Olvasási idő: 
21 perc
Author

Kislakás- és iskolaépítés Budapesten a 20. század elején

Kiállítás Erdélyi Mór fényképeiből

Bárczy István (1866–1943) polgármester vezetésével 1909–1912 között nagy­szabású bérház-, kislakás- és iskolaépítési program valósult meg Budapesten, melynek során 6000 új lakás, 55 iskola (közel 1000 tanteremmel), illetve két szo­ciális és közművelődési feladatokat ellátó közintézmény épült fel. Az iskolákat úgy rendezték be, hogy összhangban legyenek a századelő legmodernebb pedagógiai kutatásainak eredményeivel: a tornatermek, diákkönyvtárak mellett például a gyakorlati életre és a felnőttkori munkára nevelést elősegítő „szlöjd” (barkácsolás) és „háztartási iskola” termeket is kialakítottak. A Budapesti Történeti Mú­zeum Kiscelli Múzeuma 2008-ban azokból a fotográfiákból rendezett kiállítást, amelyeket Erdélyi Mór (1866–1934) fényképész a főváros megbízására az építési program eredményeiről készített. A fényképész az új iskolák mellett az oktatás egyes mozzanatait – rajzórát, tornaórát – is megörökítette.

[1]A Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeumában 2008. április 24-én Erdélyi Mór munkáiból nyílt kiállítás. A múzeum több mint hatvanat mutatott be azokból a fotográfiákból, amelyeken Erdélyi Mór az 1909–1912 között Budapesten folyt nagyszabású bérház-, kislakás- és iskolaépítési program eredményeit örökítette meg. A kiállítás egy sorozat része volt: Erdélyi Mór fényképeivel az érdeklődők már 2007 őszén, a Budapesti Történeti Mú­zeum Metszettárában is találkozhattak. A BTM Kiscelli Múzeumának fényképtárában őrzött több mint ezer Erdélyi Mór-fotográfia közül akkor csaknem 90 eredeti méretű, a fényképész nevével vagy jelzésével ellátott fényképet mutattak be. A budapesti város- és zsánerképek megismertették a látogatókkal a lebontásra ítélt régi Városházát, az átalakítás előtt álló királyi palotát, a régi Óbudát és az új Országház környékét, illetve a nagyváros életének köznapi jeleneteit. Kiállítottak néhányat azokból a fényképekből is, melyek – a mostani kiállítás fő témájaként – az újonnan épült budapesti iskolákat mutatták be.

Erdélyi Mór fényképészi tevékenysége


Erdélyi Mór (1866–1934)[2]

1896-ban, a millennium évében rendezett mezőgazdasági kiállításon fényképeket készített a díjnyertes tenyészállatokról, majd a felvételeket – jó üzleti érzékkel – elküldte a tenyésztőknek. A címzettek közül néhányan – legtöbbjük a magyar arisztokrácia körébe tartozott – meghívták, hogy örökítse meg vidéki kastélyaikat. Munkatársaival bejárta az egész országot a Felvidéktől Erdélyig, s a kastélyok mellett fotókat készített a tájakról, az emberekről, építészeti és néprajzi nevezetességekről. Hét, fényképet tartalmazó, önálló albumban mutatta be az ország különböző pontjain a millenniumi ünnepségek alkalmából felállított, szimbolikus térfoglalást jelképező emlékműveket. A többéves munka eredményeit 1909-ben egy Magyarország című, 680 képet tartalmazó, több nyelvre lefordított albumban tette közzé, amelynek megjelenését – a témából adódóan nyilván marketingszempontoktól sem mentesen – a Magyar Államvasutak támogatta. 1898-ban Bánffy Dezső miniszterelnöknek felajánlotta, hogy az 1900-as párizsi világkiállításra – Magyarország méltó bemutatása érdekében – sztereoszkóp felvételeket készít az ország jellegzetes és különleges tájairól, amelyeket a látogatók a helyszínen felállított 50 darab, kiváló optikai lencsékkel felszerelt sztereoszkópkészülékben tekinthetnek meg. A kiállított anyagért aranyéremmel jutalmazták Párizsban. Erdélyi önálló albumban megjelentette a magyar részlegről készített felvételeket, ennek egy példányát a budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi.

