Olvasási idő: 
21 perc

Közös dolgaink helyett

A Pesti Magyar Színiakadémia 2017. évi március 15-i ünnepi műsoráról

ÉRTENI ÉS MEGSZÓLÍTANI EGYMÁST

2017. március 14-én reggel a Pesti Magyar Színiakadémiának az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra emlékező ünnepi műsorára 11–12. osztályos diákok érkeztek. Közéjük ültem be, kíváncsi várakozással az előadást játszó és az azt néző fiatalok jelei, jelzései iránt. Ezen a színpadon láttam már olyan március 15-i műsort, ahol érdemes volt mindezeket figyelni.[1]

Egy színiakadémia egymást követő első évfolyamainak egy-egy ünnepi műsorát egymáshoz hasonlítani pedagógiai brutalitás volna, ezt mindenféle cinizmus nélkül mondom. Bevezetésként mégis összehasonlítással élnék, de semmiképp sem az előadásokat, csupán befogadói élményeket hasonlítok egymáshoz.

Tavaly lelkendeztem a PMSZA akkori ünnepi műsoráról, kiemelve az előadás összekacsintások nélküli párbeszéd-voltát, beszélő cselekvését, szellemességét, fájdalmakat nem tagadó, Janus-arcú poénjait, kételkedéseink által összetartozni engedő diskurzusát. Nézőtéri alapélményem akkor a saját ünneplő szkepszisemből való kimozdulás élménye volt, amelynél – egy saját mítoszból való kimozdulásnál, az „én” és a „mi” tisztulásánál – aligha lehet nagyobb célja és hasznosabb eredménye a színháznak. (Különösen mostanában, amikor a nemzet fogalmát ki-ki híven úgy képviseli, ahogy beléverték, s míg a beléverő közösségek csak sokasodnak, egyre több helyütt szól a riadt figyelmeztetés: ha nem tanuljuk meg tolmácsként érteni és megszólítani egymást különböző nyelveken, megélt kultúrák által és azokon keresztül – menthetetlenül végünk.) Akkor, ott olyan alakok és szavak szóltak hozzám a színpadról, amelyek nem akartak tőlem semmit, nem akartak leírni és megértetni, maga a szó volt a tett, s ez megmutatta, hogy egyek vagyunk.

Idén egészen másféle megszólítottnak éreztem magam. Úgy érzem, 2017. március 14-én délelőtt 9 órától 10 óráig a Pesti Magyar Színház színpadáról szórakoztatva tanítottak engem. Kétségtelenül tanultam is bizonyos dolgokat; az előadás nyomán például beláttam, a forradalom és szabadságharc bukását követő évek történelméről többet kellene tudnom. Ez nem kevés, de azért nagyon felszabadult nem vagyok emiatt, mert érzem, hogy ilyenkor csak valaki kedvéért akarok teljesíteni. Aki azt sugallja, hogy figyeljek arra, amit ő a világról mond. (Előre kell bocsátanom: ugyanezt a teljesíteni akarást éreztem a játszókkal kapcsolatban is. Ezért nem próbálkoztam egyéni teljesítményük mérlegelésével. Nem láttam náluk működni belső motivációt.)

A valaki vagy valami – a tanárom, a családom, az országom, a biztonságom – kedvéért való teljesítés ethosza időtlen idők óta belengi az iskolák világát. Tavaly ezt a diákműsorokba is mélyen beágyazódott, hétköznapi módon erőszakos összetevőt sikerült kioldani a hagyományból. Idén nem egészen így történt, noha erőszakról szó sincs. Erősen koncepciózus, mondanivalóval teli, de a közösségi megszólítást nélkülöző, a játszókban is ‒ talán emiatt is ‒ elveszettség-érzetet keltő, erős akarattal önnön tudásában fortyogó előadást láttam a színpadon. És egy sereg udvarias diákot a nézőtéren.


