Ki van a tükörben?

 

BEVEZETÉS

A szeretet egyik csöndes definíciója, hogy „megtehetném, hogy bántalak, de nem teszem meg”. Nem kijelentés, nem értékítélet, nem nagylelkűség – tudás, döntés és cselekvés. A tudás annak tudása, hogy „aki bántani akar, az a bennem működő egó”, a döntés pedig az, hogy „ezzel az egóval nem azonosulok”. Az egó a teljes gondolati, érzelmi és hiedelemstruktúrám, amely élettörténetem során fölépült, és amit önmagamnak mint teljes tartalomnak hiszek. A személyiségem, a kultúrám. A definíció tehát nem kevesebbet feltételez, mint hogy a cselekvő ember

1. társadalmi funkcióinak betöltése közben képes tudatosan leválni az élettörténete során belé ültetett énképről, ideálokról, szokásokról, viszonyításokról és értékítéletekről, mert tudja, hogy ezekkel nem azonos;
2. tudatában van a másik ember ugyanilyen „kettősségének”, függetlenül attól, hogy a másik ember tudatában van-e annak;
3. amikor a másik emberrel kapcsolatba lép, nem annak egójával keresi a kapcsolatot, hanem vele;
4. képes meghozni a szeretet döntését, mielőtt még föltenné azt a kérdést, hogy „ha nem én vagyok az egóm, akkor ki vagyok”;
5. képes bocsánatot kérni, amikor valamelyik nem sikerült.

T. S. Eliot meghatározása szerint „A kultúrát egyszerűen úgy is leírhatnánk, mint olyasvalamit, ami érdemessé teszi az életet arra, hogy megéljük.” (2003, 27. o.) Ez az 1949-es tömör mondat jól megvilágítja – mégpedig ellenfénnyel –, hogy miről szeretnék beszélni: arról, hogy az életet megélésre érdemessé tévő kulturális tudattal való azonosulás figyelmen kívül hagyja az életet magát, amely pedig értelemadó aktusának célzottja.^[3] Mintha értelemadás nélkül nem volna mit megélni, s mintha így nem fenyegetne minket az a tévedés, hogy az értelemadást éljük meg életként. Gyermekünk (tanítványunk, barátunk, felebarátunk vagy önmagunk) életét értelemmel kívánjuk felruházni (nevelni, tanítani, meggyőzni őt vagy magunkat), miközben egy életen át elmulasztjuk, hogy figyelmünket ne csak a megismerendő (és konstruálandó) személyiségre irányítsuk, hanem a sajnálatosan formálás tárgyává tett élőre. Ne csak arra, ahogy létezünk, hanem arra is, hogy létezünk. Egyáltalán: hogy ne csak a milyenséget akarjuk megismerni és formálni, hanem a közös létezésben akarjunk részt venni.^[4]

Mivel az élet anélkül is élet, hogy valamilyen volna, a kultúrába bevezető nevelés – amin egyaránt érthetjük a múlt felgyülemlett, kanonizált kulturális értékeinek mentén történő véleményformálást és a jelenkor kulturális tendenciái között történő érvényesülésre való felvértezést – roppant könnyen válik életellenes aktusok rendezetlen vagy rendezett sorozatává. Azt hiszem, ezt nagyon kevesen gondolják így. Pedig már abban a pillanatban is, amint „életem”-ről vagy „életük”-ről beszélünk, birtokolttá, birtokká degradáljuk azt. (Nem beszélve a „gyermekünk”-ről.) Évezredek bölcselőit követve Erich Fromm egy nagyszerű könyvben próbálja kitárni az olvasó előtt egy olyan önismeret lehetőségét, amelyben a „birtokolni vagy létezni” kérdés „az emberi lét legdöntőbb problémája”, a két forma pedig „az emberi tapasztalat két alapvetően különböző formája”. (Fromm, 1994, 25. o.) A filozófus-pszichológus szerző többek között így világítja meg a kettő közötti különbséget:

A létezést figyelmen kívül hagyó, kultúrát örökítő vagy abba bevezető nevelés nem az életet, hanem az élet milyenségét tiszteli. Hiszen azt ismeri fel életnek. Ez tehát nem bűn, hanem örökölt – örökhagyó nevelőktől származó – tévedés. Könnyen belátható, hogy a határok tágítása, akár a végletekig demokratizált és liberalizált milyenség-tisztelet sem változtat azon, hogy ez a fajta nevelés vak lehet az életre magára, a létezőre – „semmit” lát a „van” helyén, amit be akar tölteni önnön formáival. Az ilyen nevelés etikussága megkérdőjelezhető, és nagyon sok szenvedést okozhat. Azt a nevelést, amely így tesz – amely nem feltételez részvételt és tudatot a kulturális forrásai által konstruált részvételi lehetőségeken és tudatokon kívül – ezért nevezem életellenesnek, olyannak, amely az én helyébe hamis tudatot épít.^[5]

A mai korszerű, horizontális, demokratikus, részvételre alapozó pedagógiai vagy gazdaságpolitikai elképzelések ebben az aspektusban nem feltétlenül térnek el a hierarchikusan berendezett, hanyatlóban lévő ipari társadalmakéitól: a cél továbbra sem az alanyi jogon járó boldogság lehetőségeinek megkeresése, hanem az egyéneknek a hagyományosan hamis tudatokat igénylő valamilyen rendszerben való sikeres működésének segítése. Akkor is, amikor ezek a rendszerek már dinamikusak, és sokkal inkább a megélhetési és kulturális paradigmák tudatosított változatosságának és változandóságának paradigmájára épülnek, mint egy körülhatárolt múltbéli értékrendre.^[6] A nemzeti kultúrák és a globális kultúra is automatikusan a rendszerbe simulást, a formára szabhatóságot (vagy ma már az egész életen át tartó formára szabhatóság kompetenciáinak birtoklását) elvárva fordulnak a beillesztetlen egyén felé, integrációra késztetik, teljes kudarc esetén pedig kooperációra képtelennek, alkalmatlannak és/vagy veszélyesnek (azaz őrültnek) értékelik őt.^[7] Ennek eredményeképp senki sem lehet önmaga, csak akkor, ha „megőrül”, az úgynevezett normálisok társadalmát pedig valójában hipnotizált egyének alkotják. A szociálpszichológus Moscovici Piaget, Vigotszkij és Lévy-Bruhl munkásságáról, illetve a gyermek egocentrizmusának és a „primitív” közösségbeli ember szociocentrizmusának hasonlóságáról gondolkozva így ír: „Amikor az egyén teljesen alá van rendelve családjának, egyházának vagy közösségének, képtelen magáról úgy gondolkodni, hogy egyúttal ne gondolna a családjára, egyházára vagy a közösségére. Ez egyaránt vonatkozik a felnőttekre és a gyerekekre.” (Moscovici, 2002, 338. o.) Erich Fromm világosan megfogalmazta, hogy mindez a modern társadalmak tagjainak élethosszig tartó állapota is egyben:

A latin informare azt jelenti: gondolatban alakot, formát adni valaminek. Azaz képzetként megformálni. Az információ tehát egy beavatkozás is, a befogadót képzetté transzformáló és őt mint képzetet formálni kívánó aktus. Ebben nem különbözik egy mémtől. „Egy […] mém nem több, mint egy információminta, mely véletlenül kialakított egy formát, ami rábírja az embereket, hogy megismételjék a mintát. […] Vészjóslóan hangozhat az ötlet, hogy az emberek gazdák az elmeváltoztató szimbólumfüzérekre, de valójában ennyi az egész emberi kultúra.” (Grant, 1998, 70. o.) Már a legkorábbi ismert társadalmakban sem vagyunk ott önmagunk és mások által elfogadott élőként – csupán reprezentációként, a legitimáció érdekében megformált és megformálandó képzetként: hamis tudatként. Ez a hamis tudat nem más, mint egy interiorizált – korábban statikus, mára egyre dinamikusabb – világmagyarázó modell, amely azt állítja nekünk, hogy ő: mi vagyunk. Az információ e hamis tudat szobrásza. Képzetet gyárt, animál, azt én-nek nevezi, és az élő helyébe ülteti, hogy az a többiekkel, akik helyében szintén képzet mondja én-nek magát, közösséget alkothasson. Talán egész kultúránkat ez a hamis tudat építtette és kontrollálja.^[8] Nagyon izgalmas pillanat tehát, amikor egy emberi társadalom nyíltan elismeri központi hatalomképzőnek az információt, azaz magát az eljárást, sőt, el is nevezi magát erről. Ez szokatlan mértékű őszinteség. Ezzel összefüggésben pedig a manapság életterünkké váló újmédia-univerzum egy-egy személyre szabott képernyője minden eddiginél tisztább tükör: a benne látható, nyugtalanítóan ismerős „személyek” szinte az orrunk alá dörgölik a kérdést: ki van a tükörben?