Országjárása mellett folytatta a budapesti városkép változásainak megörökítését is. Lefényképezte a lebontásra ítélt belvárosi és Kerepesi úti házakat, majd a fővárosi iskolákat. Városképei egy részét felajánlotta megvételre a Fővárosi Múzeumnak, majd megrendeléseket is kapott a múzeumtól egyes városrészek, épületek megörökítésére.

1903-ban azzal a javaslattal fordult a Fővárosi Tanácshoz, hogy a közoktatásban hasznosítsák Magyarország történeti, művészettörténeti nevezetességeiről készített diapozitívjait. A főváros által kinevezett szakértő bizottság 200 darabból álló, oktatási célra alkalmas kollekciót válogatott össze munkáiból, amelyre 1903 és 1917 között folyamatosan kapott megrendeléseket. A fényképészetet és az ismeretterjesztést összekapcsoló programjának továbbfejlesztéseként 1908-ban „Uránia szemléltető taneszközök gyára” néven céget alapított, amelynek tevékenysége – Európában elsőként – a vetített képes szemléltető oktatás rendszerének kidolgozására irányult. A geográfiai és művészettörténeti oktatáshoz szükséges vetíthető üvegképeket (diapozitív lemezek) katalógusokban mutatta be, s cégének mechanikai műhelyében vetítőgépeket és objektíveket is gyártott. Kapcsolatban állt az 1899-ben a tudományok és közhasznú ismeretek terjesztésére alakult, a vetített képeket széles körben felhasználó Uránia színházzal, amely Erdélyit 1916-ban igazgatósági tagjai közé választotta. Tevékenyen részt vett a magyar fotográfiai életben, és szaklapokban is publikált. A Magyar Fotográfiában 1927-ben jelent meg Fényképészet az idegenforgalom szolgálatában című írása. Felismerte, milyen döntő szerepet játszik a képi információ az idegenforgalom világméretű fejlődésében. A kép „minden reklám, hír magja, lényege, kvintesszenciája (…) az idegenforgalom egybeesik azzal az idővel, amikor a legegyszerűbb közvetlenséggel élethű fotografikus reprodukciókban kaphatta meg mindannak a képét, ami kép a világon van, és oly kolosszális tömegekben, hogy belőlük eljutott bőven királyok palotáitól le a legegyszerűbb kunyhókig”[3] – hangsúlyozta a tömegturizmus és a tömegkultúra szoros kapcsolatát a vizuális kommunikációval. 1926 után a film felé fordult az érdeklődése.

Erdélyi Mór hatalmas életművéből jelenlegi ismereteink szerint csak azok a felvételek maradtak meg, amelyek még életében közgyűjteménybe kerültek, mivel a műtermében tárolt hatalmas, kb. 150 000 felvételből álló fénykép- és üveglemez-állomány megsemmisült. Az utókorra maradt riport-, táj-, épület- és életképei legtöbbjét a BTM Kiscelli Múzeuma és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár őrzi, s fogalmat adnak munkásságáról a fényképeiből összeállított albumok (Kossuth temetése, a Vaskapu, az Akadémia, az Országház, a Széchenyi fürdő, a Magyar királyi postaházak) is.