HORDÓSZÓNOKOK

A nyitó jelenetben egy szétszóródott kórus idézi meg énekelve és esőzajt imitálva a forradalom hajnalának-reggelének hangulatát, Weöres Sándor szövege alapján. „Csipp, / csepp, / egy csepp […] / csepereg a víz.” Majd neoklasszikus zongoraszó hangzik fel a hangfalakból (a kísérőzene végig musical-jellegű), egy lány előrejön, és a helyben maradt kórus első „sorából” elénekli Petőfi Sándor Magyar vagyok c. versének első három versszakát. A dal megszakad, a színpadi narrátor pedig mesélni kezdi 1848. március 15-ének eseményeit, az esőt, a Pilvaxot mint „megbolydult méhkas”-t. A tömeg márciusi ifjakká lényegül, mozgással illusztrál, Petőfi elkésik a gyűlésről, de aztán mégis befut, majd az ifjak egy rövid dalt énekelnek zenekari kísérettel „az elkeseredésről”. A bevezető taktusokban a Marseillaise első hangjai, a dal drámai, tömbös, hangos, expresszív, a szövegéből nem értek eleget. A narrátor szinte kiabálva jelenti be: „…és a márciusi ifjak elindultak!” Az ifjak táncos mozdulatokkal haladni kezdenek, a narrátor utánuk szól feddően: „…Landerer nyomdájába!” Erre ők: „Jaa!” – és irányba állnak. A nyomdát egy a szereplőkből épülő, mozdulataik és hangjuk által működő nyomdagép jelképezi. Landerer fogadókész, szedik a 12 pontot és Petőfi versét, aki diktál, mert a kéziratot otthon felejtette. A narrátor már a Nemzeti Múzeum előtti gyülekezésről beszél. Közben drámai zene. A szónokok egy valódi hordóra másznak fel. Elsőként Jókai beszél, elhangzik a teljes 12 pont, kiabálva, a tömeg a végén lelkesen zajong. Aztán jön Petőfi, csizmával topogva, a tömeggel dobogva együtt zúgja halkan, fenyegetően: „Talpra magyar, hí a haza…” Ez hirtelen megszakad, a tömegben egy magyarul, néha szlovákul beszélő parasztasszony tűnik fel, s népmesei történettel szórakoztatja a tömeget, mely hasonlít a Háromkirályok történetére, de szereplői Petőfi, a költő szülei, s bizonyos jólelkű parasztok. Ha a mesélő nagy nekibuzdulásában szlovákra vált, a narrátor fordít. Aztán a tömeg dobogva esküszik és üvölt Petőfivel, forradalmi hevületben. Fenyegető, erőt sugárzó zenekari kísérettel elénekli a tömeg a Nemzeti dalt, harcos tánc közepette. A narrátor már a maximumig emelt hangon jelenti be: „És a márciusi ifjak elindultak!” Újra drámai zene, irány a városháza. Rottenbiller Lipót aláírja a 12 pontot, a forgószínpadon beforduló tömeg transzparensein a „szabadság, testvériség, egyetértés” feliratok. Agresszív drámai zene lüktet, majd a tömeg zúgása: „Írd alá, írd alá”. A „nép” aztán hangosan szótagolva követi Rottenbiller hatalmas, ember nagyságú tollának mozgását. Majd „fotó” felkiáltással közös szelfi készül (a nézők felnevetnek). A tömeg elindul Táncsicsért, fenyegetően-halkan: „Budára… Budára…” A narrátor sorolja: kiszabadították Táncsicsot, este Bánk bán a Nemzetiben, „…a forradalom vér nélkül győzött”. Táncsics lovagol a nép vállán, 1835-ös szavait kiáltja lelkesen az egyetértés szükségességéről, a kölcsönös bizalomról és az egész embernem egyedül lehetséges „okos nevelésének” szükségességéről.

Az előadás 18. percében járunk. Éles váltás: a narrátor az előbbieknél sokkal csöndesebb felvezetője után („…ez itt a Himnusz, ez pedig a Szózat költője…”) Kölcsey és Vörösmarty labdázik Fáy András szüreti mulatságán 1832-ben, Fóton. Közben beszélgetnek. (A labda a botra erősített fajta, egy „bábos” kezeli.) A két költő-politikus párbeszédének szövege pár mondat kivételével Szabó Magda Sziluett című színdarabjából való.[2]A férfiak Kossuth küszöbön álló peréről, a vádlott védelmét illető terveikről, illetve a Himnuszról beszélgetnek. Kölcsey arról faggatja Vörösmartyt, ő hogyan írta volna meg a Himnuszt. Végül megkérdi: „Mit adsz a hazának irányításul?” És Vörösmarty válaszol: „Egy módhatározót. Rendületlenül.”

