Közös múlt – különböző nézőpontok

^[1]Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet keretei között működő Szlovák–Magyar Tanári Munkacsoport 2008 májusában két nemzetközi konferenciát tartott a Szülő­föld Alap támogatásával. Az első konferencia^[2] előadásai elsősorban a készülő közös magyar–szlovák történelemkönyv történeti hátterét igyekeztek megvilágítani. A második konferencia^[3] a multiperspektivikus oktatás elméleti sajátosságait, illetve gyakorlati tapasztalatait mutatta be részben a közös francia–német, részben a készülő közös magyar–szlovák történelemkönyv kapcsán. A folyóirat következő három számában a Multikulturális Műhely rovatban a két konferencia néhány előadásának szerkesztett, bővített változatát adjuk közre.

A tankönyvek, az emlékezet és a szlovák–magyar viszony

Az iskolákban folyó oktatás a lakosság szocializációs folyamatának fontos része. Azoknak az iskola jellege által meghatározott standard ismereteknek és készségeknek az összességét továbbítja a tanulókhoz, amelyek segítségével tájékozódhatnak a társadalmi életben. Ez a tény ugyanakkor az oktatás bizonyosfajta homogenizálásának az oka is. Az oktatási-nevelési folyamat során a tanulókban a társadalmi viszonyok szélesebb vagy szűkebb körű értelmezése szempontjából kulcsfontosságú állásfoglalások alakulnak ki. Ilyen szempontból az iskolákban – már az alapiskolától kezdődően – jelentős szerepet tölt be a történelemoktatás. A történelemtankönyvek a tanítási folyamat meghatározó eszközei. „Az edukáció konstrukcióját”, bizonyos modellt vagy forgatókönyvet biztosítanak, amelyek segítségével a társadalom szabályozza az iskolában megvalósuló nevelést, s ezekben kódként az is helyet kap, hogy az arra illetékes személyek vagy csoportok milyen mozzanatokat tartanak fontosnak hangsúlyozni.^[4] Ezáltal ugyanis jelentősen befolyásolják a lakosság kulturális emlékezetének reprodukálását.^[5] A tankönyvek a valóság partikuláris szerkezetének a terjesztői, tudományos, a társadalom által elfogadott időszerű információkat, értékeket és normákat továbbítanak, irányt mutatnak. A történelem tanítása során tisztázódnak a szociális kategorizálással és a mentális reprezentációval összefüggő „mi–ők” viszonyok.^[6]

A 18. század végétől kezdett érdeklődés mutatkozni az egységes, tömeges, standardizált történelemtanítás iránt. Ehhez szorosan kapcsolódó különleges jelenség volt a nacionalizmusnak, annak az ideológiának a kialakulása, amely a társadalom élete legfontosabb kategóriájának „a nemzet”-et tartja.^[7] S éppen a tankönyvek váltak a „nemzeti múlt” újrateremtőivé. Felkínálják a társadalom által elfogadott, ott elterjedt és pozitívan értelmezett események magyarázatának kereteit. A társadalmi ellenőrzés rendszerének részévé váltak, amely a múlt egységes világképét volt hivatott kialakítani.^[8] Mindezek mellett éppen a 19. században az egyre erősödő nemzeti mozgalmakat legitimáló törekvések, „tudományos értékek” eredményei a múlt egyes pontjainak eltérő magyarázatát kezdték visszatükrözni. Annak ellenére, hogy még nem is olyan régen, a posztmodern korszak jellegéből kiindulva Nyugat-Európában nem számítottak arra, hogy a nacionalizmus mint jelenség a társadalmakban hosszú ideig jelen lesz, az 1989 után bekövetkezett események (pl. a Balkán véres konfliktusai) azt bizonyították, hogy a nacionalizmussal még sokáig számolnunk kell. Ennek a jelenségnek a posztkommunista országokban máig jelentős befolyása van. Úgy tűnik azonban, hogy a nacionalizmus a közös Európa számára is óriási kihívást jelent.

A nemzetek olyan kollektív, cselekvésképes szubjektumként vannak „elképzelve”, amelynek megvannak a múltban lejátszódott történetei, ugyanakkor vízióval rendelkeznek a jövőről. Ennek a „képzelt közösségnek” (imagined community, ahogy Benedict Anderson nevezte őket) az egyes tagjai azonosulnak az elismert „nemzeti attribútumokkal”, s ezekre mint rájuk vonatkozó jegyekre tekintenek. Ez az azonosulás váltja ki azt, hogy az egyes „nemzetek” képviselői érzelmileg többé vagy kevésbé kötődnek a „nemzeti létükkel” kapcsolatos témákhoz. A történelem utólag rekonstruált mozzanatait ilyen szempontból úgy érzékelik, mint a „mi” (mi mint közösség), tehát az „én saját” (én mint egyén) győzelmeit és bukásait, amelyek minden esetben „velük szemben” (ők) történtek meg. Az adott csoport az ilyen azonosítás alapján reprodukálja a közös kánont, amely ugyanakkor megalapozza és alakítja (kollektív) identitásukat is.^[9] A „nemzeti múltat” a „tragédiák” és „győzelmek” egymás utáni folyamata képviseli, amelyeket a különféle mítoszok, sztereotípiák, szimbólumok stb. is átszőnek. A múlt ezekben az elbeszélésekben a részt vevők konkrét, ideologizált prizmáján keresztül ölt testet.

Magyarországon, Szlovákiában, de a többi országban is megfigyelhető „a nemzeti múltra” irányuló fokozott érdeklődés, az a törekvés, hogy „megőrizzék” és „továbbítsák” azt, ugyanakkor állandó jellegű a történelem politikai instrumentalizációja is.^[10] Ezek a trendek közvetlenül és közvetve is befolyásolják a történelemtanítást. A magyarországi iskolarendszerben a történelem a fontos tantárgyak közé tartozik. Ez abban is megnyilvánul, hogy a történelmet magasabb óraszámban tanítják, és a diákok számára kötelező érettségi tantárgy.

Ez a tanulmány hat, jelenleg is gyakran használt történelemtankönyv szövegelemzésé­nek eredményeként jött létre. A tanulmánynak már az említett ok miatt sem lehetett az a célja, hogy valamiféle „komplex értékelést” nyújtson. Nemrég hasonló elemzéseket készített például Július Alberty, Valéria Chromeková vagy Szarka László is.^[11] Tudatában vagyok annak is, hogy Szlovákiától eltérően Magyarországon liberálisabb gyakorlatot folytatnak a tankönyvek használatában. Nem törekszem arra, hogy didaktikai szempontból részlete­seb­ben elemezzem az adott tankönyvek szövegét, sem arra, hogy a történelem tananyagának általános jellegét vagy tartalmát feldolgozzam. Inkább a már kanonizált interpretációra sze­retnék összpontosítani. Mindenekelőtt arra a kérdésre keresem a választ, hogy a vizsgált szö­vegekben milyen módon vannak tematizálva a „szlovákok”, illetve a jelenlegi „Szlovákia te­rülete”.^[12] Mindezek mellett általánosan ismert tény, hogy Szlovákia, illetve a Felvidék tör­té­nelmét a szlovák és a magyar narratívákban különbözőképpen (sokszor egymással szöges ellentétben) beszélik el. Ezeket az egymástól eltérő értelmezéseket gyakran „szlovák” vagy „magyar” szemléletként szokás feltüntetni, és jelentős szerepet játszanak a történelem ér­tel­mezésében minden társadalmi szinten, a szakmaitól, a politikain át a laikusig. A közös múlt az egymással versengő nemzeti ideológiák áldozatává vált.^[13] A „magyar” önkép az „osztrákkal” szemben fogalmazódott meg, miközben a „szlovák” épp a „magyarral” áll szem­ben.^[14] Ennek a konfliktusnak az állandó reprodukálása következtében alakult ki az az „ellenségkép”, amely Szlovákiában még napjainkban is a veszélyeztetettség érzetét ke­lti. A szlovák–magyar vagy a magyar–szlovák viszonyban az egymásnak ellentmondó ér­telmezések tehát a modern nacionalizmus termékei. Gyökereik az elmúlt évszáza­dokba nyúl­nak vissza, azonban nem a nemzetté válás hosszú folyamatáról van szó, amely a szlovák nar­ra­tívában mint „ezeréves elnyomás” és „megszabadulás” reprezentációkban kerül felszínre, hanem inkább egy olyan jelenségről, amely a modernizálódás folyamatában alakult ki.^[15]