Bárczy István 1909–1912-es budapesti építési programja

Erdélyi Mór feltehetően a Fővárosi Tanácstól kapott megbízást a budapesti bérház-, kis­lakás- és iskolaépítési program (1909–1912) eredményeinek képi dokumentálására, hiszen a megvalósult épületekről és a díszítőművészeti alkotások terveiről készített több mint 130 fényképe illusztrálta a programot ismertető kiadványt.[4]

A nagyszabású lakás- és iskolaépítési akció Bárczy István (1866–1943) nevéhez kapcsolódott. Bárczy 1889-ben lépett a főváros szolgálatába, 1906-tól 1917-ig Budapest polgármestereként, 1917–18-ban főpolgármestereként tevékenykedett. A modern magyar várospolitika egyik úttörőjeként újjászervezte a fővárosi közigazgatást és az oktatást, a főváros kezébe juttatta a meglévő közüzemeket, s irányította a további közművesítést.[5] Gazdag intézményhálózattal felszerelt, intenzív szociálpolitikát folytató „jóléti városállamot” akart létrehozni. Városfejlesztési elképzelései megvalósításában a századelő progresszív szellemi áramlatait képviselő munkatársaira támaszkodott. Programja tudományos alapját azok a modern demográfiai és szociológiai kutatások jelentették, melyek megvilágították a városi élet különböző aspektusait, az életviszonyokat, amelyek eredményeit a Bárczy által létrehozott Városi Szemle című folyóirat tette közzé.

Budapest 19. századi rohamos fejlődése – a lakosság száma 100 év alatt a tizenötszörösére (hatvanezerről majdnem egymillióra) emelkedett – a 20. század elejére elodázhatatlanná tette a két legégetőbb probléma, a lakás- és a közoktatásügy megoldását. A szegényebb kispolgárság és az ipari munkásság a drága budapesti lakbérek miatt csak a környező községekben tudott lakáshoz jutni, s bár 1873–1880 között 55-ről 77-re emelkedett a fővárosi nyilvános népiskolák száma, a századfordulóra a főváros oktatásügye egyre nehezebb helyzetbe került. A krónikus iskolahiányt úgy próbálták enyhíteni, hogy a gyerekeket bérházakban kialakított iskolákban zsúfolták össze, ezek többsége azonban sem pedagógiai, sem közegészségügyi szempontból nem felelt meg a célnak.

A lakhatás és a közoktatás kérdésének együttes megoldása érdekében a főváros – Bárczy István kezdeményezésére – 1909-ben nagy volumenű építési programot indított el. Az új szociálpolitikai koncepció alapján készült tervekben az erősödő polgári középosztály számára bérlakások, a szegényebb munkásrétegek lehetőségeire szabott kislakásos telepek, illetve végleges és ideiglenes, szállítható rendszerű barakkiskolák felépítése szerepelt. A közegészségügyileg veszélyes ágybérletet népszállók építésével kívánták visszaszorítani. A tervezett népotthonok elsődleges funkciója volt a legszegényebbek kulturális felemelése, a magasabb művelődési igények felkeltése és kielégítése, s a színvonalas szórakoztatás biztosítása. A népotthonokban könyvtár, olvasóterem, írószoba, társalgó, hangversenyek és színielőadások, bálok rendezésére alkalmas nagyterem, vetített képes ismeretterjesztő előadások tartására alkalmas helyiség, ebédlő, kert, gyermekjátszótér s fürdőhelyiségek kaptak volna helyet. A szegényebb rétegek kulturális felemelését célozta az is, hogy a kislakásos telepekhez ún. „népjóléti épületeket” – kölcsönkönyvtárat, előadótermet, óvodát, bölcsődét – terveztek.

A tervek többszöri módosítása[6] után az akció eredményeként, 1909 és 1912 között három ciklusban, a főváros tulajdonában lévő üres telkeken felépült 25 bérház, 19 lakástelep – összesen 6000 új lakás – , illetve 55 iskola (bennük 24 óvoda) majdnem ezer tanteremmel. A nagyrészt francia és angol kölcsönökből biztosított 62 millió korona összköltség egyik felét a lakásépítés, másik felét az iskolaépítés tette ki. A második ciklusban épült fel az Aréna úton a Népszálló 417 lakófülkével, illetve a szociális és közművelődési célokat egyaránt szolgáló Vág utcai Népház. A Népszálló üzleti alapon működött, a bérleti díjból származó jövedelemből az építés költségeit törlesztették. A Népház közjótékonysági intézményként funkcionált, a munkanélküliek foglalkoztatását, a keresőképtelenek ellátását, a felügyelet nélküli gyermekek gondozását végző népotthon működési költségeit a főváros fedezte.