De mielőtt erre azt válaszolnánk, hogy „a hamis tudat”, tegyünk egy kísérletet arra, hogy egészen közel menjünk ahhoz, ami történik.

Emberek sétálnak mindenütt. Mindent átélnek, és egyikük sem akar mást, mint ami épp van. Ha meleg van, izzadnak, ha hideg van, fáznak, ha megmarja őket egy kígyó, betegek lesznek, aztán meggyógyulnak vagy meghalnak. Közben egynek, osztatlannak, mi-nek élik meg a létezésüket. Nem keresgélik az utat, amelyen el kéne jutni valahonnan valahova, lévén még nem jutott eszükbe, hogy ami van, az valamilyen.

Az egyikük azonban egyszer csak egy emberi arc körvonalait véli felfedezni azon a fadarabon, amit élvezetből farigcsált. Megrémül. Még sosem élt át olyasmit, hogy valami, ami ő maga, az egyben nem az, ami. Az, hogy ez a valami nem az, ami, hanem emlékeztet egy emberre, aki mindig az, ami, felfoghatatlan számára. A közös mi-ben az élményt mindig a jelenlét hordozza. A reflektivitás, amely egy élményt meg tud különböztetni egy formától, nem létezik. A jelenlét a mi, a jelen lévő ember pedig átél valamit, ami nem tartozik a mi-hez. Ez elviselhetetlen számára – és mégis elviseli. Fontos pillanat ez: megszületik a kogníció – mindjárt kognitív disszonanciaként.^[9] A világ kettéválik, megszületik az első reflektált (mégpedig rossz-ként reflektált) élmény, valami olyasminek az átélése nyomán, ami „nincs itt”, ennélfogva a mostban nem elviselhetőnek érződik. A mégis-elviselésben pedig megszületik az első képzet, az első emlékkép, amely önmagában, fölismert referencia nélkül áll. Az első képzet, amely csakis képzetként azonos önmagával, és valami más, mint a mi, mégis „átélhető”. Az egység, úgy tűnik, megbomlott. Kiderülni látszik, hogy az eddig átélt mi nem a teljes világegész, mert úgy tűnik, van valami átélt, ami nincs itt, de az eddigi tapasztalatok szerint valahol lennie kell. A rémület az elidegenedés rémülete. Rémisztő, hogy itt és most valami nem teljes; hogy az önazonossághoz – az élethez! – valamit illeszteni, egyeztetni kell. Az eleddig önmagával azonos élményvilághoz egy megismerni szükséges képzet élménye csapódik, s a rémült ember ezzel az élménnyel mint egy mi-től idegen késztetéssel azonosul. Az azonosulásban megszületik az önkép, az az én, amely nem azonos a mivel.

Amikor ez a személy eléri első társát, ott két különböző ember fog találkozni. Legalábbis azt fogják hinni, hogy különböznek. Az egyik rémült – a másik pedig most rémül meg tőle. És az tűnik feladatnak, hogy továbbra is tudjanak mi lenni.

Akár az vagyok, akit megrémített a képzet, akár az, akit a rémült megrémített rémületével, úgy érzem, hogy helyre kell tolnom^[10] az egységet. Mert így leszünk újra mi.

Platón barlangjában a leláncoltak és a bábosok is egyaránt rémültek.

Az egység valójában nem bomlott meg.

A rémület a faragott arc megpillantásakor egy mi-referencia nélküli önkép, a hamis tudat születésének pillanata volt. Valójában a mi-t élte át az átélő, ahogy eddig is, csak egy képzeten keresztül – ez az, amit nem tud illeszteni a mi-be. A Paradicsom azonban számára elveszett. Azt hiszi, hogy az eddig átélteken kívül van valami más. Ez azonban csak egy hang a fejben. Mégpedig olyan, ami a rémület hangján azt állítja: én te vagyok, de nem vagyok teljes, tehát ha teljes akarsz lenni, ismerj meg. És mi a teljesség? A mi. Csakhogy mostantól a mi nem létező, hanem elérendő teljesség. Cél és feladat. Eddig éltünk, mostantól megismerünk. Eddig átéltük, mostantól használjuk egymást.

Talán ebből az illúzióból indult ki a mi fejlesztésének akarása. Talán ez a forrása a normáknak, a morálnak, a világmagyarázatoknak – és a nevelésnek. Szándék született a mi helyreállítására, a mi én-nyi megnövelésére. E megszállt állapotban nem az illúzió illúzió-voltát észleltük, hanem a mi-ről tűnt úgy, hogy gondolkodásunk tárgya kell, hogy legyen, énképzet(ek)hez igazítandó képzetstruktúraként. A mi mint átélés helyét átvette a tökéletesítendő mi mint képzet. Az elfogadás helyét átvette a befolyásolás, az akarás, a stratégia, a taktika, az értékelés és az ellenőrzés. Eddig azt éreztük, hogy együtt élünk, mostantól azt, hogy együtt kell élnünk. Fejleszteni és idomítani kezdtük társainkat. A jelen többé nem időtlen létezés, hanem a tárggyá tett mi ügyeivel foglalkozó iroda, ahol az emlékek megőrzése és átadása, illetve a megismerő én képzetével való azonosulás megerősítése folyik. Múlt és jövő mérlegképes könyvelősége. A mi többé nem közösség, hanem képzet, gondolat. „Önmagunk”-ként többé nem az élettel való azonosságot éljük át, hanem történetek vagyunk, az „út, amit bejárunk” bizonyos múltak és jövők, okok és okozatok, tettek és következmények között. Nem vagyunk, hanem akarunk valakivé válni. És minden megszületőtől elvárjuk, hogy ugyanezt akarja, ezért örökítünk, nevelünk – és ezért fejlődünk.

Ez a munka jórészt azért elkerülhetetlen a hamis tudat számára, mert tagadni kell, hogy az ember mindvégig él is képzetei mögött. Általában sejtelmekben. A történelem során többek közt mesékben, dalokban, táncban, filozófiában, meztelenségben, csodálkozásokban és elhallgatásokban – a szenvedés és a kegy átélésének pillanataiban –  „nyitottunk be” újra és újra a minket fogva tartó képzeteken túli térbe: önmagunkba, s ez az aktus rendre leleplezte a hamis tudatot mint világmodellt. Az pedig újra és újra tagad: ez a dolga. Tagadja az azonosságunkat a képzeteken túli térrel, hogy ne bizonyosodjék be nem-azonosságunk – vele. Néha megkísérli becsukni a kiskapukat, de inkább azzal próbálkozik, hogy elidegenítse a feltáruló látványt, unalmat vagy félelmet keltsen vele szemben vagy démonizálja a „következményeit”. Megpróbál mindent megismerni és megismertetni (azaz a maga hasznára fordítani: elemezni, magyarázni, rendszerbe helyezni, számon kérni és értékelni), hogy be ne bizonyosodhassék, hogy van valami olyan, amihez ő nem férhet hozzá. Ehhez rendkívül sokrétű eszköztárat és bonyolult műhely-labirintust épített ki, mi pedig az itt végzett műhelymunkát és annak növekvő színvonalát gyakran nevezzük fejlődésnek, fejlődő tudásnak, nevelésnek vagy egyszerűen tisztességes életnek – mindezt azért, mert azt hisszük, hogy ő: mi vagyunk.

Az információalapú közösségalkotás – bár manapság került a figyelem középpontjába – nem új és nem is technológia-specifikus jelenség. Az őskor utáni társadalmak többé-kevésbé mind egymás in-formálásának reményében álltak össze, bizonyos speciális, izgalmas képzetek – egy-egy normatív isteni hatalom-modell, a generációs egyenlőtlenségek gondolata vagy az államszocializmus – körül, amelyektől megszállottan azzal töltötték az idejüket, hogy legitimálják, miért vannak együtt épp úgy, ahogy.

