Köte Sándor
1925–2003
Ugyan miképpen őrzi majd meg gyorsan felejtő szakmánk Köte Sándor emlékét? Az alig öt éve napvilágot látott Pedagógiai ki kicsoda? önvallomás, pontosabban önbevallás alapján készült szócikkét olvasva a boldogabb (boldogabb?) utókor nem is sejti, hogy a 20. század közepi Magyarország értelmiségi nemzedékének jeles, már-már paradigmatikus alakja távozott – jóformán észrevétlenül – 2003 forró nyarán az életből. Közel a nyolcvanadik esztendőhöz, visszavonultan. A hozzá közel álló nemzedéktársak tudni vélték, hogy nagyon beteg. Ahogy ez lenni szokott, egy ideig hiányolták a nyilvánosságból, aztán már alig keresték. A szóban forgó életrajzi lexikonból is annyit tudni, hogy „könyveinek száma 6”. Manapság egy-egy jeles szerző egy esztendő alatt összekalapál ekkora életművet. S a tematika? Fanyaloghat az ifjú olvasó: csupa elavult téma, hivatalos feledésre jelölt előd: Kemény Gábor, Nagy László, abszolutizmus és dualizmus – kit érdekel –, nem is beszélve az akadémiai doktori témáját képező műről: „A szocialista munkaiskola kezdetei 1917–1920”. Kit izgatnak e szavak mára? Kit érdekel a szovjet pedagógiának ezen hősi, úttörő korszaka?
Ki emlékszik ma már a „kicsi mérges öregúrra”, akitől mint szigorú dékánhelyettestől a hatvanas évek második felében szinte rettegtek a hallgatók, később félve léptek szobájába a doktoranduszok (akkor „aspiránsoknak” neveztük őket – „szovjet minta nyomán”), de nemigen örvendeztek főnökei sem, ha rájuk tépte az ajtót. A különböző szakbizottságokban, szerkesztőségekben is ez a híre terjedt: a hirtelen haragú, indulataiban döntést hozó, nehezen megszelídíthető magányos farkas (egy időben a Magyar Pedagógiacímű folyóirat szerkesztőbizottságát elnökölte aktívan, sokáig irányította a magyar neveléstörténeti kézikönyv munkálatait).
Ezért a jellemrajzért érdemelne emlékező sorokat a rangos szakmai folyóiratban? Ha a visszaemlékezők emlékeit összegyűjtenénk, akkor még tán ez is igaz lenne. Kitűnne, sosem magáért, kénye-kedvére vette magára a jellegzetes haragot: másokért perlekedett, a lazuló egyetemi munkafegyelem ellen, tanítványai jussáért, a szakmai igazságért, hiteles szakmai megszólalásokért.
A szakmai hitelesség kritikus számonkérője volt ezekben az időkben. Félismerettel, félig bevégzett kutatással csakugyan nem lehetett megállni előtte.
Néhányan más oldaláról is ismerhették (megtisztelő, hogy olykor – tanítványaként – magam is idetartozhattam): a diákvilág, egyetemi élet, tanár-diák kapcsolat emberszabású formáira vágyó, ilyesmit kezdeményező, jó humorú, érzelmes pedagógus arca előtűnt a róla kialakult sztereotípia mögül.
E hetvenes évekbeli meghitt beszélgetéseken ismerhette meg az érdeklődő azt az életutat, melyet fentebb paradigmatikusnak neveztem. A Györffy-kollégium alapítói közé, a népi kollégisták kulcsfigurájává érlelődő alföldi parasztfiú (vajon elég jelzésül eme, a harmincas évek végétől a negyvenes évek végéig ívelő korszakra és mozgalomra utaló két kifejezés, e két intézménynév említése a mai olvasónak?), akinek megadatott élni a tanulás, az értelmiségivé válás áldott-átkozott adományával, akit egész életén át végigkísért (akkor is, amikor bárkinél is inkább comme il faut viselkedett mai kifejezéssel polgárinak nevezhető társaságban) az eredet leküzdve is vállalt megannyi „hátránya”. A Szovjetunióban szerzett tanulmányait többszörösen is „történelmi leckének” tudhatjuk. Közelebb kellett kerülnie a maga elé emelt falon át annak, aki azt is megtudhatta – a népi kollégisták jelentős részének jellegzetes útját választva –, hogy a miniszterelnök, Nagy Imre közvetlen munkatársa is lehetett. Sorsának ezen fordulatai magyarázzák az életmű fő darabjait. Ma már közhelynek tűnik a „Szocialista munkaiskola...” című kötetének bevezetésében írt, idézni most kiemelt néhány sora, de nem olvas hitelesen az a 21. századi olvasó, aki e sorok közt a filológiai-történészi hitelesség igenlése mögött nem a kritikai (nem bánom: önkritikai) gondolkodás fontos kezdeti jeleit találja meg. A kötet 1979-ben jelent meg. „Közoktatásunk és pedagógiai gondolkodásunk az utóbbi két évtizedben erőteljesen mozgásban van. Nem ritkák a szenvedélyes viták sem, s nem kevés kezdeményezés történt iskolázásunk korszerűsítésére, ennek kapcsán pedagógiai szemléletünk formálására. Az 1961-ben megindult reform helyes célokat tűzött maga elé. Ezeket mégis csak részben sikerült elérni. Ennek okait számba venni és részletesen elemezni azonban külön tudományos kutatás feladata lehet. Mi csupán azt állapítjuk meg, hogy az oktatás és a termelőmunka összekapcsolására indult kezdeményezések nyilván több sikert hoztak volna, ha legalább vázlatosan, de megbízhatóan, elfogultságtól és torzításoktól mentesen ismerjük azokat a kezdeményezéseket, a sikereket és hibákat, amelyeket a szocialista közoktatás és pedagógia a maga fél évszázados története során felmutatott. Annak ismerete is segítségünkre lehetett volna, amit a modern polgári pedagógia maradandó értékként kínál. A ma és a holnap feladatainak korszerű tudományos színvonalon történő megoldása feltételezi a hagyományok alapos, sokoldalú ismeretét, mélyreható elemzését...”
A nemzeti liberális Eötvös, (a gyakorta emlegetett Schneller), Nagy László, Kemény Gábor, a szovjet-orosz húszas évek szellemileg-politikailag, olykor fizikailag is derékba tört modernista reformerei, az előszó erejéig méltatott s később – be nem váltott ígéretként – feldolgozni kívánt Janusz Korczak méltó példatár egy kritikai-önkritikai pedagógiai progresszió számára. (S figyelemre méltó, megkerülhetetlen példatár bármelyik konzervatív kritikus számára is.)
Mint írtam, élete utolsó éveiben visszavonult. Kritikai éle önmaga ellen fordult – érezhettük sokszor. „Művelte kertjeit”, visszatért gyerekkora foglalatosságaihoz – véltük máskor. S tudtuk: küzdve korral és kórral életműve méltó megkoronázásra készül: a pedagógus Németh Lászlóról megírni az átfogó és filológiailag hiteles monográfiát. Nem tudom, hogy a kézirat mely pontján ejtette ki – vagy vetette el – kezéből a tollat. Bizonyára fontos dolgoknak lett e munka közben is tudója. Kár, hogy nem oszthatja meg már velünk.