Kölcsönös bizalom és szakmaiság

– Az elnökségi ülést követően hogy látja elnök úr, mennyire működőképes a 2014-ben megalakult szervezet?

– Mára kialakult az a struktúra, ami alapja lehet egy olyan működésnek, amiről álmodom. A működésünk mikéntjét természetesen a feladatunk határozza meg. Az egész Nemzeti Pedagógus Kart fel lehet fogni kötelezettségnek is, én azonban elsősorban egy lehetőségnek tekintem, hiszen senkire sem kényszerít semmit, de minden pedagógusnak megadja a lehetőséget, hogy szervezett keretek között elmondhassa a véleményét. Reményeim szerint ezek a vélemények becsatornázódnak egy struktúrába, és végül eljutnak az Elnökséghez. Az Elnökségnek a tagság véleményét kell képviselnie és továbbítania az ágazat irányítóihoz. Ez lenne az optimális. A végső elképzelésünk, hogy minden tantestületben, minden óvodában legyen olyan ember, aki a pedagógusok véleményét és javaslatait eljuttatja a Megyei Elnökséghez, ahonnét a közös véleményt az Országos Elnökséghez továbbítják. Bár ettől még messze vagyunk, jelenleg is teljesítjük azt a feladatunkat, amit előír számunkra a jogszabály: hogy javaslatainkkal, véleményünkkel hatékonyabbá tegyük az oktatási rendszert.

– Miben látja az eddigi működés legfőbb eredményeit, és melyek azok a célok, tervek, amelyeket nem sikerült megvalósítaniuk?

– Már a kezdet kezdetén az első nagy problémák a Klebelsberg Intézményfenntartó Központtal (KLIK) voltak kapcsolatosak, a másik probléma pedig, amire azonnal reagálni próbáltunk, a tankönyvterjesztés volt. A tanév rendjével kapcsolatban is rendszeresen tudunk szakmai véleményt adni, pl. a két félév hosszával vagy a szünetek rendjével kapcsolatosan. Ezek nem látványos, nagy sikerek, de szerintem apró és fontos mozzanatok a mindennapi munkában. Az intézményfenntartásról lehetett látni, hogy eredeti formájában a KLIK nem képes ellátni azt a feladatot, amit az állam szánt neki. Azt gondolom, az önálló költségvetéssel működő, önálló hatáskörökkel rendelkező tankerületi rendszer létrejötte jobb pozíciót fog jelenteni. Kíváncsian várjuk, milyen hatással lesz ez az intézményekre, és 2017. január 1-től az intézményvezetők valóban megkapják-e a döntési jogokat akár a munkavállalók felvételével, akár a gazdasági döntésekkel kapcsolatban.

– Mi segítené elő a Nemzeti Pedagógus Kar hatékonyabb működését, és mi az, ami gondot, problémát jelent?

– Akkor tudunk majd jól működni, ha erősödik a kölcsönös bizalom, tehát ha az oktatásirányítás elhiszi, hogy javaslataink jobbító szándékúak, és valóban a szakmát képviselik, másfelől a tagság is elhiszi, hogy értük dolgozunk, az ő véleményüket képviseljük. Mi azt szeretnénk, hogy a szakmai érvek domináljanak a döntéshozatalban, mert nem szerencsések azok a döntések, amelyek nem találnak szakmai konszenzusra. Amikor nem tudják a pedagógusok elfogadni magát a döntést, az nehezíti a munkát is. Például a szakképzés átalakítása rengeteg vihart kavart. Néhány szakmai javaslatot be tudtunk vinni a rendszerbe, ezért szerencsésebben alakult a közismereti és a gyakorlati órák száma, mint az eredeti tervben volt, a tagintézmények vezetői megkapták az intézményvezetőket illető juttatásokat. Tehát apró, de fontos eredményeket sikerült elérnünk, de még nem lehetünk elégedettek.

