1980-ban történt, hogy az Országos Pedagógiai Intézetet, nem először és nem is utoljára, átszervezték. Az átszervezések persze általában arra is szolgálnak, hogy a nem kívánatos személyektől megszabaduljanak. Ez esetben elsősorban a főigazgatótól akartak ily módon megválni, aki a Minisztérium rendcsinálójaként került oda, de alig néhány év alatt inkább az Intézet védelmezőjévé vált. Nem tudom, mi okból, a helyettesének is mennie kellett, s harmadikként nekem is. (Tudtam, hogy ennek nem szakmai, hanem magántermészetű okai voltak.) Aki nem akart ott látni, megkérte az akkori miniszterhelyettest, hogy távolítson el onnan. Két hónapot kaptam, hogy befejezzem az aktuális munkáimat. Éppen ebben voltam, amikor felkeresett az újonnan megbízott főigazgató-helyettes azzal, hogy segíteni szeretne, mert méltánytalannak tartja az elbocsátásomat. Azt ajánlotta fel, hogy beszél a Pedagógiai Szemle főszerkesztőjével, Balogh Lászlóval, hogy vegyen oda. A folyóirat szerkesztősége az OPI épületében kapott helyet, de nemcsak az Intézet lapja volt, hanem a Magyar Pedagógiai Társaságé is. Mivel a felsőbb utasítás úgy szólt, hogy csak intézeti munkatársként nem maradhatok, így az MPT képviseletére való hivatkozással lehetővé vált, hogy szerkesztőként mégis maradhassak.
Egy idő múlva hívatott Balogh László, akivel korábban nem volt személyes kapcsolatom. Egy papírt tartott a kezében, mondván, hogy jó néhányan felkeresték, óva intve attól, hogy engem alkalmazzon. Majd monoton hangon felolvasta, mit mondtak rólam. A lista hosszú volt, karakteremre nézve nem mondhatni, hogy hízelgő jelzőkkel, de arról nem volt szó benne, hogy rosszul végeztem volna a korábbi munkámat. Mikor befejezte, néztük egymást egy darabig, várta, hogy mit mondok. Csak annyit szóltam némi szarkazmussal, hogy ilyen „levetemült” embert nyilván nem kíván munkatársnak, aztán felálltam, hogy elmenjek. Erre halkan megszólalt, és azt mondta: tapasztalata szerint olyan ember nincs, akinek ennyi rossz tulajdonsága lenne, jó meg egy sem. Három hónap próbaidőt javasolt, hogy saját szemével győződjön meg arról, milyen ember és munkaerő vagyok valójában. Soha nem felejtem el, milyen jólesett, hogy nem hitt a mendemondáknak, és az adott körülmények között kiállt mellettem.
A másik történetem az első próbamunkámhoz kapcsolódik. Egy hosszabb tanulmányt kellett megszerkesztenem, amiben semmilyen gyakorlatom nem volt. Egyetem után tanárként dolgoztam, és az OPI-ban végzett tantárgygondozói munkába is épp, hogy kezdtem beletanulni, amikor abba kellett hagynom. Így aztán tapasztalat és különösebb eligazítás nélkül láttam munkához a saját fejem szerint. Javítottam a helyesírási, nyelvhelyességi hibákat, ahogy gondoltam, és a tanulmány szerkezetéhez is kis mértékben hozzányúltam. Mikor végeztem, odaadtam Balogh Lászlónak, mondván: kész van. Ő alaposan átnézte, majd egymással szemben ülve lassan sorolni kezdte, milyen hibákat nem vettem észre, illetve javítottam rosszul. A kb. 20 oldalas tanulmány szerkesztésében soktucatnyi hibát talált. Csodálkozva tapasztaltam, mennyire nem vagyok tisztában a központozással, az egybe- és különírás szabályaival, valamint azzal, hogy mindent ellenőrizni kell, mindennek utána kell menni, főként azoknak a dolgoknak, melyekben „biztosak” vagyunk. Majd megmutatott a kéziraton néhány szerkesztői fogást, kiemelve, mi mindenre kellett volna figyelnem. Ezzel a mélyvízbe dobással kezdte el, majd nem sokkal utána be is fejezte a kiképzésemet. Már akkor is tudtam, milyen jót tett velem. Nemcsak lehetőséget adott, hanem meg is tanított a szerkesztői munka technikai részleteire, melynek igen nagy hasznát vettem, különösen majd húsz évvel később, amikor egy rövid ideig könyvszerkesztőként dolgoztam.
A három hónapos próbaidőből évekig tartó emberi és munkakapcsolat lett, az után is, hogy nemsokára más munkakörbe kerültem. Mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy bár kutatóként már más intézeti egységhez tartoztam, jó ideig maradtam a szerkesztőségi szobák egyikében, és továbbra is részt vettem a Pedagógiai Szemle mindennapi munkájában. Ahogy mondani szokták, jó csapat voltunk: Balogh Lászlóval, Majzik Lászlónéval, Budai Ágnessel, Lukács Judittal, Benei Magdival. Hálás vagyok, hogy közéjük tartozhattam.