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni az első világháború hatására bekövetkezett eseményeket, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, illetve a „nemzeti államok” létrejöttét, amelyek fontos tényezői voltak, és alapvető módon meghatározták a múlt institucionalizált magyarázatát.^[16] Ezen a téren is szemben áll néhány, egymásnak ellent­mondó magyarázat. Különösen nagy terhet jelent a „trianoni trauma” néven is ismert probléma­kör, amely mind a magyarokban, mind szomszédaikban súlyos traumát vált ki.^[17] Ez a téma a régió állandóan „élő” és „éltetett” feszültségforrása. Mindezek mellett a 20. században mind a mai Szlovákia területén, mind Magyarországon néhányszor átdolgoz­ták a történelemtankönyveket, újrafogalmazták a múlt értelmezését, de mindez szorosan összefüggött a pillanatnyi politikai légkörrel. Korunkban azonban Magyarországon és Szlová­kiában is a demokratikus politikai rendszer van, amelyben bizonyos általánosan elismert értékek mellett a múlt értelmezésében a nézetek pluralitása is felszínre került.

Néhány magyarországi történelemtankönyv elemzése

A vizsgált középiskolai történelemtankönyvek az olvasónak nagy mennyiségű információt nyújtanak, elsősorban a politikatörténet területéről. Már megszokott módon egymással párhuzamosan vizsgálják az egyetemes történelmet és Magyarország történetét. Annak ellenére, hogy e tankönyvek szerzői könyveik bevezetőjében azt hangsúlyozzák, hogy új szemléletet képviselnek, véleményem szerint lényeges változások csak a tananyagban való tájékozódást elősegítő szemléltető szövegek, képek, térképek vagy statisztikai adatok kibővítésében és átdolgozásában tapasztalhatók.

A legkényesebb kérdések egyike, amely lényegesen befolyásolja a tárgyalt korszak általános történelemképét, a fogalomapparátus. Ez sok esetben még a hivatásos történészek számára is komoly kihívást jelent. Vitathatatlan, hogy a különféle szakkifejezések és megnevezések használata során feltétlenül szükséges, hogy ezek és az őket körülölelő szövegrészek jelentése világos legyen. Például a „nagy háború” és az „első világháború” kifejezések kettőssége, illetve az olyan nem kellően tisztázott megnevezések, mint a„Felső-Magyar­ország”, „Felvidék”, „Szlovákia” és „Észak-Magyarország”, zavarják a szövegértést (DUPCSIK– REPÁRSZKY 2006). A szavak pontos jelentésének megértése elsősorban akkor igazán fontos, ha az adott kifejezéshez több, gyakran egymással szemben álló jelentés is társulhat. Ezért az elemzett kérdéskörrel kapcsolatban rámutatok néhány hasonló kifejezésre.

Mint a bevezetőben említettem, a legfontosabb szakkifejezés, amelyre fel akarom hívni a figyelmet, a „nemzet” szó. A vizsgált szövegekből nem tűnik ki egyértelműen, mit is je­löl­nek a szerzők az említett kifejezéssel. Mindez annak ellenére igaz, hogy a szerzők felhívják a diákok figyelmét a „modern nemzet”, valamint annak „elődje” közötti különbségekre. A szóban forgó szövegben főleg olyan kifejezéseket találunk, mint „nép”, „nemzet”, „magyarság”. Aránylag gyakran előfordul az is, hogy ezeket a nagyon lényeges kategóriákat a szerzők nem használják következetesen, s ennek az a következménye, hogy jelentésükben gyakran fedik egymást. Például Száray tankönyve, amely szlovák nyelven is megjelent, a„nemzet” („národ”) kifejezés mellett használja a „nép” („národ/ľud”) kifejezéseket is. Ennek a tankönyvnek az újabb magyar nyelvű változata a „nép” kifejezést alkalmazza, miközben a néphez/nemzethez való tartozást az alábbi három ismérv határozza meg: a nyelv, a hagyományok és az identitástudat, ami önmagában is félrevezető (SZÁRAY 1998, 195–196.; Száray 2003a, 187.).^[18] Ebben a szövegrészben már a „Nagy-Morva Birodalom” kérdésköre is leköti a figyelmet, amelyet a szlovák nemzeti mitológia „aranykor”-nak tematizál. Száray Miklósnak a magyarországi szlovák gimnáziumok számára kiadott tankönyve aránylag nagy terjedelemben foglalkozik ezzel a tananyaggal (hat oldalon). Ezzel szemben a magyar nyelvű középiskolák számára kiadott tankönyv újabb változata sokkal kisebb figyelmet szentel ennek a témakörnek, s az olyan témakörök, mint a „nyitrai fejedelemség” vagy „Pribina” személye lényegében kimaradtak a tananyagból. Az említett arányosság (aránytalanság) valószínűleg az eltérő tankönyvhasználók miatt alakult így. A tankönyv szlovák nyelvű változatában azonban a szerző didaktikai célkitűzését már az első látásra is észrevehető stilisztikai és helyesírási hibák zavarják meg. Száray felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a „Nagy-Morva Birodalom” témakörében a történelem összefonódik a politikával és „az itt élő népek nemzeti tudatával”. Arra is magyarázatot ad, miért van ez így. Utal a 18–19. századi nacionalista befolyásokra, amikor a népek visszafordultak „nemzeti történelmükbe”. A szövegben bizonyos következetlenségek is felfedezhetők, amikor ahelyett, hogy általánosan jellemezné a modern nacionalizmust, azt állítja, hogy a „szomszédos nemzetek/etnikumok” a fejlettebb magyaroktól eltérően erősebben kötődtek nemzeti mitológiájukhoz. Például: „Azoknak a kialakulófélben levő nemzeteknek a tudatában, akik nem rendelkeztek saját állammal (államisággal) és saját gazdasággal, öntudatuk formálódása során első helyre a dicső (sokszor csak a képzeletükben meglevő) múlt került.” Száray felhívja a figyelmet arra, hogy a magyaroknak is voltak hasonló mondáik, ezek azonban a jobb társadalmi helyzetük miatt „nem játszottak lényeges szerepet”. Rámutat az „illírizmusra” is, arra, hogy voltak bizo­nyos törekvések a „dákoromán kontinuitás” elfogadására. A szlovákok esetében kiemeli, arra törekedtek, hogy „a korai feudalizmus morva államának folytatóiként” tekintsenek rájuk, és hogy „a szlovákokat a morva államlakosaival azonosítsák”. Száray a szlovák–magyar történetírás illusztrálásaként Matúš Kučerát és „a szlovák nemzet történelmi fejlődéséről”, valamint az „ezeréves jogtalanságról” szóló téziseit idézi. Ehhez a könnyen leleplezhető nacionalista argumentációhoz Győrffy Györgyöt idézi, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy a középkor nem ismeri a korszerűbb nemzetfogalmat. Hasonló szellemben íródtak a „Vitatható kérdések – Miben nem egyeznek meg a történészek?” című alfejezet megállapításai is (SZÁRAY 1998, 183–188.).^[19] Ilyen kettős látásmód érvényesül a továbbiakban is. A magyar nemzeti mozgalmakról a következők találhatók: „…elmozdulás történt a nyelvi, kulturális nemzeteszme felé. A külsőségek hangsúlyozása –magyaros viselet, magyaros táncok – mellett lendületet vett a testőrírók által már megkezdett nyelvművelődés, a magyar nyelvű irodalom, történelem és tudományos élet fejlődése.” Ezzel szemben a kisebbségekről a következők olvashatók: „Vékony, elsősorban egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti öntudat erősítése érdekében a történelmi múlt felé fordult. Igazolni akarták népük ősi és előkelő származását, és a história messzeségeibe visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek.” (SZÁRAY 2003b, 108.) Száray találóan mutatott rá a történelmi és politikai indoklások összefonódására, de ezáltal teljesen más világba jutott el. Ugyanakkor a szlovák–magyar és a magyar–szlovák viszonyban a konfliktusok fontos részét – mint a nemzeti mozgalmak legitimáló jegyét – éppen a „nemzeti múlttal” történő indoklások képezik. A középiskolák tanulói már az első évfolyamban szemben találják magukat a „nacionalizmus” kifejezéssel, amelyet azonban a tankönyv nem magyaráz meg kellőképpen. A vizsgált tankönyvekből kiindulva megállapítható, hogy ennek a kifejezésnek majd minden esetben negatív jelentést tulajdonítanak. Ezzel a szóval többnyire a „másik oldalt” és annak tetteit illetik, s ezzel a tankönyvek a pedagógiai folyamatban a másik felet „történelmileg diszkvalifikálják” (SZÁRAY 1998).^[20]