Bár mai szemmel nézve a kislakásos telepek komfort nélküli lakásai – fürdőszoba csak a belvárosi bérházak háromszobás lakásaiban volt – elmaradottságot tükröznek, ezek a világos, száraz, kiskertes lakrészek a szegényebb tisztviselő- és munkáscsaládok számára felemelkedést jelentettek. Jól mutatja ezt az akció hallatlan népszerűsége. A Wekerle-kormány elengedte az állami házadót az új lakásokra az önköltség megtérüléséig, így a piaci áraknál 25–30%-kal olcsóbban tudták bérbe adni őket, ezért a kiadásra meghirdetett lakásokat már a felépülésük előtt 8-10-szeresen túljegyezték a jelentkezők. A változatos építészeti megoldások lehetőséget adtak a hagyománytörő kísérletezésekre is: az egyik belvárosi bérház lakbéreit például úgy tudták jóval az átlag alatt tartani, hogy a szobák a Magyarországon szokásosnál kisebb méretűek lettek. Bevált a hagyományos négyméteres belmagasság csökkentése is, ez lehetővé tette, hogy a drága belvárosi telkeken növeljék az emeletek, így a lakások számát.


Városmajor utcai óvoda és iskola

A mecénás alkatú Bárczy István azon törekvése, hogy a programban ne csak a jóléti, szociális szemlélet valósuljon meg, hanem az esztétikai „mintaadás” is, sok kortárs szerint felesleges fényűzéshez, pazarláshoz vezetett. Az építkezéseket meglátogató külföldi szakértőket is meglepte a széles körű szociálpolitikai és kulturális tevékenység, ugyanakkor néhányuk eltúlzottnak minősítette az iskolák és a Népszálló felszerelését és eleganciáját. 1913-ban a romló gazdasági környezet, majd a háború kitörése miatt előbb ideiglenesen, utóbb véglegesen le kellett állítani a beruházásokat.

Az iskolaépítési program

A főváros vezetése – ezt dokumentálják Erdélyi Mórnak a BTM Kiscelli Múzeumában kiállított fényképei is – az építési programban kiemelt figyelmet fordított az iskolákra. A századfordulón új filozófiai irányzatok s ehhez kapcsolódóan modern pedagógiai, pszichológiai és szociológiai törekvések jelentek meg. A külföldi tapasztalatokat felhasználó gyermekközpontú reformpedagógia, amely a poroszos iskolarendszer merev szemléletét kívánta módosítani, befolyásolta Bárczyék iskolaépítési törekvéseit is.[7]

A legmodernebb higiéniai és pedagógiai törekvéseknek megfelelő, esztétikai szempontból is magas színvonalat képviselő iskoláknak – a teljesen eltérő életformából, szokásrendszerből és kulturális miliőből érkező gyermekek nagy száma miatt – az oktatási mellett szocializációs funkciót is el kellett látniuk. Csaknem mindegyik iskolában kialakítottak akkor újdonságnak számító tornatermet (a nagyobbakban kettőt), tanári és diákkönyvtárt és – a lakásokból hiányzó fürdőszobák miatt – iskolafürdőket is. Figyelmet fordítottak a kényelmes és praktikus padrendszerekre, a tantermek és a folyosók méretét is úgy határozták meg, hogy minden gyerekre megfelelő átlagos tér jusson. Ma már megrökönyödünk azon, hogy 48–60 fő között volt az egy tanteremben tanulók létszáma, a 20. század elején azonban ez – a korábbi, gyakran 100 fős osztályokhoz képest – előrelépést jelentett.

