Két tanulmánykötet a tanítóképzés történetéről

„Az iskolakötelezettség kiterjesztésével a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a nép-, majd az általános iskola volt, főszereplőjével, a jövő nemzedékek nevelőjének, 'programozójának' tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőben készítettek fel hivatására. Ezért a 'szélsőségek korában' egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos, miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző intézeti tanárokat.”

Donáth Péter két tanulmánykötetének hátsó borítóján olvasható ajánlás kezdődik ezzel az autentikus megállapítással, amely rámutat a magyar (vagy tán minden) tanítóképzés históriájának egyik, lényeget kifejező (vagy tán a leglényegesebb) vonására. Az egyik könyv címe A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868–1958, a másiké Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon, 1945–1960.

A két könyv együtt átfogja a hazai modern tanítóképzés – kis híján – teljes első évszázadát. Nem egyöntetű monografikus áttekintést nyújt, hanem jellegzetes összefüggéseit tárja fel, mutatja be. Az összefüggések sokszínű világában a kötetek tanulmányai a „programozók programozásáról” szólnak. Ekként azonban – valójában éppen ezért – a két kötet tanulmányainak együttese mégis a teljes (majd egy évszázados) történetről ad jellemző áttekintést. Arról bizonyosan, hogy a változó korokban miként függött a változó ideológiáktól és politikáktól a tanítóképzés. A „szélsőséges korokban” egymást tagadó ideológiáktól, politikáktól függött, amelyek monolitikusan s kizárólagos igényeket támasztva telepedtek rá a „programozókat programozó” intézményekre és tanárokra. Azt is olvashatjuk azonban, hogy az ideológiai és politikai függőség a magyar tanítóképzés első évszázadának kiegyensúlyozottabb korszakaiban is (ha voltak ilyenek) tetten érhető. Bár ilyenkor talán kevésbé kizárólagosan és parancsolóan, mégis következetesen érvényesült a mindenkori államhatalom által szavatolt ideológiák és a váltakozó, de rokon politikák konvencionálisabb hatása. S minthogy „a történelem az élet tanítómestere”, okkal töprenghetünk azon, vajon milyen ideológiák, politikák járszalagján haladt és fog haladni ezután a magyar tanítóképzés történetének második évszázadában.

Mindezzel együtt mindkét könyv külön-külön – megjelölt időhatárai között és szempontjai szerint – a hazai iskolaügyre tekintő művelődéstörténeti és politikatörténeti körképet ad. Továbbá láthatóvá teszi azt a mindig „korspecifikus” művelődés- és oktatáspolitikát, amely a tanulmányokban leírt történeteket mozgásban tartotta. A történetek mögött „kis magyar” művelődéspolitika- és oktatáspolitika-történet bontakozik ki.

Az egyik könyvben a magyar művelődés és tanítóképzés történetének az 1868–1958 közötti időszakban keletkezett jellegzetes ügyei tárulnak fel: a „programozók programozása” számára egyáltalán nem közömbös nemzetiségi tanítóképzés, valamint a „programozók programozásának” okozataként, emberek és intézmények küzdelme világnézeti és pedagógiai identitásukért. Velük együtt feltárul a tanári kompromisszumok, meghátrálások, behódolások vagy azonosulások története.

A nemzetiségi ügyeket először egy kismonográfia képviseli (Tanítóképzők, diákjaik, taná­raik – Felekezeti/nemzetiségi összetételük s területi elhelyezkedésük a dualizmus korában), amelyet a szlovák és a német tanítóképzés problémáit tárgyaló tanulmányok követnek. Kiemelt helyet kap a nemzetiségi oktatás/tanítóképzés két jelentős munkása, Szémán István és Lux Gyula.

Minthogy a Klebelsberg-életmű mostanában – és nem méltatlanul – újra és újra napirendre kerül, külön érdeklődésre tarthat számot annak, a Szabó Dezső által gerjesztett vádnak a vizsgálata, amely a klebelsbergiművelődés-, illetve oktatáspolitikát a nemzet germanizálásával gyanúsította. Különös tekintettel arra, hogy a problémaKlebelsberg nemzetiségi oktatáspolitikájára, valamint a nemzeti és a nemzetiségi tanítóképzést alakító politikájára világít (Germanizálni akart-e a Gróf? – Klebelsberg Kunó nemzetiségi politikájának motívumairól).