A viták fontos tárgyát képezik az „Uhorsko/uhorský” („Magyar Királyság/magyarországi”), illetve a „Maďarsko/maďarský” („Magyarország/magyar”), kifejezések is, miközben az egyetlen kifejezés használata („Magyar”, „Magyarország”) állandóan azt a benyomást kelti, hogy főleg egy magyar nemzeti államról van szó, s ez szorosan összefonódik a „nemzet” fogalmának a interpretációjával.^[21] Eközben a „magyar”kifejezést az állam, az etnikum és a terület megnevezéseként is alkalmazza. Sokkal ritkábban használják viszont a tankönyvek a „történelmi Magyarország” vagy a „Magyar Királyság” kifejezéseket.^[22]Problematikus és a kétoldalú kapcsolatokban érzékeny pont a „Felvidék” kifejezés általános alkalmazása. A tankönyvek nem határozzák meg pontosan a fogalom jelentését, ennek ellenére használják a különböző történelmi korszakokra vonatkoztatva, így a tankönyvek szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy ennek a fogalomnak a jelentéstartalma megváltozott. A kifejezést az 1918-at követő korszakra is használják, ez azt a benyomást kelti, hogy a szóban forgó terület bizonyos kontinuitás, „történelmi tulajdon” része, miközben ennek a területnek már megvan a hivatalos elnevezése (Szlovákia), és az egy másik állam részévé vált. Hasonló gondolatokat vált ki a „tót” megnevezés is, ezzel a kifejezéssel azonban az elemzett tankönyvekben nem találkoztam.

Annak ellenére, hogy a történelmi Magyarország történelme a magyarok és a szlovákok közös története, mind a szlovák, mind a magyar tankönyvekre jellemző, hogy egyes témákat marginalizálnak, a „nemzeti jelleget” viszont kihangsúlyozzák. Ez feltehetően azokkal a „nemzeti keretekkel” függ össze, amelyek között ezek a szövegek megszülettek, s amelyek a nyilvánosság fórumain is dominálnak. A magyar tankönyvekben az ország nem magyar nyelvű csoportjainak a marginalizálásáról van szó, amelyekről csupán töredékes információk találhatók, s azok is leginkább a konfliktushelyzetekre vonatkoznak. A tankönyvek főképp azt hangsúlyozzák, milyen a viszonyuk a magyarokhoz. A magyar folyamatosság mellett a nem magyarok diszkontinuitása van jelen.^[23] Ez alól kivételt képez a tankönyvekben a történelmi Magyarország nemzetiségi összetételéről közzétett képanyag. Ilyen szempontból különösen jól illusztrált Száray tankönyve (2003b), amely a 20. század eseményeit feldolgozó tankönyvektől eltérően utalást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a statisztikai adatokban nem szerepel Horvátország lakossága. A statisztikai mutatókkal kapcsolatban lényeges, szembetűnő különbséget elsősorban a 20. század feldolgozásában tapasztalunk, ugyanis a magyarországi tankönyvekben közölt adatok lényegesen eltérnek a szlovákiai tankönyvekben közöltektől. Ezen a helyen azonban nem szándékom vitába szállni a statisztikai adatok helyességéről, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a vizsgálat tárgyát képező tankönyvek ilyesmire nem tartanak igényt. A történelmi Magyarország nemzetiségi összetételét tartalmazó információkat gyakran egészítik ki olyan térképek, amelyek az ország földrajzi (domborzati) tagoltságát is feltüntetik. Ez különösen az ország hegyes vidékeire jellemző. A történelmi Magyarország nemzetiségi összetételét szemléltető térképek ezáltal optikailag igazolják azt a tézist, hogy a magyar nemzetiség a Kárpát-medencében hosszú időn keresztül uralkodó volt. Ilyen szempontból ismert és gyakran emlegetett a Teleki-féle „vörös térkép” is (SALAMON 1997, 50.).^[24]

A szlovák–magyar és a magyar–szlovák viszonyban az egyik legtöbbet vitatott témakör az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával/széthullásával kapcsolatos. A megoldatlan kérdések komplexumára mindenekelőtt a „Trianon” -jelenség és az ezzel együtt járó trau­ma rakódik rá. Ez a kérdéskör a magyar nemzeti diskurzusban egyet jelent a „nemzeti katasztrófával”, következményeit a mohácsi csata következményeihez hasonlítják. Ezzel szemben a szlovák történelem már maga a történelmi Magyarország megszűnését is „az egyetlen igazságos lehetőség”-ként, „a nemzet felszabadulása”-ként tünteti fel. Az ideológiai szempontból felvetett problémakör magyarázatán kívül az eseményhez gyakran más eseményekkel kapcsolatos nézetek is társulnak, és terítékre kerül a háború utáni status quo. Ez nemegyszer visszatükröződik a történelmi Magyarország megszűnését előidéző események interpretálásában. Ehhez kapcsolódnak és állandóan „élők”, illetve „felszínen tartottak” a közép-kelet-európai térség kisebbségi politikája és a nagyhatalmak hatalmi törekvései kapcsán kialakult viták is. Éppen azért, mert annyira bonyolult és a kölcsönös kapcsolatokban módfelett érzékeny kérdésről van szó, szükséges, hogy ezekre különös figyelmet fordítsunk.

