Az utóbbi tíz évben a kiadók (és a szerzők) nem kényeztették el a pedagógusokat módszertani irodalommal. Nem az egyes tantárgyakhoz tartozó szakmódszertani kiadványok hiányára gondolok (örvendetesen szaporodnak például az egyes tankönyvek feldolgozását segítő tanári könyvek), hanem olyan átfogó művekre, amelyek eszközöket adnának általában a pedagógiai attitűdváltáshoz. Ma már senki nem kapja fel a fejét, ha személyközpontú megközelítésről, készségfejlesztő oktatásról vagy a társas kapcsolatok fontosságáról beszélünk. Lényegesen kevesebb szó esik azonban a "hogyanról"; mintha a közoktatás rendszerváltása megrekedt volna egy elvont elméleti szinten. S miközben nyilvánvaló, hogy a módszertani megújulás a gyakorlatban hosszú (akár évtizedeket is igénybe vevő) folyamat, a türelmetlenség mégsem indokolatlan. Mert ahogyan az attitűd és a tartalom változik, úgy alakul át a pedagógusmesterség is, és egy percig sem engedhető meg, hogy ebben a folyamatban a pedagógusok magukra hagyatva érezzék magukat. A hazai fejlődés egyelőre nem tart ott, hogy a gyakorlat párlataként létrejött segédanyagokkal kényeztesse a pedagógusokat. Vannak viszont kiváló külföldi kiadványok, amelyek felkutatása és adaptálása a szerkesztők és a kiadók jó érzékét dicséri. Ilyenek Robert Fishernek a kognitív készségek fejlesztésével foglalkozó művei (Műszaki Könyvkiadó), és ebbe a sorba tartozik Spencer Kagan Kooperatív tanulás címűkönyve (Önkonet Kft.).
A kooperatív szemlélet fontosságáról itthon is számtalan tanulmány jelent meg a gazdaság- és társadalomtudományi irodalomban. Népszerű és szemléletes példa az együttműködés szükségességére többek között a fogolydilemma vagy a közlegelők tragédiája. De nem kell ennyire elvont érveket keresni: könyve bevezető fejezeteiben Spencer Kagan rendkívül széles társadalmi, gazdasági és szociálpszichológiai érvrendszerrel támasztja alá a kooperáció szükségességét. Bár az érvelés a hazai (amerikai) viszonyokat taglalja, a gondolatmenet mindvégig hiteles a magyar olvasó számára is, hála a könyv szerkesztőinek, akik az amerikai társadalomra vonatkozó észrevételeket, adatokat gyakran hazai vonatkozásokkal egészítik ki.
Nem elég azonban tudni és elhinni, hogy kooperációra szükség van. Olyan új pedagógiai kihívásról van szó ugyanis, amely távol áll az iskola jelenlegi gyakorlatától. Az iskolákban ma még szinte ismeretlen a kooperáció: a diákok egymást segítő késztetése kimerül az ádázul üldözött "súgásban", a megméretés és értékelés kizárólag egyes számban zajlik, és az osztályok közötti versenyek eredménye is egyéni teljesítményekből tevődik össze (tanulmányi versenyek, osztályátlag stb.); nincs tehát mód az erők alkotó összeadására. Az együttműködést nem támogatja az osztályterem frontális elrendezése sem. A kooperáció ilyen körülmények között nyilván nem jön létre varázsütésre: kialakítása komoly előkészületeket, a tanár részéről rendkívül átgondolt munkát és alapvetően újszerű magatartást igényel. A tanárnak a tudás forrásából sokkal inkább a tanulási helyzet menedzserévé, tanulásszervezővé kell válnia. Ehhez a munkához nyújt komoly módszertani segítséget a könyv a csoportok megszervezésétől a komplett foglalkozások tervezésén át egészen a tantestületi kooperációig.
Kagan könyve - a bevezető fejezetektől eltekintve - nem olvasmány, sokkal inkább kézikönyv, amelyet nem folyamatosan olvasni, hanem nagy tudatossággal használni kell. Struktúrájában pontosan annyira üt el egy megszokott - akár módszertani - kiadványtól, amennyire egy kooperatív módon szervezett tanóra elüt a hagyományos tanórától, és - mint könyv - pontosan annyira jól szervezett, akár egy kooperatív tanóra. Az aktív használatot, tanóratervezést, az előre- és visszalapozást a tartalomjegyzéken túl még hatféle különböző tematikus mutató segíti. Így a könyv struktúrákat, többféle keresési szempontot, építőelemeket és módszereket, azaz rendkívül jól használható alapanyagot ad, de távolról sem kész recepteket: végig ébren tartja a kreativitást, és megköveteli az aktív munkát már az első, ismerkedő olvasásnál is. Olyan könyv tehát, amelyet csak komoly szándékkal érdemes kézbe venni, úgy viszont nagyon megéri.
A könyv nyelvezetével nem volt könnyű dolguk a fordítóknak, és nem lesz könnyű dolga az olvasónak sem. Gyanítom, hogy a kooperatív tanulás témája és módszertana annyira új, hogy azt az angol eredetiben is csak szóalkotásokkal, nyelvi leleményekkel lehetett leírni. Ezt igyekszik visszaadni a magyar változat, amelyben új kifejezések tömegével találkozunk, a szellemestől a kedvesen esetlenig. De ez a nyelv éppen esetlenségével alkalmas arra, hogy a nagyon is új tartalmakra felhívja a figyelmet, és a módszer - nem csak nyelvi - adaptálására inspiráljon. Éppen ezért Spencer Kagan műve - a módszer feldolgozását segítő tréninggel együtt - olyan szemléletformáló hatású lehet a kooperatív tanulásban, amilyen Thomas Gordon T.E.T. című könyve volt a személyközpontú megközelítés népszerűsítésében és elterjesztésében a kilencvenes évek elején.
Spencer Kagan: Kooperatív tanulás. Budapest, 2001, Önkonet Kft.