A legnagyobb probléma szerintem, amiben szinte egyáltalán nem tudunk előbbre jutni, az a pedagógusok munkaterhének csökkentése. Nem állítom azt, hogy a pedagógusok mindenkinél többet dolgoznak, de folyamatosan azt a kritikát kapjuk, hogy „nektek csak 22-26 órát kell tanítani”. Azonban a pedagógusok munkája nemcsak a tanításból áll, hanem sok minden másból. Ráadásul egy idősödő pedagógusgenerációról van szó, és ha folyamatosan 24-26 órát kell tanítaniuk, akkor nagyon nagy az elfáradás, a fáradt emberek gyorsabban betegszenek meg, a betegséget lassabban pihenik ki, tehát újra és újra helyettesíteni kell őket, ami az egész rendszer, így természetesen a gyerekek és a szülők számára is kedvezőtlen.

– Segíti-e az elnöki munkáját, hogy a közoktatás területén dolgozik, intézményvezető, a győri Révai Miklós Gimnázium igazgatója?

– Feltétlenül, hiszen így közvetlen tapasztalataim vannak oktatási, nevelési kérdésekben és a vezetői feladatok ellátásának feltételeiről. Nagyon sokszor elmondtuk már, hogy szerencsés lenne egy vezetői életpálya kialakítása, hiszen az igazgatói munka döntő részét nem a tanítás teszi ki. Sajnos még a minősítéshez is mint pedagógus kellett elkészítenem a portfóliómat, annak ellenére, hogy csak egy osztályban tudok tanítani. Egy intézményvezetőnek szerintem arra kellene a legtöbb idő, hogy folyamatosan kapcsolatot tartson a kollégákkal, segítse őket a munkájukban, a problémáik megoldásában. Hiszen egyre ziláltabbak a családok, egyre több olyan probléma van, amivel a gyermekvédelemhez vagy a szociális ellátáshoz kell fordulni. Mindegyikben segíthetne az intézményvezető, ha lenne rá ideje. Valljuk be, nagyon sok az adminisztráció, és nagyon sok olyan kérdés van, amivel foglalkozni kellene. Így a tanfelügyelettel, a minősítésekkel, a kapcsolattartással a fenntartóval, és még hosszan lehetne sorolni, ezért is kellene vezetői életpálya. És sokkal többet kellene vezetőképzéssel foglalkozni!

– Melyek lennének Ön szerint azok a területek, ahol csökkenteni lehetne a pedagógusok terhelését? Az Önökhöz már beérkezett javaslatok alapján mit kellene tenni az oktatás hatékonyságának növeléséért és annak érdekében, hogy boldog és elégedett pedagógusok foglalkozzanak boldog gyerekekkel?

– Ez nagyon tetszik, amit most Öntől hallottam, mert szerintem annak kellene az egész oktatási rendszer legfontosabb részének lennie, hogy mind a diákok, mind a pedagógusok úgy menjenek iskolába, hogy ne túlélni akarják az ott eltöltendő órákat, napokat, hanem megélni a saját örömeikkel, sikereikkel, nehézségeikkel és erőfeszítéseikkel. Mert ettől formálódik majd a gyerek. Az lenne az optimális, ha mindenki azzal a tudattal menne iskolába, hogy el tudja végezni a rá váró feladatokat. Ha ez a fajta önbizalom megvan a gyerekekben és a pedagógusokban, és nem az idő szorításában dolgoznak, nem lesznek frusztráltak a gyakran befejezhetetlen tananyag miatt, és az egész rendszer sikeresebb lesz. Ha jókedvűen mennének be a kollégák az órákra, akkor lehetne azt mondani, hogy jó az oktatási rendszerünk. Ma tényleg sok az ellátandó feladat, sok a tananyag, ráadásul nem is feltétlenül olyan jellegű, amiről a diákok úgy gondolják, hogy hasznos a számukra. Amikor 18-19 évesen azt érzékelik, hogy amit megtanultak, azt röviddel az iskola elvégzése után gyorsan elfelejtik, vagy csekély mértékben használják, akkor azért valamit nagyon át kellene gondolni az oktatási rendszerünkben.