A 20. századra, mindenekelőtt azonban az 1918–1920-as (a trianoni békeszerződés aláírása előtti) évekre vonatkozóan mindkét vizsgált tankönyv utalásokat tartalmaz a néhai „történelmi egységre”. Például a„megszállt területek” vagy a „visszakerült területek” elsősorban erre a korra jellemző kifejezések, gyakori előfordulásuk a tankönyvekben csak reprodukálja a „trianoni traumát”. Érdekes megfigyelni, hogy a vizsgált két – lényegében különböző módon összeállított – tankönyv ennek a traumának az egységes fogalomapparátusát használja. Vajon azért használják ezeket a kifejezéseket a tankönyvek szerzői, mert még nem következett be a határok végleges kijelölése, esetleg azt az állásfoglalásukat fejezik ki, hogy a döntés igazságtalan volt? Különösen súlyosnak értékelhető az a tény, hogy magát a bekövetkezett helyzetet nem tárgyalják bővebben a tankönyvek. Csakis egyetlen lehetséges magyarázatot engednek meg, azt, amelyet az akkori magyar kormány is vallott, miszerint a területek jogtalan elfoglalásáról volt szó. Megfeledkeznek arról a tényről, hogy a győztes nagyhatalmak annak előtte elismerték az egyes utódállamokat, konkrétan Csehszlovákiát is, hogy a végleges határok ki lettek volna jelölve. A tankönyvek hasonló módon magyarázzák a belgrádi fegyverszüneti egyezményt is. A szerzők elsősorban a magyar elitek motivációjának és koncepciójának bemutatására összpontosítanak, míg a többi kérdés csak másodlagosnak tűnik. Az ebben a térségben élő volt kisebbségek ügye teljesen elsikkad, ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egyáltalán nem is volt lényeges (SALAMON 1997, 36–38.).^[25] A tankönyv a béketárgyalásokat úgy állítja be, hogy „Párizsban rólunk, de nélkülünk tárgyaltak”, s ezt anélkül teszi, hogy az olvasókat közelebbről megismertetné az összefüggésekkel. Hiányzik például a nagyhatalmak koncepciójáról nyújtott információ. A szöveg azt sugallja, hogy valamiféle „magyarellenes összeesküvésről” volt szó, így mindkét vizsgált tankönyvben tetten érhető a „trianoni trauma” reprodukálása (SALAMON 1997, 39.)^[26]

A Monarchia, illetve a történelmi Magyarország – ezt a magyarországi tankönyvek is hangsúlyozzák – megszűnésének kérdéséhez kapcsolódik az is, milyen módon ábrázolják ezt a soknemzetiségű és multikulturális országot. A vizsgált tankönyvek nem nagyon hangsúlyozzák, hogy a történelmi Magyarország nem csak a magyarok hazája volt. Mindez a nemzetiségek adatait feldolgozó statisztikákban is megnyilvánul, amely a „kisebbségek” és a magyarok arány(talan)ságát hangsúlyozza. A trauma reprodukálásához az is hozzájárul, hogy az 1910-es statisztikai adatokat az 1918 utáni időszakra vonatkozóan is alkalmazzák, tehát arra az időszakra, amikor a szomszédos országokban élő magyarok sorsa a magyar politika egyik legfontosabb kérdésévé vált. A tankönyvek olyan következményekről írnak, miszerint az utódállamokban a magyarok erőszakos asszimilációjára törekednek. Csehszlovákiával kapcsolatban azonban a tankönyvek hozzáfűzik, hogy mindez „finomabb eszközökkel” történt. Salamon felhívja a figyelmet arra, hogy a Csehszlovák Köztársaságban demokratikus politikai rendszer győzött, de hozzáteszi: „Megtalálta viszont a módját, hogy nemzetiségeit hátrányos helyzetbe hozza.” (DUPCSIK–REPÁRSZKY 2006, 120.; SALAMON 1997, 56.) A 19–20. század történelmét feldolgozó tankönyvek több helyen felhívják a figyelmet a nemzeti homogenizáció kísérleteire, amelyeket „erőszakos” és „természetes asszimilációként” is emlegetnek. Ennek a témának a feldolgozásakor éppúgy, mint a már korábban említett néhány esetben felmerül az ideológiai instrumentalizáció ténye is, ezt viszont a tankönyvek nem hangsúlyozzák. A 19. század történelmének feldolgozása során a magyarországi tankönyvek a kismértékű erőszakos asszimilációra hívják fel a figyelmet (SZÁRAY 2003b, 269.), a szlovákiai tankönyvek pedig nem túlságosan hangsúlyozzák azokat a homogenizációs törekvéseket, amelyek 1918 után a magyarokat érintették.^[27] A nemzeti homogenizációs törekvéseknek mint jelenségnek az összehasonlítása túllépi az államrendszerek határait. Mindezek ellenére fel kell hívni a figyelmet a tankönyv szövegében észlelhető bizonyos tisztázatlanságokra, mindenekelőtt a két háború közötti időszakra vonatkozóan a Magyarországon és a Szlovákiában (Csehszlovák Köztársaságban) bevezetett politikai rendszerek összehasonlításának a hiányára. Az egymástól eltérő rendszerek különbségeinek magyarázata nem lelhető fel a tankönyvben.^[28] Ennek ellenére az utódállamokban hangsúlyt kapnak a nemzetiségi ellentétek (kisebbség–többség). A korábbiakhoz hasonlóan a két világháború közötti nemzetközi helyzetet feszültnek ítélik meg a tankönyvek.^[29] A vizsgált szövegekből az derül ki, hogy ebben az időszakban a szomszédos országok a magyarok erőszakos asszimilációjára törekedtek. Mindezek mellett Salamon Konrád tankönyvének egyes kommentárok vagy pontosítások nélküli állításai csak nehezen fogadhatók el korrekteknek (DUPCSIK–REPÁRSZKY 2006, 62.; SALAMON 1997, 56–59.).^[30]

Az 1938-tól a napjainkig terjedő időszakban elsősorban az 1938–1948-as évek értékelése jelent vitatott pontot, beleértve a magyar revíziós sikereket, illetve a magyarok kitelepítését. Ezt a korszakot illetően ismét aktuálisak a „kontinuitással”, a „homogenizációval” és a „marginalizációval” kapcsolatos kérdések, miközben a „szlovákok” és „Szlovákia” továbbra is csak marginálisan jelenik meg a tankönyvekben.^[31] Figyelemre méltó az a tény is, hogy miközben a vizsgált könyvek kiemelik Horthy kiugrási kísérletét, az 1944-ben Szlovákiában lezajlott antifasiszta felkelést meg sem említik. Salamon tankönyvében (1997) tetten érhető az a traumatizáló vonal, amikor az említett témakörök után a tankönyv arról tájékoztat, hogy Sztálin nem akart létrehozni a foglyokból egy magyar antifasiszta katonai egységet, hogy a nagyhatalmak szemet hunytak Szlovákia és Horvátország fasiszta múltja felett, így ezek a háború befejeztével a győztesek között szerepeltek. A szerző ezek után azzal zárja fejtegetését, hogy „…a magyar lakosságot nem védte semmiféle törvény, sérelmére bármit el lehetett követni…” (SALAMON 1997, 147., 168. és 169.).^[32] Az ilyen leegyszerűsített, egyoldalú tájékoztatás erősen korlátok közé szorított magyarázathoz vezeti a tanulókat, és hozzájárul ahhoz a sztereotip meggyőződéshez, hogy a magyarok a „legszerencsétlenebb” és a „legtöbbet szenvedő nemzet”. Közben a „szenvedő nemzet” és az „árulások” motívuma az egész világon a „nemzeti múlt” rekonstruálásának részét képezik. Ahhoz, hogy jobban megértsük a második világháború utáni helyzetet, amelyben a szlovák–magyar és a magyar–szlovák viszonyt a kollektív bűnösség elvének érvényesítése is súlyosbítja, jó lenne, ha a tankönyv szövegét vitára szánt szövegrészek is kiegészítenék, amelyek arra keresnék a választ, hogy a második világháború után miért is érvényesülhetett éppen ez a megoldás.

