Közös gondolkodás a nevelésről - nem csak osztályfőnököknek
Az OKI Kiadó és a Dinasztia Kiadó közösen jelentette meg a Nevelési kézikönyv nem csak osztályfőnököknek című kötetet. A könyv régi hiányt pótol, mivel három évtizeddel ezelőtt jelent meg utoljára ilyen jellegű összeállítás. Az új kiadvány szerkesztőjével, Szekszárdi Júliával a könyv ürügyén az osztályfőnöki szerepről, a nevelés mai értelmezéséről és az iskola világának sajátosságairól beszélgetett Schüttler Tamás.
Az OKI Kiadó első kötetéről beszélgetünk a könyv szerkesztőjével. Beszélgetésünket az teszi különössé, hogy munkatársakként több mint egy évtizede magnetofon és könyvbemutató nélkül is gyakran folytatunk egymással ilyen beszélgetéseket. Ráadásul szerzőként, társszerzőként magam is részese voltam ennek a munkának.
Hosszú ideig osztályfőnöki kézikönyvként hirdettük a kötetet, amely egy hanganyagból, videoanyagból, valamint egy szöveg- és módszergyűjteményt tartalmazó CD-ROM-ból álló programcsomag első darabja. A közelmúltban megjelent könyv a Nevelési kézikönyv címet viseli, és alcímében még jelzi is, hogy nem csak osztályfőnököknek szól. Mi magyarázza ezt a váltást?
A most megjelent programcsomagot kezdetben osztályfőnököknek szántuk, hiszen ők nemcsak az osztályfőnöki órák tartói és osztályuk adminisztrátorai, hanem az iskolai nevelés ügyének letéteményesei is. Viszont ha csak osztályfőnöki kézikönyvként címkéznénk, leszűkítenénk a problémakört. Többről van szó, hiszen a kézikönyv üzenete szándékaink szerint az iskola teljes szellemiségét érinti. Meggyőződésem, hogy az iskolai neveléssel kapcsolatos teendők nem pusztán az osztályfőnök kötelezettségei, az iskola valamennyi pedagógusának vállalkoznia kell a "nevelés" feladatára, azaz arra, hogy a rá bízott gyerekeket, fiatalokat valahonnan valahova eljuttassa. Az alcímben azért maradt ott az osztályfőnök, mert vitathatatlan, hogy e szerep hordozói jelentik az első számú célcsoportot. Szűcs Éduának a borítón látható grafikája a pedagógus, az osztályfőnök elfogadó, védelmező funkcióját emeli ki. A napsárga színnel azt szeretnénk jelezni, hogy optimisták vagyunk a szeretettel nevelés esélyeit illetően.
Tizenöt évvel ezelőtt belecsöppentem egy olyan középiskolai nevelési program készítésébe, amelynek munkálatait te irányítottad, és amelynek az volt a lényege, hogy - mintegy érzékelve a rendszerváltás előszelét - egy sor, részben hagyomány nélküli nevelési tartalmat vigyünk be az iskola világába. Nem gondolkodtunk azon, hogy a programot az osztályfőnöknek vagy az iskola minden pedagógusának szánjuk-e, mert számunkra akkor nem ez, hanem maga a feladat volt fontos. Úgy gondoltuk, hogy az iskola valamennyi pedagógusának vállalnia kell azt, hogy az aktuális kihívásokra reagáljon, magáénak kell éreznie a szélesen értelmezett nevelés ügyét. E könyv tervét látva úgy éreztem, mintha sok vonásában emlékeztetne a nyolcvanas évek második felében született közös munkánkra. Az azóta eltelt időszakban az olyan kérdéskörök, mint például a demokrácia, az értékorientáció vagy a mentálhigiéné, eléggé nyíltan megfogalmazódtak mint iskolai problémák, pedagógiai feladatok. Miért tartottad mégis szükségesnek szerkesztőként ezeknek a nevelési tartalmaknak ezt az erőteljes megjelenítését? Nem változott semmi azóta, amióta a kötelező osztályfőnöki programokat nagyobb pedagógiai szabadságot biztosító ajánlásokkal próbáltuk felváltani?