A másik kismonográfia a magyar nevelésügy-neveléstudomány jelentős alakjáról, Nagy Lászlóról (1857–1931) szól (Nagy László kényszerű számvetései 1919–1922-ből). A személyes történet tárgya az 1918-beli és a döntően 1919-beli (a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztosságához kapcsolható) „szereplését” magyarázó Nagy László önigazoló vesszőfutása, majd „peremre kerülése” az új rezsimben. (Előfordult már ilyesmi. Eszünkbe juthat a szélsőségek egy másik korszakában egy másik magyar entellektüel, a „maga mentségére” az „eklé­zsiát megkövető” Misztótfalusi Kis Miklós 1698-as keltezésű históriája. Avagy jó hatvan évvel korábban a „mégis mozog” legendás római dobbantása.) Nagy László személyes története azonban itt és most a magyar tanügy (benne a pedagógusképzés) története. Közvetlenebbül a magyar tanügyi (benne a pedagógusképzési) reformoké. Az a kényszer, amely Nagy Lászlót önigazolásra késztette, egyben a korszak legátfogóbb, legradikálisabb s – mint emlegették – legoptimistább reformtervét tette terítékre. És bár a reformterv sorsa megpecsételődött, azt is olvashatjuk, hogy Nagy László a tervet „alkalmazkodó hangszerelésre” transzponálva kitartott a reform mellett. Mindent egybevetve, olyan történet ez, amely némi belátást enged a történet hősének lelkébe is. Pedagógiai, oktatáspolitikai gondolkodásáról is kapunk ismereteket. A legfontosabb talán az, hogy a magyar tanügy formálódásának egyik markáns reformvonulata kerül új neveléstörténeti összefüggések közé. Hiszen a reformtartalmak Nagy László általi hiteles bemutatását a „kényszerű számvetés” ideológiai és politikai megfontolásai minden bizonnyal cizelláltabbá, többoldalúvá és ellentmondásosabbá tették. De ezzel együtt – minthogy honi történelmünkből a rendszerváltások nem fogytak el, és az új rezsimek minduntalan tanügyi reformokra pályáznak – ez a történet némi aktuális oktatáspolitikai tanulságot is hagyhat maga után.

Korábban és későbben más előjelű identitásháborúk is zajlottak. Éppen 1919-ben, a Köz­ok­tatási Népbiztosság regnálása idején is az akkor minden más világnézeti és pedagógiai identitást tagadó, legátfogóbb, legradikálisabb és legoptimistább reformterv legharciasabb megvalósítási szándékának szorításában. A Nagy Lászlóéhoz csatlakozó tanulmánysor a következő négy évtizedről szól. Összefoglaló címük: Politikai-világnézeti diszkrimináció vagy valami más?

A sokszínű tematikában a nagykőrösi református tanítóképző látszik igazodási pontnak. Az alaptéma aNagykőrösi (és más városbeli) igazgatók küzdelme tanítóképzőjük fennmaradásáért s identitásuk megőrzéséért a változó iskolapiaci viszonyok és oktatáspolitikai elvárások erőterében, 1918–1958. A nagykőrösi kismonográfia középpontjába éppen 1919 kerül, majd a nagykőrösi küzdelmek tárgyalását más helyszíneken, 1919-re jellemző más történetek helyezik átfogóbb összefüggések közé.

A nagykőrösi kismonográfia második témaköre a politikai és világnézeti elvárások változásai az 1920 és 1956 közötti időszakban. Egyrészt a nemzeti-keresztény kurzus igényeiről, másrészt az 1945-öt közvetlenül követő útkeresésről, végül a nagy fordulatról szól a szocia­lizmus felé. A tanulmány a nagykőrösi reagálások, a nagykőrösi mentalitás formálódásának történetét az oktatáspolitikák részletes kifejtéséhez kapcsolja és helyezi nagy léptékű összefüggések közé.

A nagykőrösi kismonográfia harmadik témaköre a már államosított képző visszafejlesztése, majd megszüntetése 1953 és 1957 között. Appendixkéntjól rímel rá a sorozat zárótanulmánya: Az 1957/58. tanév megpróbáltatásairól: Juhász Béla Kecskeméten. Különös tekintettel az eluralkodó világnézeti nevelésre és ennek függvényében a pedagógusok világnézetére.

A másik könyvben az oktatáspolitika és a tanítóképzés viszonyának 1945 és 1960 közötti lendületes változékonyságáról tudósít három kismonográfia.

