Kiss Árpád idézése

Most is látom magam előtt magas, szikár alakját, amint szokásos világosszürke öltönyében megy az egykori Országos Pedagógiai Intézet (előtte és utána: Fasori Gimnázium) folyosóján. Látom huncut mosolyát, különös arcjátékát, érdekes taglejtéseit, melyekből nekünk, munkatársainak nehéz volt kikövetkeztetnünk, hogy komolyan kell-e érteni, amit éppen mondott, vagy nyugodtan elengedhetjük a fülünk mellett. Mindig volt benne egyfajta jókedvű ünnepélyesség, bölcs biztonság. A pártállam kellős közepén egy úr, akiről Márai Sándor, ha ismerte volna, megmintázhatta volna saját polgáreszményét. Jó sorsomnak tudom be, hogy tíz évig dolgozhattam vele az OPI didaktikai tanszékén, melynek 1968-tól vezetője volt, és amikor 1977-ben meglehetősen méltatlan módon nyugdíjazták, atyai barátságát továbbra is élvezhettem.

Jó alkalom, hogy most, amikor régi munkatársai, ifjú és idős tisztelői, a róla elnevezett emlékérem és díj kitüntetettjei a mester halálának 25. évfordulójára emlékeznek, felidézzük életének és művének fontosabb üzeneteit.

Abban a korban, amikor Közép-Kelet-Európában a neveléstudomány alig volt több az uralkodó ideológia szolgálóleányánál, biztosan hitt a neveléstudomány társadalmi fontosságában és tudomány voltában, és egész életében azon dolgozott, hogy ennek szükségességét elfogadtassa. Feladatának tekintette, hogy a neveléstudomány szellemtudományi paradigmáját megtisztítsa a marxista ideológia hordalékaitól, meghonosítsa a pozitivista paradigmát, fellazítsa a neveléstudomány és határtudományai közti határokat, és nem utolsósorban kibővítse és elterjessze az oktatáskutatás metodológiáját. Jól ismerte a nemzetközi szervezetek oktatásüggyel kapcsolatos álláspontjait, gyakran hívták az UNESCO oktatásüggyel foglalkozó konferenciáira. Fordított Piaget-tól, Wallontól, Roger Galtól, Skinnertől. Francia, német és angol nyelvű olvasmányai alapján világosan látta a társadalmi és az intézményes nevelés fontosságát, és mindent megtett e szélesen felfogott nevelésszemlélet hazai megismertetéséért, valamint tudományos alapjainak a megteremtéséért. Felismerte a nevelés és a neveléstudomány jövőbeni fontosságát a társadalom humanizálásában és demokratizálásában. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a tudástársadalom bekövetkezését racionális érvekkel jósolta meg: „…az embert kell előre látnunk – írta a hatvanas évek végén – azok között a viszonyok között, melyek közt élni fog. Nem önkényesen, hanem a már rendelkezésünkre álló adatok birtokában.” (Műveltség és iskola, 278.) Miközben nem állíthatjuk róla, hogy jellegzetes pozitivista kutató lett volna, különös szenvedéllyel pártolt minden olyan kezdeményezést, amely a neveléstudomány egzaktságát növelte, amely a gyakorlati pedagógiát segítette (programozott oktatás, oktatástechnika). Neki is köszönhető, hogy a didaktikában a kísérlet, a vizsgálat, a bizonyítás elfoglalta méltó helyét, de csak neki tulajdonítható, hogy a mérés-értékelés területén a magyar pedagógiai kutatás jó húsz évvel megelőzte a régió országait. Olyan korban – tesszük hozzá –, amikor a mérés-értékelést hivatalosan gyanús áltudománynak nyilvánították.

Talán nem tévedünk nagyot, ha életművéből arra következtetünk, hogy a neveléstudomány tudományos rangjának kivívásáért indított többfrontos tevékenységének központjában az iskolai műveltség értelmezése és tartalmának kifejtése állott. Biztos vagyok benne, hogy legnagyobb hatású műve a Műveltség és iskola(1969). Ebben a monográfiában, több évtizedes lemaradást behozva, nyugat-európai szintre és kontextusba helyezte – mondhatnánk: „emelte” – témáját. Kedvenc hivatkozásai Goethe, Schiller, a haladó magyar elődök és néhány kortárs alkotó. Kutatta a társadalmi műveltség rétegeit, struktúráját a folytonosan változó időben, a társadalmi műveltség és az iskolai műveltség összefüggéseit. (Kiss Árpád műveltségkoncepcióját újabban Kiss Endre elemzi.)

Legalább ilyen fontos azonban, hogy nem érte be az iskolai műveltség értelmezésével, mindig kutatta a pedagógiai transzformáció lehetőségeit is. És ahol ilyet nem tapasztalt, ott javaslatokat dolgozott ki a rendszer modernizálására. Megtalálhatjuk ebben a műben azokat a pedagógiai konstrukciókat – persze későbbi munkáiban is visszatérő mozzanatok –, amelyeket majd a nyolcvanas és a kilencvenes évek reformmozgalmaiban fedeznek fel újra. Ballér Endre mutat rá a tantervelmélet hazai történetét összefoglaló művében (1996), hogy a Nemzeti alaptanterv eszméje már felbukkan a Műveltség és iskola ’alapműveltség’ fogalmában. Más helyen pedig mintha egyenesen a NAT 2003 kompetenciaelvét hallanánk ki a sorokból: „Nem nehéz tehát az alapműveltség nélkülözhetetlen állandó jegyének éppen a műveltségre való törekvést megadni.” (I. m. 169. – kiemelés tőlem.) És az antitézis is figyelemre méltó: „Az alapműveltségnek mint bizonyos közös és fontos ismereti anyagnak egyetemessé tétele, mennyiségi gyarapítása nagyon jelentős dolog, de önmagában még nem vezet műveltséghez.” (I. m. 172.)