A nyolcvanas évek második felében, a tantervek tartalmi korrekciójának keretében megszüntettük az osztályfőnöki órák kötelező témáit, és arra biztattuk a pedagógusokat, hogy a diákjaikat érdeklő, őket érintő, számukra hasznos kérdésekkel foglalkozzanak a rendelkezésükre álló órakeretben. E törekvés kapcsán indult el a közös gondolkodás arról, hogy mi mindennel lehet, kell és érdemes foglalkozni az osztályfőnöki órán. Mi mindenre lehet szükségük az iskolába járó gyerekeknek ahhoz, hogy eséllyel indulhassanak az életben, tudjanak mit kezdeni magukkal és a környezetükkel, hogy talajt fogjanak a változó világban. Már akkoriban arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a kötelezettség nem köthető kizárólagosan az osztályfőnöki szerephez, ez iskolai szintű feladat.
A rendszerváltás után az osztályfőnöki órák tematikájához ajánlott tartalmak jelentős része tantervi visszaigazolást kapott, bekerült a Nemzeti alaptanterv műveltségi anyagába, illetve a kerettanterv moduljaiba. Közben azonban a világ körülöttünk iszonyatosan megváltozott, s e változások tükrében más megvilágításba került az iskola, az iskolai nevelés és mindezzel együtt az osztályfőnöki szerephez kötődő szakmaiság.
A kötetben szereplő írásom szerint az osztályfőnöki órák trójai falóként vitték be az iskola zárt világába az új tartalmakat, majd áttörve a falakat, mára elvileg kodifikált tantervi elemekké váltak - többek között - az emberismeretben, az etikában, a társadalomismeretben. Mi tette mégis szükségessé, hogy egy ilyen összefoglaló, jól strukturált, fejezetekre bontott, a nevelési tartalmakat elemző könyv jelenjen meg és adassék a pedagógusok, az osztályfőnök kezébe?
A trójai faló valóban bekerült a városba, és most is ott álldogál. A harcosok pedig odabentről lesik, hogy mikor mászhatnak ki végre. Az a régi remény, hogy az iskolában mindenekelőtt a gyerekek dolgaival fognak foglalkozni és mindent megtesznek azért, hogy a legnagyobb eséllyel indulhassanak el az életbe, nem valósult meg. Az iskola ebben a pillanatban nem a gyerekekről és nem a gyerekeknek szól. A helyzetet részben azok a jelenségek magyarázzák, amelyekre éppen te mutattál rá a Változások az iskolai nevelés funkcióiban című tanulmányodban. Ez a fejezet adja meg a kézikönyv alaphangját. Arról van benne szó, hogy a mai pedagógia nem boldogul egyidejűleg a gyerekkel, a felgyorsult világgal meg saját bizonytalanságaival, nehézségeivel.
Talán azért a nevelésben halmozódnak a leglátványosabban a problémák, mert a nevelés természetéből adódóan kontextusfüggő. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen az iskolába járó gyerekek összetétele, milyen kapcsolatot sikerül kialakítani az önkormányzattal, a szülőkkel, kikből áll össze a tantestület, hogyan, ki fogja a tanárokat megítélni, milyen módon fogják munkájukat ösztönözni vagy gátolni, és közben mi minden történik a gyakran globális faluként aposztrofált világban. A változások két okból is felgyorsultak. Az egyik a rendszerváltás, amely a mai diákok szemében már közvetlenül nem jelent új fejleményt, de ott rejlik családjuk sorsában, életében. A gyerekek szocializálódása szempontjából nem mindegy például, hogy szüleik a nyertesek vagy a vesztesek közé sorolják magukat. A másik ok a világméretű változásokban keresendő, amely miatt a világ értelmezése körül problémái adódnak a felnőtt generációnak, a pedagógusoknak is. Sokfajta gond nyomasztja, sok megválaszolatlan kérdés foglalkoztatja, bizonytalanítja el őket, és gyakran ezért sem marad elég energiájuk a gyerekekre. A kézikönyvben megkíséreljük felvetni a kapcsolódó kérdések egy részét, hogy megindítsuk az együttgondolkodást.
