Kiss Hajnal: Az MPT Staféta tábora és a Kultúrák Közötti Kommunikáció találkozója – Két út a találkozás felé

A Staféta tábor fő színhelyén, a balatonfüredi Sport Szállóban a Magyar Pedagógiai Társaság 125. évfordulójára emlékeztünk.^[1]  Az oktatástörténeti háttér megrajzolása után kiemelkedő pedagógus egyéniségek szakmai élettörténetéről, a kárpátaljai kisdednevelésről, a tanoncképzésről, „a házi nevelés ferdeségeiről”, majd a napjainkban kiteljesedő Kézműves matematika programról hallhattunk.

A segítő szakma képviselőit, így a pedagógusokat is vonzó nemzetközi személyközpontú találkozónak a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kara adott otthont.^[2]

Mindkét bentlakásos tábor közös eleme volt: a befogadó légkör, a részt vevők vegyes életkora, a strukturált idő^[3] kreatív kitágítása (a Staféta táborban esti eszmecsere formájában, a pécsi táborban ad hoc témacsoport-vezetéssel), végül, de nem utolsósorban a nemzetköziség – a Staféta táborban volt kárpátaljai vendég (és téma), Pécsett pedig a „közeli” nyugat-európai résztvevők mellett egy témacsoport-vezető immár másodszor jött Ausztráliából kelet-európai encounter (személyközpontú találkozó) élményét átélni. 

Miért kapcsolom össze ezt a két programot? Mert a hasonlóságok és különbségek összevetésre sarkalltak. Mindkettőre jellemző volt a feszített tempó: az egyikben inkább a szó dominált, a másikban a „csend”. Megértettem, mennyire szükség van mindkettőre. Izgalmas befogadni az újat, de legalább ennyire izgalmas a csend, amikor a belső beszédé a főszerep.  Hogyan is?

Az idei népes Staféta táborban ‒ a tavalyihoz hasonlóan^[4] ‒ elmaradhatatlan volt a szerepjáték. Ezúttal az MPT alapító ülését a korabeli elnököt alakító Trencsényi László tanár úr szereposztásával, egyénített (érdeklődési körhöz szabott) szerepekkel, korabeli jelmezt öltve idéztük meg. Ez a „színpadi helyzet” lehetőséget adott nemcsak a múltbeli pedagógiai tekintélyszemélyek felidézésére (magam Kármán Mórt alakíthattam), hanem saját szakmai nézőpontunk kifejezésére is. (Fel)idézése során azonosulhattam Kármán gyermekközpontú gondolataival:^[5]

De megengedett volt az is, ha valaki „csak” történelmi szerepét játszotta el. A nyitó estén, majd aztán a későbbiekben is jól keveredtek gondolatok és érzések. (A tábornyitó szerepjáték „tanférfiai” korabeli nyelvhasználatot utánozva, szakmai kérdéseket feszegetve érveltek a Magyar Pedagógiai Társaság megalapítása mellett.) Az előadások témája széles spektrumon mozgott: A 125 évvel ezelőtti történelmi-oktatáspolitikai kontextusról Kelemen Elemér,^[6] a kárpátaljai kisgyermek-nevelési érdekképviseletről Reho Anna, a néptanítók hétköznapjairól Tölgyesi József, a felsőoktatási szaknyelvről Munkácsy Katalin, a tanoncképzésről és a balatonfűzfői Öveges Iskoláról Mézes József tartott előadást. Végül az 1899-es gyermekvédelmi kongresszuson és az MPT felolvasóülésein tárgyalt – még ma is aktuális ‒ nevelési kihívások felvillantásához a kongresszus terjedelmes jegyzőkönyve és a MPT Könyvtára sorozat kötetei szolgáltak forrásul.

A szerepjátékkal belekóstolhattunk a kor érzés- és ízlésvilágába. Élmény volt a néptanító immár néprajzi alakjának felidézése; a két különböző világból való ember, a bölcsész és a matematikus rokon beszéde; a közös kiútkeresés a matematikusok által a szoba padlójára kirakott labirintusból; a veszprémi Iskolamúzeum Demény Pál tárlatvezetésével; a Snétberger Ferenc vezette Zenei Tehetségközpont hallgatóinak világzenei koncertje a Buhim-völgyi Baráti Kör székhelyén a Bősze-házaspár jóvoltából; a tábor éjszakába nyúló, értelmező beszélgetései vallásról, identitásról, etikai nevelésről, a pszichológia szükségességéről a pedagógia válsághelyzeteiben.