Visszautalva a szeretet definíciójára: persze, hogy egyik ember sem bántja a másikat soha. A rémület teszi.

Azt hiszem, a huszadik század második felében a hamis tudattal egyszer csak hasonló történt, mint egykor velünk. Farigcsált fadarabján – az óvatlanul tömegek számára elérhetővé tett digitális élményfelületeken és az azokban megnyíló, különös felelőtlenséggel átélhető virtuális, „kihelyezett” képzeteken – egyszer csak „rendszerszinten” átsejlett valami, ami nem a rendszer része: az átélés maga, az összetartozás, az egészleges tér, a létező mi. Ehhez nem kellett sok. Mindössze annyi, hogy a kontroll egyszer csak ne legyen ott. Ez a „hiány” egy élményhez hasonlító érzést kelt, valójában annak átélése, hogy valami éppenséggel a hamis tudat kontextusában nem az, ami. Ez a szabadság lélegzete, a lehulló fátyol. A lényege épp nem az, hogy valami „új” van itt, amivel azonosulok, hanem hogy valami „régi” nincs itt, amivel eddig azonosultam – és mégis vagyok. A használók, különösen a fiatalok nem időszakos kikapcsolódásra használták már a virtuális valóságokat, hanem beléjük olvadtak, s érthetően nem akarnak visszatérni a feladatok, szabályok és bűntudatkeltő megmérettetések világába. Ez volt talán az első alkalom, amikor nem egy tiltott vagy tűrt kiskapun, hanem egy olyan eszközön szűrődött át az egészleges élményvilág, amelyet az informáló-analizáló hamis tudat önnön tudásából, önnön megünneplésére alkotott. A fent leírt következményre azonban nem számított – és megrémült. A rémület kiáltásai ismerősek lehetnek: „a fiatalok stagnálnak az örök jelenben, nem tudják megkülönböztetni az értékest az értéktelentől, egyesek az idők/a történelem végéről, minden érték illuzórikusságáról beszélnek, a képzetek gyöngülni látszanak a fejekben, a gyerekek már nem hiszik el, amit mondunk” stb. Az egészlegesség átsejlése ‒ a digitális eszközök által megnyíló médiafelületeken ‒ fenyegetést jelent a tagadásából élő hamis tudat számára. Ezért ezeket az elszabadult felületeket, eszközöket minden erejét mozgósítva igyekszik megszállni, a rajtuk, bennük mutatkozó képet önnön képére formálni, s kultúrájának digitális mását valami újnak feltüntetve elhitetni, hogy ezek a megnyíló terek nem léteznek, hogy a terek valójában tartalmak, s őt reprezentálják. A totális ön-másolás kísérletének keretében pedig – ezt nevezhetjük akár költözködésnek is – megszületnek az okoseszközök.

Az okoseszköz és a digitális személyiséghálózat az emberi kultúra eddigi legszebb freudi elszólása. A hamis tudat kiköltözik belőlünk, és beköltözik az eszközökbe. Ahhoz tehát, hogy fölébredjünk a vele való azonosulás hipnózisából, ma elég volna a szelfibotnyi távolság tudomásul vétele. Mégis úgy tűnik, hogy az azonosulás erősebb, a problématömeg nagyobb és a tennivaló több, mint valaha. Szerintem ez nem igaz. Inkább arról van szó, hogy megváltoztak a hipnózis feltételei, s a hamis tudat ennek megfelelően strukturálja át magát.

A hamis tudat bonyolult akció- és a reakciómintázatokból áll, és a világon mindenből tanul; azaz mindig az őt leleplezni képes sejtelmek mintáit lemásolva erősíti meg védelmét. Ha számba vesszük a mai „korszerű trendeket”, láthatjuk, hogy a hamis tudat néhány évtizede leginkább a ráeszmélés és a változás mintázatait utánozza, ami annak a jele, hogy ezek jelentik számára a legnagyobb problémát. Azonosulásunk a hamis tudattal manapság nem erősebb, hanem nyilvánvalóbb. Túl feltűnő lett a játszma, és hogy a játszma nem a valóság. Ehhez a jelen lévő érzelem- és sejtelemtömeghez igazodva lesznek a hamis tudat reakciói nyilvánvalóbbat imitálóak – azaz feltűnőbbek, gyorsabbak, erősebbek, vagyis „szándékosan” észrevehetőek, leleplezhetőek. Ma minden valóság és képzet közötti diszkrepancia jobban látszik, és a hamis tudatnak ebben a helyzetben kell legitimálnia magát. Ennek érdekében eljátssza, hogy ő a leleplező. A figyelemelterelés módozatai manapság leginkább a tisztánlátás, a partnerség, a kölcsönös kielégítés, a nyugtatás és a beépített negativitás.^[11] A hamis tudat színleli, hogy belát, elfogad, társul szegődik, ő maga változik vagy éppenséggel átadja, feladja magát.

Az illúzió fenntartása érdekében, a mi mint tér kitárulását akadályozandó, a „változás szükségességének” és a nyitottságnak buzgó emlegetése közben próbáljuk összekapcsolni a lehető legtöbb agyat egy olyan „humán megagépezetté” (Lewis Mumford kifejezését idézi Z. Karvalics, 2012, 68. o., illetve Vietorisz és Z. Karvalics, 2007), amelyben a felhasználók maximális hatékonysággal végzik az in-formálást. Ennek érdekében szükséges a formákat oly mértékben megsokasítani, hogy az élmények – jó vagy rossz élmények, mindegy – teljes egészében elterelhessék a figyelmet az átélés lehetőségéről.^[12] A siker szemmel látható. Hallatlan gyorsasággal létrejött a sokat emlegetett prosumerek – egyszerre producerek és consumerek – hálózata, ahol mindenki a képzetáramlás gyártója és fogyasztója, végtelen számú képzet lehetséges létrehozója és tartalmazója. A szociális interakció-hálózatot leképező web 2.0 és a személyes élet alakításának feladatát digitálisan átvállaló web 3.0 (csöndben formálódó) világánál a hamis tudat jobb játszóteret nemigen kívánhatna magának: mindenki ott van, potenciális kapcsolatban egymással, és mindenki élete végéig végtelen számú játékból válogathat, hogy „valakivé váljon”.^[13]

Feltűnő az is, hogy milyen fontos kultúránkban az érdekes. Pedig az érdekes csupán az ott-tartózkodás ígérete, ami sosem teljesül. Azaz: csábítás. Egy ideig-óráig ható drog, ami becsap, s közben föltétlen függőséget okoz, ezért állandó utántöltési vágyat generál. „Inter-esse azt jelenti: a dolgok között, a dolgok közepén állni és nem tágítani tőlük. Csak a mai érdeklődésre jellemző az érdekes (das Interessante). Az érdekes az olyan, ami megengedi, hogy a következő pillanatban már közömbös és egy másik által háttérbe szorított legyen, s ez a másik éppoly kevéssé ragadja meg, mint az előző.” (Heidegger, 1992, 8. o.)^[14] Nagyon rövid idő kell ahhoz, hogy az ember hozzászokjon az érdekeshez, és olyan mértékben függjön tőle, hogy szabályos rettegést váltson ki belőle az érdekes nélküli. A rettegés szó nem túlzás: tanulságos lehet megfigyelni, ma milyen elutasítást vált ki tömegekből egy-egy olyan művészeti alkotás puszta létezése, amely nem „érdekes”.^[15]

Egész életünkben hamis tudatokat látunk magunk körül kavarogni, egyre gyorsabban és egyre érdekesebben. Az offline és az online térben is, a hús-vér és a digitális valóságban is. Épített személyiségek, szerepek, testi-lelki formakonstellációk – örökített képzetek mentén nevelődött hamis tudatok – milliói vesznek körül, s ez a környezet gondoskodik róla, hogy az összehasonlításban, azaz hamis tudatunk színes különbözőségében vagy hasonlóságában lássuk meg önmagunkat, ezzel a képpel – illetve egyre inkább a váltakozó képekkel – azonosuljunk, és buzdítsuk a gyerekeket, hogy ők is vegyenek részt a hipnózisban.

