„Kilián István 85 – Debreczeni Tibor 90” – Pódiumbeszélgetés a PIM-ben

2018. november 7-én, bizonyos szempontból bizarr helyszínen, az irodalom, az írott művészetek fellegvárában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban fogadták és köszöntötték tisztelői azt a két jeles szakembert – hosszú életútjuk kerek évfordulója alkalmából –, akiknek életművében éppenséggel az a lényeges elem, hogy – ha különbözőképpen is – amellett tanúskodtak, hogy a dráma, a színjáték igazi médiuma a játék, az előadás, a szín, s kevésbé az írott szöveg. Példaként idézem Kilián István „történetét” egy passióelőadásról, ahol a lejegyzett dialógusban a drámatörténészek oda nem illő szöveget találtak. A professzor fejtette meg a rejtélyt: a diákok a komor előadás alatt sem tagadták meg kamasz voltukat, a keresztfát őrző katona durván megtréfálta a Megfeszítettet játszó társát, aki „kiszólt” a darabból, megfenyegetve a durva viccet elkövető társát. Debreczeni Tibor életművében pedig ott a fordulat, amikor 1957-ben egyetemi karrierje megtörvén, középiskolai tanérként döbben rá: a katedráról az irodalom nyelvén nem szólhat igazat, de a pódium, a diákszínpad alkalmas helye, műfaja az ifjúság és a valóság hiteles szembesítésének.

Kilián István professzor úr 85 éve, 1933 áprilisában, Debreczeni Tibor tanár úr 1928 októberében született. A két életmű közt játékosan szövetet sző két mű is. Szín – kör – játék. Ez Debreczeni Tibor első jelentős drámapedagógiai gyűjteményének címe a hetvenes évekből. És: Szín – játék – költészet. Ez az öt esztendeje kiadott, Kilián professzort köszöntő ünnepi kötet címe. Játék és szín; alighanem ez a két közös szó kulcsszó az életműben – s a beszélgetésben is.

A találkozón engem ért e megtiszteltetés, hogy kérdezzem a vendégeket élettapasztalataikról, szakmájukról a különböző, drámával, színházzal, drámapedagógiával összefüggő kérdésekben az ünnepi program rendezői, az MTA  Színház és Filmtudományi Állandó Bizottsága és Drámapedagógiai Albizottsága közössége nevében. Mindkettejüket régóta ismerem. Ők korábban nem ismerték egymást, valahogy úgy, mint Váci Mihály Mohos favödör című esszéjének hősei; most találtak rá a közös forrásra, melyből művük merítkezik. (Kiliánt ismertem korábban, apám nagy kedvvel olvasta korai forrásközleményét, a Miskolcon lelt iskoladráma-gyűjteményt, s a professzor egyetemi hallgatóként szerepelt a Menandrosz: Embergyűlölő magyarországi ősbemutatóján, a latin szakos pesti egyetemisták Ruszt József rendezte egyetemi színpadi előadásán. A mű nagy jelentőségű az európai drámatörténetben, s ebben az időben lelték meg a papirusztekercset; apám, Trencsényi-Waldapfel Imre e művet fordította frissiben, s méltatta jelentőségét. Debreczeni Tibort pedig a hetvenes évek közepén ismerhettem meg – az úttörők gyermekszínjátszó fesztiváljának voltam az egyik szervezője, ő pedig a legendás Népművelési Intézet felelőseként képviselte a „szakmát”. Jól tudtunk együtt dolgozni a reformokon – ő is így emlékszik Emlékirataiban.)

Az ünnepi emelkedettségű beszélgetésben azért először az életutak különbözősége került szóba. A tanulság, hogy az ünnepeltek közt lévő öt esztendő mekkora különbség a „rájuk mért” élmények intenzitását illetően; hogy különbség van köztük abban is, hogy Debreczeni hitvalló protestáns, Kilián a cisztercitáknál nevelkedett hűséges katolikus; Debreczeni szervező (kovászember – ahogyan egy interjúban mondják róla), előadó- és alkotóművész, a drámapedagógia hazai atyja, Kilián kutató, tudós, az iskoladrámák feltárásának kiemelkedő pionírja. Közel hozza őket persze az a tény, hogy az iskoladrámák, tehát a színházpótló, liturgiakiegészítő darabok valóságos tanulási, pedagógiai célok tudatában keletkeztek, akár sajátos elődjeiként tekinthetők a reformpedagógiai, modern drámapedagógiai aktusoknak. S mindketten dolgoztak a felsőoktatásban, tanárképzésben, Debre-czeni pályája utolsó szakaszában Nagykörösön, a Tanítóképzőben, Kilián a Miskolci Egyetemen.