– Mely területeken lehetne legelőször csökkenteni a pedagógusok terhelését?

– Elsősorban a tanítási órák számát kellene csökkenteni. Erről nem tudok lemondani! Heti 26 órát megtartani, az azt jelenti, hogy több mint napi öt tanítási órát kell tartani. Ezekre fel kell készülni. És még egy tévhitet szeretnék eloszlatni a laikusokban. A tanítási órákra nem azért kell fölkészülni, mert nem tudjuk a tananyagot, hanem azért, mert minden egyes csoport más. Egy humán osztályban máshogy kell tanítani a matematikát, mint egy reálban. Vagy egy olyan iskolában, ahol van tehetséggondozó és hátránykompenzáló osztály is, vagy ha az első után a hatodik osztályba megyek, és beesek egyik osztályból a másikba, az nem fog menni. Tehát más és más módszereket kell alkalmazni. Egy ideje a továbbképzések sem igazán működnek. A továbbképzések nagy része inkább a tudományhoz kapcsolódik, csakúgy, mint a pedagógusképzés előadásainak a nagy része. Leginkább tudós tanárokat képeznek, ahelyett, hogy módszereket tanítanának. Pedig tudós tanárokra az iskolák nagyon kis százalékában van szükség, míg módszertanilag felkészült, emberileg kiegyensúlyozott tanárokra mindenütt. A klasszikus gyakorlóiskolák mellett több gyakorlati lehetőség kellene, ahol a pedagógusok felkészülhetnek a hivatásukra. Ki kellene vinni a hallgatókat a terepre, így elkerülhetőek lennének azok a helyzetek, amire nagyon sok borsodi, szabolcsi iskola panaszkodik, hogy odamegy a pedagógus, és három hét vagy már három nap múlva otthagyja az iskolát, mert őt nem a gyakorlatra, a valós helyzetre képezték ki.

A másik fontos dolog, hogy sokkal több tanítást, oktatást segítő szakemberre lenne szükség (oktatástechnikusra, rendszergazdára, gyermek- és ifjúságvédelmi felelősre, pedagógiai asszisztensekre, védőnőre, iskolapszichológusra), akik a diákok speciális problémáival tudnak foglalkozni. Egy osztályfőnök, aki tanít is abban az osztályban, nem ért feltétlenül szakmailag ezekhez a speciális problémákhoz, bármennyire szereti is a diákjait. Neki más a feladata. Tehát minden olyan dolog, ami tervként megjelent, de nem valósult meg, az nehezíti a pedagógusok munkáját. Ezáltal kevesebbet tudnak az oktatással, a neveléssel, a saját szakmai továbbképzésükkel foglalkozni, ami az iskola, a diákok és a szülők számára egyaránt problémát jelent.

– Itt jutunk vissza az Ön által javasolt óraszámcsökkentés kérdéséhez. Mennyire sikeres a Kar érdekképviseleti szervként? Elő tudja segíteni például az óraszám csökkentését?

– Számunkra a jogszabály azt teszi lehetővé, hogy javaslatokat tegyünk. A véleményünket mondhatjuk el. Azt nem tudjuk megígérni egyetlen pedagógusnak sem, hogy meg fog változni miattunk a jogszabály, mert nem mi döntünk ebben a kérdésben. Mi csak bízunk abban – és megint a bizalmat hangsúlyoznám –, hogy a szakmai érveket meghallgatják, és lehetőség szerint beépítik azokba a jogszabályokba, amelyek meghatározzák az iskolai működés feltételeit. A Nemzeti Pedagógus Kar elsősorban szakmai érdekvédelmi szervezet, tehát nem egyéni érdeksérelmekkel, munkavállalói problémákkal foglalkozik, mert ezt nem teszik lehetővé számára a jogszabályok. Bár ezekben a kérdésekben is állást foglalunk, elsősorban a szakmai érdekképviselet a célunk.