Az információs társadalomban a tanítás és a tanulásszervezés mögött ott áll két komoly előfeltevés. Az egyik, hogy kultúránkat örökíteni kell. A másik, az újabb, hogy a digitális-kulturális paradigmaváltozásokkal lépést kell tartanunk. A két előfeltevéssel való egyidejű azonosuláson alapulnak a mai, felvilágosult pedagógiák, amelyek egyszerre kívánják megőrizni a felhalmozódott kulturális értékeket, illetve felkészíteni a gyerekeket új értékek és új konstrukciók befogadására, szelekciójára, teremtésére és érvényesítésére. „Nem technofilnak kell lenni, de nem is technofóbnak. Egy pedagógus esetében a technorealista álláspont a legmegfelelőbb, vagyis merjen hozzányúlni az újdonságokhoz, de közben ne felejtse el megőrizni és továbbadni a régi értékeket. Mert igenis át kell vinni a túloldalra azokat az általános értékeket és tapasztalatokat, amelyre az Információs Korban is szüksége lehet a felnövekvő nemzedékeknek.” (Varga, 2012, 266. o., kiemelések a szerzőtől)

Ezek az előfeltevések arra hivatottak, hogy igazolják a nevelést. Jürgen Oelkers szerint a klasszikus teleologikus (azaz céltételező) pedagógiai állásfoglalások – vagyis mindazon pedagógiák, amelyek, úgymond, el akarnak érni valamit – „általános elvekből vezetik le a nevelés szabályait vagy elveit, amelyekről feltételezhető, hogy az általános megalapozás érvénye a pedagógia szférájára is kiterjed, így az önmagában nem vagy csak csekély mértékben igényli a tematikus meghatározást.” (Oelkers, 1998, 74. o.) Pedig: „A nevelés igazolása […] nem egyszerűen az etikából való levezetéssel végezhető el, hanem azoknak a modellszerű feltevéseknek az elemzésével, amelyek segítségével a »nevelés« mint tárgy vagy referenciaterület elgondolható. Az etikai elvekkel vagy erkölcsi hagyományokkal csak akkor teremthetünk kapcsolatot, ha e modellszerű feltevéseket illetően már tiszta képet kaptunk. A modern pedagógiai vitákban mindenesetre nem szokás ezt az elemző elvet követni, legalábbis a neveléshez kötődő témakörökben. Ezeket magukat is többnyire morális kritikának vetik alá, anélkül, hogy a tárgyra magára vonatkozó állításokat bővebben magyaráznák. Az, hogy mi a nevelés, mintha magától értetődő vagy lényegtelen volna.” (Uo., 9. o. Kiemelések tőlem.) Vagyis Oelkers szerint a nevelés általában egy kontextust jelent az etikával és az erkölccsel. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a víziószerű „együtt kell élnünk” parancsa a nevelés mindenkori motivációja és önigazolása. A demokratikus, egyenrangúsító pedagógiák többsége ugyanúgy a rémület szülte hamis tudat kontextusában teszik a dolgukat, mint ahogy az autokrata pedagógiák. Csak míg utóbbiak erőszakkal kényszerítenek azonosulásra, a demokratikusabb és korszerűbb pedagógiák többsége így beszél: „jogod van a sikeres azonosuláshoz a kultúra valamelyik szeletével, és én mindent megteszek, hogy ebben segítselek.”

Mindkét kiinduló előfeltevésben ott a felszólítás, a kell kitétel. Ezek kizárják a „nem kell” legitimitását, és épp ezáltal leplezik le, hogy az örökítés és a lépéstartás valahogy nem megy magától, nem automatikus, erőfeszítés, elköteleződés szükséges hozzá, mert valami, valahogy ellene hat. Hogy van valamiféle közegellenállás a szokások és érdekek kultúrájával és az ennek változásaival lépést tartókkal szemben, amit minden elmozduláskor le kell győzni.

Vajon mi ez a közeg, amely ellenáll? Milyen anyagot tételez a kell előfeltétele ellenállónak? Valószínű, hogy azon formák tömegét, amelyeken az „együtt élünk” paradicsomi állapotáról és az „együtt kell élnünk” illúziójáról – erről a kettősségről – szóló egészleges tudás vagy épp a kettősség borzongató sejtelme tetszik át. A filozófia, a művészetek, a társadalomból való kivonulás, az élő természet és egyéb, elsősorban elemzés nélkül létező jelenségek számlálhatatlan manifesztumát és esetét. A nem normatív „együtt élünk” valóságát sejtető, e valóság felé egészleges élményeken át mutató formatömeg közegként, manifesztációként először is útban van a normatív kultúrának, az „együtt kell élnünk” illúziójának, amely nem tartózkodni szeretne abban, amit a közeg sejtet, hanem haladni a közegben magában.

Kultúránk a megismerés kultúrája: ahová bejut, ott szimatolni, kutatni akar. A hamis tudat nem ismeri a tartózkodást. Lényege az állandó keresés és építkezés. Sosem jó az, ami van. Mulatságos és tragikus egyben, hogy ma már, az élethosszig tanuló tanuló-ideál korában analízisek végtelen (totális) sorozatában kéne élnünk. Tragikus, mert ez az idea a legaljasabb módon bánik el az élettel, és mulatságos, mert rendkívül nyilvánvalóan kirajzolja a hamis tudat körvonalait. Mulatságos, mert egy hátralépéstől lelepleződik, és tragikus, mert alig-alig mer valamelyikünk hátralépni, hiszen el sem tudja képzelni, hogy miért és hová kéne lépnie.

Konrad Lorenz így ír Ember voltunk hanyatlása c. könyvében: „A technokratikus világrendben a fejlődési folyamat, szerencsétlen módon leszűkített értelemben, az értékteremtéssel azonos jelentésűvé vált. […] Szinte a kényszeres neurotikusok észjárásának megfelelően cserélődik fel egy folyamat technikai megvalósításának puszta lehetősége a végrehajtás kényszerével. A technokratikus vallásnak szinte parancsolatává vált: mindent, ami csak megcsinálható, meg kell csinálni.” Majd a célra nem irányuló világrend kényszeres tagadásáról így beszél: „»A nem célra irányuló, nem finálisan determinált világtörténéstől való idegenkedést paradox módon az a félelem is motiválja [a sértettségen túl, amelynek oka, hogy a kozmikus történésekben az ember nem oszt, nem szoroz], hogy esetleg illúziónak bizonyul az ember szabad akarata […]”. Ezért Lorenz szerint az ember inkább ráhagyatkozik a predetermináció gondolatára. A tudós Nicolai Hartmannt idézi: „»Az eleve részletekbe menően célra irányuló világrenddel kapcsolatos elképzelés ellentmondás nélküli elfogadása végül is kényszerűen kizárja az ember mindenfajta szabadságát« […], és oly módon korlátozza őt, mintha egy sínen közlekedő jármű volna, amely külső kényszer folytán éri el célját. Ez az elképzelés teljes mértékben tagadja, hogy az ember felelős lény.” A kell etikai kontextusa és a kultúraörökítő kell előfeltevés tehát bőven elég ahhoz, hogy egy nevelő – teleologikus, önmaga legitimitását reflexiónak nem kitevő pedagógiáját gyakorolva – teljes joggal kihúzza magát a szabad akarat felelőssége alól, s „döntsön” a társadalmi elvárás beteljesítése mellett. Az elvárás a technokratikus vallási közösség, az információs társadalom parancsolata, a harmadik kell.

Ez a parancsolat azonban már nem is emberi. Egyszerűen okos. Egy automatizált gondolkodás vektorainak eredője. A harmadik kell analitikus kultúránk önállósult, az embert már nem tartalmazó evolúciós folyamatának motorja. Ha az évezredek óta tartó intellektuális és szociális „fejlődésünk” során valódi önmagunk helyett végig a kollektív hamis tudatot tanítottuk, ez nem is olyan meglepő. Nem mi lettünk végül okosak, hanem ő. A virtualitás veszélyeit kiküszöbölendő létrehozta az okoseszközöket és összekapcsolta őket, miközben virtuális személyiséghálózatként belemásolja önmagát.

