektivikusnak, mint öt-hat évvel korábban, amikor ő is az önálló szlovák irodalmi nyelv létrehozásán fáradozott. Úgy gondolta, hogy az orosz alapú egységes irodalmi nyelv elfogadását a szlávok által a jövőbeli (de közelebbről nem konkretizált) fontos politikai változások fogják előidézni.

Az önálló szlovák nemzeti fejlődés szempontjából viszont nem voltak már meghatározóak ezek a nézetek. Egyrészt maga Štúr egy szerencsétlen vadászbaleset következtében nemsokára meghalt, másrészt a körülmények sem kedveztek az efféle fordulatnak. Az 1848/49 előtti Štúr-örökség élt tovább, a szlovák kultúra, az írásbeliség és az identitás éppen az általa kijelölt úton fejlődött, és a mai napig a modern szlovák identitás alapját képezi.

Footnotes

1. ^ A konferenciát az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékével együttműködve – a Hanns Seidel Alapítvány támogatásával – Budapesten szerveztük 2008. május 14-én.
2. ^ A kétnapos konferenciát Esztergomban, illetve Sturovóban (Párkány) tartottuk 2008. május 23–24-én a PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Intézet együttműködve a Magyar Suzuki Rt., az Ister-Granum Eurorégió Fejlesztési Ügynökség Kht., valamint a Vállalkozók Esztergomért Egyesület támogatásával.
3. ^ A rovatot Jakab György szerkeszti. 
4. ^ Ján Kalinčiak: Vlastný životopis. (Saját életrajz) In Kalinčiak II. Tatran, Bratislava, 1975, 335.
5. ^ Uo. 294.
6. ^ Ľudovít Štúr (1815–1856) – szlovák író, újságíró, politikus, pedagógus, valamint a jelenlegi szlovák irodalmi nyelv egyik megteremtője. Evangélikus családban született, hazai tanulmányait német egyetemeken egészítette ki. A szlovák romantikus irodalmi nemzedék meghatározó alakja, esztétikájának kidolgozója. Első írásait még az evangélikusok körében meghonosodott szlovakizált cseh nyelven írta, de hamar áttért a hazai (középszlovák) dialektuson alapuló szlovák irodalmi nyelvre. Ezzel megteremtette az alapját annak, hogy a szlovák katolikusok és evangélikusok közelebb kerüljenek egymáshoz és megteremtsék a nemzeti egységet. Az első szlovák politikai újság alapítója. 1847-ben és 1848-ban az utolsó rendi országgyűlésen képviselő (Zólyom város színeiben), a reformok és a társadalmi haladás híve. A forradalom és szabadságharc idején a szlovák autonómiáért síkraszálló nemzeti mozgalom vezetője, próbálkozik önálló szlovák katonai fellépéssel is, de végül mozgalmával együtt a császári táborban köt ki. A neoabszolutizmus idején visszahúzódva él, és korán meg is hal. Élete utolsó szakaszában csalódottságában egyre inkább a ruszofil pánszlávizmus felé fordul. Életműve azonban túlélte őt – az ő megállapításai váltak a modern szlovák politikai és kulturális identitás főbb építőköveivé.
7. ^ Ľudovít Štúr: Sťažnosti a žaloby Slovanov v Uhorsku na protizákonné prechmaty Maďarov. (A magyarországi szlávok panaszai és kifogásai a magyarok törvénytelen túlkapásaival szemben. In Ľudovít Štúr: Dielo. Kalligram – Ústav slovenskej literatúry SAV. Bratislava, 2007, 57. 
8. ^ Ľudovít Štúr: Jazykový boj v Uhorsku (Nyelvharc Magyarországon). I. m. 46. 
9. ^ Ľudovít Štúr: Jazykový boj v Uhorsku (Nyelvharc Magyarországon). Ľudovít Štúr: i. m. 49. 
10. ^ Ľudovít Štúr: Devätnáste storočie a maďarizmus. In Ľudovít Štúr: Dielo. Kalligram – Ústav slovenskej literatúry SAV. Bratislava, 2007, 65. 
11. ^ Ľudovít Štúr: Nárečie slovenské alebo potreba písania v tomto nárečí. Ľudovít Štúr: i. m. 122–123. 
12. ^ Uo. 174.
13. ^ Uo. 181-184.
14. ^ Ľudovít Štúr: Neopúšťajme sa. (Ne hagyjuk el magunkat.) In Ľudovít Štúr: Dielo. Kalligram – Ústav slovenskej literatúry SAV. Bratislava, 2007, 201. 
15. ^ Ľudovít Štúr: Naše položenie vo vlasti. (Helyzetünk a hazában.) I. m. 254. 
16. ^ Uo. 255.
17. ^ Ľudovít Štúr: Panslavizmus a naša krajina. (Pánszlávizmus és országunk.) Ľudovít Štúr: i. m. 293.