Újra 1848, V. Ferdinánd Pécsett aláírja a forradalom követeléseit. Narrátor: „Most képzeletünk eljátszik a gondolattal, mit is gondolt a hatalom a magyar forradalomról.” Dal következik a kétfejű sasról, benne a hullajelölteknek titulált forradalmárokkal. Ironikus-drámai zenekari kíséret, éneklő tánckar, elöl két lány a kétfejű sas, madarak módjára forog a nyakuk, a szemük. A narrátor bejelenti december 2-át, amikor Ferenc József került a trónra. Az országban toborzás kezdődik, „de nem csak férfiakat toboroztak.” Drámai zene, közben a lányok a színpadról mind a nézőtérre futnak, az erkélyre is, oldalt megállnak, és kórusban elmondják-kiáltják Jókai Nőszabadság c. szövegét (megjelent az Életképek 1848. március 19-i számában), amely a női szerepben való forradalmi helytállást előmozdítani hivatott forró hangú, lelkesítő kiáltvány. Majd a lányok visszafutnak a színpadra. A narrátor bejelenti: megkezdődött a nép küzdelme a túlerőben lévő Habsburg Birodalom ellen. Ismét drámai zene, harctéri mozgásos jelenet, ahol egy pillanatban ismét feltűnik a mesélő (öreg?)asszony, vidámítja a katonákat, viccel, illetve meghatónak szánt tréfás anekdotával hozakodik elő az ágyúgolyó-leszakította lábú tüzérről. A narrátor szavai szerint 1849. augusztus 13-án Világosnál elbukik a szabadságharc. A tábornokok kivégzésének emlékezetére a forgószínpadon felsorakoznak a 13-akat jelképező fiatalok, ha előre kerülnek, bemondják a nevet és a kezükben tartott égő gyertyát elfújják.

Az 1850-es Haynau-kiáltvány önfeladásra szólító felhívását egy kikiáltó hirdeti. És máris Vörösmarty kihallgatásán vagyunk. A tisztek emelvényen, hordón, a költő előttük-alattuk álldogál. A jelenet szövegének forrása ismét Szabó Magda említett műve. A hosszú beszélgetős jelenetben a kihallgató százados gondolkodásáról, vállalt szerepeiről, Petőfiről, az Ellenzéki Körről faggatja a költőt. Vörösmarty szelíden tisztességes, következetes válaszokat ad. A jelenet kulcsaként távozáskor egy „ismeretlen” odasúgja Vörösmartynak: a tisztek csak eljátszották a szerepüket, őt fel fogják menteni, hogy a közvélemény azt gondolja: áruló. És: „ebbe bele szoktak őrülni”. Narrátor: „a kihallgatás után röviddel a költő agyvérzést kapott”. 1855-ben vagyunk. Drámai zene, Vörösmarty már fekszik, szinte élettelenül, a feje felesége, Laura kebelén, mellette térdel még egy hölgy. A tömeg gyászinduló-félét kezd énekelni a hátuk mögött, giccses, szomorú dalt, szarkasztikusnak tűnő szöveggel. „Vörösmarty! Csak rá ne fázz. […] Számítunk rád.” A zene hangot vált, felgyorsul, a végén az éneklők ezt kiáltják: „Kezdjük a forradalmat most!” „Agyszélhűdés.” – mondja a meg nem nevezett hölgy a költőre nézve. „Ha van valaki, akinek a kedvéért visszajön egy percre is abból a semmiből, amiben most lebeg – az ön!” – mondja, vagy inkább kiabálja. A feleség elkeseredetten: „Hogy mi volt az utolsó szava? Ezt akarják tudni, ugye?” A válasz: az ország akarja tudni, és joga van hozzá. Laura olvasni próbál férjének saját műveiből, de az csak azt nyögi: e.. e… És valami rajzol a levegőbe. Az ismeretlen hölgy mondja el Laurának: egy epigrammára utalt ezzel: az neki szól… Végül a költő tiszta hangon, halkan ennyit mond: „Hatályos rendelet van arra, hogy temetés esetén a gyászolók számát nem korlátozhatja a gyülekezési tilalom.”