A recenzens olvasatában itt végig (az egyik oldalon) a tanítóképzés feletti politikai hatalom, valamint a hatalom által szavatolt világnézeti elkötelezettség és (a másik oldalon) a pedagógiai, illetve speciálisan a tanítóképzési, egyetemesebben a pedagógusképzési szakértelem viszonya, illetve viszonyuk működésének benső, gyakorta rejtett mikromechanizmusai adják a történetek lényegét. Kibomlik belőlük a tárgyalt időszak tanítóképzési politikájának korabeli története, mi több, e történet azon vonatkozásai is, amelyek a tanítóképzést egyetemes oktatáspolitikai, sőt általános politikai összefüggések közé helyezik.

Az egyetemes oktatáspolitikában – a nagypolitika részeként – az iskolák feletti befolyás megszerzésének, majd az iskolák teljes átformálásának autokratikus politikai akarata munkálkodott. Ez utóbbi leglátványosabb megnyilvánulása egyébként a középfokú tanítóképzés képzési idejének felemelése, megtartása és csökkentése körüli politikai törekvések huzavonája, illetve a felsőfokú tanítóképzés megvalósítása mögött húzódó ellentmondásos politikai szándék volt. A háttérben természetesen súlyos tartalmakkal: a képzési célokat, a tanítói képzettség mibenlétét, a tananyagot, az iskolák tanítókkal történő ellátását meghatározó hipotézisekkel.

A kismonográfiák arról tudósítanak, hogy a politikai akarat gyakorta s elég jellemzően ütközött a pedagógiai, konkrétan a tanítóképzési-pedagógusképzési szakszerűséggel, a szakszerűséget képviselő szakemberekkel. A politika és a szakszerűség viszonyának története egyben konfliktusaik története is. És bennük a személyes küzdelmeké, konfliktusoké. Az is kiderül azonban, hogy a politikai akarat és a szakszerűség (valamint a szakszerűséget képviselő szakemberek) viszonyát nem lehet egyszerűsíteni, hiszen változó és minden periódusában meglehetősen bonyolult volt. Kiderül például, hogy olykor akadtak a szakemberekre szívesen hallgató politikusok. És bár a végeredményt nem feltétlenül befolyásolta, a politikai akarat kialakulási menetében helye lehetett a tanítóképzéshez-pedagógusképzéshez értő szakemberek szakmai vitáinak. Ám nemcsak szakmai viták, hanem a politikai hatalom belső, politikai-hatalmi vitái is zajlottak, melyek hathatósan befolyásolták a szakemberek vitáit. Erre tekintettel a szakemberek számára rendszerint nemcsak szakmai, hanem politikai, sőt erkölcsi kérdéssé (netán egzisztenciális döntéssé) vált, milyen álláspontot képviselnek a szakmai vitában. Hozzátéve, hogy a direkt politikai-ideológiai indíttatású törekvéseknek kétségtelenül voltak a szakemberek vagy a szakemberek egy része által őszintén támogatható vonásai, irányai is. A tanítóképzés, a pedagógusképzés ügyeit mindenesetre minden ízében áthatotta a politika.

A fentiekről szóló első kismonográfia Rozsondai Zoltán (1902–1996) története. Pontosabban az ő munkásságára tekintve, 1945-től 1960-ig, a tanítóképzésé (Közszolgálat, szakértelem, méltányosság – Rozsondai Zoltán minisztériumi küzdelmei a tanítóképzés értékeinek megőrzéséért, megújításáért 1945–1960). Rozsondai Zoltán ebben az időszakban köztisztviselőként, de tanítóképzési szakemberként különböző minisztériumi beosztásokban a tanítóképzés ügyeinek referense és szakmai képviselője volt. Az első számú forrást időskori emlékiratai adják, a többi forrás ehhez csatlakozik. Együtt tudósítanak a koalíciós évek, majd az úgynevezett fordulat éve és a képzők államosítása, aztán az 1956-körüli idők döntéseiről, eseményeiről, valamint az emlékirat szerzőjének személyes szándékairól, álláspontjairól, küzdelmeiről is, amelyek szakmai indíttatásból egyszerre reflektáltak a politikai korfordulók módosuló, hivatalos igényeire és a tanítóképző intézmények, tanárok rájuk válaszoló reakcióira. De nemcsak Rozsondai Zoltán reflexióiról tudósítanak, a könyvben sorra megjelennek s reflektálnak a korszak politikusi és pedagógiai szaktekintélyei: Keresztury Dezső, Kovács Máté, Kemény Gábor, Ortutay Gyula, Alexits György, Szávai Nándor, Jóbrú Magda, Benke Valéria, Ilku Pál, Bizó Gyula, Kálmán György, Sík Sándor, Mérei Ferenc, Kiss Árpád, Faragó László, Hermann Alice, Kiss Tihamér, Árpássy Gyula, Bihari János, Szathmáry Lajos és mások.