Vajon jelent e köztük közösséget, hasonlóságot, hogy mindketten néptanító dédapákat tudnak családfájukban? Debreczeni valóságos tanítódinasztia leszármazottja. Erről is szóltak a beszélgetésben. Bizonyára közös az életútban a trianoni békeszerződéssel határon túlra szakadt „őshaza” – a Debreczenik a szlovákiai, kárpátaljai, ukrajnai Váriban, a Kiliánok a felvidéki Biccsén éltek. Különösen Debreczeni hitvallásában erős máig az elszakadás sokkja. Sajátosnak tekinthető, hogy bár diákéletük fő színtere, Eger és Debrecen több szempontból is külön világ, mégis a haza „keleti fele” dajkálta őket, Kilián a Palócföldet, Debreczeni Szabolcsot tekinti szülőföldjének. Utóbbi profetikus elhivatottságát is innen eredezteti. Jeles tanáregyéniségek formálták őket emberré. Kilián professzor ízesen emlékezik Ágoston Imre Julián atyára, a „reverendás focistára”, Debreczeni édesapját, a kisvárdai gimnáziumban őt tanító Margócsy Józsefet s a nagyhatású debreceni professzort, Karácsony Sándort emlegette.

1956 meghatározó élmény volt számukra. Debreczeni számára sorsfordító, hiszen a városi Forradalmi Bizottmányban való részvétele miatt „száműzték” a középiskolába, s mint fentebb írtam, itt ismert rá a színpadról kimondott igaz szó erejére. (Sajátos, hogy pályája második fordulata lesz az, amikor a diákszínjátszást „takarítja ki” félelmében a politika a hatvanas évek végén – hiába küzd érte a mozgalomszervező. Ez után a „második kiűzetés” után talál rá a gyerekkorosztályra, s lesz a drámapedagógiai mozgalom megalapítója. Kilián ezalatt parókiák padlásait, pincéit bújja tanítványaival, s drámai emlékek sokaságát leli a porosodó kéziratok közt, feltár, fordít, kiad.

Csokonai Vitéz Mihály állócsillag pályájukon. Kilián professzor első debreceni múzeumi munkája egy Csokonai-kiállítás (Csokonai boldog napjai címmel ír a szomorú öregdiákról). Debreczeni a reformpedagógusok hősi ősét leli a kicsapott debreceni – a Nagyeredőn diákjaival pipázó, forradalmárlelkületű – diákban, a Csurgón harsány diákelőadásokat szervező ifjú tanárban. Nem véletlen, hogy az ő munkáját Csokonai nevével fémjelzett díjjal ismerik el.

Amíg Debreczeni színjátszó fesztiválokat szervez, drámapedagógus-tanfolyamokon hirdeti az újat, Kilián is eleven szóra bírja a kéziratokat. Élére áll a Schola Ludens mozgalomnak, melynek során diákok mutatnak be egykori iskoladrámákat.

Itt kell említeni, hogy Kósa Vilma és Jakab Viktória férjük támogatói, részeseik sikereiknek (és persze gondjaiknak is).

Fontos közös vonás mindkettejük szakmai hitvallásában a folklórhoz kötődés, a folklorizmus. Debreczeni korábban azt igazolta, hogy a népi gyermekjátékok kincsestárában fellelni jóformán minden olyan gyakorlatot, etűdöt, melyet az atlanti drámapedagógiában a jeles szakemberek kikísérleteztek, formába öntöttek, Kilián pedig a népi színjátékig vezeti kutatásait. Legutóbbi, 2018-as kötete is erről szól. A csaknem ezer oldalas könyv címe: A karácsonyi ünnepkör színjátékai Magyarországon (11–18. század).

Megfáradtan? Az öregkor kihívásaival küzdve? Dehogy. Munkakedvvel, küldetéstudattal. Babitscsal szólva: „míg az égi és ninivei hatalmak engedik.^[1]