A kézikönyv néhány tanulmánya korábban már megjelent különböző folyóiratokban. Ha nem írattad volna újra a szerzőkkel az egyes fejezeteket, akkor akár egy aktuális nevelési tartalmakból összeállított, a nevelési dimenzióról való gondolkodásra vonatkozó szöveggyűjtemény is készülhetett volna. Mi indokolta azt, hogy nem szöveggyűjtemény született, hanem egy koherens szerkezetű kézikönyv? A te szerkesztői munkád vagy valamiféle közös gondolkodás, közös elköteleződés, közös értékrend kapcsolja össze a szerzőket a sokféle másság, különbözőség ellenére?
Amikor megkaptam a kéziratokat a kis híján húsz szerzőtől, először rettenetesen megijedtem. Nem csupán az anyag terjedelme miatt, hanem azért, mert aggódtam: miként lehet ennyi - életkorra, világnézetre, gyakorlatra nézve - különböző ember gondolataiban megtalálni a kötet koherenciáját biztosító gondolati ívet. Katartikus élmény volt rádöbbenni a kapott írások mélyén fellelhető közös értékre, amely lehetővé tette a feladat megoldását. Ez a közös érték pedig az elkötelezettség, amellyel a szerzők - legyen szó akár pedagógusról, orvosról, pszichológusról vagy szociológusról, tudós kutatóról vagy az iskolában működő tanárról - az iskola, a nevelés, a gyerekek ügyéhez közelítenek; az az őszinteség és nyíltság, ahogyan a kérdéseket felvetik s megválaszolni próbálják felkészülten és hitelesen, anélkül, hogy bárkire rá kívánnák erőltetni a véleményüket.
A könyv elsősorban a gyakorló pedagógusoknak készült, de elméleti kérdéseket is megvilágít, és korszerű kutatási eredmények, friss vizsgálati adatok szerepelnek benne. Nem ismétli a korábbiakat, a kutatási eredményeket bemutató fejezetek az utolsó két-három év termékei. Azt kértem a szerzőktől, hogy a megadott témakörben olyan műfajt válasszanak, amely a tudományos eredményeket közérthetően, felhasználható módon mutatja be, és olyan problémákat vessenek föl, amelyekhez a gyakorló pedagógusoknak közük lehet. Reményeink szerint a kézikönyvnek több olvasata lehetséges az adott felhasználó szükségletének megfelelően. Lehet önképzés forrása, mivel az elméleti kérdéseket pontosan körüljárva, megfelelő hivatkozással, részletes szakirodalmi ajánlással közöljük. Ha gyakorló pedagógus akarja használni napi problémái megoldására, illetve módszertani eszköztára bővítésére, erre is adódik lehetőség. Bízunk továbbá abban, hogy az egyes fejezetek továbbgondolásra alkalmas, élményt adó olvasmányok is, és valamennyi szerzőtársam nevében állíthatom: nagyon boldogok lennénk, ha a felvetett gondolatok megmozgatnák a szakmai közvéleményt. Bármelyikünk szívesen lenne vitapartner az iskolai nevelésről, illetve annak egyes részkérdéseiről folytatott tartalmas beszélgetésben.
A lillafüredi pedagógiai konferencián a pedagógusok arról érdeklődtek, hogy milyen könyveket fog kiadni az OKI Kiadó. Azt válaszoltam, hogy gyakorlatias könyveket, meg sok kutatási eredményt is, hisz az OKI kutató-fejlesztő intézet. A fejlesztési eredmények közvetlenebbül hasznosíthatók a pedagógus munkájában, míg a kutatási eredmények elsősorban nem nekik szólnak. Megemlítettem az osztályfőnöki kézikönyvet. Megkérdezték, milyen konkrét segítséget kapnak, mert nem nagyon tudnak mit kezdeni az osztályfőnöki órákkal, illetve lesznek-e benne olyan konkrét megoldási módok, óraleírások, amilyeneket az elmúlt évtizedben megjelentettünk az Új Pedagógiai Szemlében. E kérdésekre hivatkozva kérdezlek: Mivel tudja a kötet azt a pedagógust segíteni, aki ebből szeretne muníciót kapni az osztályfőnöki órák programjának elkészítéséhez?