Azzal, hogy a hamis tudat kiköltözik a digitális eszközökbe és hálózatokba, egyúttal kiköltözik belőlünk. Az okoseszközök legalább félkarnyi távolságra mutatják tőlünk saját elidegenítettségünket – azaz saját magát, a konstruált mi-t. A „kultúra vége” sokakat betöltő érzete valójában a kultúra kiköltözését kísérő félelmetes erejű izgalom. Olyan, mintha valami elveszne, holott egyszerűen jótékonyan elidegenedik tőlünk, és annak látszik, ami. Sőt, ha nem rémülnénk meg a látványtól, akkor maradna meg igazán. A kiköltözéssel semmi sem veszett el abból a hiedelemből, hogy minden elveszett (ez a hiedelem motiválja a megismerő tudat kultúráját), hanem kiderült, hogy hiedelem. Mintha a börtönőr kiköltözött volna az otthonomból, amiről csak így derült ki, hogy nem is börtön, hanem én magam, róla meg az, hogy nem börtönőr. Az én integráns részének tartott „személyiség”, „vélemény”, „stílus”, „fejlettség”, „siker” leválnak a énről, és kiköltöznek az eszközbe. Jó helyen vannak ott, szórakoztatóak, színesek, szagosak, és nagyon hasznosak. Átsejlik rajtuk, aki én vagyok, de ők maguk nem én vagyok, hanem képzeteim; én az vagyok, aki képzetekként látja őket, s ennek nyomán az élőket is annak látja végre, akik: élő egységnek a kulturális mázak és konstruált szükségszerűségek mögött.

„Valójában csak arra vagyunk hajlamosak, ami már kezdettől fogva maga felé hajlít minket, éspedig lényegünket illetően, azáltal, hogy vonzódik hozzá. E vonzalom által lényegünket veszi igénybe. A vonzalom biztató szólítás (Zuspruch). A biztató szólítás a lényegünkre szólít fel, lényegünkbe hív elő, és ily módon tart meg benne.” (Heidegger, 1992, 7. o.) Ezek a sorok nemcsak az „elvesztett” mi-ről szólnak, hanem arról is, hogy nem vesztettük el: most is megvan és mindig is megvolt. A mi az, ami vonz bennünket azzal, hogy ő valóban mi vagyunk, folyamatosan jelen van, és mint a szöveges-képes-hangos formatömeg minden darabjában megnyilvánuló jelenlét, leleplezője a bennünk működő hamis tudatnak, amely létrehozza a formatömeget. A jelenlét elemző figyelemmel, gondolkodással nem ragadható meg. Heidegger szerint: „Azért nem gondolkodunk, mert az elgondolandó elfordul az embertől, és semmiképp sem azért, mert az ember nem megfelelően fordul oda hozzá. Az elgondolandó fordul el az embertől. Megvonja magát tőle, azáltal, hogy visszatartja magát. A visszatartott azonban mindig már elénktartott. Ami a visszatartás módján vonja meg magát, az nem tűnik el.” (Uo., 10. o.)

Ez a vonzás sok millió különböző formán sejlik át ugyan – irodalmi műveken, popzenén, képeken, vicceken, családi események ritka, „értelmezhetetlen” pillanatain, „autisták” gesztusain –, de az analízisek, illesztések végtelen sorozata eltereli figyelmünket magáról a vonzásról, és rátereli azt a kielemzett formákra – a tartalmakra, a képzetekre, az absztrakciókra. Nem beszélve az analízist egy pillanat alatt letudó hárításokról, legyintésekről – az „azt már mégse lehet, hogy…” kezdetű mondatokban manifesztálódó tudásról. A hamis tudat legerősebb fegyvere kultúrájának analitikus jellege, amely kifinomult elemző módszerekkel (és legyintésekkel) képes magába integrálni és így semlegesíteni a különben rá veszélyes egészleges élményeket sejtető formákat, másként mutatva föl őket, mint amik, mintegy „kikapcsolva” egészleges vonzóerejüket. Kulturális struktúrák és folyamatok illusztrációjaként, kötelező olvasmányként, vagy épp egzotikumként, kikapcsolódásként, gyorsan változó érdekességekként fölmutatva minden élő szervezet és minden filozófia, művészet, kivonulás veszélytelen a kultúraörökítés imperatívuszára. Az információs társadalom globális humánerőforrás-menedzselő mechanizmusa ennek a vonzerő-kikapcsolásnak és -behelyettesítésnek csúcsra járatása: az egész életen át tartó tanulás nem mást jelent így, mint egymást váltó érdekes analízisek végtelen sorát, egyéni utazásokat, ahol nincs egészleges sejtelem, csupán az azonosulások sikerétől való örök függés.^[16]

A művészet, az erdei élővilág vagy a sport átélésének lehetősége nem a formákkal való azonosulásban van. A digitálisan elidegenedett hamis tudat-tükörképek átélésének lehetősége sem a színpompás és izgató látvánnyal való azonosulásban rejlik. Az Aranysárkányt olvasva nem azonosulok a formával – nem gondolom magam sem Novák tanár úrnak, sem Vilinek –, hanem átélem, ami átsejlik ezen a formán, a nem-azonosulásom engedi megérteni a szenvedést, a formákkal, a történettel azonosult tudatállapotban lévő ember szenvedését, engedem magamban megszületni fájdalmát, örömét, haragját. Tanulok szeretni a forma mögött, tanulok valóban kapcsolódni egymáshoz. Ha a digitális hálózatokban megtanulnánk nem azonosulni a tartalommal, a formával, az önképpel, sem vonakodva, sem simulva – akkor ugyanígy megtanulhatnánk szeretettel kapcsolódni egymáshoz a formákon átsejlő térben. Az a gyanúm, hogy ezek után semmiféle harcot nem kéne vívni a kultúra vagy az iskola megőrzéséért, az ugyanis az átélés szabad terében összekapcsolódott egyének szemlélő szeme előtt végre tényleg mindenkié lenne – mivel senki sem azonosul vele.

Amit elveszettnek hittünk, valódi néző önmagunk, valójában megvan és mindig is megvolt.^[17] Dönteni tudunk mellette, és dönteni senki más nem tud. Soha ennél jobb alkalom a kell hipnózisának leleplezésére. Ez csak akkor történik meg, ha elutasítás vagy azonosulás helyett odafigyelünk arra, hogy a kell csak egy „hang a fejben”, és komolyan vesszük valód magunkat: azt, aki ezt képes megfigyelni. Ez az a mi, aki képes meghozni a szeretet döntését ahelyett, hogy analizálni kezdené azt, aki előtte áll.

Pár évtizeddel ezelőtt a felgyorsult és önjáróvá lett technikai fejlődés óvatlanul (az ember kultúra nélküli, hipnotizálatlan létmódjának, a valódi mi-nek vonzásával nem számolva) kitermelte a virtuális világok lehetőségét, amely hosszú évezredek után képes volt a tömegek számára újra olyan térbe vinni az észlelést, amely nagyon erősen emlékeztetett a holisztikus ott-tartózkodásra. Terjedni kezdett hát egy olyan közösségi és egyéni tevékenység, amit a gyerekek úgy élhettek meg, mint felnőtt irányítás nélküli tartózkodás a mostban. Mondhatjuk úgy is, hogy az egészleges vonzódás az analitikus-technokrata eszközök képernyőjén keresztül lényegében „meghekkelte” a platóni barlangot, és elkezdett képeket mutatni a barlangon kívüli világról.

Ez volt a figyelemzavaros, álmatag, lusta és passzív-agresszív gyerekek kora. „Már megint ott vagy a számítógép előtt, fiam? Velünk már nem is beszélsz?”^[18] Megkezdődött hát a gyerekek és az új technológia (pontosabban inkább az általa megnyitott terek) üldözése. Mindennek oka sokkal kevésbé rejtélyes, mint hinnénk: gondoljunk az idősebb generációk egykori (főként a közhelyekben és a közbeszédben jelentkező) obligát rémületére, amikor a gyermek valami olyasmit kezd átélni, amit ők nem értenek (azaz nem tudnak elemezni). Itt az ős-rémület emlékének fölerősítésével operál a hamis tudatunk – a „mi” helyretolásának, illesztésének rémületét erőteljesen megismétli – a felnőttek pedig rémülten elkezdik analízis tárgyává formálni a gyerekeket és sajátos életformáikat. Mindezt azért, mert a gyerekek egyre kevésbé hajlandóak olyan tudatállapotba kerülni, ami a felnőtteknek megfelel. A gyerekek pedig, minthogy sok választásuk nincs, az üldözők elől elkezdenek elbújni a virtuális valóságokba – a nyugodt ott-tartózkodás helyett.