Zárszó

Tanulmányomban a magyarországi történelemtanítás néhány konkrét kérdésére szerettem volna rámutatni. Belátom, hogy kommentárjaimat – az elemzett tankönyvek szerzőihez hasonlóan – bizonyára befolyásolja bizonyos történelemszemlélet és a magyar–szlovák viszony kérdéskörének egyféle látásmódja. Néhány esetben letértem a analitikus tankönyvelemzés útjáról, amelyet sokkal nagyobb mértékben ki lehetne aknázni az összehasonlítások terén, és néhány konkrét javaslatot és értékelést is felvázoltam. A történelemtanítás fegyvertárának része a nézetek sokfélesége, meg kell ismerkednünk egy-egy esemény többféle magyarázatával, hogy a különböző nézőpontokat össze tudjuk hasonlítani és értékelni. Mindez a tanulói személyiség fejlődésének fontos feltétele. A „szlovák kérdés” tematizálásában, amelynek fontosságát a magyarországi történelemtanításban egyáltalán nem szeretném abszolutizálni, bizonyos aránytalanságokat véltem felfedezni. Ez a megállapítás vonatkozik mind a történelmi események interpretálására, mind a szlovákok tematizálódására a tankönyvekben, mi több, a félrevezető vagy pontatlan adatok feltüntetésére is. A tankönyveknek ez az elemzése azt is igazolta, hogy a „neural­gikus pontok” elsősorban a legrégebbi és az újabb korok történelmi tananyagában fordulnak elő, és elsősorban a „nemzeti történelem kezdetei” témakörre vonatkozó eseményekkel (a „Nagy-Morva Birodalom”, „a magyar állam kialakulása és jellege”), továbbá a 19. és a 20. század eseményeivel („nemzeti mozgalmak”, „nemzeti homogenizáció”, „a Monarchia megszűnése”, „utódállamok”, „a revízió kérdése”) kapcsolatosak. A vizsgált tankönyvek nem minden esetben felelnek meg teljes mértékben a nemzetközi történetírás legújabb felfogásának, miközben a történelemtanítás egyik legáltalánosabb feladata, hogy a tanulókkal megismertesse a történelemtudomány időszerű megállapításait. Hasonló a helyzet a tanulók kritikus gondolkodásának a kialakítására való törekvésekben is.^[33]

A vizsgált szövegekkel kapcsolatban tett bíráló megjegyzéseim közül ugyanakkor több a szlovák történelemtankönyvekre is érvényes lehet. Amiként a szlovákiai történelemtankönyvekkel kapcsolatban jogosan hangzanak el olyan bíráló megjegyzések, hogy azok a történelmi Magyarország kontextusából kiszakítják a „szlovák történelmet”, illetve hogy azt leszűkítve és elszlovákosítva létrehozzák „Szlovákia történelmét”, úgy a magyarországi történelemtankönyvek is „magyar nemzeti történelmet” konstruálnak a történelmi Magyarország történelméből, illetve marginalizálják a nem magyar etnikumok szerepét ebben a multikulturális és soknemzetiségű régióban. Ez az aránytalanság kétségen kívül összefügg a nemzetnek mint örökké létező és a történelemben kulcsszerepet betöltő szubjektumnak a primordiális szemléletével. Ez a törekvés a tankönyvek egyes szövegeiben nagyobb mértékben, másokban kevésbé tapasztalható. A témakörök megformálásának módjában is lényeges eltérések lelhetők fel. Például a 20. század történelme feldolgozásának össze­hasonlításakor megállapíthattuk, hogy az egyik tankönyvben inkább az „érzelmi-meggyőző”, a másikban a „tömör tárgyi” feldolgozásmód érvényesült. Figyelemre méltó azonban, hogy az egymástól ennyire eltérő tankönyvek az „érzékeny területek” feldolgozásakor azonos fogalmi apparátust használnak.^[34]

A „történelem” társadalmi konstrukció, amelynek formáját az értelmi szükségletek és a pillanatnyi jelentől elvárt kívánalmak határozzák meg.^[35] Tehát „kulturális termékről” beszélhetünk, ezért azt úgy is kell megközelítenünk. Nem változatlan, hanem dinamikusan alakuló, sokrétű jelenségről van szó, s ezt a tényt a történelemtankönyvekben is figyelembe kell venni. A tanulók életre és a társadalmi beilleszkedésre való felkészítésében fontos szerepet töltenek be a történelemtankönyvek is, amelyek lényegében meghatározó irányvonalként vannak jelen. Remélem, tanulmányom is hozzájárulhat ahhoz, hogy a tanulóknak kissé sokrétűbb, kritikus szemléletű történelemtanítást kínálhassunk fel. Ehhez azonban elkerülhetetlenül szükséges, hogy elgondolkozzunk a „nemzeti keretek” helyéről a történelemben és általában az emberi társadalomban.

Fordította: Simon Attila
Szerkesztette: Jakab György

Az elemzett tankönyvek jegyzéke

DUPCSIK Csaba – REPÁRSZKY Ildikó (2006): Történelem IV. Középiskolák számára. 4. kiadás. Műszaki Kiadó, Budapest, 311.

SALAMON Konrád (1997): Történelem IV. Középiskolák számára. 4. kiadás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 279.

SZÁRAY Miklós (1998): Dejepis I. pre prvý ročník gymnázia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 224.

SZÁRAY Miklós (2003a): Történelem I. A középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 232.

SZÁRAY Miklós (2003b): Történelem III. Középiskolák számára. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 286.

SZÁRAY Miklós – SZÁSZ Erzsébet (2004): Történelem II. Középiskolák számára. 2. kiadás. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 244.

A felhasznált és ajánlott irodalom jegyzéke

ALBERTY, Július: Die Slowakei und die Slowaken in den gegenwärtigen ungarischen Geschichtslehr­werken. In Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A., Verlag Hahnsche Buchhandlung, Hannover, 2006, 233–246.

ALBERTY, Július: Slovensko a Slováci v súčasných maďarských učebniciach dejepisu. Historický časopis, 2004, 1. sz. 135–148.

ANDERSON, Benedict: Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Verso, New York, 1983.

ASSMAN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás korai magaskultúrákban. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004.

ASSMAN, Jan: Kultura a pamäť. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách Starověku. Prostor, Praha, 2001.

ÁBRAHÁM Barna: A szlovák nemzetté válás kérdései. In Ábrahám B. – Gerben F. – Stekovics R. (szerk.):Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. PPKE BTK, Piliscsaba, 2003, 138–149.

BERGER, Peter – LUCKMAN, Thomas: Sociální konstrukce reality. Pojednání o sociologii vědění.Centrum pro studium demokracie a kultury, Brno, 1999.

BREUILLY, John: Nationalism and the State. Manchaster, Manchaster University Press, 1993.

BRUBAKER, Rogers: Nationalism Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. New York, Cambridge University Press, 1996.

CARR, Edward. H.: Mi a történelem? Osiris Könyvtár, Budapest, 1995.

CHROMEKOVÁ, Valeria: Problematika slovenských dejín v dejepisných učebniciach Maďarska. In Acta Historica Neosolensia 1. Banská Bystrica, FHV UMB, 28–41.

CSÁKY, Moritz – MANNOVÁ, Elena (szerk.): Collective Identies in Central Europe in Modern Times. Bratislava, AEP, 1999.

FEISCHMIDT Margit – BRUBAKER, Rogers: Az emlékezés politikája. Az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Replika, 1999, szeptember, 67–88.

FINDOR, Andrej: Národná identita ako naratívna konštrukcia. Sociológia, 32. 2000, 57–79.

GELLNER, Ernest: Nations and Nationalism. Ithaca, Cornell University Press, 1983.

GYÁNI Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás. In Veszprémy László (szerk.): Szent István és az államalapítás. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 569–581.