A Mária Terézia téri iskola (ma Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium) tetőterasza

A gyakorlati életre és a felnőttkori munkára nevelést segítették a svédországi munkaiskolák mintájára kialakított ún. „szlöjd” termek, amelyekben kézügyességi foglalkozás, barkácsolás folyt, illetve a „háztartási iskola” termek, ahol – elsősorban a lányok – különféle házimunkákat gyakorolhattak. A gyakorlati életre nevelést szolgálták a felső kereskedelmi iskolákban létrehozott mintairodák, amelyek egy valóságos bank berendezését követték. A jól felszerelt szaktermek és szertárak emelték az oktatás színvonalát, és a szakoktatás bevezetésére is lehetőséget nyújtottak a polgári iskolákban. Tíz belvárosi iskolában, ahol nem tudtak megfelelő nagyságú udvart kialakítani, tetőteraszt építettek, ahol nemcsak szabad játékra, napfürdőzésre volt lehetőség, hanem egyes tanórák – rajz, testnevelés – megtartására is. Erdélyi Mór fényképei segítségével rekonstruálhatók az azóta sok helyen eltűnt tetőteraszok, elpusztult belsőépítészeti részletek, díszítések éppúgy, mint – fontos oktatástörténeti forrásokként – a szaktermek, szertárak, tornatermek, irodák felszerelése, bútorzata is.

Erdélyi figyelmet szentelt az iskolák építészeti részleteire és belső díszítésére is. A Szentendrei úti iskolát Beck Ö. Fülöp reliefjei, az 1911–1912-ben épült Vas utcai iskolát Pór Bertalan mozaikja és Moiret Ödön lépcsőházi szobrai díszítik. Az épület lépcsőházáról készült felvétel olyan szuggesztíven hangsúlyozza a belső tér racionális, mértani, konstruktivista szerkezetét, mint egy Mondrian-festmény.

A gyermekközpontú, modern pedagógiai törekvések térhódítását jelzik az Egressy úti iskoláról készült képek, amelyeken a jól felszerelt fizikatermen kívül „Játszóterem” feliratú ajtót is látunk (ez az iskolában működő óvodához tartozott), a Fehérvári úti iskola udvarán épített homokozó vagy a Kiscelli úti iskola és óvoda Márffy Ödön freskóival díszített udvari játszóháza. A Kiscelli úti iskola udvarán készített, homokozó gyerekeket és két ülő óvónőt ábrázoló képen jól megfigyelhető a hosszú expozíciós idő: végigkövethetjük azt a távolságot, amelyet az elmozduló, szellemalakká változott gyerek megtett a homokozótól az udvaron keresztül.

Erdélyi bemutatta az iskolák tetőteraszain folyó tevékenységet is: a Márvány utcai iskola emeleti teraszán kislányok játszanak a tanárnőjükkel, a Kertész utcai polgári fiúiskola tetőteraszán pedig a szabadban folyó rajzórát láthatunk. A kiállítás rendezői a bemutatóterem közepén rekonstruálták ezt a jelenetet: az újonnan készítettek mellett két régi rajzbakot is kiállítottak, s ugyanolyan mértani testeket helyeztek el közöttük, mint amilyenek a fény­képen látható „modellek” voltak. A korabeli iskolai élet hangulatát idézik fel a két tárlóban elhelyezett 20. század eleji iskolaszerek, tankönyvek, bizonyítványok. Néhány fénykép az új telepek életét örökítette meg: a Százados úti kislakásos telep mellé épített egyemeletes barakkiskola udvarán tartott tornaórát, a telepi gyerekek rongylabdás focimeccsét, illetve a Budafoki úti telepen játszó gyerekeket.