Ez természetesen öncsaláshoz, a hamis tudat hatalmának fennmaradásához és megújulásához vezetett. A gyerekek szocializációja ugyanis e helyzetben kettős. Egyfelől az egészleges élmények keresése közben, másfelől ennek üldöztetésében zajlik. Megélnék a mostot, de nem tehetik, mert az ott-tartózkodást csakis elrejtőzési kísérletnek foghatják föl. Így a mostot megélni nem lehet, csupán egy hárított jövőt.^[19] Ez egy ál-most, ami nem átélés, csak annak vágya, egy olyan „most”, amit a jövő és a múlt idegesítő képzetei töltenek be, s könnyedén megfertőzhető más képzetekkel is. Ha kénytelen vagyok elbújni oda, ahol egyébként szívesen lennék önmagam, akkor ott-tartózkodásom: reakció – sosem lesz egy valódi, hamistudat-mentes, nyugodt pillanatom. Így pedig már rám sütheti a betegítő maga, hogy lám, ott-tartózkodásom betegít.

A leírtakat nevezem kettős szocializációnak, és ezt nevezem az átélés tereit érintő első – ráadásul a gyereken mint médiumon keresztül történő – megszállásnak.

A második megszállást már a pedagógiai gyakorlat maga végzi, és napjainkban zajlik.

A gyerek az utóbbi időkig viszonylag kényelmesen lehetett a nevelés tárgya, az információs társadalomban azonban megbecsült termelő-fogyasztó lett, és így sokkal magasabb pozícióba került. Félő tehát, hogy az iskola számára formálható tárgyként elvész. Formálni csak képzeteket – gondolatokat, önképet, érzelmeket – lehet, máshoz a hamis tudat nem fér hozzá. Az iskola tehát nem akarja elengedni, illetve vissza akarja szerezni a gyereket, ehhez viszont a gyerek okoseszközökbe és hálózatokba kiszervezett hamis tudata feletti kontrollt kell visszaszereznie, miközben a kiszervezett hamis tudattal való azonosult állapotukat – ebben partnerként – minden erővel fenn kell tartani. „Ilyenek a mai gyerekek, ezt és ezt várja el tőlük a társadalom, ezt és ezt szeretik, fogadjuk el mindezt, tereljük mederbe a jelenségeket és segítsük őket.” A szándék jó, az elv előremutató, de nem született döntés arról, hogy keresztülnézzünk a hamis tudaton (az enyémen és a tiéden). A gyermek továbbra is egyenlő hamis tudatával.

A második megszállásban a pedagógiai hagyomány a gyerekek megtartása vagy visszaszerzése érdekében önmagával tölti fel a virtuális világot, önmagát mintegy „lefordítja” online-ra. Igyekszik megjeleníteni a digitális felületeken, csatornákban örökölt tudatformáit, gondolatformáit, válogatott tartalmait és válogató értékeléseit, tudattalan morális kinyilatkoztatásait – ezzel párhuzamosan pedig gondosan követi a hamis tudat által épített, elfogadást és nyitottságot imitáló „új világ” szabályait, mintázatait. Nemcsak akkor helyezi tehát a rendszert a gyerek elé, amikor a digitális táblán ugyanúgy merev képzeteket és értéktulajdonításokat jelző szavakat vagy ikonokat kötögetnek össze a gyerekek, mint a füzetben egykor, a számítógépes alkalmazásokban feladatlapok futnak, a multimédia-tartalom valaminek a veszélyeire vagy kívánatosságára nevelget, a tanár pedig a képernyő előtt forgolódó gyerekekkel ugyanazon a kioktató-színházi hangon beszél, mint rég –, hanem sokszor akkor is, amikor a kooperatív és kollaboratív, akadálytalanul digitalizált projektpedagógiát műveli.

Csapdahelyzetéért nem ő a felelős. A pedagógia, ha nem diszfunkconális, akkor funkcionálisnak kell lennie: vagy a régi paradigma erőltetéséért, vagy az új változásparadigmával való sikeres azonosulásért van itt. A „személyes” utak (és nem a szabad tér) biztosításáért és a „hasznos, pragmatikus, teljesítmény-alapú értékelő segítség” végett. A tanár többnyire nem adhatja át önmagát, vagyis a teret magát a gyerekeknek, ehelyett kénytelen motiválni és jutalmazni – hogy a gyerekek minél nyitottabban fölkínálják tudatukat a várakozó tartalmaknak. Ha ezt digitális eszközök társaságában, a gyerekekkel közös legitimitású eszközvilágban sikerül véghez vinnie, az diadal.

Óriási a félelem a hamis tudat által épített kultúra örököseinek lemorzsolódásától. Így azonban a szeretet gyakorlása, ami nem akarja, hogy a gyerekek váljanak valamivé, nagyon nehéz kenyérré válik.

A kultúra, és most már az iskola is nagy erőkkel nyomul be a technikai túlfejlődés által óvatlanul megnyitott egészleges átélés sejtelmeibe, és igyekszik analitikus módszereivel integrálni, képzetté, egzotikummá, kikapcsolódássá vagy veszélyekké transzformálni azt. A web 2.0 és a web 3.0 világa a hamis tudat óriási és sikeres erőfeszítése a valóságba vezető kiskapuk semlegesítésére. Ma már nem hagyományos hamis tudatot nevelünk idebent, hanem egy virtuálisat odakint: monitorokon és okoseszközök képernyőjén, személyes, tematikus és globális hálózatokban, teljesítmény-igazolásokban, személyes márkákban, a rendszernek való megfelelés hipnotikus narratíváiban. Korábban ezt a munkát az iskola és a család végezte, s nem tűnik véletlennek, hogy a digitális hálózatokba sikeresen kiszervezett hamis tudat korában azt látjuk, hogy az iskola és a család is bomlófélben van. Maga a kultúra válna meg tőlük, mert nem nagyon van már rájuk szükség.

Az információs társadalomban ezzel párhuzamosan új hamis tudat kezdi gyakorolni a hatalmat: valamiféle reflektivitás-imitáló egó, az önmaga leleplezőjeként föllépni képes hamis tudat, amely azt színleli, hogy partnerek, segítők, spirituális lények vagyunk egymás számára (az egó hajlamos az életen át tartó tanulásra), miközben csupán alvajárók lettünk a ránk bocsátott álomban. Ebben az álomban az eddigi fekvés-forgolódás helyett dinamizálódtunk, fölálltunk, már el is mozdulhatunk és böngészhetünk az utak között. Régebben csak egy-két alvót láthattunk magunk körül – ma már mobilisak vagyunk, és mindannyian találkozhatunk egymással. Ez a dinamizmus azt hazudja, hogy ébren vagyunk.

Ha tényleg ébren volnánk, az iskola – ahogy a család is – lehetne éppenséggel menedék, mégpedig olyan, amely nyugalmával arra is felkészít, hogy korántsem minden hely menedék. Tenné ezt józanul, anélkül, hogy a felkészítés okául szolgáló nem-menedék jellegű világgal mint világmodellel azonosulna és a gyereket is erre késztetné. Előbb vagyunk önmagunk, mint bármi más. Ezért a felkészítés szükséges és jó, de mindenképp második – mert első a szeretet, mégpedig feltétel nélkül, elvárás nélkül, átalakítás és mintákkal való azonosítás nélkül. A cselekvő szeretet nem tesz mást, csak cselekszi azt, ami ő. A másikat nem altatja el, saját magára ébreszti, ha kell, de ha nem kell, akkor csak együtt van vele.

Talán lehet motiválni is. Ezt jelentené a szabad térrel való bátorítás. Például lehetnénk nyíltak: kimondhatnánk, hogy motiválunk – és nem úgy tennénk, hogy „észre se vegyék”, mint ahogy az gyakran pozitív példaként hangzik el pedagógiai diskurzusokban. Ez együtt járna azzal, hogy nem húzzuk magunkkal a másikat, azt sugallva, hogy „legyünk mi”, hanem egyszerűen mi vagyunk, partnerként átéljük, hogy mi vagyunk. Együtt gondolkodunk, együtt tanulunk, szerep nélkül, a nem-egyformaság és az egyenlőség evidenciájában. Két ember között bizalomra van szükség. „Nem motivállak a hátad mögött. Vagy nyíltan teszem, vagy nem teszem. Nem akarok hozzád férni. Vagy beengedsz, vagy nem. Nem akarom, hogy odaadd magad nekem, én adom oda magam neked.”