Az egyes órák konkrét leírása sok szempontból érdekes és tanulságos lehet ugyan, de tartok attól, hogy a pedagógusok legfeljebb néhány kipróbálható ötletet nyerhetnek belőlük, és ha ezeket nem vonatkoztatják saját közegükre, nem tudnak velük mit kezdeni. Az általános óraismertetések viszont többnyire túlságosan elvontak, unalmasak és nehezen fordíthatók a gyakorlat nyelvére. Szerintem a gyakorló pedagógus számára az a leghasznosabb, ha olyan kérdéseket, megoldási variációkat talál, amelyek továbbgondolásra késztetik, kapcsolódnak saját tapasztalataihoz, megmozgatják a gondolatait, csatlakoztathatók saját elképzeléseihez. A kötet ajánlást közöl az osztályfőnöki órák tartalmához, és az egyes fejezetekben ezenkívül is számos módszertani javaslat, ötlet, sikeres program leírása található. Ezeket azonban bizonyára nem lehet egy az egyben működtetni, hiszen az ember két egymással párhuzamos osztályban sem tud ugyanarról a témáról ugyanolyan órát tartani, és osztályfőnökként is ahány helyzet, annyi megoldás kínálkozik számára.
Hogy látod az osztályfőnöki funkció jelenlegi helyzetét? Nem érzed úgy, hogy egy kicsit megkopott az utóbbi években?
Az osztályfőnöki témakör évtizedek óta foglalkoztat. Nem véletlen, hogy a kötetet Majzik Lászlóné Kati néni emlékének ajánlottuk. Ma sem lehet az osztályfőnöki feladatokról korszerűbben gondolkodni, mint ahogyan ő gondolkodott erről harminc évvel ezelőtt, amikor ifjú tanárként dolgozni kezdtem vele. Tőle örököltem az osztályfőnöki feladatkör gondozását, és ő hívta fel a figyelmemet elsőként arra, hogy az iskolai munka, a pedagógiai tevékenység lényege a pedagógus és a gyerek közötti kapcsolat. Az osztályfőnöki óra az ő olvasatában intézményes lehetőség arra, hogy intenzívebben foglalkozzunk a gyerekekkel, és ezáltal is biztosítsuk számukra a személyességet az iskolában. Érdekes módon ez a vélemény harminc évvel ezelőtt sem számított evidenciának, és sajnos ma sem számít annak.
Az osztályfőnöki funkció érzékelhetően megkopott az utóbbi időben. Ezt több kutatás eredménye számszerűen is bizonyítja. A mai iskolások - mint ezt például Aszmann Annának a könyvben is szereplő vizsgálati adatai mutatják - személytelen közegnek élik meg az iskolát. Az elszemélytelenedés egyik, ha nem is egyetlen oka az osztályfőnöki szerep elhalványulása. Általános tapasztalat, hogy kemény teljesítménycentrikus törekvés érződik a közoktatás világában. Az osztályfőnöki szerep, a nevelői attitűd lehetne a biztosítéka annak, hogy a gyerek tudja, hogy valahová tartozik, van, aki odafigyel rá, törődik vele, aki mellett védettséget érez, és kevésbé van kiszolgáltatva a világ sodrásának. Az utóbbi években a deklarációk ellenére, melyek szerint a gyerek és a család központi kérdés, az iskolák egyre kevésbé szólnak a gyerekekről és a gyerekeknek.
Milyen típusú személyesség jelenik meg a kötet tanulmányaiban?
A pedagógusszerep már nem ugyanaz, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt volt. Olyan átmeneti korban kell stabilitást és felelősséget sugallni a gyereknek, amikor a felnőtt társadalom, a pedagógus sem érzi magát biztonságban. Keresni kell a módot, hogyan tud valaki a saját gondjai közepette odafigyelő maradni, és nem csupán karitatív módon segíteni a gyerek szocializációját, perszonalizációját.