– Kapnak-e visszajelzést az oktatásirányítástól a javaslataikra?

– Ott vagyunk a tárgyalásokon, elmondjuk a véleményünket, és aztán megjelennek a jogszabályok, amelyek közül néhány módosításban kapunk visszajelzést. Például a miniszterelnök úrnak az Arany János Tehetséggondozó Programmal kapcsolatban írtunk levelet, erre választ is kaptunk, és azt hiszem, ennek is köszönhető, hogy a program most ismét úgy működik, mint fénykorában, és megkaptuk a szükséges támogatást.

– Keveset hallani a Nemzeti Pedagógus Kar szakmai tagozatainak a munkájáról.

– A konkrét szakmai kérdésekkel, javaslatokkal a szakmai tagozatok foglalkoznak. Így például a matematikaérettségiről vagy a most fölmerült digitális érettségiről – amit egyébként kissé elhamarkodottnak tartunk – véleményt formálnak, javaslatokat tesznek. Kötelező szakmai tagozatok és öt nem kötelező tagozat is dolgozik, tehát az alapok megvannak, de nagyon szeretnénk, ha ez még továbbfejlődne, és be tudnánk teljesíteni a Kar megalakításának a célját, hogy szervezetten foglaljon állást minden szakmai kérdésben, ezzel is segítve az oktatási ágazat irányítóinak a munkáját. Vannak olyan tagozatok, amelyek nagyon jól működnek, ilyen például az óvodai tagozat, amelynek több mint 500 tagja van. Ezt a munkát szerintem sokan méltatlanul nem azon a helyen kezelik, ahol kellene, pedig nagyon fontos a korai fejlesztés időszaka. A szaktanácsadói, szakértői tagozatunk is nagyon komolyan működik, és az is igaz, hogy vannak tagozatok, amelyek passzívabbak.

– Ön a területi elnökök részére a Kar működéséről és céljairól egy tájékoztató anyagot bocsátott rendelkezésre, ami a Nemzeti Pedagógus Kar honlapján is olvasható. A Nemzeti Pedagógus Kar elnökeként melyek a további tervei, céljai?

– Fontos lenne, ha az aktuális kérdésekben minél többen elmondanák a véleményüket az egyes tagozatokban, mert a tagozatvezetőség ezeket a véleményeket tovább tudja adni. Még egyszer hangsúlyozom, fontos lenne, hogy ne a tagozatvezetők vagy az Elnökség mondjon véleményt, mert nem láthatjuk minden kistelepülés minden kisiskoláját vagy óvodáját. Szeretnénk, hogyha a szakképzéstől az óvodáig mindenhonnan kapnánk jelzéseket, és ezért mondtam el több előadásomban is, hogy célszerű lenne ezeket a véleményeket, javaslatokat intézményenként összegyűjteni és továbbítani a területi elnökségeken keresztül az Országos Elnökség számára. Ha a Nemzeti Pedagógus Kar erős és aktív lenne, sokkal inkább felkeltené a kormányzat és a média figyelmét, és talán nagyobb esély lenne arra, hogy a szakmai kérdések még inkább az előtérbe kerüljenek, még inkább figyeljenek ránk.

– Miben látja annak az okát, hogy a pedagógusok bátortalanok a javaslataik megtételét illetően?

– Szerintem nagyon sok pedagógus megfogalmaz hasznos és fontos dolgokat, de ezek a javaslatok általában megmaradnak a tanári szobákban. Lehet, hogy nem bíznak abban, hogy valami történik, vagy valaki meghallgatja őket. És szerintem az is benne van, hogy nem akarnak sem az igazgatónak, sem a KLIK-nek „panaszkodni”. Ezen változtatni kell! Fontos ismerni a véleményeket, abban, hogy én elvállaltam ezt a tisztséget, szerepe volt annak is, hogy például az Arany János Program révén minden megyében van élő kapcsolatom intézményekkel, mert ezek a kapcsolatok segítenek a tájékozódásban.