GYÁNI Gábor – RADZAI, Ronald: „Political uses of tradition in postcommunist East Central Europe”. Social Research, 1993/4. 893–914.

HOBSBAWM, E. J.: Introduction: Inventing Traditions. In The Invention of Tradition. Eds. Hobsbawm, E. J. – Ranger, T. Cambridge : University Press, 1983, 1–14.

HOBSBAWM, E. J.: Nations and Nationalism Since 1780. Programme, Myth, Reality. Cambridge, University Press, 1992.

KÁNTOR Zoltán: Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004.

KÄFER István: Dona nobis pacem. Magyar–szlovák kérdések. PPKE BTK, Piliscsaba, 1998.

KOVÁČ, Dušan: Dejiny Slovenska. Lidové noviny, Praha, 1998.

KOVÁČ, Dušan: Zur Darstellung der ungarischen und slowakischen Nationalgeschichte in slowakischen Schulbüchern. In Südosteuropa 46. 1997, č. 9–10, 500–510.

Krátke dejiny Slovenska. Ed. E. Mannová, Bratislava, VEDA, 2004.

KRATOCHVÍL, Viliam: K možnostiam oslabovania predsudkov a stereotypov v tvorbe učebníc dejepisu. In Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Šamorín – Dunajská Streda, Fórum Inštitút, 2005, 39–50.

KRATOCHVÍL, Viliam: Učebnice dejepisu ako polyfunkčný prostriedok dejepisnej výchovy. Acta Historica Neosolensia 1. FHV UMB, Banská Bystrica, 111–115.

KREKOVIČ, E. – MANNOVÁ, E. – KREKOVIČOVÁ, E. (szerk.): Mýty naše slovenské. AEP, Bratislava, 2005.

KREKOVIČOVÁ, Eva: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku. (Náčrt slovenskej mytológie na prelome tisícročia). Slovenský národopis, 50. 2002, 2. sz., 147–170.

KUSÁ, Zuzana – FINDOR, Andrej: Frames of the Slovak National Identity Construction. Sociológia, 31. 1999, č. 6, 603–618.

LAJTAI László: Nemzeti vagy felekezeti történelem? Korall, 2004, 15–16 sz. 205–225.

MANNOVÁ, Elena (szerk.): A Concise History of Slovakia. AEP, Bratislava, 2000.

MANNOVÁ, Elena: Der Kampf um Geschichtslerbücher in der Slowakei nach 1990. In Umbruch im östlichen Europa. Die nationale Wende und das kollektive Gedächtnis. Hrsg. Corbes-Hoisie, A. – Jaworski, R. – Sommer, M. Insbruck, Studien Verlag, 2004, 125–1334.

MANNOVÁ, Elena: Nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban a szlovák–magyar határon. Régió, 2002, 3. sz., 25–44.

MICHELA, Miroslav: Collective Memory and Political Change – The Hungarians and Slovaks in the Former Half of the 20th Century. International Issues – Slovak Foreign Policy Affairs, 15, 2006, 3–4. sz. 15–26.

Okrúhli stôl: Slovensko a fenomén Ďurica. Kritika & Kontext, 1997, 2–3. sz.

PODOBA, Juraj: Dve tváre etnického konfliktu v postkomunistickej Európe. Slovenský národopis, 54.2006, 4. sz. 419–442.

PÓK Attila: História v transformačnom procese Maďarska. Historický časopis, 2005, 1. sz. 111–122.

ROMSICS Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L'Harmattan, Budapest, 2004.

SCHÖPFLIN, Georg.: The functions of myth and a taxonomy of myths. In Myths & Nationhood. Eds. Hosking, G. – Schöpflin, G. Hurst & Company, London, 1997.

SIMON Attila: Das Bild des Ungartums in den gegenwärtigen slowakischen Lehrbüchern für Geschichte. InDie Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A., Hannover, Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, 247–259.

SMITH, A. D.: The Ethnic Origins of Nations. Basil Blackwell, Oxford, 1986.

STRÁŽAY, Tomáš: Myths in Action. Two Cases from southern Slovakia. In The Weight of History in Central European Societies of the 20th Century. Eds. Z. Hlavičková – N. Maslowski, Praha, CES, 2005, 101–113.

SZARKA László: Geschichte der Slowaken und des multinationalen ungarischen Staates im Spiegel aktueller ungarischer Schulbücher. Südosteuropa, 46. 1997, 9–10. sz. 511–527.

SZARKA László: Kisebségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban. Lucidus Kiadó, Budapest, 2004.

VÖRÖS László: Premeny obrazu Slovákov v maďarskej hornouhorskej regionálnej tlači v období rokov 1914–1918. Historický časopis, 2006, 3. sz. 419–450.

ZEIDLER Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002.