Egy sereg olyan kérdés merül fel, például az internethasználattal, az információrobbanással vagy az egész félelemmel teli világgal kapcsolatban, amelyben a pedagógus szerepe tökéletesen átértékelődik. A kézikönyv több fejezetében is megjelennek olyan témák, mint - többek között - a társak, az iskolai osztály szerepe a gyerek szocializációjában, az erkölcsi nevelés megvalósulása az iskola világában, a multikulturális nevelésből adódó problémák és teendők. Szó esik a konstruktív konfliktuskezelés és a tisztességes és fejlesztő hatású versengés jelentőségéről és taníthatóságáról, az érzelmi kultúra fejlesztésének kérdéseiről, az osztályfőnök nevelési partnereiről, a gyermekvédelem helyzetéről. Hangsúlyt kap az a gondolat, amely szerint a pedagógus nem mondhat le arról, hogy segítse tanítványait a jelen világban élni és értelmezni a jelent. Elengedhetetlen, hogy képessé tegye őket a felelős döntésre, a tudatos választásra. Elgondolkodtató tapasztalat, hogy a pedagógusok nagy része nem érzi szakmai feladatának azt, hogy a világ értelmezését segítse. A többség feltételezhetően tart attól, hogy rajtakapják a bizonytalanságain, vagy esetleg olyat mond, amit nem volna szabad
Ha ezt a kötetet végigolvassa a pedagógus, talán segítséget kap ahhoz, hogy megpróbálja keresni azokat az eszközöket, fogódzókat, amelyekkel elkezdheti újrateremteni saját stabilitását, hiszen belső stabilitás nélkül nem lehet létezni. Felnőtt emberben kell hogy legyen valami szilárd belső rend.
A tanárok különben sem túl erős biztonságérzetét gyengíti, és hivatásuk gyakorlásában is feltételezhetően gátolja őket, hogy a minőségbiztosítás a szükségesnél nagyobb mértékben kapott helyet az iskolák világában. Nem vonom kétségbe a feladat jelentőségét egy olyan iskolarendszerben, amelyet a pedagógiai programok elvileg nagyon sokszínűvé tettek, és ahol a minőséget, a megfelelő teljesítményt szavatolni kell. Félő azonban, hogy a kapcsolódó folyamatok nem a kívánatos irányban hatnak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy valódi minőségi kritériumok helyett sok esetben formális, technológiai szempontok érvényesülnek az iskola, a pedagógus munkájának a megítélésében, hogy a pedagógusok többsége idegen feladatként, nyomasztó és időrabló teherként éli meg a kapcsolódó teendőket, amelyek lélektelenné, túlbürokratizálttá, a pedagógus hivatalnoki létét hangsúlyozóvá teszik az iskolát, és amelyeknek végképp semmi közük sincs a gyerekekhez, a gyerekek neveléséhez.
Természetesen az iskola világában szükséges változások, amelyek egy részéről eddig szó esett, nem ettől a könyvtől fognak bekövetkezni. Reméljük azonban, hogy egy lesz a számos tényező sorában, amely segítheti az elmozdulást a szükséges irányba. Végül meg szeretném kérdezni tőled, olyan lett-e ez az összeállítás, amilyennek szántad?
Rám általában jellemző, hogy nem tudok előre vázlatot írni, illetve hiába készítek tervet, az aktuális történések többnyire elsodornak. Mialatt a szerzők tanulmányait olvastam, menet közben formálódtak bennem a gondolatok, alakult ki a szerkesztés során a végleges struktúra, amely a kötet nyomdába adásának utolsó percéig csiszolódott részben a nagyon értékes lektori vélemények, részben a szerzőkkel folytatott izgalmas dialógusok hatására. Kérdésedre válaszolva kijelenthetem, hogy ez a kötet végül is jobb lett, mint reméltem. Hihetetlenül nagy élményt jelentett számomra, amikor munka közben felismerhettem, hogy létezik az országban egy informális szakmai műhely, amelyben kiváló szakemberek gondolkodnak felelősen az iskola dolgairól. S bár - mint már említettem - a szerzők összetétele munkahely, foglalkozás, érdeklődés, világnézet és sok más tekintetben nagyon heterogén, mégis azt kell mondanom, hogy a gondolkodásuk lényege ugyanaz. Az ad okot a napsugaras színre és az optimizmusra, hogy ez a szerzői gárda és feltételezhetően sokan mások is kötelességüknek érzik, hogy tegyenek valamit, hogy felelősséget vállaljanak minden iskolába járó gyerekért, a szüleikért és természetesen a nevelést megvalósító pedagógusokért.
Szekszárdi Júlia (szerk.): Nevelési kézikönyv nem csak osztályfőnököknek. Budapest, 2001, OKI Kiadó-Dinasztia Tankönyvkiadó.