Kovácsné Lapu Mária 1954–2015

^[1]Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok itt az egyetlen, aki kétszer született.^[2] Másodjára egy közösség által, amely befogadta. Egy közösség, amelyet Géza bácsi^[3] és Mari indítottak útjára. Amikor kopogtattam volna, ’98-ban, mint sokan mások előttem, én is azt találtam, hogy tárva-nyitva az ajtó: ide ki-be lehet szaladgálni. Maradsz, amíg a kedved itt tart, és ha elmész, akkor sem marad utánad harag. Noha akkor még bennem sok düh és minden más is volt, ami az életet megkeserítheti, és jó időnek kellett eltelnie, míg Mari és Géza bácsi keze alatt odáig szelídültem, hogy én se zárjam kettőre, nyitva merjem hagyni az ajtót: újjászülettem ebben a közösségben.

„Sosem válogatott a gyerekek között, mindig mindenkivel dolgozott, akinek kedve volt a színjátszáshoz (ezért szaporodott egyre a csoportok száma). Az emberi eredmény volt a fontos. Előadásai igazán jóvá a bennük megjelenő emberi értékek miatt váltak. Munkájának középpontjában is ez állt: közösségeket formált, amelyek a személyiségfejlődés természetes közegévé váltak. Próbált tenni arról, hogy kíséreljünk meg úgy élni, mintha nem hazugságok irányítanák a világot. Ettől talán az emberi gesztusaink is őszintébbek lesznek, így talán a másik ember iránt is kíváncsibbak lesznek” –  írja Sándor L. István, kritikus, folyóirat-szerkesztő, aki Mari előadásait is többször zsűrizte.

Akkor, ’98-ban ez a közösség már virágzott, de tíz évvel korábban, amikor Mariék Inárcsra érkeztek, még nem létezett. A két dátum között történt valami, amit bátran nevezhetünk teremtésnek.

„Ha van teremtő élet, az övé az volt, ha nyomot lehet hagyni a világban, ő az tette. Jobban, nemesebben, egyszerűbben, mint bárki, akit valaha ismertem. Hiányozni fog a világból, a világnak…”, írja Perényi Balázs, rendező, drámapedagógus, barátunk.

Tíz évig voltam aztán Mari játszója: sokszor haltam meg a keze alatt. (Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen itt, akit elkapott ez a végzetes járvány.)

Anyukám, öcsém már előre féltek, amikor közeledett egy inárcsi bemutató: hogy eljöjjenek-e megnézni, hogy akkor most megint meg fogok-e halni? Nem szerették akkor még ezt a sírást.

Marinál mindenféle szerepben és műfajban meg lehetett halni: színre vittük a halált mesében, novellában, regényben, drámában, versben; a forradalmártól az arisztokratáig senkit sem kíméltünk. A Petőfi-előadásunkban egyenesen halomra haltunk. És minden évben az ünnepi műsorokban, ’48-as vagy ’56-os hősként rituálisan, tömegesen pusztultunk.

Miért szerettük ezt annyira? Ezekben a halálokban, a forradalmakéban, a közösségekében, az egyénében benne volt valami, ami az életnek értelmet adott – és bennük volt az újjászületés.

„Aulich, Damjanich, Dessewffy… Kurta Laci! Minek örülnek ott?” Minek örültünk? Az életnek, annak, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy megtanultuk szeretni a halottat egymásban.

Létrehoztak valamit, ami nélkül ma nem lennénk itt.

„Inárcsról egy Csoda indult útjára. Csak egy vagyok azok közül, akik benne élnek abban, amit elindított. Ha ez nem lenne, nem igazán tudnám, hogy ki vagyok. Ebben – úgy érzem – nincs semmi költői túlzás. Jelenlegi áldatlan körülmények között is, olykor csodák esnek meg… Csodák persze nincsenek, csak az van néha, hogy töménytelen mennyiségű hit, befektetett energia, és ráfordított idő egyszer csak megtérül”– írja Boda Tibor, rendező, színész – a KB35 tagja.

És a közösség egyre csak gyarapodott. „A legfőbb titkodat végre megfejtettem: a tekinteted, a látásmódod, ahogy a világot szemlélted, és ahogy ezt csodálatos játékokba öntötted, az bizony itt marad közöttünk. Az évek alatt mi is inárcsiak lettünk lelkünk mélyéig” – írja Pap Gábor, rendező, drámapedagógus, barát.

Túlélők lettünk, és ez olyan fájdalmasan ér bennünket, mintha nem erre készített volna fel minket a kezdetektől Mari, mintha nem ezt kerestük volna a közösség menedékében, mintha nem ezért jött volna létre ez az egész: túlélni együtt a nehéz időket, a veszteségeket mindentől függetlenül és minden ellenére.

Jelentős életművet hagyott hátra.  Ezeket az előadásokat, melyek maguk is csupán egy-két évet élnek, nem lehet újra játszani.  De elmúlhat-e a szeretet, amit a játszók tőle kaptak?

Azt hiszem, minden elérhető díjat megkapott, jólesően fogadta, bár meg is mosolyogta a kései díj-esőt (akkor már diagnosztizálták benne a halált).

A dicsőség elmúlik. De elmúlhat-e a szeretet, ami segítő szavaiból áradt? Sok barátság kísérte végig, de bármily erősek is ezek a kapcsolatok, nem tarthatják itt Marit. Sok emléket őrzünk majd, de idővel ezek is elkopnak. Generációk váltják egymást, és egyszer ez a közösség is szertefoszlik. De elmúlhat-e a szeretet, amit tőle kaptunk?

„Isten nyugosztaljon, drága Mari! Dicsőségesen messzire jutottál, mielőtt útra keltél. Mély szeretet tartja majd meg minden dolgodat!” – írja Uray Péter, rendező, koreográfus, barát.

„Drága Mari! Köszönöm, hogy megszerettél, elfogadtál és befogadtál. Neveltél, bátorítottál, megbocsátottál, ha arra volt szükség” – írja Fodor Éva, rendező, drámapedagógus, színész – a KB35 tagja.

„Benne vagy minden gesztusban, mozdulatban, ami a színjátszók háza táján történik Inárcson, Zamárdiban, Pest megyében…” – írja Kis Tibor, rendező, drámapedagógus, barát.

Egyszerű dolgokat tanultunk Maritól:

Csak az adható tovább, ami épít, összeköt, ami az életet gazdagítja. Ami rombol, nem tud fennmaradni. Csak szeretettel lehet adni.

Az ő szeretetét adjuk tovább mi is, az ő szeretete van benne abban, ahogy egymáshoz fordulunk, egymásra nézünk, ahogy szavakat, gesztusokat, érintéseket váltunk, ahogy a tanítványainkkal dolgozunk, és mindabban, ahogy az egykori tanítványok gyerekei egymással játszanak.

Egyszerű dolgokat tanultunk Maritól:

Csak azt adhatjuk tovább, amit mi is kaptunk. Csak azt adhatjuk tovább, ami nem a miénk. A közösséget az tarthatja meg, ha szeretettel tudunk adni. S akkor nem maradunk egyedül.