A pécsi nemzetközi személyközpontú találkozó nagycsoporttal kezdődött, ahol tizenkét országból érkezett résztvevői körben (összesen százhuszonketten voltunk) magyar-angol szinkrontolmácsokkal kezdtük a beszélgetést. Miről is? A puha és kemény diktatúra személyes átéléséről, annak utólagos megértéséről erdélyi és nyugat-európai szemszögből, a nők és gyermekek sajátos jogairól, sajátos kiszolgáltatottságaik ellensúlyozására, a nem kívánt érintés pszichológiájáról, a személyes kapcsolatok mindennemű erőszaktól való megtisztításáról.

Minden délután szabadon választható témacsoport volt tizennyolcféle témában.^[7] Bemutatkozott a szabad játékra fókuszáló Playwork mozgalom,^[8] a személyközpontú szervezet/vezetés.^[9] A távoli kultúrákat közel hozó beszámolók^[10] és a Gondolkodásfejlesztő Dienes-játékok^[11] témacsoportjai mellett felvonultak a mozgás- és képzőművészet,^[12] a co-counselling (a teremtő, társas támogató jelenlét művészete)^[13] gyakorlatorientált „foglalkozásai” is. Egyes témacsoportok filozófiai, környezetvédelmi, kulturális kérdéseket feszegettek.^[14] A gyermekkori kétnyelvűségről^[15] magyar, sváb, tatár-grúz-orosz, magyar-holland, román résztvevői körben beszélgettünk.

A Philip Zimbardo szociálpszichológus Heroic Imagination Project (HIP) oktatási modelljén alapuló^[16] Hősök Tere Kezdeményezés (HTK) pécsi csoportja Klein Sándor meghívására mutatkozott be a találkozón egy témacsoport keretében. A HTK program célkitűzése, hogy laikusok és tanárok képzése révén Magyarországon „az együttérzés és egymásért cselekvés tíz év múlva társadalmi norma legyen. (...) Olyan világban szeretnénk élni, amelyben merünk kiállni és tenni másokért. Ahol az együttérzés társadalmi norma.”^[17]

A napokat strukturáló két kiscsoportban folytak a beszélgetések. Ezek során az „én és a másik” (ranschburgi értelemben is) számtalan alakjában mutatkozott meg. Megfogalmazódott a szülő-gyermek kapcsolatban elszalasztott, immár jóvá nem tehető nevelési hiba miatti kín. Vagy például a gyökértelenség fájó érzése. De rögtön éles ellenpontként felbukkant az a tapasztalat, hogy talán a több otthon több gyökeret is jelent. (És jelenthet-e ugyanez többféle identitást? Ha erdélyi gyökerek jelentik az otthont, Budapest az itthont, s mindkettőhöz külön nyelvi stílus tapad… S vajon ez az állapot erősebbé is tesz? ‒ sorakoztak bennem a kérdések.) Az egyik személyes történetből kiderült, hogy az elhallgatott családi titkok nemcsak dezorientálnak, hanem az „áldozatot”, a gyermeket nem engedik felnőni. De a kötődés is lehet fojtogató, derült ki egy másik elbeszélésből: ha az anya idegenkedik gyermeke önálló tetteitől, ha folyton tudni akarja, merre jár, megakadályozza az igazi útkeresést. A felnőtté válás nem jelent disszidálást a családból, demonstrálta egy újabb történet. Aztán gyermeki perspektívából került elénk a buzgó pedagógus anya képe, aki megtanulta az erőszakmentes kommunikációt, de kísérleti áldozata, a szenvedő fél, saját gyermeke lett. (Mindezt én anyaként hallgattam, ugyanis gyermekem ‒ a tábor egyedüli gyermek résztvevője – autópályát rajzolt „tinédzser barátaival”, azaz a felügyeletét vállaló középiskolás önkéntesekkel…)

(Igen, a gyermek szembesít hibáinkkal, ha másképp nem, az életével.)

A táborokban a generációs, nyelvi, kulturális sokféleség nem akadály volt, hanem, ha mertünk kockáztatni, szólni, kérdezni, inkább sűrített élményforrás. Minél többet kockáztattunk, annál több emberhez kapcsolódhattunk. Úgy tűnt, az érzéseknek, a baráti kötődésnek nemzetközi környezetben sem kell tolmács. (Ahogy fiam mondja: „Ha nincs barátod, nem törődnek veled!”) Az átélt „mi-érzés” a valahová tartozás megnyugtató érzéséhez vezetett.