A narrátor bejelenti Vörösmarty halálát, és elmondja: temetése néma tüntetés volt, 20.000 ember kísérte a költőt, „aki Szózatával elindította a forradalmat, amely megbukott, és amely előtt ma tisztelegtünk”. Közben a kezdő színpadképet látjuk újra, de most egyszer hangzik el a „Csipp-csepp”. Aztán megszólalnak az ismerős zongorafutamok, és az énekes lány belevág a Petőfi-dal második részébe. „Mi mostan a magyar…” – kezdi, egyre hangosabb, erőteljesebb, végül már szinte rikolt. Míg a zene lecsengő hangjaiba beletapsol a közönség.


ZAJON-ZENÉN ÁTRIKOLTVA

A forgatókönyv sejthető célja volt a figyelmet Vörösmarty türelmes, „humanistább” forradalmiságára (és általában egy univerzálisabb, racionálisabb szabadságharcosságra) irányítani, egyben a ma is élő harsány Petőfi- és ’48-as kultuszt alacsonyabb státuszba utalni. Ez nem elsősorban Petőfi átértékelésének gesztusa, inkább a népé, a tömegé, amely sokkal inkább felelős egy kultuszért, mint a kultusz mindenkori tárgya, s amely nemigen képes a szótagoló olvasásnál és a ritmusok lelkes, szolgai követésénél többre (vagy épp kevesebbre). Akik még a halál felé lebegő Vörösmartyt is forradalmi vezérükké löködnék fel szavaikkal.

Az előadás első harmadának végén Táncsics szavai előrejelzik a fókuszváltást a történetben. Zajon-zenén átrikoltott mondatai kényszerűen hangosak, de egészen mást sugallnak, mint az eddigi történések: Istenhez szól, nem a néphez, és nem harcot szít, hanem megbékélésérért és bölcsességért imádkozik. (Ironikus és emblematikus persze, hogy mindezt a forradalmi nép vállán egyensúlyozva teszi, teheti.) A rögtön ez után következő, Vörösmarty és Kölcsey részvételével zajló jelenet – akárcsak a Vörösmarty megnyilatkozásait hordozó összes többi – demonstratívan csöndesebb, kifejtőbb, didaktikus ellenpontot képez az addigi vad történésekkel. A következő két blokk ismét ugyanilyen kontrasztot mutat fel: a harcos forradalom bukása után ismét a józan Vörösmartyt látjuk-halljuk, immár az 1850-es kihallgatásán. S rögtön ezután halálakor. A narrátor utolsó szavai a temetés húszezres néma tüntetését idézik föl. Ekkor és ezen egyetlen alkalommal jelenik meg a nép olyan tömegként, amely handabandázás helyett hallgatni is tud. Ez a hallgatás azonban nem új forradalmi minőség – sugallja a forgatókönyv. Az előadás végén Petőfi minden bánaton átívelő, konok Magyarország-imádatát a saját kiáltó bizonygató hangján kívül nem támogatja semmi. Meg kell még tanulnunk a csöndesebb bölcsességre hallgatni a harc ösztönei helyett.