A második kismonográfia a Rozsondai Zoltán munkásságára rávetített időszak egy szűk szeletének problémáit tárgyalja: a tanítóképzés vajúdását az „új szakaszban”, az első Nagy Imre-kormány alatt (Egy súlyos következményekkel járó oktatáspolitikai döntés születése – Tanítóképzés az első Nagy Imre-kormány idején). A történet két vonulata különösen kívánja, hogy kiemeljük. Egyrészt érzékelhetően ekkor ért a csúcsra a képzései idő körüli politikai huzavona az iskolák tanítókkal történő ellátásának megemésztetlen problémájával, ingatag hipotéziseivel együtt. Másrészt – háttérként – a „nagypolitika” hatalmi és ideológiai harcai által orientált koncepcionális ellentétek, a politikai bizonytalanság tették a korábbiaknál is labilisabbá a politikai döntéseket. Az így keletkező iskolai állapotokról, szakmai reagálásokról a budai képző tantestületi ülésének jegyzőkönyvei és más dokumentumai alapján kapunk konkrét információkat a zárófejezetben.

A harmadik kismonográfia az „új szakasz” utáni idők szigorodását jelzi (Vizsgálatok, diagnózisok, javallatok – Kísérletek a tanítóképzés világnézeti-politikai és szakmai rekonstrukciójára a Hegedűs-kormány idején).A történet most a jövendő tanítók határozott és következetes világnézeti és a politikai nevelésének türelmetlen politikai szándékáról szól. És ezzel együtt – az elvárt szellemiségű – érettségire épülő, felsőfokú, kétéves tanítóképzés megvalósítási szándékáról. De a tanítóképző intézetek és tanáraik szelekciójának kapcsolt szándékáról is. Arra is következtethetünk azonban, hogy mindezek mögött „munkaerő-gazdálkodási” szempontok is húzódtak. A képzők számának csökkentését és az érettségi utáni tanítóképzési idő meghatározását a tanítószükséglet prognosztizálása kapcsán kialakult tervgazdálkodási mutatók befolyásolták. A történelem azonban úgy hozta, hogy mindez tendencia maradt, amely 1956-ban megszakadt. Mindazonáltal kellőképpen megviselte a „programozókat programozó” intézményeket és a „programozók programozását” végző tanárokat. Két budapesti tanítóképző helyzetének, sorsának elemzése világít rá erre. Az új tanítóképzési politika iskolai következményeiről a Vendel utcai képzőt ért úgynevezett brigádvizsgálat, valamint az intézettel foglalkozó pártdokumentumok, majd a budai képző pedagógiai és politikai arculatának sokszínűen dokumentált rajza tudósítanak.

Donáth Péter mindkét könyv tanulmányait elbeszélő-dokumentatív módszerrel dolgozta ki. Tehát közölte a tényeket, valamint a tények összefüggéseit, le is írta az eseményeket és ábrázolta is azokat. Az elbeszélő történetírás, amely klasszikus történetírói módszer, itt sem egyszerűen az olvasmányosság érdekében munkálkodott, hanem alkalmat adott az egyes és az általános, a konkrét és az elvont együttes megjelenítésére. Ily módon arra is, hogy – miként a történelemben jelen vannak – az emberek a történelem interpretációiban is közvetlenül, személyesen megjelenjenek. A különféle emberi karakterek és egyéni drámák megismert környezetében a tanítóképzés soktényezős, bonyolult története egyben emberek történeteivé vált. A tanulmányok összefűzték, egybedolgozták a történelem „mikro- és makrovilágát”, ami különösen izgalmassá teszi olvasásukat.

Mindezt alaposan dokumentálva kapjuk, ahogyan a történetírásban szükséges és szabályos: a források kritikai feldolgozására építve. A források részletes jegyzéke és kommentálása, valamint a felhasznált szakirodalom felsorolása mindkét vaskos kötet terjedelemének mintegy a felét adja.

Donáth Péter: A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből, 1868–1958. Trezor Kiadó, Budapest, 2008, 830

Donáth Péter: Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon, 1945–1960. Trezor Kiadó, Budapest, 2008, 558.