Erdélyi – akinek az iskolaépítési akció eredményeinek dokumentálása volt a feladata – ezeken a beállított „zsánerképeken” a korszerű épületrészek (tetőterasz, játszóudvar) funkcióit mutatta be. A frissen felhúzott épületek előtt álldogáló városi polgárok vagy a jól felszerelt, modern tornatermekben tornasorba állított fiúk inkább csak a felvételeket élénkítő staffázsfigurák voltak. Ezzel az illusztratív szemlélettel találkozunk a Thomas Edison 1911-es budapesti és pozsonyi látogatása alkalmából megjelentetett díszalbumban[8] is. A híres amerikai feltaláló fogadásáról készült fényképek, magyar közéleti előkelőségek arcképei, illetve budapesti és pozsonyi látképek után Erdélyi egy olyan sorozatot kötött albumába, amelyen a hétköznapi foglalkozások képviselőit (utcaseprő, rikkancs, gépírókisasszony, pereces, kéményseprő, plakátragasztó stb.) láthatjuk mesterségük eszközeivel. Ezeknek a képeknek, éppen úgy, mint a népszerű városi foglalkozásokat bemutató 18. századi – talán Erdélyi számára is előképként szolgáló – bécsi rézmetszetes sorozatnak, nem a társadalmi sajátosságok, hanem a helyi színek, a „couleur locale” bemutatása volt a céljuk.[9] Az újonnan felépített Vág utcai Népház lakóinak mindennapi életéről, foglalkoztatásáról készített fényképein fedezhető fel leginkább egyfajta szociális érdeklődés, bár ezt is nehéz elválasztani a Bárczy-féle építési program eredményeinek propagandisztikus, kissé idealizált bemutatásától. Ugyanakkor azokon a zsánerképeken, amelyeket Erdélyi a pesti „kisemberekről”, a cipőpucolóról, a pályaudvari hordárról, a sarki fűszeresről készített, vagy azokon az 1920-as évekből származó felvételeken, amelyeken az omladozó óbudai, tabáni házakat és szegényes ruházatú lakóikat örökítette meg, az érdekes, pittoreszk téma keresésének s a „régi világ” dokumentálásának szándékán gyakran átüt a fényképész együttérzése.

Footnotes

  1. ^ A tanulmány az OTKA (K 62711) támogatásával készült.
  2. ^ Baróti Judit: Erdélyi Mór élete és munkássága. Fotóművészet, 1997. 5–6. sz. 82–90.; Demeter Zsuzsanna: Erdélyi Mór, a sokoldalú fotográfus. Budapest, 2008. április 11–14.
  3. ^ Baróti: i. m. 98.
  4. ^ Budapest székesfőváros kislakás- és iskolaépítkezései. Ismerteti: Kabdebó Gyula műszaki tanácsos. A Magyar Építőművészet külön füzete. Budapest, 1913. december.
  5. ^ Erdei Gyöngyi: A mintaadó polgármester. Bárczy István beruházási programja (1906–1914). In Budapesti Negyed (III), 1995. 3. sz. 97–116.
  6. ^ Az egyeztetések a fővárosi közgyűléssel, illetve az építési programot támogató Wekerle Sándor miniszterelnökkel zajlottak.
  7. ^ Mann Miklós: Budapest oktatásügye a dualizmus korában. Új Pedagógiai Közlemények, ELTE BTK Neveléstudományi Tanszék, Budapest, 1997. Bárczy alapította meg a pedagógusok továbbképzését végző Fővárosi Pedagógiai Szemináriumot, illetve a Népművelés című folyóiratot.
  8. ^ Edison in Hungary. This album commemorates the visit of Mr. Thomas A. Edison to Mr. Etienne de Fodor and Mr. Francis Jehl in Budapest on September 11–12, 1911. Hasonmás kiadás: 2006. Az 1912-ben elkészült album egy példányát elküldték Edisonnak.
  9. ^ Johann Christian Brand: Kaufruf in Wien (1775–1776). Az Edison-album fejezetcíme szerint budapesti „tipikus karaktereket” (typical characters) bemutató 29 fénykép közül 18 egy sorozatból való: a figurák mögött látható egységes – talán utcai felvételekből kiretusált – fehér háttér formailag is rokonítja Erdélyi képeit a rézmetszetekkel.