Ennek a gondolatnak helye van a színpadon. Amiért mégsem tartom jó ünnepi műsornak, amit láttam, az egyfelől a darab, a forgatókönyv értéknyilvánító jellege. A végig jellemző példázatosság és a „narrátori tételmondat + illusztráló lejátszás” szerkezet erősen azt sugallja, hogy végső soron történelmi-erkölcsi oktatóanyagot nézünk. Az alkotó, úgy érzem, nem bízott a közös csendben (bennünk), hanem a szelíd költő alakján keresztül csendet akart tanítani. Ennek a tanító jellegnek egyik jele az elidegenítő vagy deheroizáló elemek funkciójának egysíkúsága volt. (Ugyanarról a hordóról szónokol mindenki, Petőfi késik, a forradalmárok rossz irányba indulnak el, a nyomdagép és a szótagoló nép nevetséges stb.) A kontextusképző gegek a forgatókönyvíró értékítélete illusztrációinak tűntek csupán. Persze jogosak, relevánsak, és nem gondolom, hogy csupán a diákközönség szórakoztatása végett kerültek volna be, de hiába stilizálták a harsány forradalmiságot, nem kísérte őket a jelenetekben az értékek konfliktusának vagy bizonytalanságának nagyon is közös – mert valódi emberekben sajgó – mindennapi fájdalma. Amikor az éneklő, zajkeltő tömeg a március 15-i esőt jelenítette meg, az iskolás technikai gyakorlatnak látszott, nem vezetett, nem lökött minket saját életdrámáink egyikébe sem. (Az olvadás szimbolikája is – így, kibontatlanul, aktualizálás nélkül – legfeljebb történelmi-ünnepi összekacsintás.) Ahogy a nevetséges forradalom sem fájt egyszer sem (talán a végén, a haldokló Vörösmartyt „buzdító” dalrészben). Az énekesek, szövegmondók inkább sokszor kiabáltak nekünk és velünk, talán azért, hogy csömörünk legyen a kiabálástól. Talán – mert nem tudtam eldönteni, miért. (Itt próbáltam legtovább keresni az okokat, míg figyeltem a játékot: miért a zaklató kiáltozás? A régi pártállami békeharcos, semmibe lázító iskolai ordibálás paródiáját adták volna? Vagy az elmúlt 27 év egyre rutinszerűbb tiltakozásaiét? A jelen kifulladt, márványosodó kudarcállapotát? Vagy egyszerűen csak felidézték és valahogy végtelennek éreztették az 1848-as „túlromantizáló” lelkesedések hangját?) A különben rendkívül gondosan hangszerelt, jól kitalált dalok is ebben a kiabáló modorban szólaltak meg, ilyen értelemben jól illettek az elidegenítő elemek sorába, jó „song”-okként működtek.

A fentiekből az következik, hogy a műsor még mindig lehetett volna jó előadás. Beszélhetett volna nekünk jól és okosan valamiről, amit tud. De sajnos nem így történt. Ez a másik, nagyobb fájdalmam: a színészi jelenlét minősége. A tudatosnak, sőt, öntudatosnak látszó mondanivaló ugyan világos lett, de alig-se villant elő átélhető drámaként a gyönge játék alól. A játszók külsődleges modorossága mintha nem üzenet lett volna, csupán zavar vagy feladattudat eredménye. Talán az értéknyilvánításra koncentráló koreográfia akadályozta a színészi önazonosságot, talán a felkészületlenség. Rendezői és színészi tanácstalanság egyaránt tükröződött a statikusan beállított figurákban. A túl hosszú, csakis nagy belső és külső figyelemmel előadható, de mégis többnyire – színiakadémistákhoz képest – dinamikátlanul elhadart párbeszédek nem sok esélyt adtak a befogadói átélésnek, nézői belső beszédnek. A szerepek sokszor lötyögtek a fiatalokon, a színészi játék minősége az ismerős „ünnepiműsoros” félgőzzel működő drámaiságtól a jobb minőségű drámai (vagy néha vásári) harsányságig terjedt. Vörösmarty és Kölcsey párbeszéde például – egy-két mondatot leszámítva – ugyanolyan lelketlennek hatott, mint Jókai 12 pontja a hordóról, csak éppen csöndesebbnek, lagymatagabbnak. Ugyanígy a kihallgatásos jelenetben: mintha a szükséges instrukciók nélkül kerültek volna a játszók a darabba, anélkül, hogy szabad kezet és felelősséget kaptak volna. (Dramaturgiai szempontból Vörösmarty halálának jelenete találta meg jobban a helyét; ott láttatóan villant, ütközött a nép ostobán lelkesítő, semmire se való gyászdala Vörösmarty bölcsességének másféle valóságával.)