ZEIDLER Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Footnotes

1. ^ Elhangzott a Magyar–Szlovák Tanári Munkacsoport Közös múlt – különböző nézőpontok című 2008. májusi konferenciáján.
2. ^ A konferenciát az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékével együttműködve, a Hans Seidel Alapítvány támogatásával Budapesten szerveztük 2008. május 14-én.
3. ^ A kétnapos konferenciát Esztergomban, illetve Sturovóban (Párkány) tartottuk 2008. május 23–24-én a PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Intézetben, együttműködve a Magyar Suzuki Rt., az Ister-Granum Eurorégió Fejlesztési Ügynökség Kht., valamint Vállalkozók Esztergomért Egyesület támogatásával.
4. ^ Ezzel a témával foglalkozik Kratochvíl, Viliam: Učebnice dejepisu ako polyfunkčný prostriedok dejepisnej výchovy c. írása. In Acta Historica Neosolensia l. Banská Bystrica, FHV UMB, 111.
5. ^ A kultúremlékezet az institucionalizált mnemotechnika eszköze, amely a múlt változatlan pontjaira épít. Az emlékezés két modalitását foglalja magában. Az alapozó emlékezés a kezdetekre, az indulásra vonatkozik, és állandósult objektivizált nyelvi és nyelven kívüli elemekként mítoszok, rituális emlékek, ünnepek, emléknapok stb. formájában nyilvánul meg. Az emlékezés másik formája, a biografikus emlékezés a társadalmi interakciók során szerzett saját tapasztalatok és keretfeltételek alapján alakul ki. Ezzel szemben a kommunikatív emlékezés csak a közelmúltban átélt emlékeket foglalja magában. Lásd: Assman, Jan: Kultúra a pamäť. Písmo, vzpomínka a politická identita v rozvinutých kulturách Starověku. Praha, Prostor, 2001, 46–53. (A könyv magyar fordításban is megjelent.)
6. ^ A reprezentáció fogalmat az egyénben az emberek egy meghatározott csoportjával vagy az adott eseményekkel kapcsolatos jellegzetes kép kialakításaként használtam, amikor ezt a képet a valóságnak megfelelőnek képzeli el, és azt bizonyos értékek hordozóiként látja. A témával kapcsolatban lásd: Vörös László: Premeny obrazu Slovákov v maďarskej hornouhorskej regionálnej tlači v období rokov 1914–1918. Historický časopis, 2006, 3. sz. 419–450. 
7. ^ A témával kapcsolatban lásd Findor, Andrej: Limity a možnosti skúmania „národov”: od reálnych skupín po kategórie praxe. In Sociológia, 38. 2006, 4. sz. 313–326. Magyar nyelven a témáról áttekintést nyújt Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004. 
8. ^ Lásd Berger, Peter – Luckman, Thomas: Sociální konstrukce, reality. Pojednáni o sociologii vědení. Centrum pro studium demokracie a kultury. Brno, 1999, 51–127. 
9. ^ A kánon kifejezést tartalmi szempontból „kiforrt hagyományok” értelemben használom, amelyek a lehető legnagyobb mértékben kötelezőek a „nemzet” tagjaira. A kánon ugyanakkor motivációs szerkezet is, amely minden egyén számára lehetővé teszi, hogy az igazságra, az igazságosságra, a szépre, az együvé tartozásra vagy bármi más olyanra törekedjen, ami betöltheti a helyét egy ilyen struktúrában. Ezzel kapcsolatban lásd Assmann: i. m. 95–113. 
10. ^ A „nemzeti hagyományok” 1989 utáni életre keltésével kapcsolatban lásd: Gyáni Gábor: Kommemoratív emlékezet és történelmi igazolás. In Veszprémy László (szerk.): Szent István és az államalapítás. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 569–581.; Pók Attila: História v transformačnom procese Maďarska. In Historický časopis, 2005, 1. sz. 111–122.; Gyáni Gábor – Radzai, Ronald: Political uses of tradicion in postcommunist East Central Europe. Social Reseearch,1993/4, 893–914.; Feischmidt Margit – Brubaker, Rogers: Az emlékezés politikája. Az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulója Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. Replika, 1999. szeptember, 67–88.; Krekovičová, Eva: Identity a mýty novej štátnosti na Slovensku (Náčrt slovenskej mytológie na prelome tisícročia). Slovenský národopis, 50. 2002, 2. sz. 147–170.
11. ^ Alberty, Július: Slovensko a Slováci v súčasných maďarských učebniciach dejepisu. Historický časopis, 2004, 1. sz. 135–148. A tanulmány német nyelven is hozzáférhető: Alberty, J.: Die Slowakei und die Slowaken in den gegenvärtigen ungarischen Geschichtslehrwerken. In Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A. Hannover: Verlag Hahnsche Buchhandlung, 2006, 233–246.; Chromeková, Valéria: Problematika slovenských dejín v dejepisných učebniciach Maďarska. In Acta Historica Neosolensia l. Banská Bystrica: FHV UMB, 28–41.; Szarka László: Geschichte der Slowaken und der multinationalen ungarischen Staates im Spiegel aktueller ungarischen Schulbücher. Südsteuropa, 46. 1997, 9–10. sz. 511–527. 
12. ^ A „Szlovákia történelme” tantárgy, ahogy azt Dušan Kováč történész magyar nyelven is megjelent szintetizáló munkájában feltünteti, a jelenlegi Szlovákia mint terület történelmét jelenti szorosan kapcsolódva a szlovák etnikum történelméhez. Kováč, Dušan: Dejiny Slovenska. Praha, Lidové noviny, 1998, 5. 
13. ^ Figyelemre méltó példa többek között az a nemzeti indíttatású konfliktus, amely Komáromban a szent Cirill és Metód szoborcsoport felállítása körül alakult ki. Lásd: Mannová, Elena: A nemzeti hősöktől az Európa térig. A kollektív emlékezet jelenetei Komáromban a szlovák–magyar határon. Régió, 2002, 3. sz. 25–44.; Strážay, Tomáš: Myths in Action: Two Cases from southern Slovakia. In Z. Hlavičková – N. Maslowski (eds.): The Weight of History in Central European Societies of the 20th Century. Praha: CES, 2005, 101–113. 
14. ^ A témához kapcsolódik: E. Mannová (ed.): Krátke dejiny Slovenska. Bratislava, VEDA, 2004, 217–221. (Hozzáférhető a könyv angol nyelvű fordítása is.); Ábrahám Barna: A szlovák nemzetté válás kérdései. In Barna A. – Gerben F. – Stekovics R. (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. PPKE BTK, Piliscsaba, 2003, 138–149. 
15. ^ A „nemzet” fogalomra vonatkozó elméletek közül a szociálkonstruktivista magyarázatot fogadom el. A témával kapcsolatban lásd a 4. sz. lábjegyzetben feltüntetett irodalmat. 
16. ^ A témával kapcsolatban lásd: Michela, Miroslav: Collective Memory and Political Change – The Hungarians and Slovaks in the Former Half of the 20th Century. In International Issues – Slovak Foreign Policy Affairs 15. 2006, 3–4. sz.15–26. 
17. ^ Ezzel kapcsolatban lásd: Romsics Gergely: Mítosz és emlékezet. A Habsburg Birodalom felbomlása az osztrák és a magyar politikai elit emlékirat-irodalmában. L 'Harmattan Kiadó, Budapest, 2004.; Zeidler Miklós (szerk.): Trianon. Nemzet és emlékezet. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 
18. ^ Lásd még: Száray–Szász 2004, 39., 42. 
19. ^ A szlovák hivatásos történetírással kapcsolatban ezen a helyen kell említést tennünk arról a fontos vitáról (vagy talán inkább konfliktusról), amely a kilencvenes években az állam által támogatott ilyen irányú törekvések következtében a „nemzeti történelem” hasonló interpretációjára irányult. Lásd a Milan S. Ďurica történész, valamint a Szlovák Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézete között kialakult vitát. A témakörrel kapcsolatban lásd még: Mannová, E.: Der Kampf um Geschichtslerbücher in der Slowakei nach 1990. In Umbruch im östlichen Europa. Die nationale Wende und das kollektive Gedächtnis. Hrsg. Corbes-Hoisie, A. – Jaworski, R. – Sommer, M. Insbruck, Studien Verlag, 2004, 125–134.; Okrúhli stôl: Slovensko a fenomén Ďurica. In Kritika & Kontext, 1997, 2–3. A szöveg dőlt betűkkel kiemelt részeit az eredeti szövegből vettem át. 