– Ön mit vár a december 10-re tervezett országos küldöttgyűléstől?

– A küldöttgyűlés alapvetően hivatalos dolgokkal foglalkozik. Így az alapszabályunkat kell módosítani, mert több kérdésben is aktualizálni kell. El kell készítenünk a költségvetésünket, ami viszonylag alacsony, és beszámolót hallhatunk majd a Kerekasztal munkájáról, az eredményekről és a következő célokról. A küldöttgyűléstől azt is várom, hogy lesznek hozzászólók, akik elmondják, mi az, amiben problémákat látnak. Leonidas spártai király 300 emberével feltartóztatta a perzsa sereget, ugyanennyi aktív, a saját környezetét jól ismerő pedagógussal nagyon sok mindent el lehet érni.

– Mivel foglalkozik szívesen a szabadidejében? Hogyan készül a karácsonyra?

– Igazából nincs túl sok szabadidőm, de azt próbálom értelmesen használni, és figyelni kell arra is, hogy jusson idő a pihenésre. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy négy gyermekünk van, közülük kettő már kilépett a közoktatás rendszeréből, kettő pedig még benne van, de mindnyájan itthon laknak. Így sok olyan alkalom van, amikor esténként együtt a család, és tudunk beszélgetni, tudunk érdeklődni egymás iránt. Szerintem a karácsonyi készülődésnek is ez a legfontosabb része. Nálunk nem az ajándékozás a legfontosabb, inkább a meghitt, a gyertyafényben kicsit lebegősebb hangulat. A születés misztériumát mi négyszer is átélhettünk Karácsonykor kicsit lelassul a világ, halkabbak, csendesebbek az emberek, mindenhol ott van a karácsonyi hangulat. Én nagyon szeretem ezt az érzést, és már nagyon várom.

– Mit vár a 2017-es évtől magánemberként, igazgatóként és a Nemzeti Pedagógus Kar elnökeként?

– Megfordítanám a sorrendet. A Kar elnökeként azt várom, hogy továbbra is minden különösebb látványosság nélkül minél eredményesebben végezzük a dolgunkat. Szeretném, hogy jobban figyeljenek a szakma véleményére a döntéshozók, és higgyenek abban, hogy ezek jó szándékú, a pedagógusszakma érdekeit képviselő javaslatok. Mert nemcsak a pedagógusoknak lesz jobb ezeknek a javaslatoknak a megvalósításától, hanem a rendszert használók mindegyikének. És ha a pedagógusoknak jobb, akkor jobb lesz a diákoknak, és egészen biztos vagyok benne, hogy jobb lesz a családoknak is. Eredményesebb közoktatás lehetne így Magyarországon! Mint igazgató, azt gondolom, a tantestületünk nagyon jó közösséget alkot. Örülök annak, hogy mindenki megoszthatja a többiekkel az örömét és a bánatát, mert mindig van, aki segít a másikat átlendíteni bizonyos holtpontokon. Igazgatóként nyilván azt szeretném, hogy az iskola és a tanulók teljesítménye, valamint a tanulóknak az az érzése, hogy jó az iskolába bemenni, és ott jó érzéssel tudják végezni a munkájukat, minél tovább megmaradjon. Mint magánember, azt kívánom, hogy a munkámmal, a családommal és a hobbijaimmal kapcsolatos dolgok harmóniában legyenek egymással. Legyen olyan szép a családi és a magánéletem, amitől feltöltődve tudok menni az iskolába, és legyenek elfoglaltságaim, legyenek barátaim. Korábban a foci volt a legeslegnagyobb hobbim, de ma már ez nem megy, így marad a bridzs és az üdítő beszélgetések, amiket nagyon szeretek.