A Szabó Magda-részeknél 2-3 alkalommal előfordult szövegromlás, ezáltal értelmetlenné vált az adott gondolatmenet. Vörösmarty kihallgatásán a főhadnagy hibásan idézte a korabeli újsághírt (kijelentő helyett felszólító módban), a kihallgató százados közbeszólása nem arra vonatkozott, amire a forrásszövegben. (Ugyanakkor a forgatókönyvíró kijavította Szabó Magda idéző szövegrontásait!) Tapsrend nem volt, a diákok a meghajláshoz megpróbáltak egy sorba rendeződni, de nem fértek el a színpadon.


KÖZÖLNIVALÓ FÁJDALOM

Határozottan azt gondolom, hogy volt közölnivaló fájdalom az előadásban, de ez egy elvont, múltba révedő – vagy legalábbis erősen arra hagyatkozó – fájdalom volt, inkább az irodalmáré, a tudósé. Érthető, hogy a fiatal színészek így nem tudtak azonosulni sem egy beengedő, átélt, sem pedig egy keményen elidegenített reflektív szereppel. Magyarán: mintha nem lett volna saját szerepértelmezésük.

Ugyanezt éreztem a diákközönségnél is, amelynek tagjai a kifelé kiabálós epizódoknál határozottan feszengtek, máshol pedig jóindulatúan közönyösek voltak – legalábbis a látottak-hallottak iránt. Azt nem észleltem, hogy ne figyelnék azt, ami a színpadon – és néha azon kívül – történik. De nem volt más szerepük. Így percek alatt megképződött a kötelező csendet kívánó hagyományos ünnepi légkör, amelyben a többé-kevésbé folyamatos figyelemmel egészen jól „el lehet tűrni” a műsort. Ez a tűrés természetesen nem a színvonalra vonatkozik (amikor a ténylegesen rosszat kell tűrni a színházban vagy egy iskolában, az kőkemény munka a nézőknek!), hanem csupán a nézői bevonódás hiányára. Persze meglehet, hogy tévedek. Az előadás utolsó hangjait ugyanis nagy taps és fütty kísérte. Azonban minden pedagógus látott már ilyet. Ez a fajta füttyös ováció egyszerre szól a teljesítmény elismerésről és a nézőszerep feszültségéből való fellélegzésről. De nem szól a meglepődésről saját érzelmi felindulásunkon, a lelkesedésről a reflexek feltöréséért, a köszönetről az egymáshoz való közelebb kerülésért.

Ha a játszók sajátja lehetett volna a műsor sötét mondanivalója valamiképp, az biztosan kicsapott volna a nézőtérre, s én magam is értőn és empátiával olvadtam volna bele (vagy olvadtam volna ki általa). Így csak zavarba hozott, bármennyire igyekeztem. Ilyen vagy olyan közösség-érzet helyett úgy éreztem, hogy egy kissé „felülről lefelé” tanítanak. És ez az érzés manapság sokkal elidegenítőbb, mint korábban bármikor. Nagy kérdés ugyanis (tényleg az), hogy az ilyen értékkijelölő, tanító attitűd mennyire időszerű akkor, amikor „közös dolgainkat” (és majd’ minden dolgunk az volna) lassan tolmácsok segítségével sem tudjuk rendezni egymással. Úgy gondolom, 2017. március 14-én jóravaló színiakadémistákat és egy jóravaló gondolatot kevésbé jól megfogalmazó, illetve pedagógiai értelemben figyelmetlenül előállított előadást láttam.

 

(Rendező: Lengyel Ferenc)

Footnotes

  1. ^ Veszprémi Attila (2016): Gondoltál valamire, ugye? A Pesti Magyar Színiakadémia március 15-i ünnepi előadása diákoknak. Új Pedagógiai Szemle. 66. 7-8. sz., 94–100.
  2. ^ Szabó Magda (2006): Sziluett/A lepke logikája. Európa, Budapest. Letöltés: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000007315&secId=000...