20. ^ A későbbi korszakokat illetően például: „…a helyi nacionalisták kihívásként értékelték az eseményeket…” (Salamon 1997, 12.), „csehszlovák nacionalisták” (uo. 56.), „szlovák nacionalisták” (uo. 114.). A Dupcsik – Repánszky-féle tankönyv is (2006) a szlovák nacionalista közvéleményről beszél, amely nem volt képes befogadni a magyaroknak azokat a csoportjait, amelyek a köztársasággal szembeni lojalitásukról tettek tanúságot. A „nacionalizmus” szónak ezt az uralkodó jelentését egyetlen tankönyvben nem használják ebben az értelemben. A Száray 2003b a 129. és 132. oldalon ezt a jelenséget mind a magyarok, mind a „nemzetiségek” tulajdonságaként kezeli: „A magyarországi nemzetiségek körében a magyarokhoz hasonlóan megkezdődött a nemzeti eszme térhódítása.” 
21. ^ Ezt a kifejezést leggyakrabban a Száray–Szász tankönyv (2004) használja. 
22. ^ Ezzel szemben a Szlovák Köztársaságban a Slovensko/Uhorsko kifejezések használatával kapcsolatban lásd: E. Mannová (ed.): Krátke dejiny Slovenska. VEDA, Bratislava, 2004, 7–8. A szlovákiai tankönyvekkel kapcsolatban lásd: Kováč, D.: Zur Darstellung der ungarischen und slowakischen Nationalgeschichte in slowakischen Schulbüchern. Südosteuropa, 46. 1997, 9–10. sz. 500–510.; Simon Attila: Das Bild des Ungartums in den gegenwärtigen slowakischen Lehrbüchern für Geschichte. In Die Tschechen und ihre Nachbarn. Hrsg. Doležel, H. – Helmedach, A. Hannover, Verlag, Hahnsche Buchhandlung, 2006, 247–259. 
23. ^ Például Száray – Szász tankönyve (2004) csak a 214. oldalon tesz először említést a szlovákokról, arról, hogy a többi „nemzetiségekkel” együtt ők is csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz. Ez különösen a 20. század eseményeinek leírása során okoz gondot. Például Salamon tankönyvében (1997) a szlovákok csak a 114. oldalon jelennek meg, akkor is mint szlovák nacionalisták, akik Hitler segítségével kikiáltották az önálló államot. A következő részek egyáltalán nem foglalkoznak Szlovákiával (ill. a Szlovák Köztársasággal), amely 1939 és 1945 között Magyarország szomszédja volt. Hasonló a helyzet a Dupcsik – Repánszky tankönyvben (2006) is. Az említett jelenségekre figyelmeztet Szarka L.: i. m. és Alberty, J.: i. m. 
24. ^ Ezzel szemben Dupcsik – Repánszky 2006, 96. a „vörös térképet” az ismert fehér foltok nélkül közli. 
25. ^ A tankönyv a belgrádi fegyverszüneti egyezményt úgy interpretálja, hogy Károlyinak jutott volna Szlovákia ellenőrzése. Nem veszi figyelembe az ezzel ellentétes szemléletet, amelyet nem sokkal ezután a nagyhatalmak is jóváhagytak. Arról ír, hogy a „csehek” támadást indítottak a történelmi Magyarország/Magyarország ellen. A következő oldalon már „csehszlovák katonaság”-ról beszél. Magyarország/a történelmi Magyarország szomszédait mohó hódítókként tünteti fel, akik nem vették figyelembe az etnikai szempontokat. Ugyanakkor a helyzet bekövetkezését lényegesen elősegítette a magyar hadsereg szétesése. Jászinak a románokkal való megegyezésre irányuló törekvésén kívül teljesen mellőzi a Milan Hodžával, Csehszlovákia képviselőjével folytatott tárgyalásokat. Majd a következő oldalon váratlanul említést tesz arról, hogy a csehszlovákokkal folytatott tárgyalások után az etnikai szempontból korrekten kijelölt demarkációs vonalat a nagyhatalmak nem ismerték el. Az ilyenfajta, szabatosan megkülönböztetett hozzáállás csak megerősíti a „szerencsétlen nemzet” sztereotípiáját. A másik tankönyv (Dupcsik – Repánszky 2006, 25–27.) hasonló állításokat tartalmaz. Például: a cseh, a szlovák, a román és a jugoszláv vezetők célja az volt, hogy maguknak minél nagyobb területeket szerezzenek. A Belgrádban aláírt fegyverszüneti egyezmény a magyar kormánynak kemény feltételeket szabott. A szerzők csak kisebb betűtípussal adnak tájékoztatást arról, hogy Magyarországot vesztes államnak tekintették. Hasonló­képpen kisebb betűtípust alkalmaznak a 26. oldalon is, ahol arra hívják fel a figyelmet, hogy a fegyverszüneti egyezményben nem volt szó az északi területekről, amelyet a csehszlovák hadsereg fokozatosan foglalt el. A következő oldalon a főszövegben az alábbiak találhatók: „A megszállt területeken a fegyverszüneti egyezmény előírásai ellenére…” Jászi kisebbségekkel folytatott tárgyalásának eredményei a főszöveg részét képezik, ennek ellenére a külpolitikai helyzet és Magyarország helyzete csak kisebb betűtípussal szerepel. A külpolitikai tényezők fontosságára csak a 28. oldalon, a Károlyi-kormány értékelésekor hívja fel a figyelmet. A tervekkel foglalkozó fejezetnek az a megállapítása, hogy a kisebbségek számára „jelentős autonómiát” biztosít, azzal szemben, ami az elvárások alapján a „nemzeti államokban” várható volt, eltúlzottnak hangzik. Mindezek mellett a szerzők is hangsúlyozzák, hogy a magyar kormány javaslata későn érkezett.
26. ^ Ez az alfejezet címe. A 45. oldalon azt olvashatjuk, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia sorsáról Párizsban néhány óra alatt döntöttek. Azt a tényt, hogy Párizsban a magyar küldöttség a békefeltételekről szóló megegyezésben semmilyen eredményt nem ért el, a szerző nem magyarázza, de kiemeli, hogy „a győztesek mohósága azonban csillapíthatatlan volt”. Megállapítja, hogy „a trianoni béke értelmében a Magyar Királyság területe csökkent”. „Csehszlovákia tehát megkapta Észak-Magyarországot…” Lásd még: DUPCSIK – REPÁRSZKY 2006, 34. és 98. Ebben a szövegrészben szerepel az alábbi mondat is: „Magyarország elvesztette a Felvidéket…”, és az itt található, a 86–87. oldal számára készített illusztrációk a soknemzetiségű (Ausztria-)Magyarország megszűntének képét a magyarok „nemzeti tragédiájával” kapcsolja össze. 
27. ^ „A gazdasági folyamatok hatására kibontakozó természetes asszimiláció mellett csekély mértékűnek mondhatjuk az erőszakos asszimilációt.” A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az első világháború előtt az országban élő nemzetiségek 75%-a nem beszélt magyarul. Ez után mutat rá az intelligenciával szembeni asszimilációs törekvésekre. 
28. ^ Dupcsik – Repárszky tankönyve (2006) az alfejezetekben „a magyar társadalom”, a „revizionizmus” (amely lényegesen befolyásolja a régió légkörét) vagy „Magyarország kisebbségi politikája” témákról csak nagyon tömör ismereteket nyújt. Ezzel szemben Salamon (1997) a Horthy-rendszert csak mérsékelten kritikus szemmel tünteti fel. Ezt az álláspontját emeli ki a tankönyv végén felsorolt ajánlott irodalom is. 
29. ^ Ezt a szemléletet bizonyítja a tankönyvben (i. m.) az az általános állítás, miszerint Csehszlovákiának az összes szomszédjával konfliktusai voltak. 
30. ^ A magyaroknak 31%-kal kevesebb iskola állt rendelkezésükre, mint amennyi a hivatalos statisztika alapján megillette volna őket. A magyar pártoknak a parlamenti választásokon állítólag 40%-kal több szavazatra volt szükségük, mint a csehszlovák pártoknak. A tankönyv a Horthy-rendszer idealizálása során (kulturális felemelkedés) azt állítja, hogy 1930-ban már a magyarok 90%-a tudott olvasni. Ezt az adatot összeveti az utód­államok (rosszabb) eredményeivel. Az összehasonlításból azonban a tankönyv minden magyarázat nélkül kihagyja Csehszlovákiát és Ausztriát is. 
31. ^ Már A Felvidék visszacsatolása című fejezet után (Salamon 1997, 116.) (a szerző ezt a kifejezést használja, miközben a szó jelentése változáson megy keresztül) előre felhívja a figyelmet arra az aggodalomra, hogy ezért még nagy árat fognak fizetni. „Miután a bécsi döntés visszaadta Magyarországnak Csehszlovákia magyarlakta területeit” (uo. 151.). Hasonlóan Dupcsik – Repárszky tankönyvének (2006) 112., 155. és 233. oldalán ez olvasható: „…visszakerült Magyarországhoz a Felvidék…” „…ismét elcsatolt területről”. 
32. ^ A szlovák nemzeti felkelésről Dupcsik–Repárszky tankönyve (2006) sem tesz említést. 
33. ^ A sztereotípiák megszüntetésére vonatkozóan lásd: Kratochvíl, V.: K možnostiam oslabovania predsudkov a stereotypov v tvorbe učebníc dejepisu. In Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Fórum Inštitút, Dunajská Streda, 2005, 39–50. 
34. ^ A Dupcsik–Repárszky (2006) és a Salamon (1997) tankönyvekről van szó. 
35. ^ Assmann, J.: i. m. 46.