Ennek teljesen reális esélye volna a hétköznapokban.^[20] Jó volna, ha az élet használhatná a kultúrát, és nem a kultúra az életet. Ne a holisztikus átélést elemezzük, hanem az analitikus örökséget idegenítsük el magunktól – hogy jobban lássuk. Ne a holisztikus átélést akarjuk integrálni, asszimilálni analitikus kulturális hagyományainkba, hanem utóbbit lássuk vélt veszteségeink történelmi tükrének, illetve olyan technikai módszerek gyűjteményének, amely épp arra való, hogy abból az ő formái közt való eligazodás megtanulásához válogassunk módszereket. Mert „az biztos, hogy azok az emberek maradtak életben, akik félreáll[t]ak, amikor úgy tűnt, hogy balta repül feléjük. Az is biztos, hogy azok az űrsiklók értek vissza a földre jó szögben, amelyek Kepler törvényeit igaznak tekintették. Ezért érdemes az életünket olyan szabályok alapján rendezni, amik igaznak tűnnek. Érdemes olyan modellekben gondolkodni, amik jobbára igazak. De nem szabad összekeverni ezeket az igazsággal.” (Hanczár és Blum, 2012, 49. o.)

A holisztikus világmodell egyszerűen visszaadja az életet önmagának – miközben barátságosan szemléli és tanulja az analízist. Teljes egészében megtartja a kultúrát – és teljes egészében leválik róla. Nem kapaszkodik belé – megtartja. A digitális korszakváltás az analitikus kultúra mint azonosulásra hipnotizáló képzet, mint totális világmodell válsága – és nem a mi válságunk. Soha jobb alkalom nem kínálkozott arra, hogy a pedagógusok kitegyék a pontot az analitikus-kulturális felsőbbrendűség történetének végére. Ennek jegyében a teljes ránk hagyományozott kultúra magunktól elszakítható, és így újra megszerethető volna. Ez nem harc és nem elutasítás, hanem józan döntés lenne.

A fentiek elfogadása megteremtené a valódi partnerséget. Az analitikus világmodell nem agresszorként, hanem képzetként tűnne fel. Gyerek, felnőtt is meg tudna nyugodni. Ez pedig elég ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk egymásra, és mindannyian tanulni és csakis tanulni akarjunk a másiktól. Legyünk együtt az egészleges térben, tudatában a válogatható utaknak, és tudatában a térnek is, ami tartalmazza ezeket. Legyünk egymással őszinték akkor is, ha épp régi reflexeink szerint „bántalmaztuk” egymást. Akkor is, ha ennek felismerése fáj. Tudniillik ez utóbbi fájdalom egyáltalán nem rossz dolog, és el is múlik.

Szenvedéstörténetünk iszonyúsága kifejezhetetlen. Hamis tudatunk azonban, az „örök emberi jellem”,^[21] a fentiek miatt mára tisztán leválaszthatónak mutatkozik rólunk. Az újmédia-univerzumban, a totális személység-kiszerveződésben az lepleződik le, akinek hisszük magunkat, a technológia tükröt tart annak, hogy kik nem vagyunk, mi pedig eldönthetjük, hogy a riadtan igyekvő azonosulás örökségét hurcoljuk-e tovább. Az örök emberi jellem ugyan örök, de csak jellem – a róla való leválás a szeretet döntése.