Műveltségfelfogásának szerves következményeként fejti ki a tankötelezettség kiterjesztéséhez illeszkedő 12 éves általános és középiskolai rendszer tervét, négy szakaszban három-három évfolyamon. „Tájékoztató és tanácsadó” funkcióval rendelkező állami vizsgákat javasol a 6. és a 9. évfolyamok végére. Felveti az Országos Köznevelési Tanács 1948-ban elrendelt „szüneteltetésének” felfüggesztését, mert – érvel – a nemzeti műveltséghez nemzeti konszenzusra van szükség. (Értsd: a párt legitimációja fölösleges.) A kissé szobatudósi attitűddel kifejtett műveltségkoncepcióból egyszerre csak egy nagy ecsetvonásokkal felrajzolt közoktatás-politikai vízió vetül elénk.

Kiss Árpád nemcsak neveléstudós, neveléskutató, szerkesztő, tudományszervező, hanem oktatáspolitikus is volt! Már 1945–1948 között, tehát nagyon fiatalon, az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető igazgatója. (A tanács elnöke: Szent-Györgyi Albert.) Rehabilitálását követően is befolyásra törekedett: pedagógiai eszméit a pedagógiai gyakorlat javítására, modernizálására akarta váltani. Az oktatásügy hatalmasságai „polgári tudósnak” titulálták, de a hatvanas, majd a hetvenes évek folyamán már hagyták dolgozni, sőt véleményét is meg-meghallgatták. Így a viszonylagos szabadság légkörében is megtalálta a változtatás, a döntések befolyásolásának rejtett útjait, módjait. Kezdeményezte a Magyar Pedagógiai Társaság újjáalakulását (1967), majd az V. Neveléstudományi Kongresszus összehívását (1970).

Kiss Árpádnak köszönhető, hogy 1968-ban az OPI csatlakozhatott egy nemzetközi társasághoz, mely a diákok tanulási teljesítményeinek felmérését és értékelését tűzte ki célként (IEA). Ez a tagság egyben ablakot tárt a fejlett világ pedagógiai tudományosságára és oktatáspolitikai gyakorlatának a tanulmányozására. Kiss Árpád olyan neves tudósokkal került kapcsolatba, mint a svéd Torsten Husén, az angol Neville Postlethwaite, az amerikai Benjamin Bloom, Jack Carroll és mások. Egyforma tisztelettel fogadják keleten és nyugaton, valamint az oktatásügy nemzetközi szervezeteiben. Tudását, kapcsolatait a magyar neveléstudomány és pedagógia hasznosítására fordítja. Munkahelyén, az OPI didaktikai tanszékén megteremtette a kutatáshoz szükséges szellemi szabadságot és a munka feltételeit is. Óvó tekintettel indította útjára fiatalabb munkatársait. Tanítványának vagy munkatársának lenni nagy kitüntetésnek számított.

Még nyugdíjaztatása előtt megválasztották a Magyar Pedagógiai Társaság elnökének, mely tisztséget 1976–1979 között, haláláig töltötte be.

Művének felmutatása, emlékének fenntartása az utódok feladata. Halála után az MPT gondozásában megjelent egy gyűjteményes kötet és műveinek teljes bibliográfiája (Kiss Árpád 1982). De mind a mai napig nem nyílt lehetőség műveinek teljes vagy legalább válogatott kiadására (művei közé értve a nem kizárólag pedagógiai kérdésekről szóló naplóit és naplórészleteit is, mint amilyen például az 1999-ben megjelent Igazság költészet nélkül című kötet). Neveléstörténet-írásunk alaposan elmaradt az életmű kritikai feldolgozásában. Vajon a magyar pedagógiai kutatók fiatalabb generációja, a doktori iskolák hallgatói tudják-e, hogy ki volt Kiss Árpád, és mit tett a magyar pedagógia társadalmi és tudományos rangjának elismeréséért? – De szerencsére nem teljesen súlytalan a másik oldal sem. Balassagyarmaton, ahol tanári pályáját kezdte, általános iskolát neveztek el róla. A Debreceni Egyetem Pedagógia Tanszékén Kiss Árpád Emlékszoba nyílt, amelynek könyv- és dokumentumanyaga nyitva áll a kutatók előtt. Ugyanott kétévente Kiss Árpád-konferenciák szervezésére kerül sor. A konferenciák előadásai rendben meg is jelentek. (Eddig két kötet látott napvilágot 2001-ben és 2003-ban. Mindkettőt fia, Kiss Endre filozófus szerkesztette.) Még a nyolcvanas években az OPI főigazgatója Kiss Árpád-emlékérmet alapított. Majd 1995-ben Fodor Gábor művelődési és közoktatás miniszter Kiss Árpád-díjat alapított pedagógiai kutatók és a pedagógiai innovációban kitűnő pedagógusok számára.

Kétségtelen, hogy nekünk, akik jól ismertük Kiss Árpádot, akitől jelentős útravalót kaptunk, többet kellene tennünk azért, hogy a magyar közelmúlt kimagasló pedagógiai tudósa a kutatók elismerése mellett elnyerje a tanárok és tanítók megbecsülését is. Ebben fejeződne ki a legtisztábban az Ő végső akarata.

Hivatkozott irodalom