Footnotes

1. ^ Laing, 2007, 5. o. 
2. ^ Bacsák, 1993.
3. ^ Az idézett mondatban a szerző a társadalom kultúrájáról beszél, én pedig most egy abból származtatható egyéni, interiorizált kultúrára gondolok. 
4. ^ „Az a követelmény, hogy „ne ítélj” (Mt 7:1-5; Lk 6:41) annak az elvnek a kierjesztése, hogy az embernek az én (ego) teljes elfeledésére kell törekednie, és teljességgel a másik megértésének és »jól-létének« (well-being) kell szentelnie magát.” (Fromm, 1994, 62. o.)
5. ^  A hamis tudat kifejezés végigvonul a gondolkodástörténeten, de most R. D. Laing értelmezését veszem kölcsön. Laing így kezdi Az élmény politikája c. könyvét, 1967-ben: „Manapság nemigen írnak megbocsátható könyveket. A fekete vászon, a csend a képernyőn, az üres papírlap talán még elmegy. Az igazságnak nemigen van köze az úgynevezett társadalmi valósághoz. Eseményeink álesemények, melyekhez hamis tudattal alkalmazkodunk, mintha valódiak és igaziak, sőt, akár még tetszetősek is lennének.” (Laing, 2007, 5. o.) A kultúra vagy a kulturáltság persze önmagában nem hamis tudat, ám a vele való egyéni és közösségi azonosulás és az erre való késztetés, amellyel a nevelés sok esetben foglalkozik, föltétlenül azt hoz létre belőle. Hogy előreszaladjunk kissé: az azonosulás vagy az arra való késztetés elhagyása egyáltalán nem jelent(ene) passzivitást. Természetesen lehet cselekedni azért, hogy valódi önmagunk legyünk. Ez a cselekvés a szabadulás. Fromm Eckhart mester gondolatait magyarázva így ír: „Először szabadulnunk kell saját dolgainktól és cselekedeteinktől. Ez nem azt jelenti, hogy se birtokolnunk, se tennünk nem kell semmit, hanem azt, hogy ahhoz, amink van és amit teszünk, nem szabad kötődnünk, nem szabad, hogy lebilincseljen és leláncoljon bennünket – még Istenhez sem.” (Fromm, 1994, 69. o.) 
6. ^ Kellemetlen olvasni például egy paradigmaváltónak és felvilágosultnak mutatkozó üzleti vezetőket tömörítő program weboldalán ezt: „A program célja, hogy ezeket a vezetőket inspirálja arra, hogy egy olyan Magyarország építésének legyenek meghatározó szereplői, ahol az önbizalom alapja a tudás és a teljesítmény.” Megint olyan országot építünk tehát, ahol ha valaki nem tud és nem teljesít (olyasmit, amit a gazdasági rendszer honorál), akkor jogosan kérdéses lehet az önbizalma. 
7. ^ Vietorisz Tamás és Z. Karvalics László 2007-ben nagyszerű tanulmányt írt az oktatás szerepéről a fenntarthatóságra törekvő világban, amely ugyan a rendszerszerűség és a kontroll univerzális kritikáját nem adja (sőt inkább számon kéri elégtelenségüket), a bajokra azonban rendkívüli tájékozottsággal, ébresztő erővel, pontosan és sokrétűen rávilágít, emellett hallatlanul bizakodó hangvételű. (Vietorisz és Z. Karvalics, 2007) Békésen pislogó létfilozófiai szemmel persze beszélgetésre érdemesnek látszanak a szerzők olyan mondatai, mint például a (duplacsavarként antipedagógiai kontextusban idézett) megállapítás és költői kérdés: „A tudás csak akcióközpontú lehet: mit ér az az ismeret, amelynek révén nem akarunk megváltoztatni valamit a világban?” Azt hiszem, nagyon sokat ér, amikor arra kell rájönnünk, hogy nem a világban, hanem önmagunkban kell megváltoztatni valamit – esetleg pont azt a hiedelmet, hogy változtatni akarunk valakin. (A „Palo Altó-i pszichoterapeuta-csoport”-ként ismert szerzőhármas tollából született Változás… című világhírű könyv főként a konfliktusok keletkezésével, a változás természetének félreismerésével és a valódi változás előidézésének technikáival foglalkozik: Watzlawick, Weakland és Fisch, 1990.)
8. ^ Legyen most a kultúra jelentése: mindazon emberi fizikai és lelki konstrukció, amely cselekvés vagy a cselekvés kerülése által épült, kimutatható, hasonlítható és analízis tárgyává tehető. Vagyis lehet róla beszélni.
9. ^ A szöveg átfésülésekor eszembe villant itt a pszichoterápiai gyakorlatáról mesélő Feldmár András gondolata: „Gyerekkorunkban mindegyikünk őszinte és spontán. Az a pillanat, amikor egy gyerek majdnem kimond valamit, de inkább megállítja önmagát, és nem mondja ki, talán a legszomorúbb pillanat az életben. Mert ekkor a gyerek már tudja, hogy vagy megszégyenítik, vagy megbüntetik azért, amit éppen mondani akar.” (Feldmár, 2011, 37. o.) Ez volna a rémület minden gyerekben újra és újra megismétlődő őspillanata? Amikor az ember lecseréli önmagát arra a „tapasztalatra”, hogy megállították, és mégis „fejlődik tovább”? Programozott egónk van, amelyet csak aktiválni kell némi bűntudatkeltéssel? 
10. ^  „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.” (Shakespeare: Hamlet, dán királyfi – Arany János fordítása, részlet)
11. ^ A beépített negativitás azt jelenti, hogy egy rendszer hagyja kitermelődni vagy kitermeli saját ellenerőit, ellenségeit, azért, hogy kontrolálhassa őket. Jean Baudrillard így világítja meg egy interjúban a beépített negativitás fogalmát, egyébként a Mátrix c. film kritikájaként: „A rendszer maga negativitást termel szemfényvesztésként, s ezt beépíti a szórakoztatóipari produktumokba, úgy, ahogy az elavulást is beépíti ipari termékeibe. Ez a leghatékonyabb módja annak, hogy magába oldjon minden valós alternatívát. Nincs többé külső omegapont, amelyre támaszkodhatnánk, miközben a világról gondolkodunk, nincs több kétkedés – nincs más, mint elragadtatott odasimulás.” (Baudrillard, 2003, saját fordítás.) 
12. ^  Élmény és átélés ilyen értelemben mást és mást jelent. Az élmény egy képzetként azonosított – elutasított vagy vágyott – formából következik, az átélés pedig a formában megnyilvánuló jelenlét tudata. Az élmény annak élménye, hogy valami ilyen vagy olyan, az átélés pedig annak átélése, hogy valami: van. 
13. ^  A társadalmi trendekre mindig érzékenyen reagáló amerikai South Park a You have 0 friends c. epizódban (2010. április) még mesébe oltott szarkazmussal ábrázolja a Facebookba átköltöző életet, az egy évvel későbbi HumancentiPad c. rész pedig már inkább rémálom. Az epizód a gyomorforgató horrorfilm, a Human Centipede (Az emberi százlábú) történetét parafrazeálja. Az eredeti filmben egy „őrült tudós” embereket varr össze a szájuknál és a végbélnyílásuknál. A South Parkban Steve Jobs, az Apple egykori vezére teszi ugyanezt néhány „önként jelentkezővel”, csak nála az emberlánc elején egy interface van, a végén pedig egy iPad-képernyő. Az összeoperált embereknek folyamatosan lehetőségük lenne kiszállni ebből a helyzetből, akarnak is, mégsem teszik. Pedig Jobs szándéka ez – olvasni akarja tanítani a „gépezetet”, hogy végre megtanulja „elolvasni a feltételeket”. Az operációra készülődve büszkén mutatja be önkénteseit közönségének: „I remember when the first version of the iPad came out. People couldn’t believe how easy it was to take their videos, music, and photos, and all their shit, and share it with other people, who could do the same with all their shit. The only thing the iPad couldn’t do was walk or read. Until now.” (Emlékszem, amikor kijött az iPad első változata, mindenki ámuldozott, hogy milyen könnyű videóikat, zenéiket, fotóikat és minden vackukat megosztani másokkal, akik ugyanezt megtehetik az ő vackaikkal. Az iPad csak járni és olvasni nem tud. Egyelőre. (Kiemelés tőlem. VA) A történet egyébként happy enddel ér véget. 
14. ^ Vajon amikor arról beszélünk, hogy a gyerekek egyre rövidebb ideig és egyre felszínesebben, illetve egyre inkább ingerfüggően figyelnek, nem gondolunk-e arra, hogy lehet valami összefüggés e között, és a között, hogy – ma kiváltképp – az érdekessel akarunk motiválni? Mert ha a heideggeri értelemben vett érdekessel motiválunk, akkor ezért a felszínességért felelősek vagyunk. Szokás hangoztatni: a legfontosabb, hogy mozgalmas, érdekes legyen a tanítás, ma már a gyerek nem fogadja el, ha valami unalmas... Dehogynem, sőt, hozzánk hasonlóan nagyon jól érzi magát a csend és a jelenlét terében – ha az nem feladat, hanem átélés. Ez az a tér, ahová a felnőttek általában nem engedik be sem magukat, sem őket. Inkább óriási erőfeszítéssel „lekötik” a gyerekek figyelmét, amely aztán természetes módon szabadulni próbál, legalábbis egy darabig. 
15. ^ Gondolhatunk itt Philip Glass-koncerttől Tarr Béla-filmig sok mindenre. A kedvenc példám Jonh Cage egyik sokat idézett anekdotája. A hetvenes évek végén a zeneszerző elküldte egy elektroakusztikus darabját egy rádiónak, ahonnan a szerkesztők azt üzenték neki, hogy nem játsszák le, mert a mű „hosszú és unalmas”. Erre Cage azt válaszolta: Ez így van – de mi a probléma?
16. ^  Akit függővé teszek, annak megszüntetem a hatalmát. A középkori mondás szerint az ördögöt is úgy győzhetjük le, ha szorosan magunkhoz öleljük (és így mintegy báb válik belőle), de hogy félelmünkben egymással is ezt tesszük, az annyira fájdalmas, akár a József Attila-i halom hasított fa. Három dal jut eszembe a közelmúltból. Az egyik a Rammstein Ich Tu dir Weh c. dala és videója (https://www.youtube.com/watch?v=r52A0LAkmzM), a másik a Schism c. dal és videó a Tool-tól (https://www.youtube.com/watch?v=ATsrCNJhic4), a harmadik José González How Low c. dala. Az első szövegében a függővé tételt demonstrálva kimondja magát a bántalmazó hamis tudat. A második a valódi mi helyében élősködő képzetszerű mi okozta fájdalmat jéghidegen pontos költészetbe oltja. A harmadik a kultúrát egymás megszállásaként aposztrofáló, sötét békedal (https://www.youtube.com/watch?v=AwWkvE4gbqw).
17. ^ Ez a sérthetetlen Ottlik Géza-i ingyenmozi-néző is Az Iskola a határon c. regényben, de ő az is, aki a spirituális tanító Eckhart Tollénál „nézi ezt” az Új Föld c. kötetben. Ugyanez Petőfi felhőbámulója az 1847-es Felhők c. versben, ez maga a filozófiatörténetben bolyongó szubjektum, és Jézus szelídei, akik majd öröklik a földet. 
18. ^ Az, hogy az efféle indulatokat milyen önkritikátlanul képesek felnőtt emberek ma is jogosnak és produktívnak tartani, példa lehet a széles körben körülrajongott Pass the Salt c. „társadalmi célú” videó (https://www.youtube.com/watch?v=6_-xTxP1hD4). Azért a 12 milliós nézettségnél tartó klip kommentjei közt jó pár található, amelyik, ha udvariasan is, de szóvá teszi a történet ostoba pökhendiségét.
19. ^ Jól érzékelteti a különbséget annak az érzésnek a felidézése, amit mindenki ismer: „Most kéne megcsinálnom a dolgomat, úgyhogy előtte iszom egy kávét és ledőlök egy kicsit.” Ez a halogatás, a frusztrált, önmagától megfosztott most. De ez a megfosztottság benne van abban a sóhajban is, ahogyan tanárok, szülők, diákok, munkások, brókerek milliói fognak neki a munkának nap mint nap, újra és újra.
20. ^  Nincsenek hétköznapok. A hétköznap fogalma az analitikus kultúra lelombozó találmánya, egy olyan képzet, amely nem engedi meg, hogy ott és akkor jól érezzem magam, ehelyett szomorú tűrésre int, és arra, hogy ki kell érdemelnem a nyugalmat. Nincsenek hétköznapok, csak olyan állapotok, amelyekben nem engedjük, hogy a formákon átsejlődjék az élet.
21. ^ „Azért tudunk ilyen felszínes oktatásinformatikát művelni, mert van két nagyon komoly segítőnk. Az egyik a duális szemléletmód: a társadalmi környezet még mindig azt gondolja, hogy az online és offline világ különbségét erőltetni kell, hogy az online és offline világ különböző, hogy ott biztosan mások vagyunk... Mostanában én gyakran szoktam mondani, hogy az emberi jellem örök; nem vagyunk mások online és offline környezetben sem.” (Ollé, 2015, 37:46 – 38:25 perc.)